Hajózástörténeti Közlemények

Reinhard Scheer*:
A tengeri ütközet az otrantói szorosban**
 

  Visszagondolva arra a hûséges fegyverbarátságra, amely a központi hatalmaknak a világháborúban oly nagy túlerõvel szemben álló két, tengeri haderejét egymáshoz fûzte, szívesen ragadom meg az alkalmat, amelyet az Otrantói szorosban lejátszódott tengeri ütközet tizedik évfordulója nyújt, hogy Horthynak az egykori sorhajókapitánynak fényes haditettét német szempontból tegyem fejtegetés tárgyává.

  Hogy a "Tengerre magyar!" szózata nem maradt merõben jelszó, azt 1872 óta a magyar kereskedelmi tengerészet fejlõdése és a magyar tengeri hajóépítõ ipar önállósulása mutatja legjobban. A tengeren való közlekedés és az ezzel járó elõnyök kiaknázásának szükségérzete a Habsburg monarchiában és Németországban, a birodalomnak 1871-ben való megalapítása után, egészen hasonló módon nyomult elõtérbe, bizonyságot téve arról, hogy itt természetes fejlõdési folyamattal állunk szemben, amely a két császárság fekvése kontinentális voltának ellenére is, népeik tekintetét a tengerre kellett hogy irányítsa.

  Hogy az idõsebb tengeri hatalmak, elõnyösebb fekvésû és nagyobb kiterjedésû tengerpartvidékükre való tekintettel, elõjogot formálva a "szabad tenger"-re, a fiatalabb és önálló kereskedelmi- és hadiflották megjelenését eleinte csendes gyanakodással, késõbb folyton növekvõ visszatetszéssel fogadták, elvégre érthetõ az õ szempontjukból. De minden szuverén államnak kötelessége, hogy a saját gazdasági teljesítõképessége fejlesztésének lehetõségeit emelje és azok biztonságáról és folytonosságáról gondoskodjék.

  Németország épp úgy mint Ausztria-Magyarország, flottaalapítási terveikkel nem hagytak kétségben senkit sem a felõl, hogy nem céljuk a szomszédos tengeri hatalmak fölé emelkedés, õk eleget tettek az államszabta ama kötelességnek, hogy nemzetgazdaságuk amaz ágának, annak természeténél fogva a tengerészetre is kiterjedt ugyanazt a védelmet nyújtsák, amelyet nemzeti hadseregeik hivatva voltak az ipari termelés számára az országon belül biztosítani.

  Ha az internacionális kereskedelmi összeköttetések fokozódása egymagában is már garancia volt a civilizált nemzetek közötti béke fennmaradására, - amin ugyan túltette magát Angolország - semmi esetre sem volt elhanyagolható a béke biztosítása érdekében a saját erõbe vetett bizalom régi elve.

  Hogy mennyire helyénvaló volt ez a gondolkodás, azt megmutatta a világháború, amely a népeket talán meg fogja tanítani arra, hogy a nagy kultúrközösségek békés és szorgalmas tagjainak gazdasági törekvései ellen irányuló erõszakos túlkapások nyomában járó kár nagyobb s hatásában általánosabb is, mint a haszon, amely azoktól várható.

  Nagyon is könnyen érthetõ jelenség, hogy mindazoknak az államoknak a mivoltát, amelyek évszázadokon keresztül a szárazon voltak kénytelenek megvédeni létüket és fejlõdésüket, a szárazföldi hadviselés alapelvei befolyásolják leginkább olyannyira, hogy hajlandók ezeket a tengeren, az olyannyira más természetû s csak nemrég hatáskörükbe vont elemben is alkalmazni.

  A stratégiának különösen amaz elveire vonatkozik ez, amelyek ellenséges erõviszonyok és a terepkihasználás indokolta támadó támadó vagy védekezõ magatartásról szólnak, amely utóbbi adott esetben - Clausewitz szerint - az erõsebb formája is lehet a hadviselésnek. A tengeren ez nemcsak hogy nem áll, hanem, ha a "fleet in being" elvét ebbõl a szempontból tesszük vizsgálat tárgyává, annak éppen az ellenkezõjébe csaphat át. Csak erõsebb flották vannak abban a helyzetben, hogy gyöngébb ellenféllel szemben tartózkodóan viselkedjenek és amellett mégis "fleet in being"-ként hatást gyakoroljanak, ha a gyöngébbik fél akkor tétlenségre kényszerítteti magát. Mert viselkedése ez esetben nem nevezhetõ védekezõnek, hiszen nem is éri támadás, akkor egyszerûen kikapcsolja magát.

  Ez a körülmény veszélyezteti a kis flották vállalkozási kedvét, sõt oda vezethet, hogy saját létjogosultságukban is kezdenek kételkedni, ha véletlenül olyan szellemi erõk nem jelentkeznek, amelyek a tengeri harcászat lényegét felismerve, az initiativát megragadják.

  Ez az a szempont, amelybõl nézve szembeszökõ Horthy sorhajókapitány haditettének különös jelentõsége.

  A sikernek elõfeltétele a saját teljesítõ képességnek biztos tudata, párosulva azzal a bizalommal, amellyel viseltethetünk a gondos, a harcnak minden eshetõségét figyelembe vevõ kiképzés iránt és az iránt, hogy a kötelékekbe egyesített hajóegységek szereplése a vezetõ céljának értelmében történik és hogy szelleme áthatja a vezetésre bízott tiszteket és a legénységet egyaránt.

  Már a hajók mozgékonysága, nagy gyorsaságuk, a szárazföldön a csapatmozgásokat irányító, az ellenség elõtt ismeretes irányokba kényszerítõ közlekedési utaktól való függetlenségük, logikus konzekvenciával az offenzívára utal. Nem hiába szerepel a hajógép teljesítõképessége fontos harcászati elemként a modern hajók támadó és védõ fegyverei mellett. A hajók specializálódása a nagy csatahajótól egészen le a torpedónaszádig, illetve tengeralattjáróig, megadja a lehetõségét annak, hogy csekély eszközzel nagy hatást érjünk el.

  Minden siker morális visszahatással van az egész, a háborúba belevont népre és fokozza ezen az úton a materiális eredményt. Ily lehetõségek tengeren csak a támadásban rejlenek.

  A kedvezõtlen, mindkét központi hatalomnál föltûnõen hasonló, a flották számára csak a mûködési terület legbelsõ zugában fõtámpontot biztosító földrajzi fekvés, már eleve megbénítja a mûködésre vonatkozó elhatározásokat úgy az Északi-, mint az Adriai tengerben. A mindkét flottában uralkodó harcikedv, amely abból az instruktív érzésbõl fakadt, hogy "ez nem lehet helyes felhasználása egy a háború céljainak szolgálatában álló fegyvernek!" nagymérvû ellenszenvvel viseltetett ez iránt a tartózkodás iránt, ami idõvel bizony e fegyvernek élét vehette volna.

  De a támadókedv nem veszett ki. Nagyon élénk volt a támadókedv az új, s a legutóbbi háborúban borzasztó hatással mûködõ fegyvernél: a tengeralattjárónál.

  Eredetileg, hamis azaz védekezõ irányú megfontolásból életre ébresztve, a tengeralattjárók vezetõi maguk fedezték fel az offenzívában rejlõ hatalmukat.

  A technikai segédeszközök nagyobb aránya, amelyek fölött Németország rendelkezett, ez országban nagyban elõmozdították a tengeralattjárók építését. Alkalmazásuk céljából, az osztrák-magyar szövetségestárs a legnagyobb készséggel bocsátotta rendelkezésre kikötõit és tengerészeti segédeszközeit és kiépítette számukra a támaszpontokat. A hadszintérnek nagy kiterjedése a Földközi-tengeren adott nekik szerfölött fontos stratégiai pozíciót. Elsõ sikerükként az angol-francia Dardanella-akció csõdjét könyvelhetjük el. De hozzájuk fûzött még magasabb remények is teljesedésbe mentek. És hogy mennyire sikerült megközelíteniük a végsõ célt, amely a korlátlan tengeralattjáró-harccal elérhetõ, azt éppen egykori ellenfeleink igazolják legjobban.

  A tengeralattjáró azonban csak egy pengét jelentett, igaz hogy éleset, melynek erõs markolatát - amely nélkül nem volna használható - a tengeralattjáró mögött álló és a tengeralattjárót fenyegetõ támadásokat kivédõ flotta képezte.

  Így mindkét rész egymás számára mûködött. Hogy mily éleslátással fogta fel e kölcsönös támogatás értékét Horthy sorhajókapitány, azt 1917. május 14-én bizonyította be, amidõn a parancsnoksága alatt álló cirkálóval, a "Novará"val, a melléje rendelt "Saida" és "Helgoland" cirkálókkal, "Csepel" és "Balaton" torpedórombolókkal nekilátott az Otrantó-i szorosban kialakult õrvonal felgöngyölítéséhez, tekintet nélkül arra a veszélyre, amely a saját háta mögött fekvõ ellenséges flotta-támpontok részérõl fenyegette. Néhány elmenekülõ hajón kívül sikerült a záróvonalat teljesen elpusztítania. Az ellenség most arra törekedett, hogy túlerejével az utat vissza elvágja elõle. Megjelenik a színtéren 2 angol cirkáló (Liverpool típus), 2 Marsala típus, 1 Quarto, 2 Mirabelló típus, és hat Indomito típus.

  Csak, természetes, hogy Horthy sorhajókapitány nem habozott, nem tért ki, hanem egyenesen neki tartott az ellenséges hajóhadnak, hogy hatásos lõtávolságba jusson és onnan végigküzdje a csatát.

  Horthy ezen elhatározását, jóllehet hajói és õ maga is súlyosan megsérültek, siker koronázta, mert ennek az ügyes és semmitõl vissza nem riadó tetterõnek az ellenség nem tudott hasonló elszántságot szembe állítani.

  Hogy mennyire menten minden irigységtõl ismerték el Horthynak idõsebb kartársai is az õ vezéri talentumát, azt a saját szájukból hallhattam, amikor Horthy tettének méltó megjutalmazásaként, az osztrák-magyar flotta élére állíttatott. "Most végre meg van az a férfiú, akire szükségünk van!" Ez az öröm általános volt és fényes tanúbizonyságot tesz arról, hogy mily magasra tartották a tengerésztisztek fegyverük becsületét, azét a fegyverét, amelynek életük munkáját szentelték.

  Bármennyire becsüljük is a békét, nincsen jobb, nincsen biztosabb próbaköve valamely nép férfierényei számára, mint a háború. A háborúban bevált államférfiak, hadvezérek és tengeri hõsök nevei fénylõ mintaképekként élnek a népek emlékezetében tovább és a tettek embereit hozzájuk hasonlókká igyekeznek nevelni.

  Így Horthy neve is elválaszthatatlanul összeforrt - egy Tegethoff neve mellett - a cs. és kir. haditengerészettel.

  Magyarország kormányzójának, Horthy admirálisnak jutott osztályrészül, hogy magas, felelõsségteljes helyen álljon; állás az, amelyre tengerészeti haditetteivel szolgált rá. Mi, Németországban meg vagyunk gyõzõdve arról, hogy helyét a bátor magyar nép javának szolgálatában tölti ki és dicsõsége ünnepnapján, bajtársi szeretettel szívünkben, azzal a kiáltással üdvözöljük:

ÉLJEN HORTHY!
ÉLJEN MAGYARORSZÁG!

* Német admirális. A Császári Haditengerészet parancsnoka a jütlandi csatában.
** Megjelent: Otrantó 1917. május 15. - Az otrantói tengeri ütközet tizedik évfordulójára. Magyar Adria Egyesület, Budapest, 1927. 40-43. o.