Hajózástörténeti Közlemények

A porosz hadiflotta 1848 - 1873 között

Az 1848-as forradalmak öröksége

  A Szent Szövetség öt meghatározó katonai nagyhatalma - Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország, Ausztria és Poroszország - közül a legkisebb haditengerészeti erõvel a poroszok rendelkeztek. Poroszország geostratégiai helyzetébõl adódóan nem volt ráutalva a hadiflottára, ezért a nagy hagyományokkal rendelkezõ, és sikert sikerre halmozó szárazföldi hadsereg mellett a haditengerészet jelentéktelen szerepet töltött be. A német egység népi-nemzeti úton történõ megvalósításának kísérlete 1848. május 18-án a Majna-Frankfurtban összeülõ Vorparlamentben öltött testet. A képviselõk meddõ vitái mellett születtek elõremutató intézkedések is. Ezek közül az egyik a német hadiflotta kialakításáról szóló határozat volt. A hadiflottát össznémet fegyvernemként képzelték el, amely hangsúlyozza a közösség erejét, és egyben ellensúlyozni tudja a hadseregben meglévõ porosz dominanciát. Adalbert porosz herceg vezetésével a nemzetgyûlés bizottságot alakított a hadiflotta-fejlesztés részletes kidolgozására. A "Marinekommission" megállapította, hogy a német hadiflottának 20 sorhajóból, és az ezekhez tartozó kisebb egységekbõl kellene állnia. 1849-ben a frankfurti parlament feloszlott, de a flottaépítési terveket Adalbert herceg révén a poroszok a saját stratégiai helyzetüknek megfelelõen átvették. A Porosz Királyságnak hosszú, könnyen megközelíthetõ partvidéke volt a Balti-tengeren, ennek a védelmérõl a porosz katonai vezetés mindenképpen gondoskodni akart. A poroszokat mindig fenyegette a kétfrontos háború, amelyben az egyik lehetséges támadás a Balti-tenger felõl érhette az országot.

  A balti partvidéken azonban rengeteg homokpad, turzás és zátony nehezítette a hajózást, ezért a mélytengeri flották szabad mozgása a természetes akadályok miatt szinte lehetetlen volt a térségben. A nyílttengeri hadiflották meghatározó egységei az 1850-es években a páncélozott sorhajók, páncélozott fregattok és korvettek voltak, ám ezek a méretük és a merülésük miatt nem folytathattak hadmûvelteket a sekély parti vizeken. A 7 m-nél nagyobb merüléssel rendelkezõ hajók a haditengerészet vezetése szerint nem voltak alkalmasak parti szolgálatra. A porosz haditengerészet az önvédelmi stratégiának megfelelõen sekély merülésû cirkálókat, fregattokat és korvetteket tartott szolgálatban.

A porosz hadiflotta 1848 és 1867 között

  A partvédelmi stratégia értelmében a porosz hadvezetés a kisebb méretû parti hajók építését helyezte elõtérbe. Természetesen a hajókat külföldön rendelték meg. A porosz hadiflotta elsõdleges szállítója Nagy-Britannia volt, de a franciák is számos hajót építettek a késõbbi ellenfelüknek. 1850 és 1865 között több porosz hadiflotta-építési terv is született, amelyek a harcképes hadiflotta kialakítását tûzték ki célul. Kezdetben mindössze egyetlen "komolyabb" hadihajója volt a poroszoknak, a 285 tonnás STRALSUND scooner, amely 1817-tõl a hadiflotta állományába tartozott. A következõ új hadihajókat több mint 20 évvel késõbb állították csak hadrendbe.

  Az 1840-es években a megbízható hajtást még mindig a szél energiája képviselte, de segédhajtómûként már megjelentek a gõzgépek is. Ennek megfelelõen a porosz haditengerészet három segédgõzgéppel felszerelt vitorlás korvettet is építetett. A BREMEN, a HAMBURG és a LÜBECK jelentõsége abban állt, hogy német tervek alapján német hajógyárakban készültek. A három hazai építésû korvett mellé 1850-ben vásároltak még három angol gyártmányút is. A DER KÖNIGLICHE ERNST AUGUST, a GROSSHERZOG VON OLDENBURG és a FRANKFURT valamivel nagyobbak voltak német társaiknál és szerkezetükben sokkal stabilabbnak bizonyultak.

  A porosz hadiflotta elsõ gõzhajója, a PREUSSISCHER ADLER a kereskedelmi forgalomból 1852-ben került át a hadiflottához miután felszerelték hajóágyúkkal. A lapátkerekes gõzhajót vas testtel és fa fedélzetekkel építették Londonban, eredetileg a Danzig - Szent Pétervár járaton közlekedtették postagõzösként.

1. kép: A PREUSSISCHER ADLER ágyúnaszád

  Az iskolahajóvá átminõsített STRALSUND pótlására 1854-ben került sor. A NIX és a SALAMANDER monitorokat Adalbert herceg rendelte meg Londonban, felépítésüket a PEUSSISCHEN ADLERHEZ hasonlóan alakították ki, csak kisebbek voltak nála. A két új monitornál már csak segédhajtómûként szerepeltek a vitorlák, a hajók mozgását a lapátkerekes gõzgépek biztosították. Mindkét hajó csak rövid ideig volt szolgálatban, mivel folyamatosan mûszaki problémákkal küzdöttek, ezért 1869-ben eladták õket Nagy-Britanniának.

  A parti õrhajó kategóriában, a mûszaki hibákkal küzdõ NIX és SALAMANDER helyett, a poroszok építettek kettõ scoonert, a HELLA-t és a FRAUENLOB-ot. A porosz hajóépítés korlátozott voltát mutatta, hogy még az ilyen egyszerû konstrukciók építése is hosszú idõt vett igénybe. A HELLA 1849-tõl 1860-ig épült, a FRAUENLOB "csak" 1856-ig.

2. kép: A FRAUENLOB scooner

  A porosz hadiflotta további három partvédelmi hajót rendszeresített az 1850-es években. Az Angliában épült MOSQUITO és ROVER még mindig fából készült, és hagyományos ágyúkat hordozott. A hajók partvédelmi feladatokat láttak el, és ebben a szerepkörben olyannyira beváltak, hogy 1869-71 között Danzigban a Königliche Werft hajógyárban UNDINE néven legyártották az osztály harmadik hajóját is. A három sloop sikeresesen szolgálatban maradt egészen a XIX. század végéig. Ez a három hajó tekinthetõ a porosz hadiflotta elsõ önálló hadihajó osztályának.

  A tisztán vitorlás hadihajók kora az 1850-es évekre végleg lejárt, ezért Poroszországban is elkezdtek kísérletezni a gõzhajókkal. A korábbi három hajó terveit felhasználva építettek Danzigban egy gõzhajtású változatot is, amely a LORELEY nevet kapta. A lapátkerekes segédgõzgépe számára a hajó mindössze 34 tonna szenet vihetett magával.

3. kép: A LORELEY gõzsloop

  A csavarhajtással készített gõzsloopra a franciáknak adtak megrendelést. A LORELEY-jal szinte teljesen megegyezõ méretû GRILLE sloop a porosz hadiflotta egyik legsokoldalúbban felhasználható hajója lett. A gõzgép teljesítménye ennél a hajónál is elhanyagolható volt, mivel csak 65 tonna szenet szállíthatott magával

  Az 1860-as évek elején fokozódott a feszültség Poroszország és Dánia között a dán király fennhatósága alá tartozó Schleswig és Holstein hercegségek ügyében. Otto Bismarck, ki 1862-tõl porosz kancellár volt, tudatosan törekedett a Poroszország vezette német egység megvalósítására. A két német hercegség Dániával való perszonáluniója nyílt ellenségeskedéssel fenyegetett a Balti-tengeren a két ország között, mivel a dánok a két német hercegséget a saját területükhöz akarták csatolni. Az 1863-ban lezajlott schleswig-holsteini háborúban Ausztria és Poroszország egyesült katonai erõvel legyõzte Dániát. A gyõztesek felosztották egymás között a két hercegséget, ennek következtében Poroszország kijutott az Északi-tengerre. A dán fenyegetés és az új tengerpart védelme érdekében szükség volt a hadiflotta modernizálására, valamint további, most már nagy egységekkel történõ bõvítésére. Ennek megfelelõen a poroszok vásároltak két páncélozott gõzkorvettet. Az AUGUSTA-osztály két hajóját 1863-64-ben a franciák építették. A fatestû 2272 tonnás hajókra rézlemez borítást tettek a védettség növelése érdekében.

4. kép: Az AUGUSTA gõzkorvett 1870-ben

  Az AUGUSTA sikere után a poroszok úgy határoztak, hogy ezeknek a hajóknak is legyártják a hazai mását. Így született meg a NYMPHE-osztály. Az 1202 tonnás korvetteket 1862-65 között építették Danzigban. A 10 közepes és a 6 kisméretû ágyújuk a kategóriájuknak megfelelõ tûzerõt képviselt, és ehhez társultak a kitûnõ hajózási tulajdonságaik.

  Az 1860-as években a porosz hadiflotta a nagy hadihajóit mind külföldi hajógyáraktól rendelte meg, vagy külföldrõl vásárolta. Az elsõ csatahajónak tekinthetõ porosz hadihajó a PRINZ ADALBERT toronypáncélos volt. A hajót 1863-65 között építették CHEOPS néven. A vízrebocsátás után vették meg a németek, és keresztelték át. Az 1560 tonnás hajó teste vasból készült, de a védettebb részeken még használtak fát. A nehézfegyverzete 2x2 db huzagolt csövû Krupp ágyú volt. A másodlagos fegyverzete a középen húzódó lövegkazamatákban kapott helyet, de ez nagyon sokat rontott a hajó tengerállóságán. A viszonylag alacsony oldalmagassága miatt a kazamaták lõrésein többször betört a víz, és viharos idõben hajlamos volt az erõs dülöngélésre.

  A Franciaországból származó PRINZ ADALBERT mellé a poroszok Angliából is rendeltek egy hajót, az ARMINIUS-t. A hajót 1863-65 között építették annak a Cowper Phipps Coles kapitánynak a tervei alapján, aki a forgatható lövegtornyok rendszerét kidolgozta. A hajó törzsét teljes egészében vasból árbocai teakfából építették. Az ARMINIUS-t parti szolgálatra tervezték, alacsony oldalmagassága és enyhén fejnehéz viselkedése miatt veszélyes volt vele a nyílt vízi hajózás. Az 1829 tonnás hajó 2x2 db vontcsövû Krupp ágyút kapott.

5. kép: Az ARMINIUS toronypáncélos

  A porosz hadiflottának 1867-re lett kettõ igazi mélytengeri hadihajója. Az 1866-67-ben építetett Friedrich Carl barbetta-páncélos a belsõ tereinél és az árbocainál még használtak fát. A 6932 tonnás hajó közepén 26 db ágyút helyeztek el, ami komoly fegyverzetnek számított. A FRIEDRICH CARL mélytengeri hajó volt, jó manõverezõképességgel, és közepes dülöngéléssel.

  A FRIEDRICH CARL-ra nagyon hasonlított a vele egy idõben Angliában épített barbettás páncélos fregatt, a KRONPRINZ. A 6760 tonnás hadihajó közepén a barbettába 32 db huzagolt csövû Krupp ágyút helyeztek el. Ez a hajó is kitûnõen manõverezõ mélytengeri csatahajó volt, azonban a fedélzeti páncélzatának az elhelyezkedése miatt hajlamos volt a dülöngélésre.

6. kép: A KRONPRINZ barbettás páncélos fregatt 1888-as metszete.

A német császári hadiflotta születése, 1867 - 1873

  1866. július 3-án a königgrätzi csatában egy új európai nagyhatalom született, Németország. Otto Bismarck enyhe feltételekkel kötött békét az osztrákokkal, de Ausztria távolmaradt a Poroszország vezette 1867-ben létrehozott Észak-Német Szövetségtõl. Az általános választójog alapján megválasztott szövetségi parlament egyik elsõ törvénye a német hadsereg felállításáról szólt, és ennek részét képezte a német hadiflotta is. A törvényben egy "csataképes" hadiflotta létrehozása szerepelt. Ez azt jelentette, hogy a haditengerészetnek olyan hajókat kellett rendszerbe állítania, amely a nyílt tengeren is egyenlõ esélyekkel küzd a szóba jöhetõ ellenfelével.

  Az 1867-73 közötti hat évben a németek mindössze egy nagyobb és három kisebb hadihajót szereztek be. 1863-ban török megrendelésre építették Angliában a FATIKH barbettás páncélos fregattot. A poroszok 1867-ben megvásárolták a 10761 tonnás hajót, és KÖNIG WILHELM néven 1870-ben a hadiflotta zászlóshajójaként állították szolgálatba. A hajó mind tûzerõben, mind egyéb tulajdonságaiban óriásnak számított. A KÖNIG WILHELM-en 33 nagy kaliberû ágyút helyeztek el. A gõz hajtómû mellett jelentõs szerep jutott a vitorláknak is, de ezek nem rontottak a manõverezõképességén.

7. kép: A KÖNIG WILHELM barbettás páncélos fregatt

  Az Észak-Német Szövetség, és a késõbbi Németország legnagyobb kikötõi az Északi-tengeren voltak. A zárt Balti-tengerhez képest sokkal keményebb viharokkal kellett szembenézniük az ottani német hajóknak. A hadiflotta ezért építetett három új gõzkorvettet az AUGUSTA-osztály hajóinak a mintájára. Az ARIADNE-osztály két hajója szinte teljes egészében másolat volt, azzal a különbséggel, hogy ezeknek a hajóknak a manõverezõképessége és tengerállósága csapnivalónak bizonyult. A hajóosztályt a korábbi tapasztalatok alapján 1872-ben egy további egységgel bõvítették, ez lett a FREYA.

  1871-ben, Németország születésekor, a flotta a már szolgálatban lévõ és az épülõ hajók számát is figyelembe véve világviszonylatban a nagyon elõkelõ harmadik helyen állt, csak Royal Navy és a francia flotta elõzte meg. Az Amerikai Egyesült Államok haditengerészete a polgárháború során nagy veszteségeket szenvedett, az orosz flotta pedig a technikai felszereltsége miatt sorolható a németek mögé. E helyezés azonban egy speciális történelmi idõpillanatban jöhetett létre, és csak idõ kérdése volt, hogy mikor rendezõdnek át újra az erõviszonyok.

A német császári hadiflotta Alfred Tirpitz elõtt

Albrecht Stosch tengernagy tevékenysége (1873 - 1880)

  Az Észak-Német Szövetség hadiflottáját a porosz szokásoknak megfelelõen a hadsereg egyik tábornoka irányította. 1873-ban azonban megváltozott a helyzet. A német egység kifejezésének érdekében a hadiflottát leválasztották a szárazföldi hadseregrõl, létrejött a Császári Haditengerészet, azaz a Reichsmarine. Az önállósodásnak az lett az elsõ szemmel látható jele, hogy 1973. január 1-vel megkezdte mûködését a kancellária haditengerészeti államtitkársága, azaz a haditengerészeti minisztérium. Az elsõ birodalmi haditengerészeti miniszter tábornok volt, a tengernagyi rangot a hivatalából következõen kapta meg. Albrecht Stosch tengernagy elképzelései szerint a német flottának dinamikus partvédelemre kellett berendezkedni az ellenfélként szóba jöhetõ francia és orosz flottával szemben. Stosch tengernagy stratégiai elképzelése ugyan visszalépést jelentett az Észak-Német Szövetség 1867-es törvényével szemben, és a porosz katonai vezetésnek is tökéletesen megfelelt a flotta ilyen irányú "visszafejlesztése". A minisztériumban kialakított stratégiának megfelelõen 1873-ban egy olyan építési tervet terjesztett Stosch a birodalmi parlament elé, amely ezt a stratégiát szolgálta ki. A 14 sorhajó, 7 parti páncélos, 20 nagy és 34 kiscirkáló közül csak a toronypáncélosokat tervezték nyílttengeri szolgálatra.

  A fejlesztési terv a KÖNIG WILHELM-hez hasonló hadihajók építését irányozta elõ, pedig az 1870-es években a konstrukció már elavultnak számított. A vitorlákkal és gõzgéppel is felszerelt páncélozott hadihajók ügyetlenül mozogtak egy csatában. A lissai csatában a kicsi létszámú, de nagyon jó minõségû, és modern hadihajókkal felszerelt osztrák flotta megalázó vereséget mért az olaszokra. A vitorlák harcban inkább akadályozzák a páncélozott hajókat, ezért minden tengeri hatalom elkezdett tisztán gõzhajókban gondolkodni. A németek azonban nem ismerték fel az új konstrukcióban rejlõ lehetõségeket, megmaradtak a korábbi típusoknál. A technikai fejlõdés átalakította a lövegek elrendezését is. A kevés, de nagyobb ágyúval felszerelt osztrák hajók eredményesebben tüzeltek, mint az olaszok. Az olaszok barbettákban állították fel a hajótüzérséget, míg az osztrákok a hajó közepén elhelyezkedõ kazamatában, ezért barbettás páncélosokat felváltották a kazamata páncélosok minden hadiflottánál. A lissai csata hajóépítésre vonatkozó harmadik tanulságát a veszteségek felmérése után vonták le a mérnökök. A vasból készült hajók sokkal jobban bírták az ágyúk okozta rázkódásokat, és a találatokat is könnyebben viselték.

  A németek a hajótüzérség tekintetében élen jártak a technikai újítások bevezetésében, ezért 1868-ban belekezdtek egy toronypáncélos hadihajóosztály építésébe. A toronypáncélos koncepció 1866-ban született meg egy zseniális angol kapitány, Cowper Phipps Coles ötleteként. A PREUSSEN-osztály három hajójának törzsét a KÖNIG WILHELM mintájára tervezték meg. Ennek megfelelõen a 7718 tonnás hajók tengerállósága kitûnõnek bizonyult. A hajó középvonalában tornyokba elhelyezett 2x2 db nagy kaliberû vont csövû ágyú félelmetes tûzerõt biztosított. A PREUSSEN-osztály hajóit a Wilhelmshavenben lévõ Kaiserliches Werft hajógyáraiban építették, amely innentõl számítva a császári Németország legnagyobb hajógyára, és a flotta legfõbb szállítója volt.

8. kép: A PREUSSEN toronypáncélos

  Stosch tengernagy tevékenysége alatt született meg a tisztán gõzzel hajtott SACHSEN–osztály 4 hajója. Az 1875-ben megkezdett hajók teste teljes egészében fémbõl készült, és ezek voltak az elsõ tudatosan osztályként tervezett egységek. A hajók egy hibrid konstrukció alakját viselték magukon. A fõ fegyverzetüket 6 db 260 mm-es ágyú alkotta, amibõl 2 db-ot a hajó középvonalában a kémények elé toronyba tettek, további 4-et pedig a kémények mögé a kazamatába. A 7800 tonnás hajók sebessége elérte a 13 csomót, emellett jól manõvereztek, de a tengerállóságukkal komoly problémák voltak, már az Északi-tenger viharai is nagyon meggyötörték õket, ezért csak parti szolgálatra voltak alkalmasak.

9. kép: A SACHSEN kazamatapáncélos

Leo Caprivi tengernagy és a hadiflotta-fejlesztés lassítása (1880 - 1888)

  Stosch tengernagy 1880-ban megvált a posztjától, utóda Leo Caprivi tábornok lefékezte a korábbi fejlesztési ütemet. Caprivi összehasonlította a Reichsmarine erejét a Royal Navyvel, és megállapította, hogy nincs esélyük a világ legnagyobb flottájának az utolérésére, ezért alternatív megoldások keresésébe kezdett. A nagy hadihajók elleni hatékony fegyvernek ígérkezett a torpedó, amelyet gyorsan rendszeresítettek a német flottánál. A gyengék fegyverének tartott eszköz népszerû lett, bár a technika az 1800-as évek végén még gyermekcipõben járt. A torpedók hadrendbe állításának legnagyobb szorgalmazója a fiatal korvettkapitány, Alfred von Tirpitz volt. Tirpitz komolyan vette a torpedó használatát, és több beadványt is intézett a vezetéshez, amelyben elérte a fegyver korszerûsítését, technikai fejlesztését. 1914-re a németek kezében a torpedó halálos fegyverré vált, és a Royal Navy vezetése is rettegett a "gyengébbek fegyverétõl". A technika tökéletesedése ellenére a mûszaki hibák nagyon bizonytalanná tették a fegyvert, és a lõtávolságot a hajók között 3000 m alá kellett csökkenteni. Az Tirpitz által rendszeresítetett torpedók 472 mm-esek voltak, ezek rombolóereje egy vastag övpáncéllal rendelkezõ csatahajóval szemben általában kevésnek bizonyult. A korábban megépített hajókat az elsõ átépítésük alatt felszerelték ezzel a fegyverrel, és minden további új német hadihajót ezzel építettek meg.

  1880 és 1888 között a német hadiflottában mindössze egyetlen új hajót építettek, az OLDENBURG-ot. 1883-86 között épített kazamatapáncélos a DEUTSCHLAND-osztály tökéletes német kivitelezésû másolata volt, de erre a hajóra már nem szereltek fel vitorlákat.

Szemléletbeli változások 1880-as évek végén

  1888-ban Caprivi távozásakor Otto Bismarck elmarasztalta a hadiflotta-fejlesztést, "másodrangú tengeri hatalomnak" minõsítve hazáját. Ebben tökéletesen igaza volt, ugyanis az ország gazdasági potenciáljához és katonai erejéhez mérten a hadiflottája kicsi volt, és ez csak nagyhatalmi státuszt engedélyezett Németországnak. Az egyre inkább áhított világhatalmi státusz eléréséhez elengedhetetlen volt a hadiflotta fejlesztése. A hadiflotta szempontjából 1888-ban két fontos változás történt. Leo Caprivi helyére Alexander Monts tengernagy lépett, aki az elsõ tengerész volt a hadiflotta élén. Az igazi szemléletbeli változás azonban az új császár, II. Vilmos, trónra lépése után következett be. II. Vilmos, Viktória királynõ unokája, rajongott a haditengerészetért. A fiatal császár megértette Nagy-Britannia világhatalmának alapját, ezért irigykedve figyelte a Royal Navyt. Szívesen hordta fõtengernagyi egyenruháját, ezt a címet egyébként õ kreálta saját magának, és ragaszkodott hozzá, hogy minden hadiflottaügyben véleményt nyilváníthasson.

  A lehetõségeket kihasználva Monts tengernagy hozzáfogott a még 1873-ban eltervezett építkezések befejezéséhez. A tervezett 7 parti páncélosból végül is 1-gyel több lett. A SIEGFRIED-osztály nyolc hajóját a Balti-tengeren kívánták bevetni partvédelmi feladatokkal. A fõtüzérség 3 db 240 mm-es ágyú lett, amihez hozzátettek 10 db 88 mm-es gyorstüzelõt. A 5288 tonnás, maximálisan 14,5 csomóval haladó hajók már az Északi-tenger viharaival sem tudtak volna megbirkózni az alacsony oldalmagasságuk miatt. Az osztály 8 egysége kicsit különbözött egymástól. Az ÄGIR-en kísérleteztek a kettõkéményes megoldással, de az újítás nem hozott jelenõs javulást a hajó sebességében, ezért az utána épített ODIN-nál már visszatértek az egykéményes változathoz.

10. kép: Az ÄGIR parti páncélos

  A Stoschtól örökölt flottafejlesztés befejezéseként 1890-94 között épült meg a BRANDENBURG–osztály. Ez a négy hajó képezte az új német hadiflotta gerincét. A méretük alapján nem sorolhatók igazán egyik hadihajó-kategóriába sem. A 3x2 db 280 mm-es ágyújuk miatt célszerû sorhajónak tekinteni õket, ám a felépítésük inkább a parti páncélosra emlékeztetett. A hajókról elhagyták a közepes tüzérséget, mindössze 8 db 105 mm-es és 88 mm-es gyorstüzelõt kaptak. A 10670 tonnás hadihajók fõ fegyverzetének elhelyezése megmutatta a csatahajó-építés irányvonalát. A BRANDENBURG-osztály ugyan tûzerõben jelentõsen elmaradt a szóba jöhetõ vetélytársaitól és az angol mintáktól is, mert ott a tucatnyi közepes löveget általában 2x2 db 305 mm-essel támogatták.

11. kép: A KURFÜRST FRIEDRICH WILHELM sorhajó

Alfred Tirpitz tevékenysége (1897 - 1905)

A stratégia születése

  1897. júniusában a Tengerészeti Államtitkárság élére Alfred von Tirpitz ellentengernagy került, s ezzel a német flottánál egy teljesen új idõszámítás kezdõdött. Tirpitz Alfred Thayer Mahan admirális "Influence of Sea Power upon History" címû könyvét alkalmazta Németország helyzetére és megállapította, hogy óceánjáró flottát kell építeni, ha hazája világhatalommá akar válni. A tengeri nagyhatalmi státusz eléréséhez kidolgozott egy stratégiát, amit "Risikogedanken"-nek, azaz rizikóelméletnek nevezett el. Alfred Tirpitz belátta, hogy a nulláról indulva nem érheti utol a brit flottát. A 60 sorhajót szolgálatban tartó Royal Navy viszont egy kisebb német hadiflottával is békére kényszeríthetõ. A Brit Birodalom egységét biztosító hadiflottának õriznie kellett erejét, mivel a felnövekvõ többi nagyhatalom veszélyeztette a gyarmatait. Alfred Tirpitz 60 modern hadihajóval számolt, ebbõl 40 sorhajó és 20 nagy páncélos cirkáló volt az elképzelése. Ha a kiegészítõ hajókat is beszámítjuk, akkor a német és a brit hadiflotta aránya 4:5-höz lett volna, az utóbbi javára, ám a nagy egységek tekintetében ennél sokkal kisebb különbséggel számolt. Egy ilyen hadiflottának a megléte már kihívást jelentene az angolok számára, hisz nagy tengeri csatát nem vállalhat a Royal Navy, mert az a veszteségei miatt a vezetõ szerepének az elvesztésével járna, az ütközet kimenetelétõl függetlenül. Ha a Hochseeflotte eléri ezt a fenyegetést, már gyakorlatilag nyert ügye van. A pyrrhosi gyõzelemtõl való félelmében Nagy-Britannia elismeri a német tengeri nagyhatalmat és ennek következtében a világhatalmat is. Az alapstratégiát Alfred Tirpitz kiegészítette további érvekkel. A sorhajók tekintetében 1/3-os brit fölénnyel számolt, ám szerinte erre nem kell figyelni, a németek ugyanis fölényben vannak a britekkel szemben minden más tényezõben. A feltételezett német minõségi elõny: a legénység, a hajók technikai felszereltsége és a harcászati fölény miatt az esélyeket nem lehetett pusztán a számok alapján meghatározni.

  A stratégia figyelembe vette a német hadiflotta földrajzi helyzetét is. Az építési terveket és az új hajókat nem lehetett titokban tartani, és a kezdeti szakaszban a Reichsmarine még az önvédelemre is képtelen volt. Alfred Tirpitz a természetes akadályokat is kihasználta a hadiflotta védelmében. A brit flotta egy esetleges háború esetén az Északi-tengeren elsöpörheti a németeket, sõt a horgonyzóhelyükön is megtámadhatja a hajókat. Az északi-tengeri német kikötõvárosok nem voltak biztonságosak, ezért a hadiflotta támaszpontját a Balti-tengeren, Kielben, építették ki. Az új hajók sebesség- és navigációs tesztelését, valamint lõgyakorlatait is a Balti-tengeren végezték. Az Északi- és a Balti-tenger között a flotta átcsoportosítása hatalmas anyagi áldozatokat kívánt a németektõl. A kieli haditengerészeti támaszpontról csak Dánia megkerülésével juthattak el az Északi-tengerre, de közben végig kellett hajózniuk a Kattegaton és a Skagerrakon, amely komoly veszélyeket rejtegetett. A németek ezért megépítették az Északi-Keleti-tengeri csatornát, más néven a Vilmos császár-csatornát, azaz a mai Kieli-csatornát. A mesterséges vízi utat katonai célzattal építették. A csatorna szélességét 40 m-ben, mélységét 10 m-ben határoztak meg, hogy a korabeli legnagyobb német hadihajók is áthaladhassanak rajta. 1900-ig a legnagyobb hajóépítõ dokkok is a Balti-tengeren helyezkedtek el. Kiel, Stettin és Danzig hajógyáraiban építették Alfred Tirpitz elsõ csatahajóit. 1898-tól figyelhetõ meg az Északi-tengeren lévõ német hajógyárak és kikötõk felfutása. Wilhelmshaven, Bréma, Hamburg és Cuxhaven dokkjai már sokkal nagyobb hajók befogadására is képesek voltak, ezért a német hajógyártás központja áttevõdött az ország nyugati tengerpartjaira. Ezen kikötõk védelmért a német diplomácia tett óriási erõfeszítéseket. A Helgolandi-öbölben lévõ Helgoland-sziget ugyanis brit birtok volt, és a Royal Navy számára kitûnõ támaszpontot biztosított. A sziget megszerzése a német hadiflotta számára stratégiai kérdés volt, és ezt diplomáciai úton sikerült megvalósítani. Hosszas tárgyalások után 1890-ben a brit kormány és a német kormány területcserében egyezett meg. A Helgoland-Zanzibár szerzõdés értelmében a britek átadták a németeknek Helgoland-szigetét a Kelet-Afrika partjainál lévõ Zanzibárért cserébe. Helgoland stratégiai jelentõségét akkor érthetjük meg, ha vetünk egy pillantást az Északi-tenger térképére.

  A Németország és Nagy-Britannia közötti legrövidebb hajózási útvonalon keresztben húzódik a Dogger-Bank, amely egy nagy homokzátony. E zátony fölött mélytengeri flottával veszélyes manõverezni, ugyanis a tengerfenék itt egy nagyobb vihar után gyorsan és szeszélyesen változik. A Dogger-padot északkeletrõl vagy délnyugatról lehetett megkerülni, e kettõ útvonal egyenesen vezetett Helgoland felé. Helgoland-szigete mintegy elõretolt helyõrség az Északi-tengeren, védte a német kikötõvárosokat. A sziget stratégiai jelentõségét a flottánál gyorsan felismerték, és Tirpitz egyik elsõ rendelkezési között megkezdte a sziget erõdrendszerének a kiépítését. A sziget a dán és a holland partokig telepített aknazárak segítségével tökéletes statikus védelmet biztosított a Hochseeflotte bázisai számára.

Az I. flottatörvény

  A Nyílttengeri Flotta létrehozásához azonban meg kellett nyerni a Reichstag hozzájárulását. 1897 végén vitte a parlament elé Tirpitz a flottaépítési törvényt, amit a képviselõk 1898. március 28-án megszavaztak. A törvény április 10-én lépett életbe. Természetesen a tervezett hadiflotta-építésnek csak a kezdeti fázisát fogadták el, 18 sorhajót, 8 parti páncélost, 18 nagy- és 52 kiscirkálót. Ezeket a hajókat egy balti-tengeri és egy északi-tengeri divízióba sorolták be, fele-fele arányban. A hadihajók élettartamát 25 évre tervezték. Az építkezések megkezdésére 6 éves határidõt szabtak meg. A Monts tengernagy alatt elkezdett KAISER-osztály 5 hajóját a sorhajók között, a már elkészült BRANDENBURG- és SIEGFRID-osztály hajóit, felújítás után, a parti páncélosok között vették be az építési tervbe. Ugyanerre a sorsa jutottak a korábbi vitorlás hajók is, de azok a nagycirkáló kategóriába kerültek az átépítéseket követõen.

  Az 1895-ben megkezdett KAISER-osztály 5 hajója a Német-Római Birodalom császárairól kapta a nevét, de a szakirodalomba csak KAISER néven mentek át. Ez viszont a késõbbi dreadnought típusú KAISER-osztállyal könnyen összekeverhetõvé teszi õket. A KAISER-osztály volt a németek elsõ angol minták szerint megépített sorhajóosztálya, ezért a tervezésnél a legszigorúbb minõségi elvárásokat állították fel. A 11785 tonnás hajókat a lehetõ legkisebb felépítménnyel építették, ugyanis a harc közben ez a hajó leginkább sebezhetõ része. A német hajók sziluettje innentõl kezdve mindig is feltûnõen lapos maradt. A hajó létfontosságú részeit, a géptermeket és a lõszerraktárakat a vízvonal alatt kellett elhelyezni, hogy védettebbek legyenek. A vízzáró válaszfalak az angol hajókon a másodlagos tüzérség lövegkazamatáinak a szintjéig ért, azaz a vízvonal feletti második fedélzetig. Tirpitz 1898-ban a hajók biztonsága érdekében kiegészítéseket rendelt el, és a méhsejtszerkezetet a fõfedélzetig kellett kiépíteni. Az elsõ árbocot a kémények elé építették, így az itt elhelyezkedõ tüzérségi megfigyelõt nem zavarta a hajó füstje. E irányelvek alkalmazása után a német hajók kétségtelenül jobb minõségûek voltak a briteknél.

12. kép: A KAISER FRIEDRICH III. sorhajó

  1898-ban már a flottatörvény célkitûzéseinek megfelelõen új hajóosztály építésébe kezdtek, ez lett a WITTELSBACH-osztály 5 darab 12800 tonnás hajója. A WITTELSBACH-osztály és a KAISER-osztály tûzerõben visszafejlõdést jelentett a BRANDENBURG-osztályhoz képest. A fõtüzérséget 2x2 db 240 mm-esre csökkentették, mivel a közelharcban nincs szükség nagy ágyúkra, és a korabeli haditengerészeti stratégák szerint ez az akció legfontosabb eleme. A 18 db 150 mm-es ágyú és a 12 db 88 mm-es ágyú is a gyorstüzelés erõsítését szolgálta. Tengerállóságot és a manõverezést figyelembe véve a német hajók felülmúlták a legtöbb vetélytársukat. A német hajóépítõk a KAISER- és a WITTELSBACH-osztály esetében követték a világszerte elfogadott nézeteket, viszont ez ebben az esetben technikai visszalépést jelentett a BRANDENBURG-osztályhoz képest.

  A tirpitzi flottaprogram értelmében a sorhajók mellett jelentõs szerep jutott a páncélos cirkálóknak is. A német terminológiában ezt az elnevezést ugyan nem használják, mivel nem bontották külön a páncélos cirkáló és a nagy cirkáló kategóriákat, mint a többi flottánál. A nagy cirkáló kategóriába tartozó 5000 tonna vízkiszorítás körüli, 6-8 db 203-tól 152 mm-esig terjedõ ágyúval felszerelt hajót a németek nem építettek. Náluk a cirkáló kategóriába a maximum 105 mm-es gyorstüzelõ ágyúkkal felszerelt könnyû hadihajók tartoztak. A német páncélos cirkálók mérete megfelelt a korabeli páncélos cirkálók méretének, de a fegyverzetük csak egy erõsebb nagy cirkáló fegyverzetét érte el. A sebesség tekintetében viszont a németek 4-6 csomós fölényben voltak a szóba jöhetõ ellenfeleiknél. E hajókkal olyan stratégiát lehetett követni, amely a felderítést szolgálta. A német páncélos cirkálók az ellenség kisebb hajóit tûzerejükkel legyõzhették, a nagyobb hajók elõl pedig a nagyobb sebességük révén elmenekülhettek. Ezen építési koncepciónak a szellemében épült meg 1896-99 között az 5 egységbõl álló VICTORIA LUISE-osztály. A 6491 tonnás nagy cirkálók fegyverzete 2 db 210 mm-es, 8 db 150 mm-es és 10 db 88 mm-es ágyúból állt, ami nem nevezhetõ erõsnek. Ezen az 5 hajón tökéletesítették a németek a háromszoros expanziójú gõzgépet, amely a cirkálókra jellemzõ 24 csomós sebességet biztosított a számukra, még a brit hajó csak maximum 22 csomóra voltak képesek.

13. kép: A VICTORIA LUISE nagy cirkáló

  A WITTELSBACH–osztály elõtt kezdték el építeni a németek a következõ nagy cirkálójukat, a FÜRST BISMARCKot. A hajó jelentõs elõrelépést jelentett a VICTORIA LUISE-osztályhoz képest. A 11461 tonnás hajó nehéztüzérsége már utolérte a korabeli vetélytársait, ugyanis 2x2 db 240 mm-es ágyút kapott, amit 12 db 150 mm-es és 10 db 88 mm-es támogatott. A hajót gyarmati szolgálatra tervezték, ennek megfelelõen a manõverezõképességét és tengerállóságát a lehetõ legjobbra próbálták meg kialakítani, és így határozták meg a hajtómûvei teljesítményét is, amelyek segítségével elérte a 22 csomós sebességet. A gyarmati szolgálathoz igazodva a hajót több kényelmi berendezéssel is ellátták, amely következtében a flotta egyik legnépszerûbb egysége lett.

  1898-ban a FÜRST BISMARCK tervei alapján a németek egy újabb nagy cirkáló építésébe kezdtek, ez lett a PRINZ HEINRICH. A hajó vízkiszorítását 9806 tonnára csökkentették, hogy a sebessége növekedjék, amit ugyan sikerült elérni, de ez meggyengítette a fegyverzetét is. A PRINZ HEINRICH fõüzérsége csak 2x1 db 240 mm-es ágyúból állt, és ehhez tartozott további 10 db 150 mm-es és 10 db 88 mm-es. A fegyverzete gyengesége miatt az egyébként kitûnõ konstrukciójú hajó nem vált be a flottánál, ezért testvérhajói nem voltak.

A II. flottatörvény

  Tirpitz 1900. május 14-én átvitte a Reichstagon a második flottatörvényt. Ez nem jelentett különösebb változást a terveken, a parti páncélosokat háttérbe helyezték a sorhajókkal szemben, és felgyorsították az építkezéseket. Elérték az úgynevezett "Dreiertempo"-t, ami azt jelentette, hogy évente három nagy egységet kellett átadni a hadiflottának.

  Az elõzõ hajóosztályok tapasztalatai alapján a törvény elsõ éveiben került sor a BRAUNSCHWEIG- osztály gerincfektetésére. Ez az 5 hajó már tényleges kihívást jelentett a britek számára. A fõtüzérségük ugyan még mindig csak 2x2 db 280 mm-es ágyúból állt, ám a közepes tüzérség 14 db 170 mm-es ágyúja már komoly elõnyt jelentett a közelharcban, és ezt csak erõsítette a 20 db 88 mm-es gyorstüzelõ. Az egységek 14 ezer BRT-s vízkiszorítása 3000 tonnával kisebb volt a hasonló kategóriába tartozó brit hajóknál, de a gépteljesítményük megegyezett velük, így a sebességük szûk 2 csomóval felülmúlta az ellenfeleikét. Ezért a csata kezdeti szakaszában a nehézlövegek párbajában rejlõ veszélyeket a németek manõverezéssel, és a távolság gyors csökkentésével tudták ellensúlyozni.

14. kép: A BRAUNSCHWEIG sorhajó

  1903-05 között a németek tovább bõvítették a sorhajóik állományát. A BRAUNSCHWEIG-osztály paramétereinek megtartásával a felépítményük minimális átalakításával kezdték el építeni a DEUTSCHLAND-osztály 5 sorhajóját, melyek fegyverzete és mûszaki adatai teljesen megegyezett az elõzõ hajóosztállyal, ezért több katonai szakkönyvben a módosított BRAUNSCHWEIG-osztályként kezelik a hajókat.

  Alfred Tirpitznek a II. flottatörvény kezdeti szakaszában szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy az 1870-es évekbõl származó hajók az átépítések, korszerûsítések és átsorolások ellenére is elavulttá váltak, ezért idõszerû a kiselejtezésük, vagy legalább az aktív szolgálatból történõ kivonásuk. Az elsõ ilyen sorsra jutó nagyobb egység a hadiflotta egykori zászlóshajója, a KÖNIG WILHELM, lett. A hajó pótlására építették a PRINZ ADALBERT-osztály két nagy cirkálóját. A 9875 tonnás hajók tervezésénél a német mérnökök visszatértek a VICTORIA LUISE-osztály fegyvereinek az ûrméretéhez és elrendezéséhez. A fõtüzérséget 2x2 db 210 mm-es ágyú alkotta, amelyhez kiegészítésként hozzátettek 10 db 150 mm-est és 12 db 88 mm-est. A hajók sebessége a beépített nagy gépteljesítmény következtében elérte a 23 csomót.

  A KÖNIG WILHELM után a KAISER-osztály következett a kivonandó hajók listáján, ezért ezek pótlására is tervezetek két nagy cirkálót. A YORCK-osztály 1902-1906 között épült meg. A tervezésüknél az elõzõ PRINZ ADALBERT-osztályt vették alapul, csak a felépítményen történtek változtatások. A hajók vízkiszorítása ennek következtében 10266 tonnára nõtt, és egy újabb kéményt is beépítettek a sebesség növelése érdekében. A hajók fegyverzete is teljesen megegyezett az elõzõ osztályéval, csak a 88 mm-esek számát emelték fel 14 db-ra.

15. kép: A GNEISENAU nagy cirkáló

A DREADNOUGHT és a tengerészeti fegyverkezési verseny új korszaka

  1905-ben Alfred Tirpitz összevetette saját flottája és a Royal Navy építkezési ütemét, és elégedetten megállapította, ha ezt a ritmust sikerül tartania németeknek, akkor 1917-re utolérik a briteket. Az 1905-ös év azonban forradalmi változásokat hozott a hadihajók építésében. Az orosz-japán háború haditengerészeti összecsapásaiból a következtetéseket leggyorsabban az angolok vonták le. Lord Fisher tengernagy 1904-ben egy teljesen új hajótípust terveztetett meg. Az 1905 folyamán megépítetett DREADNOUGHT csatahajó forradalmasította a haditengerészeti stratégiát és taktikát. A csupa nagy ágyúval felszerelt vastag páncélzattal védett viszonylag gyors egységgel szemben a korábban épített hajók gyakorlatilag esélytelenek voltak. A DREADNOUGHT, ez a merõben új típusú csatahajó egyetlen pillanat alatt elavulttá tette a világ összes többi csatahajóját. Az új hajótípus építése minden országtól rendkívüli anyagi áldozatokat kívánt, és csak a gazdaságilag legerõsebbek engedhették meg maguknak, hogy dreadnought flottákat építsenek és tartsanak fenn.

  Alfred Tirpitz megértette az új hadihajótípus stratégiai jelentõségét. Az angol kihívásra csak egy teljesen új építési tervvel válaszolhatott, amely már dreadnoughtok építését írta elõ, felvállalva annak minden anyagi és technikai nehézségét. 1905-ben a Császári Haditengerészet számára egy új korszak kezdõdött el, amely mérhetetlen anyagi áldozatokat követelt az országtól. Alfred Tirpitz azonban elhatározta, hogy a hadiflotta fejlesztését továbbra is elsõdleges szempontként kezeli, azaz a flottaprogramot gyakorlatilag kezdhette elölrõl.

Felhasznált irodalom

Assman, Kurt: Deutsche Seestrategie in zwei Weltkriegen, Heidelberg, 1957

Diwald, Hellmut: Seemachtpolitik im 20. Jahrhundert, München, 1984

Dr. Bak J.-Dr. Csonkaréti K.-Lévay G.-Sárhidai Gy.: Hadihajók, Budapest, 1984

Gibbons, Tony: Hajók enciklopédiája; Pécs, 2004

Gröner, Erich: Die deutschen Kriegsschiffe 1815-1945, München, 1964

Keegan, John: A tengeri hadviselés története, Szekszárd, 1998

Neukirchen, Heinz: Seemacht im Spiegel der Geschichte, Berlin, 1988

Regan, Geoffrey: Haditengerészeti baklövések. A tengeri hadviselés melléfogásai az ókortól a 20. századig, Pécs, 2005

Spector, Ronald H.: Háború a tengereken. Tengerészek és tengeri csaták a 20. században, Budapest, 2002

Köszönetnyilvánítás

Ezúton szeretnék köszönetet mondani Prof. Dr. Fischer Ferencnek a tanulmány lektorálásakor végzett pontos, minden részletre kiterjedõ lelkiismeretes munkájáért.