Hajózástörténeti Közlemények

  1915 szeptemberében a francia haditengerészet közel 70 db 80-100 tonna vízkiszorítású halászgõzössel, melyek mindegyike egy 1000 méteres hálót vonszolt maga után, megkísérelte lezárni az Otrantói-szorost a cs. és kir. flotta tengeralattjárói elõl. 1917 áprilisára már brit halászgõzösökkel kiegészítve hozzáfogtak egy 66 km hosszú és 50 méter mélyre lenyúló szilárd hálórendszer kiépítésére az olasz és az albán partok között. A zárrendszert 80 mérföld szélesre tervezték növelni úgy, hogy a hálórendszertõl északra és délre torpedónaszádokból és rombolókból álló õrvonalat létesítettek. Ezekkel az intézkedésekkel igencsak megnehezítették az osztrák-magyar, illetve a német tengeralattjárók kijutását az Adriáról, valamint a hazatérésüket. A cs. és kir. hadiflotta több bevetést hajtott végre a hálózár ellen, melyek közül az 1917 májusában végrehajtott hadmûvelet volt a legeredményesebb. Erre a vállalkozásra a három leggyorsabb és legmodernebb egységet, a Novara, a Helgoland és a Saida gyorscirkálókat, valamin a Balaton és a Csepel rombolókat választották ki.

    "A támadási parancs a következõket írta elõ:[1]

  Cirkálók:
  A Novara, a Helgoland és a Saida 1917. május 14-én, 19 óra 45 perckor indul az öbölbõl. 21 órától a Novara vezetésével 21 mérföldes sebességgel haladnak a különválás pontjáig (a Pelascia-foktól 10 mérföldre keletre). Ha az ott álló világítótorony nem látható, a különválás parancs nélkül 3 óra 15 perckor történjék.
  Innen a Novara a Fano-szigettõl 14 mérföldre nyugatra fekvõ pontra, a Saida a Fano-szigettõl 28 mérföldre nyugatra lévõ pontig, míg a Helgoland a Fano-szigettõl 42 mérföldre nyugatra meghatározott pontra nyomul elõ. A cirkálók külön-külön támadnak, és a legnyugatibb egység felé mûködnek. A hadmûveletek úgy történjenek, hogy az egyesülés legkésõbb május 15-én reggel 7 óra 15 perckor a Linguette-foktól 15 mérföldre keletre esõ gyülekezõhelyen megtörténjen. Menetalakzat: Saida, Novara és Helgoland, vagyis a leglassúbb egység az élen. Ha alkalom kínálkozik, használjanak mesterséges ködöt.

  Torpedórombolók:
  A Csepel és a Balaton úgy induljanak az öbölbõl, hogy május 14-én 21 órakor Dulcigno elõtt legyenek. Onnan a Saseno világítótornyától 15 mérföldre nyugatra fekvõ pontra, majd az Éliás-hegycsúcs irányában a part alá nyomuljanak. Innen délnyugati irányban ellenséges szállítmányokat kutatnak, azokat megtámadják és ha lehet megsemmisítik. A Novara hadmûveleti vonalát nem szabad keresztezniük vagy érinteniük. Bevonulásukkor a cirkálók gyülekezõhelyét május 15-én 6 óra 15 perckor érik el. A cirkálókkal való együttes bevonulás esetében a rombolók 20 mérföldre ezek elõtt félbalra haladnak. Ha az ellenség üldözõbe veszi õket, igyekezzenek azt Cattaro irányába terelni. Ha az ellenség elõttük mutatkozik és nem erõsebb, mint a saját egyesült haderõ, akkor saját zömünk irányába vonuljanak vissza. Mindenesetre arra törekedjenek, hogy bevonulásukkor csupán egyesült erõkkel bocsátkozzanak harcba.

  Tengeralattjárók:
  Az U4 Valona elõtt, az U27 a Brindisi-Cattaro vonalon õrködik. Rádióikat lehetõleg használják ki. A német U89 még a reggeli szürkület elõtt aknákat rak Brindisi elõtt, aztán ugyanott marad figyelõállásban. Bevonulás saját belátásuk szerint. A hadmûveletek alatt kint tartózkodó valamennyi búvárhajó délután 5 órától másnap reggel 5 óra tíz percig rádióján figyelje a szikratávíró-jelentéseket, hogy esetleg akciót kezdhessenek, illetve megfelelõ utasítást kaphassanak.

  Vízirepülõk:
  A Cattarói-öbölbõl, illetve Durazzóból kellõ idõben induljanak. Az ellenség mozdulatait rádión jelentsék a Novara vezérhajónak."

Rauscher Ottó egykori negyedmester beszámolója

  1917. május 14-én a Cattarói-öbölben horgonyoztunk, amikor 6 óra tájban parancsot kaptunk, hogy a Csepel és a Balaton 19.00-ra legyen kifutásra kész állapotban. A két rombolón azonnal befûtötték a kazánokat, valamint kiegészítették az olaj- és vízkészleteket. Úgy hírlett, hogy messze délre, az Otrantóhoz megyünk. 19.00-kor elengedtük elõlhátul a parti köteleket. A Csepel mindkét gépét "lassan elõre" járatva követte a Balatont. Elhagytuk a Bocchét, majd 3 erõvel hajóztunk a part mentén déli irányban. Nemsokára bealkonyodott, és amire elhagytuk Antivarit, beburkolt bennünket a sötétség. Az éjféli órákban közelítettük meg Durazzot, melyet jól ki tudtunk venni, ugyanis szorosan a partok mentén hajóztunk. Minden rendben ment, a Hold csak 02.00 körül kelt, az éjszaka sötét volt, a tenger pedig nyugodt.

  Azért, hogy ne kerüljünk bele a valonai fényszórók hatósugarába, délnyugat felé eltávolodtunk a parttól. Ugyanebben az idõben a három gyorscirkáló, a Novara, a Helgoland és a Saida már a keleti olasz partok közelében tartózkodott.

  Valonát elhagyva újból a szárazföld felé fordultunk, és lassan hajóztunk a part mentén. Az ellenséggel való érintkezés nélkül értük el a parancsban meghatározott leshelyünket, és ezután már csak cirkálnunk és reménykednünk kellett.

  02.45-kor négy vastag vonalat észleltünk a nyugati látóhatáron. Azonnal feléjük fordultunk. Gyorsan közeledtünk hozzájuk, mire morzelámpával az ismertetõjelünket kérték, végül fényszóróval ránk világítottak. A Csepel erre gépfegyvertüzet nyitott, és ezzel csaknem egy idõben egy sortûz is eldördült. A fényszóró sugara láthatóan gyengült, végül kialudt. Most mi világítottuk meg a másikat, amelyben egy Nembo - osztályú rombolóra ismertünk, mely a fõ gõzvezetékét ért találat után mozdulatlanná vált. Késõbb megtudtuk, hogy a Borea volt az, és röviddel ezután elsüllyedt.

  Közvetlenül ezután megtorpedóztunk egy teherhajót, amely szintén hamar elmerült. A Balaton a másik két hevesen tüzelõ gõzöst vette tûz alá. Mindkét rombolónk keringeni kezdett az ütközet színhelyén, közben jobb és baloldalról egymás után lõttük ki a sortüzeinket a gõzösökre. Olyan közel voltunk, hogy jól hallottuk a lövedékeink becsapódását. Az egész ütközet kb. fél órán át tartott. Amikor a helyszínt elhagytuk, még sokáig láttuk az égõ szállítóhajókat, melyeket súlyos megrongált állapotban bevontatták Valonába. Az elsüllyesztett teherhajók egyike a Caroccio (1657 BRT) volt, az egykori német Choising gõzös, melyen az Emden német könnyûcirkálónak, a Keeling-szigeten rekedt partraszálló különítménye megtette kalandos hazautazásának egy részét. (A különítmény tagjai a Holland-Kelet-Indiák elõtt az Ayesha kisméretû vitorlásról szálltak át a Choisingra, mellyel az Indiai-óceánon átkelve behajóztak a Vörös-tengerre, és 1915. január 8-án Hodeidánál partra szálltak. A hajó 12-én átment a tenger szemközti oldalán lévõ olasz gyarmatra, Massawába, mivel Olaszország akkor még semleges volt. Ott a hajót Olaszország hadba lépése után lefoglalták, és új nevet kapott, a "Caroccio"-t. A szerk. megj.)

  A cirkálóinkkal 07.00-kor kellett volna találkoznunk egy elõre meghatározott négyzetben. E pont körül cirkáltunk, de eredmény nélkül. Kevéssel 08.00 után délnyugaton fekete füstfelhõket észleltünk, amik gyanúsnak tûntek. Egy lehallgatott rádiótávirat megerõsítette, hogy ezek a füstcsíkok nagyméretû ellenséges hajóegységektõl származnak. Idõveszteség nélkül a hazai kikötõ felé kellett fordulnunk, ugyanis az angol hajóraj igen nagy tüzérségi fölényben volt. Az ellenséges hajócsoport a Bristol és a Dartmouth angol könnyûcirkálókból, valamint 6 olasz rombolóból állt, melyeket az olaszok eredetileg Románia számára építettek modern kivitelben, de 1915-ben lefoglaltak és besoroztak az olasz flottába.

  Mint második kazánfelügyelõ teljesítettem szolgálatot, és azonnal észleltem a történteket. Felhangzott a harci riadó, és a gépházi parancsjelzõ készülék "teljes erõvel elõre" jelzést mutatott. Ki kellett tehát teljesen nyitni mind a 12 fûtõfúvókát, a legnagyobb teljesítményre kellett felpörgetni az üzemanyag szivattyút, ugyanígy a tápszivattyút és a ventillátorokat is. Már éppen fél órája futottunk teljes sebességgel, amikor a hajónk erõsen megrázkódott. A hangos csattanás mindent elárult. Körülöttünk becsapódást becsapódás követett. Saját két 10 cm-es lövegünk viszonozta a tüzet. Amikor egy ellenséges gránát a közelben csapódott a vízbe, a hajónk valósággal felemelkedett. Ezután az ágyútûz egy félórányira ellanyhult, hogy azután még hevesebben lángoljon fel. A közelünkbe becsapódó lövedékek robbanása olyan heves volt, hogy találatoknak véltem azokat. Egyszóval elszabadult a pokol. A harc hevessége egyre fokozódott, amikor odafentrõl a szellõzõaknán keresztül ujjongást hallottam. Mi történt? Az ütközet zaja kissé alábbhagyott, az ágyúk lassan elhallgattak. A csend azonban csalókának bizonyult, mert kevéssel ezután két egyes lövés rázta meg a hajót, azután megint szünet következett. Csend lett, de mi továbbra is teljes sebességgel futottunk, és a hajó minden eresztékében remegett. A kazántér hõmérséklete 64°C-ra emelkedett, de nem volt elviselhetetlen.

  Ekkor újra kezdõdött a tüzelés. Robbanás robbanást követett, és már találatoknak véltem azokat. Elveszítettem az idõérzékemet. Amikor újra beállt a csend, már csak félerõvel futottunk. Kinyitottam a bejárati nyílást és jobbra, némi távolságban partot láttam. Az volt az elsõ gondolatom: Vajon hol vagyunk? A hûvös levegõ belélegzésekor a testemen kis patakokban csurogni kezdett az izzadtság. Ezelõtt a kazántér száraz hõségében az izzadtság azonnal elpárolgott. Ugyanebbõl az okból szomjúságot sem éreztem, most pedig a hirtelen hõmérsékletváltozás szörnyû szomjúságérzetet idézett elõ.

  Elöl a parton szórványos ágyútüzet láttam, amikor egy fûtõ lépett hozzám egy kancsó borral és egy pohárral a kezében, és azt mondta, hogy a parancsnok utasítására erõsítenünk kell magunkat. Két kérdést tettem fel. Hol vagyunk? Mi történt?

  A következõk derültek ki: Amikor kevéssel 08.00 elõtt délnyugaton megpillantottuk a füstfelhõket és a rádiótáviratból értesültünk az ellenség közeledésérõl, a 130 mérföldre lévõ Cattaro felé vettük az irányt. Az ellenség délnyugat felõl érkezett, és észak felé megpróbálta elvágni az utunkat. Hosszas üldözés után a saját lövegei lõtávolságára közelített meg bennünket, de még kívül volt a mi 10 cm-es ágyúink lõtávolságán. Ennek ellenére viszonoztuk a tüzet és egy telitalálatot értünk el az ellenség élen haladó rombolóján, mely hatalmas füstfelhõ közepette megállt. Mivel akadályozta a saját hajóraját, annak ki kellet kerülni balra. Így sem tudtuk azonban megakadályozni, hogy az ellenség megelõzzön minket. A parancsnokunk felismerte a veszélyt, útirányt változtatott Durazzo felé, minek következtében az ellenség hátramaradt. Ezért maradt abba rövid idõre az ágyúzás, ami újrakezdõdött egy jobbra hátul felbukkant célra, amit ellenséges torpedónaszádnak tartottunk. Sohasem fog kiderülni, hogy mi volt az, mert az akcióban nem vettek részt olasz torpedónaszádok. Az ellenség elfordulása után félerõvel hajóztunk a part mentén a hazai kikötõ felé. A San Giovanni di Medua öböl elhagyása után a tengeralattjáró veszély miatt 25 csomóra növeltük a sebességünket. Valóban kaptunk egy támadást a jobboldal felõl, elég nagy távolságból. A torpedók a Balaton és a Csepel között futottak ki a nyílt tenger irányában. Röviddel 12.00 elõtt ismét a tenger felé fordultunk, mivel a közben kifutott Sankt Georg páncélos cirkáló és egy torpedónaszád flottilla tehermentesítését kellett megoldanunk. 13.00-kor kaptuk a jelentést, hogy a gyorscirkálóinkkal harcban álló ellenséges erõk visszavonultak. Ezután kaptunk parancsot a befutásra.