Hajózástörténeti Közlemények

  1866. július 20-án az osztrák hajóhad, melyben jó néhány magyar nemzetiségû személy is szolgált, fényes gyõzelmet aratott a nálánál jóval erõsebb olasz flotta felett. A poroszok elleni háborúban vesztésre álló Ausztriát az olaszok is szorongatni kezdték, és ebben nagy szerepet játszott az egyesült Itália nyomasztó tengeri fölénye. Az osztrák haditengerészet mindössze 7 lassú, gyengén páncélozott, fogyatékosan felszerelt elsõsosztályú hajójával szemben, az olaszok tizenkét korszerû páncélos és nyolc új csavargõzös fregattot tudtak felsorakoztatni. Beigazolódott az a mondás, hogy egy vállalkozás sikere ötven százalékban az elõkészítés munkájától, a szervezéstõl függ. A modernebb idõkben ezt nevezik logisztikának. Az osztrák flotta részérõl ennek az elõkészítésnek és szervezésnek Tegetthoff ellentengernagy volt a hajtómotorja, akinek két csatát kellett megnyernie. Az elsõt saját elöljáróival, felettes hatóságainak zsugoriságával és az osztrák bürokrácia kicsinyes szemléletével kellett megvívnia, és csak ezután következhetett a lissai vizeken végbement valódi ütközet.

  Az ellentengernagy csak nagy nehézségek árán tudta összegyûjteni az eléggé szedettvedett flottáját a Fasana-csatornában, a Brioni-szigetek - Peroi - Fasana háromszögben. Az egyik fõ gondot a szénellátás jelentette, de hasonló nagyságrendû problémát okozott az, hogy a Krupp-mûvek nem szállította le a Kaiser és az Erzherzog Ferdinand Max számára megrendelt 15 cm-es lövegeket. Emiatt a régi 45 fontos ágyúkkal szerelték fel ezeket a hajókat és páncélzat nélkül is besorolták a flottába. A hajóraj fele még fahajó, vitorlás. Tegetthoff új árbocokat, köteleket és vitorlákat igényelt, de nem kapott. Hihetetlen, de igaz: egyes hadihajók kötélzete olyan hiányos volt, hogy éppen csak a legszükségesebb jelzõszolgálathoz elegendõ néhány kötelet tudták felszerelni.

  1866. május 15-én Tegetthoff megkapja a hadügyminisztérium 794. számú, semmitmondó parancsát, melybõl álljon itt egyetlen jellemzõ mondat:

  "Bár Õfelsége a Császár, a mi Legkegyelmesebb Urunk bizalommal elvárja, hogy Õfelsége hajóhada áldozatkész kötelességteljesítéssel fog vetélkedni Õfelsége szárazföldi seregeivel, mégsem lehet fel nem ismerni az ellenfél flottájának jelentõs számbeli fölényét, s ez okból is, de tekintve azt az erkölcsi hatást is, amelyet haditengerészetünk minden, a mi partjaink elõtti ellenséges mûveletre gyakorol, fel vagyok hatalmazva Õfelségétõl arra, hogy Önnek kötelességévé tegyem, ne kezdjen semmi olyan vállalkozásba, amely veszélyeztethetné a hajóhad létét vagy pedig amelynek során az elérendõ elõny nem ér fel az elõrelátható áldozattal."

  Tegetthoff erre egymásután javítómûhelyekbe küldi a hajókat, hogy lekaparják a hajótestekre telepedett kagylók és moszatok rétegeit, mivel csakis ezzel tudta fokozni hajói sebességét. Tüzéreit az egyetlen lehetséges taktikára oktatta: gyenge és lassú hajói csak akkor érvényesülhettek, ha közelharcra tudják kényszeríteni az ellenséget és egy pontban egyesített oldal össztûzzel igyekeznek kiegyenlíteni az olaszok tüzérségi fölényét. Nagyobb távolságból vívott harc esetén az olaszok modern vontcsövû lövegei döntenék el a csatát, ezért a hajóparancsnokoknak a következõ taktikai utasítást kellett követni: neki az ellenségnek, azután össztûz!

  Páncéllemezek hiányában az amerikai polgárháborúból vett példa alapján horgonyláncokból összefont páncéllal látta el a fahajóit, hogy legalább a kazánházakat biztosítsa. A Novara fregattra vasúti sínekbõl építettek védõpajzsot. A tüzérek védelmére repeszfogó és szilánkvédõ hálókat és ponyvákat feszítettek ki. Ha ezek másra nem is voltak jók, de legalább kedvezõ erkölcsi hatást gyakoroltak a legénységre.

   A Fasana-csatornában összevont hajóhad megkezdte a gyakorlatozást, amit igen nagy mértékben akadályozott a szénhiány. Tegetthoffnak ilyen célokra csak annyi szenet engedélyeztek, hogy a hajói mindössze öt és fél csomó sebességgel hajthatták végre a hadmozdulataikat. Éjszaka pedig egyáltalán nem volt szabad tékozolni a drága szenet.

  Az ellentengernagy elkeseredett "széncsatát" vívott Béccsel, hiszen a flotta napi szükséglete meghaladta az 1100 tonnát, ráadásul a lassújáratú hajók csak a legjobb minõségû angol kõszénnel tudták kihozni magukból a maximális teljesítményt. Június 11-én a következõ táviratot küldte Bécsbe:

  "...Legalább 30 000 tonna tárolására van szükség. Ha csak öt és fél csomó sebességgel vánszorgunk, még akkor is 650 tonna fogy naponta. Ha õrizni akarjuk az Adriát, állandóan fûteni kell a kazánokat, hogy a hajóhad bármely pillanatban gõzkész lehessen. ..."

  Bécs nagy nehezen 15 500 tonnát küldött, melynek egyharmada gyengébb minõségû belföldi szén volt. A kb. 10% szénport levonva 13 000 tonna használható üzemanyaga maradt.

  1866. június 23-án megkezdõdtek az ellenségeskedések. A Fasana-csatornában ekkor 6 páncélos hajó, 4 csavargõzös fregatt, 1 csavargõzös korvett, 6 ágyúnaszád, egy csavargõzös sóner és három tehergõzös horgonyzott. A hajók közül sok alig egy-két napig vett részt a közös gyakorlatokon. Ez a flotta indult harcba a háború kitörésekor.

  A partokon kialudtak a jelzõfények és a világítótornyok, az Adria túlsó oldalán pedig gyülekezett az ellenség. Az olasz királyság haditengerészetét Cavour gróf teremtette meg a semmibõl. 1866 tavaszán 12 páncélos csatahajóval és 8 csavargõzös fregattal rendelkeztek. A páncélosokon 16-25 cm-es vontcsövû lövegek voltak, a fregattok ugyanilyen ûrméretû sima csövû vaságyúkkal és 20 cm-es tarackokkal voltak felszerelve. Az olasz hajók Taranto és Ancona hadikikötõin kívül Brindisi és Manfredonia támaszpontjait is használhatták. A fõparancsnok, gróf Persano, június 25-én huszonöt hadihajót vont össze Anconában.

  Tegetthoff felvonult Ancona elé. Megjelenése és a kikötõ elõtt két mérföldnyire végrehajtott kétórás cirkálása villámcsapásként érte Persano hajóit. Az olasz hajók közül két páncéloson a szénkamrákban bekövetkezett öngyulladás eloltásával voltak elfoglalva, három másik az ágyúkat cserélgette, a többi szenet, lõszert és élelmiszert rakodott. A kitört zûrzavarban értékes órák teltek el, amíg kifuthattak, de még ekkor is kínos incidensre került sor. A San Martino véletlenül megsarkantyúzta a Maria Piat, mely csak könnyebben sérült meg, de az elõbbinek elgörbült a döfõorra.

  Tegetthoff kétórás flottatüntetés után elhagyta az anconai horgonyzóhelyet, ugyanis a hiányos felderítés miatt nem tudta milyen állapotban van Persano flottája. A következõkben álljon itt a két felvonult flotta hadrendje:

ÖSSZESEN: 27 hajó, 57 344 t vízkiszorítás, 10 360 LE, 532 db. ágyú (ebbõl 115 db. vontcsövû 24 fontos), 7871 fõ.

ÖSSZESEN: 34 hajó, 86 022 t vízkiszorítás, 14 160 LE, 645 db. ágyú (ebbõl kb. 300 db. vontcsövû, 15-25 cm-es kaliberû) 10 866 fõ.

  Az ütközet elõtti napokban Tegetthoff alapvetõ változást vezetett be, ugyanis az addig használt olasz nyelvû jelzõkönyv helyett német nyelvû harcászati kódkönyvet rendszeresített. A hajóparancsnokoknak kis modellekkel oktatta a várható kötelék mozdulatokat és manõvereket. Nagy hátrányt jelentett a flottájának az, hogy felsõbb parancsra ki kellett hajóznia kb. ezer velencei származású, ezért megbízhatatlannak tartott, jól kiképzett tengerészét.

  Az olasz Persano gróf július 7-én kapta meg a parancsot, hogy tegye ártalmatlanná az ellenség flottáját és szálljon partra Dalmáciában. A gróf vonakodott, mert mindenáron meg akarta várni, amíg legújabb páncélosa, az Affondatore csatlakozik a hajóhadhoz. Amikor egyre sürgetõbb utasításokat kapott, ezek nyomása alatt kifutott a nyilt tengerre, de már másnap visszatért az anconai kikötõbe. Ricasoli miniszterelnök és Depretis tengerészeti miniszter hiába sürgette a tengernagyot, és csak akkor hívta össze a hajóparancsnokokat, hogy közölje velük Lissa szigetének elfoglalási tervét, amikor a király június 14-én felmentéssel fenyegette meg. Ezzel sikerült újabb haladékot is szereznie, ugyanis az igényelt 6000 fõnyi expedíciós sereg behajózása több napot vett igénybe. Persano tett még egy kísérletet, hogy a rögeszméjévé vált Affondatoret bevárhassa, de a tengerészeti miniszter azonnali kifutásra utasította.

 
Carlo di Pellion Conte di Persano

   1866. július 16-án az olasz flotta kifutott Anconából Lissa szigete (ma Viš szigete) felé, mely a maga alig 30 négyzetkilométeres területével 30 mérföldnyire helyezkedett el a dalmát partvidéktõl. Lakossága alig volt, és 1833 fõnyi helyõrség állomásozott rajta. A szigeten jól megerõsített ütegállásokat építettek ki magasan a tenger felett. Hajólövegekkel elég nehéz volt elhallgattatni ezeket az ütegeket, éppen ezért létfontosságú volt partra szállítani a hadsereg és a tengerészgyalogság alakulatait. Az olasz flotta négy csoportra osztva vonult a sziget ellen. Az angol lobogó alatt kiküldött Messaggiero felderítette a Lissa körüli vizeket. Az ostrom július 18-án kezdõdött, és az olasz hajóágyúk néhány óra alatt elhallgattattak egy-két ütegállást. Estefelé már csak az egykori angol helyõrség által épített, magasabban fekvõ Wellington és Bentinck erõdök, valamint a Zapparina-üteg viszonozták a tüzet. Persano este gyors futárgõzöst menesztett Anconába a Depretis miniszternek szóló következõ üzenettel: "Legyûrtük Adria Gibraltárját" majd az utóiratban azt közölte, hogy a partraszálláshoz még több csapatra van szüksége.

  Lissa védõi meglepetéssel tapasztalták, hogy a támadók az esti órákban félbeszakították az ostromot, és másnap is csak a Formidabile nyomult be a lissai kikötõbe és közvetlen közelrõl ágyúzta a védelmi berendezéseket. A második nap végén Persano parancsot adott a Formidabilenek a visszavonulásra, és elhalasztotta a partraszállást. A 48 órás ostrom alatt a helyõrség vesztesége 24 halott, 70 sebesült volt, míg a hajóhad 16 halottat és 96 sebesültet vesztett.

  A Polában tartózkodó Tegetthoff táviratokból értesült a lissai eseményekrõl és több táviratot küldött Bécsbe a hadügyminisztériumba, valamint a déli hadsereg fõparancsnoksághoz, hogy engedélyezzék a kifutást, vagy adjanak határozott parancsokat a számára. Hosszas hallgatás után a következõ dodonai választ kapta: "A hajóhad kötelessége Triesztet és Isztriát védeni."

  Július 19-én 09.35-kor Zárából a következõ üzenetet kapta: "Lissa elõtt megújuló ágyútûz, 22 ellenséges hadihajó."

  Tegetthoff most már nem várt újabb parancsokat és 10.30-kor már azt üzeni Bécsbe Albrecht fõhercegnek: "Hajóhaddal kifutok." Utasításokat adott a kazánok felfûtésére és az indulásra. 11.40-kor ezt a táviratot küldte Polának: "A tengernagy indul." Bécs az utolsó percekben jelentkezett és közölte: "Legfelsõbb parancsra saját belátása szerint cselekedni, kizárólag flottatüntetés miatt nem indulni!" Az osztrák flotta kora délután kifutott Lissa felé.

  1866. július 20-án hajnalban délkeleti szél borzolta az Adria hullámait, szemerkélt az esõ és könnyû nyári köd kavargott a víz felett. A hajnalban az Affondatoreval kiegészült olasz flotta készen állt az expedíciós csapatok partra tételére, de az erre vonatkozó parancsot Albini tengernagy megtagadta azzal indokkal, hogy szerinte túl veszélyes a parti hullámverés. Persano, aki látta, hogy a tenger mennyire nyugodt, haditanácsra hívta össze a kapitányait. A tanácskozáson eldöntötték, hogy döfõorral végrehajtott támadásokkal süllyesztik el az osztrák hajókat. Az olasz hajók semmiféle alakzatban nem álltak, amikor 07.50-kor két jelzõhajó ezt jelentette a flottaparancsnoknak: "Gyanús hajó a láthatáron!"

  Az osztrák flotta tíz kilométeres menetsebességgel sorakozott fel hármas ék alakban. Az elsõ ékben haladtak a páncélosok, a másodikban a fahajók, míg a harmadikban az ágyúnaszádok és a lapátkerekes gõzösök. Tegetthoff a Ferdinand Max zászlóshajón tartózkodott. A hullámverés fokozódott, és be kellett zárni az ágyúk lõréseit. A legénység bort és kenyeret kapott reggelire. Tíz órakor kisütött a nap és a szél északnyugatira váltott. Ekkor eltûntek az utolsó ködpászmák is, és élesen kirajzolódtak Lissa körvonalai, valamint ez elõttük álló ellenséges flotta.

  10.30-kor Tegetthoff kiadta a parancsot: Teljes erõvel elõre. Azután új lobogójelzést vonatott fel: "Nekitámadni az ellenségnek és elsüllyeszteni!" Egy másik lobogóparancsot is elõkészítettek a következõ szöveggel: "Ennek a csatának a lissai gyõzelemnek kell lennie!" felhúzása közben a kötél elszakadt, így a jelzõlobogók az egész ütközet alatt félárbocon libegtek, mint Tegetthoff gyõzelmi akaratának jelképei.

 
Tegetthoff a lissai csatában.
Anton Romako festménye
Klikkeljen a képre!

  Az ütközetre készülõdõ olasz legénység körében gúnyos mondás kapott lábra: "Ecco i pescatori!" (Itt jönnek a halászok!) Tegetthoff hajói ekkor még nem örvendtek nagy tekintélynek, és a büszke olasz páncélos hajóhad legénysége fölényesen készült az összecsapásra a halászokkal.

  Persano azonban amikor észlelte az egyenesen feléje törõ Tegetthoffot pánikba esett. Néhány perc alatt annyi parancsot adott ki, hogy ezzel sikerült mindenkit összezavarnia. Albininek megparancsolta, hogy hagyja abba a csapatok kihajózását (el sem kezdte), és hajóival álljon be a harcrendbe, a páncélosok mögé. Albini a vészhelyzetben sem emberelte meg magát, és utóbb arra hivatkozott, hogy azért nem csinált semmit, mert nem kapott semmiféle utasítást. A kavarodásban Persanonak sikerült egymás mellé vonalba állítani a hajóit, de orral ellenkezõ irányban, mint amerrõl az osztrákok érkeztek. A káoszhoz az a két olasz hajó is hozzájárult, melyek ebben a pillanatban jelentették gépeik meghibásodását, a Formidabile (a parti ütegek közelrõl való lövetése során kapott néhány találatot, és korábban kérte, hogy visszatérhessen a kikötõbe) pedig a zömtõl leválva Ancona felé indult. A parancsnoka késõbb azt állította, hogy a hajó túl gyenge volt a harchoz, a futásban azonban meglepõen fürgének bizonyult. Persano ekkor meggondolta magát és elrendelte, hogy a hajói álljanak nyomdokvonalba (oszlopba egymás mögé), és amikor az osztrák flotta beért a lõtávolságba, az olasz hajók megint össze-vissza kavarogva manõvereztek.

  Az olasz hajóoszlop élén Vacca három páncélosa haladt, és Persano ekkor szokatlan dologra határozta el magát. Az ütközet kitörésének pillanatát választotta arra, hogy a zászlóshajójáról, a Ré d'Italiáról törzskarának egy részével átszálljon az Affondatoréra, arra a hajóra, amelyet annyira várt, és amely nélkül nem akart kifutni a döntõ vállalkozásra. Az átszálláshoz le kellett állíttatnia mindkét hajót, mellyel tovább fokozta a zûrzavart. A Ré d'Italia bevonta a tengernagyi lobogót, de az Affondatore nem rendelkezett ilyennel és ezért csak egy altenger-nagyi lobogót húzott fel. A flotta nem is értesült a fõparancsnok hajóváltásáról, az átszállás viszont megszakította a páncélosok oszlopát. Persano osztaga annyira lemaradt, hogy nagy rés nyílt Vaccáék mögött. Tegetthoff azonnal belátta, hogy hol kell áttörni az olaszok csatasorát. Persano új zászlóshajójával meglehetõsen távol maradt a harcba vetett páncélosok csatájától, és a továbbiakban teljesen egyéni útvonalakon hajózott fel és alá, közben egyre nagyobb iramban adatott le lobogóparancsokat. Késõbb a következõ módon igyekezett megindokolni a tettét:

  "Felismertem az abban rejlõ lehetõséget, ha a vonalon kívül veszem fel a harcállásomat egy nagyobb sebességû páncélos hajón, amellyel képes lehetek a csata sûrûjébe rontani, vagy gondosan eljuttatni a szükséges parancsokat a hajóraj különbözõ részeihez, és szükség esetén vezetni hadmozdulataikat."

 
A lissai csata kezdeti fázisa
Klikkeljen a képre!

  1500 méter távolságból megkezdõdött az ágyúpárbaj. Már az elsõ percekben elesett a Drache parancsnoka, báró Moll sorhajókapitány. Tegetthoff lobogójelzést adatott le: "A fõparancsnok nyomában haladni!" Az osztrák páncélosok összezárkóztak és áttörték az ellenséges vonalat. Az olasz hajók balra, az osztrák fahajók pedig jobbra fordultak Petz kommodore parancsára, és ebbõl adódóan Petz hajója a Kaiser hegyesszögben találkozott Riboty olasz tengernagy zászlóshajójával, a Ré di Portogallóval. Petz nem tért ki a nekirohanó olasz páncélos útjából, és mit sem törõdve azzal, hogy a helyzet egyáltalán nem volt elõnyös a döfõorral végrehajtandó támadásra, a testével akarván fedezni gyengébb egységeit, teljes erõvel belerohant az ellenségbe. Ezúttal a támadót érte a súlyosabb sérülés. A Kaiser elkorhadt orrárboc rúdja letört, kéménye összezúzódott, és lángralobbant a lezuhanó vitorlázat. A fõárboc kosarából a fedélzetre zuhant a halálosan megsebesült Proch tengerészzászlós. A következõ pillanatban már olasz gránátok tüze dörömbölt a bajbajutott fahajón, találatok érték a kormányt és a gépházat, így a Kaiser kénytelen volt kiállni a csatasorból. Ugyanekkor a Novara fedélzetén egy ágyúgolyó megölte a parancsnokát, Erik Klint sorhajókapitányt.

  A Ré d'Italia éppen csak újra megindult, amikor az osztrákok áttörték a vonalukat. Mivel Albini összesen 420 ágyút hordozó fahajói nem voltak hajlandók bekapcsolódni a páncélosok elleni küzdelembe, az osztrák hajók összpontosított tûz alá vették a Ré d'Italiát.

  Az ütközet forgatagában Tegetthoff zászlóshajója, a Ferdinand Max már kétszer is kísérletezett oldalba döfésekkel. Elõször a San Martinót, majd a Palestrót célozta meg. Amikor Tegetthoff hajója a Palestrónak rohant, a találkozás a Kaiser elõbbi esetéhez hasonlóan csak hegyesszögben sikerült. Az olasz hajó megmenekült a pusztulástól, de árbocrúdja egy olasz lobogóval együtt a támadó fedélzetére zuhant. Ekkor egy vakmerõ dalmát altiszt, Karcovich kormányos a lehullott kötélzet közé rohant, letépte a trikolórt és zsákmányként kitûzte a Ferdinand Max mellvédjére.

 
A lissai csata
Klikkeljen a képre!

  A tengert sûrûn gomolygó lõporfüst borította, amikor 11.30-kor Sterneck sorhajókapitány, a zászlóshajó parancsnoka egy résben megpillantotta a Ré d'Italiát. Sterneck egyenesen nekivezette a hajóját az ellenségnek, és a találkozás ezúttal pontosan úgy történt, ahogyan azt Tegetthoff a kis fahajó modellekkel tanította a tisztjeinek. A Ferdinand Max derékszögben fúródott bele az olasz páncélosba, melynek oldalán óriási rés nyílt, és mire a Ferdinand Max visszahúzódott, a Ré d'Italia megszûnt létezni. Haláltusája három percig tartott. Az olasz legénység hõsiesen küzdött, és közvetlenül az ütközés elõtt eldördült puskasortûz súlyosan megsebesítette Tegetthoff szárnysegédjét, Minutillo sorhajóhadnagyot. Az ütközés után az olasz hajón Faa di Bruno sorhajókapitány, a hajó parancsnoka, be akarta vonni a hadilobogót, hogy ne jusson az osztrákok kezére. Razzetti kadét, aki a csata hevében valószínûleg félreértette parancsnoka szándékát, a saját testével õrizte a lobogókötelet és a zászlóval együtt zuhant a hullámsírba. Boggio olasz képviselõ, aki politikus vendégi minõségben vett részt a lissai inváziós kísérletben, pisztollyal a kezében harcolt az utolsó pillanatig. A hõs parancsnok, Faa di Bruno kijelentette, hogy a parancsnoknak kötelessége, hogy a hajójával haljon meg, és az utolsó pillanatban a süllyedõ hajója hídján fõbe lõtte magát, a fõgépésze pedig még akkor is tüzelt az utolsó mûködõképes ágyúval, amikor a hajó felett már átcsaptak a hullámok.

  A Ré d'Italia katasztrófájánál 27 olasz tiszt és 364 fõnyi legénység vesztette életét. Az osztrákok megpróbálták kimenteni a vízbõl a túlélõket, de ekkor más olasz hajók tûz alá vették õket, így kénytelenek voltak felhagyni a mentéssel. Tegetthoff csak az ütközet után tudta meg, hogy a Ré d'Italia volt az áldozat. A tengeri csaták történetében ez volt az utolsó eset, amikor egy hajó döfõorral süllyesztett el egy másikat.

  Ezután egy olasz páncélos simult a Ferdinand Max oldalához olyan szorosan, hogy a zászlóshajó tüzérei tisztán hallották a kiadott olasz tûzparancsokat. Az oldalsortûz eldördült, de a sûrû lõporfüstön kívül semmi hatása nem volt. Az olasz tüzérek a nagy sietségben nyilván csak a lõportölteteket sütötték el, lövedékek nélkül.

  Az olasz Palestrón közben tûz ütött ki, és a sérült hajó nyugat felé eltávolodott a harc színhelyétõl. A sérülten vánszorgó Kaiser ekkor összetalálkozott az Affondatoréval. Az olasz hajó parancsnoka célba vette az osztrák fahajót, hogy döfõorrával felhasítsa az oldalát, de amikor 200 méterre voltak tõle Persano közbelépett és más irányt parancsolt. Hiába könyörgött neki az olasz hajóparancsnok, sõt a saját törzskara, Persano tengernagy nem tûrt ellentmondást. Az Affondatore elfordult, a súlyosan megrongálódott Kaiser pedig megmenekült.

  Az olasz fõparancsnok új lobogóparancsot vonatott fel: "Általános vadászat, szabad kezet adok mindenkinek!"

  Tegetthoff elérkezettnek látta az idõt, és átverekedte magát Lissa partjáig, ahol örömmel látta, hogy még osztrák lobogó leng az erõdök felett. Most már nem ék alakzatban, hanem hármas oszlopban sorakoztatta fel a flottáját és várta, Persano megkísérli-e felújítani az ütközetet. A korábbi összecsapás csak megerõsítette az osztrák tengernagyot abban a tudatában, hogy a páncélos olasz hajókat nem lehet az ágyúi tüzével elsüllyeszteni, csak a döfõorral végrehajtott nekirohanással. Tisztában volt azzal is, hogy egy merészebb olasz fõparancsnok irányításával romhalmazzá lõhették volna az osztrák hajóhadat.

  Az ágyúdörgés fokozatosan elhallgatott, a harc abbamaradt, és csak a lángoló fáklyaként égõ Palestro imbolygott a két flotta között. 12.40-kor az olasz fõparancsnok jelzésáradatot kezdett kiadni: "Engem követni!" "Ellenséget megtámadni ha lõtávolba kerül!" 13.00-kor: "Közelharcban megütközni!" Késõbb: "A fõparancsnok függetlenül fog manõverezni!" Nyomban ezután: "A kapott parancsokat teljesíteni!" és "Csatasort alakítani, tekintet nélkül a sorrendre!" Végezetül: "A fõparancsnok nyomában haladni!"

  14.30-kor az égõ Palestro felrobbant. A személyzete a lõszerkamrák elárasztásával próbálta megmenteni a hajót, de a fedélzeten szanaszét heverõ gránátok a tûztõl beindultak, mely azután a hajó pusztulásához vezetett. 228 fõnyi személyzetébõl csak 26 tengerészt sikerült kimenteni.

  Az Affondatore fedélzetén D'Amico törzskari tiszt hevesen követelte Persanótól, hogy álljanak az élre és folytassák a harcot. Erre válaszul a fõparancsnok csak egy újabb lobogójelzést húzatott fel: "A tengernagy tájékoztatja a flottát, amelyik hajó nem harcol, az nem áll a posztján!" Ugyanakkor saját zászlóshajójának visszavonulást parancsolt. 15.00-kor jelzésekkel érdeklõdött, hogy hová lett a Ré d'Italia. "Elsüllyesztve" felelték a közelben lévõ olasz hajók. A Formidabilérõl és a San Martinóról pedig azt jelentették, hogy sérülések miatt ki kell válniuk a sorból. A Varese kazánjai felmondták a szolgálatot, vontatót kért. Persano visszafordult a flottájával Ancona felé, és az ütközet véget ért. Az Affondatore azonban egy viharban elsüllyedt és nem érkezett meg a kikötõbe.

  Tegetthoff flottája még mindig gyengébb volt, ezért nem üldözhette a távozókat. A célját elérte, Lissa felszabadult, és az ütközet eredménye érezhetõen mély erkölcsi hatást gyakorolt mindkét félre.

  Az osztrákok egyetlen hajót sem veszítettek, csak egy hajó, a Kaiser sérült meg súlyosabban, de elesett 3 tiszt és 35 tengerész, 15 tiszt és 123 tengerész pedig megsebesült. Olasz részrõl elsüllyedt három páncélos hajó, több súlyosan megrongálódott. Elesett 38 tiszt és 574 tengerész, megsebesült 4 tiszt és 32 tengerész.

  Az olasz tüzérség teljesítménye példátlanul gyengének bizonyult. Egyetlen gránát sem ütötte át az osztrák hajók páncélzatát, sõt még horpadás is alig látszott rajtuk. Kizárólag a fatestû Kaiser szenvedett súlyos sérüléseket, ugyanis több páncélossal is harcba keveredett. A Kaiser harci szelleme éles ellentétben állt Albini és fahajói gyávaságával, hiszen azok egyszerûen megtagadták a részvételt az ütközetben.

  A hazatért olasz flotta fõparancsnoka sokáig különbözõ mesékkel próbálta nagy gyõzelemnek feltüntetni a vereséget, de végül kiderült az igazság. A törvényszéki vizsgálat során Persanóról kiderült, hogy nem csak gyáva, hanem hazug is, ezért megfosztották a rangjától. Ugyanígy jártak el Albini tengernaggyal is.

  Tegetthoffot kitüntették a Mária Terézia-rend középkeresztjével, és kinevezték titkos tanácsossá. A bécsi bürokrácia rosszindulatúságára azonban álljon itt egy jó példa. Az olaszok azt az álhírt terjesztették, hogy a Kaiser sorhajó az ütközetben elsüllyedt, és a flotta tisztikarát óriási veszteség érte, mire Tegetthoff ezen híresztelések megcáfolására a trieszti kikötõben tartózkodó Kaiser fedélzetén díszebédet adott a teljes tisztikar részvételével. Az ellenséges propaganda erre elhallgatott, de Bécsbõl kérdõre vonták a tengernagyot, hogy kinek a költségére rendezte az ebédet. Hosszas üzenetváltás után Tegetthoff felajánlotta, hogy a saját zsebébõl fizeti ki a költségeket, csak hagyják már békén. Végül a kincstár fizetett, de a lissai gyõzõ dorgálásban részesült az önhatalmú költségokozás miatt. Tegetthoff korai halála után, az osztrák, késõbb az osztrák-magyar flottában mindig volt egy hajó, mely az õ nevét viselte, egészen az 1918-as összeomlásig.

  Az alábbi, és valószínûleg hiányos névsor, mely az 1866-os hadrend és személyzeti névjegyzék alapján készült, jól mutatja, hogy milyen fontos beosztásokban harcoltak már akkor is magyar tengerészek az Adrián:

Máriássy Mihály sorhajóhadnagy (Habsburg),
Horváth Ferenc tengerészkáplán (Habsburg),
Barta Vilmos zászlós (Prinz Eugen),
Füredi Rezsõ gépész (Prinz Eugen),
Herczeg Hermann tengerészhadnagy (Salamander),
Kalmár Sándor sorhajóhadnagy (Novara),
Barta János II. osztályú sebészorvos (Adria),
Lévay Jakab zászlós (Erzherzog Friedrich),
Patay István zászlós (Erzherzog Friedrich),
gyulai Gaál Jenõ sorhajóhadnagy (Vellebich),
dr. Fejér Ede korvettorvos (Dalmat),
Dõry Vilmos zászlós (Andreas Hofer),
Kopics Alajos I. osztályú sebészorvos (Kerka),
Janka Ambrus korvettorvos (Erzherzog Friedrich),
Andréka Alajos sorhajóhadnagy (Adria).

  Késõbb a Lissai-ütközetben elesettek emlékére egy oroszlános emlékmûvet emeltek Lissa-szigetén. Ezt az I. világháború után a megszálló olasz csapatok a talapzatával együtt elszállították, és a livornói Haditengerészeti akadémia parkjában állították fel úgy, hogy a talapzaton néhány feliratot saját szövegû márványtáblákkal fedtek be.

  Az utóbbi években az eredeti helyszínen, Vis-szigetének (Lissának) a Vis városkát rejtõ egyik öblében, az aprócska Prirovo félszigeten, a San Girolamo minorita kolostor melletti temetõben felállították az oroszlános emlékmû másolatát, mely látogatható.

 
A lissai csata emlékmûve Lissa/Vis szigetén napjainkban
Klikkeljen a képre!

MARINE - Gestern, Heute, September 1981
Geoffrey Regan, NAVAL BLUNDERS, Guiness Publishing Ltd. 1991
A.E. Sokol, SEEMACHT ÖSTERREICH, Verlag Fritz Molden Wien-München-Zürich
Kertész Róbert, HAJÓK ÉS HÕSÖK, Franklin-Társulat kiadása (évszám nélkül)