Hajózástörténeti Közlemények

A Királyi Dán Haditengerészet 1909-ben építtette elsõ tengeralattjáróját a Dykkeren-t La Speziaban, a San Giorgio Fiat cégnél. Ezután 1911-ben a fiumei Whitehead céggel kötöttek szerzõdést három partvédõ tengeralattjáró megépítésére. Az elsõ egység, melyrõl késõbb az egész osztályt elnevezték, a Havmanden (Vízi ember) nevet kapta, míg a másik kettõt Thetis és Április 2-a névre keresztelték.

A hajók megfeleltek a várakozásnak és 1912/13-ban a koppenhágai állami hajógyárban a Whitehead cég mérnökeinek felügyelete alatt megépültek a Nymfen, a Najaden és a Havfruen nevû búvárhajók, melyek teljes mértékben az eredeti fiumei naszádokra hasonlítottak.

1914-15-ben a koppenhágai állami hajógyár az eredeti tervek csekély változtatásával megépítette a Ran, Aegir, Triton, Galathea, és a Neptun nevû tengeralattjárókat. A Királyi Dán Haditengerészetnek így 11 db Havmanden osztályú hajó állt a rendelkezésére. Ebbõl a típusból hármat csak 1946-ban bontottak szét, bár 1940 óta csak, mint úszó áramfejlesztõ telepet alkalmazták.

A cs. és kir. flottaparancsnokság lovag Thierry Ferenc fregattkapitány szorgalmazására 1915-ben úgy határozott, hogy hazai gyárakban építtet tengeralattjárókat, mégpedig a Whitehead Mûvek lefoglalt Havmanden-típusú tervei alapján.

A gyár tulajdonosa, Robert Whitehead 1915. február 28-án megalapította a Magyar Tengeralattjáró-építõ Részvénytársaságot. Whitehead aki ezzel az új fiumei székhelyû részvénytársasággal akarta megépíttetni az új tengeralattjárókat, munkásainak és gyártelepének egy részét a részvénytársaság rendelkezésére bocsátotta. Így jött létre a Magyar Tengeralattjáró-építõ Rt. (Ungarische Unterseebootsbau AG, hivatalos rövidítése: UBAG). A trieszti Stabilimento Tecnico és a polai Arzenál, valamint a Danubius hajógyárakkal lefolytatott kon-kurenciaharcok után az a kompromisszum született, hogy a négy tengeralattjáró fõdarabjait a Stabilimento Tecnico és a polai Arzenál szállítja, az összeállítást pedig a Whitehead leányvállalata az UBAG és a polai Arzenál hajtja végre. A Danubius ígéretet kapott további négy egység megépítésére. A négy Havmanden osztályú tengeralattjáró a 20-as, 21-es, 22-es és a 23-as számozást kapta.

Az SMU 23 osztrák-magyar tengeralattjáró.

U20:

A tengeralattjárót a polai Tengerészeti Arzenálban bocsátották vízre 1916. szeptember 18-án. A próbautakra októberben került sor, de ezek során olyan sok hiányosságra derült fény, hogy a hajót csak 1917. október 20-án állíthatták szolgálatba.

Az egyik próbaúton, 1917. március 15-én az ADMIRAL SPAUN cirkáló legázolta. Az eseményrõl a tengeralattjáró parancsnoka, lovag Klemens von Bezard sorhajóhadnagy a következõket jelentette:

"1917. március 15-én 09.45-kor gyakorlóútra futottam ki az U20-szal kb. 320°-os útirányban a két õrhajó záróhálójának keleti kapuja irányában. A záróháló keleti bójája 80 méterre balra maradt el. Itt egy 20 vonásos fordulást hajtottam végre balra, a S.M.S. Erzherzog Ferdinand Max bójájától 100 méterre lévõ cél felé. A bója magasságában visszatértem az eredeti útirányba, tehát az elülsõ bójától 50 méterre esõ pont felé. Talán 100 méterrel hagytam magam mögött ezt a bóját, amikor kitekintve, balra a hajóm orra elõtt szürke hajóoldalt pil-lantottam meg, egészen közelrõl. Hátramenetre kapcsoltattam, de ugyanabban a pillanatban bekövetkezett az ütközés. A naszádom kb. 7,5 m mélyen úszott 3 tengeri mérföld per óra se-bességgel, és csekély felhajtóerõvel, a periszkóp 0,75 m-re állt ki a vízbõl. Amint arról a zár-övezetbe lépve magam is meggyõzõdtem, legfeljebb 50 méterrel mögöttem jött az Emmy kísé-rõhajó, egy nagy zárt fedélzetû motorcsónak, árbocán az U20 jelzõlobogókkal. Az Admiral Spaun balról 4 vonással hátulról érkezve a toronynál talált el. A gyorscirkáló valószínûleg a déli kapun át jutott be a zárövezetbe. Az Emmy kísérõhajó kormányosának vallomása szerint, õ és az Erzherzog Ferdinand Max orrfedélzetén tartózkodó emberek kiabáltak és integettek az Admiral Spaun felé. A kormányos a továbbiakban jelenti, hogy az Admiral Spaun csak a periszkóp letörése után váltott hátramenetre.

Az U20 kb. 15 fokkal a jobboldalára dõlt. A kiegyenlítõ ballaszt lenyomott a fenékre, de nemsokára ismét felemelkedtem, és most már ugyan gyengébben, de másodszor és harmadszor is felütöttem a fenékre. A hajóm ezután azonnal szabaddá vált, de leült a fenékre. Leállíttattam a hajtómûvet és kifúvattam a merülõtartályokat. A hajó felemelkedett, a tatján 20°-os túlterheléssel. Ez a terhelés az (elõl lévõ) ágyú elvesztésével magyarázható. Szivárgások nem jelentkeztek, csak a hátsó periszkóp záróburkolata folyt a csõ bevonása után. Az ütközésnél a felsõ fedélzetemmel lehettem az Admiral Spaun orrtõkéje alatt, úgyhogy csak a torony, illetve a toronymellvéd, a periszkópok és a löveg szenvedett az ütközéstõl..

Az U20 ért károsodások: A löveg elvesztése, melyet a függõleges alaplemezek csapjainak leszakadása idézett elõ. Az alaplemezek és a hajótest épen maradtak. Az ágyú elmerült, de idõközben kiemelték. Mindkét periszkóp tönkrement. A bevont Zeiss-csõ elõtétcsöve 45°-ban elgörbült, de a tömítése megmaradt, a kidugott Görz-csõ elõtétcsöve letört, a tömítõ szelence megsérült. A torony héjlemezei elgörbültek, de nem törtek el. Az aknavágó szerkezet drótkötelei elszakadtak, az üreges vezetõpózna elgörbült.

Tisztjeim önállóságról és jó helyzetfelismerésrõl tettek tanúságot, a legénység mintaszerûen, nyugodtan és pontosan teljesített minden parancsot."

Az eset miatt az 1917. április 11-én kelt parancsban von Bezard sorhajóhadnagy szigorú írásbeli megrovásban részesült. Az indoklás szerint a parancsnok önhatalmúan átlépte leme-rült hajójával a számára gyakorlás céljára kijelölt körzetet, és ezzel egy a számára tilos kör-zetbe került, továbbá a kifutás, valamint a menet során elmulasztotta a megfelelõ figyelést.Az eset miatt az 1917. április 11-én kelt parancsban von Bezard sorhajóhadnagy szigorú írásbeli megrovásban részesült. Az indoklás szerint a parancsnok önhatalmúan átlépte leme-rült hajójával a számára gyakorlás céljára kijelölt körzetet, és ezzel egy a számára tilos kör-zetbe került, továbbá a kifutás, valamint a menet során elmulasztotta a megfelelõ figyelést.

A javítási munkálatok befejezése után a tengeralattjárót 1917. október 20-án Hermann Rigele sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt újból szolgálatba álíltották.

A Velence felé irányuló különbözõ cirkáló utakat állandóan javító és dokkoló kikötõi tartózkodások szakították meg (Pl.: 1917. 11. 14-18-ig).

1918. március 11-én Rigele sorhajóhadnagyot Ludwig Müller sorhajóhadnagy váltja fel a parancsnoki poszton. A Tagliamento-torkolat irányában végrehajtott cirkálás alkalmával, az U20-at 1918. 07. 06-án az olasz F12 tengeralattjáró torpedólövéssel elsüllyesztette. Müller sorhajóhadnagy a teljes személyzetével együtt elesett.

1962 júniusában olasz halászok vontatott hálója megakadt, és így találták meg a 25 m-es mélységben fekvõ tengeralattjáró roncsát. A következõ hónapok során a SUBERTI & SPONZA mentõcég (Grado) kiemeli a roncsot. A tengeralattjáró roncsában megtalált 12 ten-gerész csontjait 1962. 08. 10-én helyezték örök nyugalomra a Mária Terézia Katonai Akadémia temetõjében.

A tengeralattjáró néhány részét a bécsi Arsenal (Hadtörténeti Múzeum) szerezte meg, és ezek ma is ott láthatók, pl.: a parancsnoki torony. Néhány emlékdarab Grazban található, valamint magántulajdonban van.

Az U20 legfontosabb útjai és bevetései:

U21:

A tengeralattjárót 1917. 08. 15-én állította szolgálatba Hugo von Seyffertitz sorhajóhadnagy, aki kiváló tengeralattjárós tisztnek számított. Egy bizonyos ideig második õrtisztként lovag Georg Trapp sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt is szolgált. Trapp, miután az U5-tel 1915. április 27-én elsüllyesztette a Leon Gambetta francia páncélos cirkálót, a következõket írja a második õrtisztjérõl:

"Az egész legénység mintaszerû fegyelme, és az összes, szükségszerûen gyors egymásutánban kiadott parancs nyugodt és tökéletes végrehajtása a második õrtiszt, Hugo von Seyffertitz érdeme, aki minden helyzetben nagy hidegvért és megfontoltságot tanúsított."

Az U21-et 1917. szeptember végén Cattaróba vezényelték, és a tengeralattjáró 1917. 09. 29-én futott ki Brioniból, majd 1917. 10. 01-én érkezett meg a Bocchéba.

Az elkövetkezõ hónapokban Durazzo elõtt és az Otrantói-szorosban hajtott végre felderítõ utakat, melyek során nem került harcérintkezésbe az ellenséggel.

Az egyik ilyen, 1917. 10. 04-10-ig tartó Durazzo elõtti cirkálás befejezése után von Seyffertitz sorhajóhadnagy a következõ jelentést írta a cs. és kir. flottaparancsnokságnak a tengeralattjáró mûszaki állapotával kapcsolatban:

"1. Általános észrevételek:
A tengeralattjáró nagy hullámzásban is jól tartotta magát.

Seyffertitz s. k.
cs. és kir. sorhajóhadnagy"

Ebbõl a jelentésbõl világosan kitûnik, hogy a naszád mûszakilag tökéletlen volt, ami negatívan befolyásolta a hadihasználhatóságát. Mind a négy Havmanden típusú tengeralattjárón elõjöttek ezek a hiányosságok és további mások is. Bár a szolgálatba állásuk óta a naszá-dokat állandóan módosították és javították, ezeket a tengeralattjárókat sohasem lehetett teljesen bevetésre alkalmasnak tekinteni.

1917. 10. 21-én az U21-et visszarendelték Polába, ahol rövid idõ alatt nagyobb gépjavítást hajtottak végre rajta a Tengerészeti Arzenálban.

1918 márciusában Robert Dürrigl sorhajóhadnagy vette át az U21 parancsnokságát, aki 1918 augusztusáig töltötte be ezt a beosztást.

A cs. és kir. haditengerészet az 1916/17-es években felállított egy tengeralattjáró keresõ (U.S.) flottillát. Ez a flottilla gyorsjáratú kereskedelmi és hadihajókból (cirkálók, torpedónaszádok) állt, melyeket speciális bemérõ készülékekkel szereltek fel.

A Polából Cattaro felé vezetõ útján 1918. 06. 01-07-ig az U21 is részt vett egy ilyen tengeralattjáró keresõ gyakorlaton. Errõl Dürrigl sorhajóhadnagy a következõket jelenti a hadinaplójában:

"Az U21 1918. június 2-án, 3-án és 4-án gyakorló utat tett a Senj, Arsa és a Nesazio U.S. csoporttal, valamint a Knin, Makarska, Tatra és a Liburnia hajókból álló 2. Sz. U.S. csoporttal. A csoportok kezdeti sikertelensége miatt június 6-án a zárai csatornában újabb gyakorlatot hajtottak végre.

R. Dürrigl s. k.
cs. és kir. sorhajóhadnagy"

A Cattaróba való megérkezése után Antivari, Medua és Punta Maestra környékén hajtott végre õrjáratozást. Annak ellenére, hogy a legénység kitartóan megküzdött minden technikai hiányossággal és fogyatékossággal, és ezzel meg tudták hosszabbítani a bevetések idõtartamát, a tengeralattjárónak nem jutott siker osztályrészül.

Dürrigl 1918. augusztus 28-án átadta a tengeralattjárót csicseri Csicsery László sorhajó-hadnagynak, aki azután a háború végéig parancsnokolt rajta.

A béketárgyalásokon az U21-et Olaszországnak ítélték, és 1919. március 25-én átvitték Velencébe, ahol a következõ évben szétbontották.

Az U21 legfontosabb útjai és bevetései:

U22:

Az U22, 1917. január 27-én, öt hónappal az U21 vízrebocsátása után került vízre Fiumében. A tengeralattjáró a befejezõ munkálatok közben, már néhány próbaúttal a háta mögött, 1917. 06. 9-rõl 10-re virradó éjjel elsüllyedt, miközben legénység nélkül állt kikötve Fiumében. Az eset indoklásaként a következõket jelentették a cs. és kir. flottaparancsnokságnak:

"A szerencsétlenség magyarázata csak az lehet, hogy a III. merülõ tartály - mely légtelenítõ szelepének kezdettõl fogva rossz volt a szigetelése, és a merülési csappantyút Appel hajómester valószínûleg nem zárta be teljesen (valóban a jobboldali csappantyút még 2 for-dulattal lehetett szorosra húzni) - lassan megtelt vízzel. Emiatt a tengeralattjáró fejnehéz lett és a víz behatolt a be nem zárt torpedóleeresztõ nyíláson, és a naszád elsüllyedt."

A búvárhajót már egy nappal késõbb kiemelték. A munkálatok befejezése után az U22 Josef Holub sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt 1917. 11. 23-án állt szolgálatba.

1917. 12. 05-én ötnapos õrjáratozásra futott ki a Po-torkolat körzetébe. 9-én Holub sorhajóhadnagynak egy hirtelen fellépõ periszkóphiba miatt fel kellett hagynia egy olasz PN-naszád elleni támadással.

1917. 12. 19-én Holub sorhajóhadnagyot az eddigi elsõ tisztje, Friedrich Sterz sorhajó-hadnagy váltotta fel a háború végéig.

1918. 01. 16-án az U22-õt Polából Triesztbe vezénylik, ahonnét Velence ellen hajtott végre több bevetést, siker nélkül.

1918. 02. 05-én Chioggia elõtti õrjáratozása során az U22-õt ellenséges repülõk támadták meg, de Sterz sorhajóhadnagynak sikerült a naszádot gyorsmerüléssel biztonságba helyezni.

A stratégia helyzet azt követelte, hogy az U22-õt 1918 áprilisának végén áthelyezzék a Cattaroi-öbölbe, ahová 1918. 05. 03-án érkezett meg.

1918. 05. 16-án Polába hajózott egy géphiba kijavítására, és az összes javítás elvégzése után csak 1918. 08. 07-én futott be újra a Cattaroi-öbölbe, ahol azután a háború végéig állomásozott.

A következõ hetekben több bevetést hajtott végre Antivari és Medua irányában. Az egyik ilyen õrjáratán, 1918. 10. 08-án ellenséges repülõk támadtak rá. Egy nappal késõbb Sterz sorhajóhadnagy sikertelen támadást hajtott végre egy cirkáló ellen.

Még néhány õrjárat következett Gravosa felé, de egyetlen lehetõség sem kínálkozott a torpedók kilövésére.

1920-ban a tengeralattjárót kiszolgáltatták Franciaországnak, ahol még ugyanabban az évben szétbontották.

Az U22 legfontosabb útjai és bevetései:

U23:

Az U23-at 1917. 01. 05-én bocsátották vízre a polai Tengerészeti Arzenálban, és lovag Klemens von Bezard parancsnoksága alatt állt szolgálatba 1917. 09. 01-én.

1917 szeptemberében és októberében Pola térségében próba és gyakorló utakat hajt végre, mialatt több tökéletesítést és elvégeznek rajta.

November 28. és december 03. között az U23 az olasz partok elõtt õrjáratozott Pesaro magasságában. Bár Bezard sorhajóhadnagy négy napig cirkált az olasz partok mentén a gõz-hajók útvonalán, egyetlen ellenséges hajót sem észlelt. Ezen a hat napig tart úton újból elõ-jöttek a különbözõ technikai hiányosságok, úgyhogy a cirkálás befejezése után az U23-nak Polába illetve Brioniba kellett mennie javításra.

A javítások befejezése után a tengeralattjárót 1917. 12. 23-án a Cattaroi-öbölbe vezényelték, ahonnét több õrjáratozást és felderítést hajtott végre a dél-Adrián.

1918. 02. 20-án az U23 azzal a paranccsal futott ki a Bocche di Cattaróból, hogy az Otrantói-szorosban zavarja az ellenséges hajóforgalmat.

Egy nappal késõbb von Bezard sorhajóhadnagy két torpedót lõtt ki egy csapatszállító hajóra, de nem találta el. A konvojt kísérõ Airone torpedónaszád felfedezte az U23-t, rátámadt és vízibombákkal elsüllyesztette. A személyzet minden tagja meghalt.

Maga a támadó alig volt nagyobb, mint az áldozata. Az 1907-ben épült Airone torpedónaszád 216 tonnás volt. A méretei: 50 m hosszú, 5,3 m széles, a merülése 1,9 m. Fegyverzete: 3 db 47 mm-es löveg, három torpedóvetõ csõ és vízibombák. A parancsnoka, Mario Zunino sorhajóhadnagy így írta le az akciót:

"Az Airone torpedónaszád 1918. 02. 18-án egy csapatszállítót biztosított, amikor azt egy tengeralattjáró hirtelen megtámadta. Amikor két torpedóját tõlem 500 méter távolságból kilõtte e gõzösre, teljes erõvel a periszkópja felé száguldottam. A gõzösnek sikerült kikerülnie mind a két torpedót, de a tengeralattjáró a kilõtt torpedók súlyának elvesztése miatt felemelkedett és a torony egy pillanatra áttörte a hullámzó vízfelszínt. Mire a torpedónaszád a helyszínre érkezett, a búvárhajó már olyan mélyre merült, hogy nem lehetett legázolni, csak a periszkópját súroltuk. Az Airone ledobott 2 vízibombát, és a vontatott robbantósárkánnyal is elérte. Szörnyû víz és olajoszlop emelkedett a magasba. A robbantósárkány valószínûleg a tartaléktorpedókat is felrobbantotta. A tengeralattjáróból semmit sem lehetett megmenteni, csak néhány faroncs került a felszínre."

Az U23 legfontosabb útjai és bevetései:

ÖSSZEGZÉS:

Amint az ennek a négy tengeralattjárónak a pályafutásából is kiderült, egyik hajó sem könyvelhetett el katonai sikereket. Ez minden bizonnyal nem a legénységen múlt, hanem egyes-egyedül a hiányos technikai felszerelésen. Nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy ezek a tengeralattjárók már a gerincfektetésük idején is technikailag elavultnak számítottak, és nem tettek eleget a korszerû tengeri hadviselés követelményeinek.