Hajózástörténeti Közlemények

  Alfred von Tirpitz a császári Németország talán legközismertebb személye. Nevét, a magyar közvélemény jelentõs része azonnal a német flottafejlesztésekhez és az angol-német flottaversenyhez kapcsolja, és végsõ soron a világháború kirobbanásának egyik fõ okozóját látja benne. De így volt-e ez? Erre próbálok választ adni röviden bemutatva Alfred von Tirpitz igen hosszú és termékeny életútját. A történészek és a történettudomány egyik nagy adóssága, hogy sem magyar, sem idegen nyelven mind a mai napig nem született egyetlen részletes Tirpitz monográfia. A terjedelmi korlátok miatt nem törekedtem, törekedhettem egy mindenre kiterjedõ Tirpitz biográfia megírására, hanem csupán a véleményem szerint leglényegesebb csomópontokat emeltem ki életébõl. A középpontba Tirpitznek a német haditengerészet történetében játszott szerepét illetve a császárral és Angliával, az angol flottával kapcsolatos viszonyát állítottam. A munkám elkészítéséhez a legfontosabb forrás Alfred von Tirpitz visszaemlékezése (Erinnerungen) volt számomra, melyet - mint minden memoárt - kritikával kell kezelni.

  Alfred von Tirpitz 1849. március 19-én a brandenburgi Küstrinben született, mely a mai Lengyelország területén található település. Alfred szülei értelmiségi foglalkozásúak voltak: apja bíró, anyja fizikus volt, s ahogy késõbb õ maga írja visszaemlékezésében, a családi miliõ nagy mértékben meghatározta késõbbi viszonyát sok mindenhez, így Angliához is.[1] Apja ugyanis, mint oly sok liberális német polgár a 19. század második harmadáig csodálattal adózott Angliának, de az 1860-as évektõl ezt egy nagy csalódás, sõt gyûlölet váltotta fel. Ennek okait most nem boncolgatnám, a lényeges az, hogy a kis Alfred már ilyen szellemi közegben nevelkedett, s annak ellenére, hogy tökéletesen megtanult angolul és csodálta az angol alkotmányt és erkölcsöt, ezentúl mégis mély ellenszenvvel viseltetett minden iránt, ami angol volt. Miután az Odera menti Frankfurtban elvégezte a polgári iskolát, 1865-ben, tizenhat évesen, a porosz haditengerészet kieli kadétiskolájának tanulója lett. A kadétiskolát 1869-ben kiváló eredménnyel fejezte be, s azonnal egy torpedóhajó parancsnoka lett, sõt 1871-ben, tehát 22 évesen már bekerült a Német Birodalmi haditengerészet vezetõi karába, miután a torpedók hadászati jelentõségérõl írt munkájával bizonyította újdonságok iránti fogékonyságát. E bámulatosan gyors karriert minden bizonnyal rátermettségének is köszönhette, de szerepet játszhatott benne az 1870-es francia-porosz háború is. Ez utóbbi a német haditengerészet megszületésének dátuma is, és ahhoz, hogy megérthessük Tirpitz további életét, illetve annak jelentõségét, röviden meg kell vizsgálnunk a német flotta elõzményeit.

A német haditengerészet Tirpitz elõtt

  A német nyelvterületen az egyetlen komoly tengeri flottával még Hansa rendelkezett a középkorban, de az újkorra már ez is jelentõségét vesztette. 1848-ban aztán amikor dán hajók blokád alá fogták a német partokat a frankfurti gyûlés szükségesnek látta egy össznémet haditengerészet felállítását, mely azonban 1852-ben pénzügyi okokból kalapács alá került. Ezek közül két hajót Poroszország vett meg, melybõl útjára indult a porosz flotta, amelynek fejlesztésével azonban a késõbbiekben nem sokat törõdtek Berlinben. Mindennek ellenére a dán háborúban jól vizsgázott ez a törpe porosz flotta, megvédve az észak-német partokat a blokádtól. 1864-1870 között a porosz hajók az angliai Plymouthban horgonyoztak, s bár az angolok barátian kezelték a poroszokat, köztük a fiatal Tirpitzet is, annak ellenére mindez az utóbbiak szemében lekezelõnek tûnt.

  Bár 1866-ban született egy flottatörvény Poroszországban, mindez komoly fejlõdést nem hozott, a porosz haditengerészet feladata továbbra is a partvédelem maradt. Erre 1870-ben szükség is volt, hiszen francia hajók, igaz sikertelenül, megpróbáltak blokádot szervezni a német partok köré.

  A már Német Birodalmi flottának nevezett haditengerészet pozíciója 1871 után felértékelõdött: a német egység szimbólumává lett, mivel a császárság mellett egyedüliként vált birodalmi intézménnyé, legfõbb irányítójaként magával a császárral.[2] Ezt kihasználva a birodalmi flotta irányítója, Alfred von Stosch admirális[3] 1873-ban egy nagyobb méretû flottaépítés tervét terjesztette az uralkodó elé, aki azonban, fõleg Bismarck nyomására, elutasította a tervezetet. Jóllehet Stosch kezdetben csak egy szerény partvédõ flottát akart, távlatilag azonban egy elsõ osztályú flotta kiépítését szerette volna elérni, mely a meginduló német tengerentúli expanzió védereje lett volna. Mindez kísértetiesen hasonlít Tirpitz késõbbi érvelésére, ami nem véletlen. Tirpitz ugyanis Stosch nagy tisztelõje volt. Stosch volt az, akitõl Tirpitz sok gondolatot kölcsönzött, s akivel élete végéig levelezésben állt.[4] Stosch befolyásának is köszönhetõen Tirpitz 1877-ben a német torpedóflotta fõellenõre lett. 1877 és 1888 között Tirpitz elõbb a Földközi-tengeren, majd az Északi-tengeren töltötte be ezt a feladatot. 1887-ben ilyen minõségében kísérte el a trónörököst angliai útjára, aki elsõ közös beszélgetésük során nagy érdeklõdést mutatott a tengeri újítások iránt. Tirpitz minden bizonnyal örömmel konstatálta mindezt, hiszen Stosch 1883-as távozása óta, sem az õ, sem a német haditengerészet életében semmilyen jelentõs változás nem történt. Mindez azonban 1888-ban, II. Vilmos trónra lépésével rögvest megváltozott. Ez a változás összefüggésben állt az új császár külpolitikáról vallott, a bismarcki biztonságra törekvéssel élesen szemben álló nézetével, miszerint Németországnak meg kell végre mutatnia erejét, be kell bizonyítania a világnak, hogy számolni kell vele. Mindehhez pedig elengedhetetlennek látta egy tekintélyt parancsoló flotta kiépítését.

II. Vilmos és Tirpitz

  II. Vilmosról köztudomású, hogy imádta a hajókat, e rajongást még fiatalkori angliai élményei alakították ki benne. Tirpitz maga is úgy vélte, hogy II. Vilmosnak óriási szerepe volt a német haditengerészet fejlõdésében, nélküle nem lett volna modern német flotta,[5] melyet alátámaszt az, hogy II. Vilmos trónrálépésekor azonnal a flotta tervezési osztályának (Kostruktionabteilung) vezetõjévé nevezte ki magát. 1892-ben a császár elõléptette Tirpitzet a flotta vezérkari tagjává: Tirpitz feladata az ún. Nyílttengeri-flotta (Hoch-See Flotte) taktikájának tervezése lett. Tirpitz kinevezésében kulcsszerepet játszott a császár két közeli munkatársa és kebelbarátja: Senden von Bibran admirális[6] és Philip Eulenburg.[7] Senden admirális egyenesen úgy jellemezte Tirpitzet császárának, hogy egy nagyon agilis ember, túl nagy gõzzel dolgozik ahhoz, hogy ne lehessen belõle valaki. Ambiciózus, nem válogat az eszközökben, kegyetlenségre hajlamos.[8] Senden egyébként egészen 1909-ben bekövetkezett haláláig hatalmas befolyással bírt nemcsak a császárra, hanem Tirpitzre is, amelyet jól érzékeltet egy német lapban megjelent karikatúra, amelyen Senden marionettbábként mozgatja mindkettejüket.[9] Hármuk szellemi közösségének alapja az ún. kék tenger (blue sea) stratégia volt, amely doktrínának elveit Alfred T. Mahan, amerikai stratéga fektette le még 1890-ben.[10] A tan lényege, hogy a világ sorsát befolyásoló háborúk a tengeren dõlnek el, azaz egy ország akkor lesz világhatalom, ha hatalmas flottával rendelkezik. Tirpitz Mahan munkájából azt is leszûrte, hogy Németországnak minél több távoli támaszpontot kellene szereznie, ami miatt a késõbbiekben mindig szorgalmazta a tengerentúli terjeszkedést. Tirpitz azonban rövidesen belátta, hogy e tekintetben országa sohasem fogja utolérni Nagy-Britanniát. Ezért mint hadászati tervezõ úgy vélte, hogy Németország egyetlen esélye arra, hogy világhatalom legyen mégsem a világtengereken, hanem az Északi-tengeren van. Ha ugyanis Németország ide koncentrálja flottáját, akkor az még Anglia számára is elgondolkoztató erõ lesz, nem is beszélve a francia és orosz flottáról. Tirpitz ugyanis arra számított, hogy Anglia nem fogja feladni gyarmatbirodalmát, ami miatt flottája továbbra is szétforgácsolt marad. Ezért ha Németország az Északi-tengeren állomásoztatja a jelenleginél jelentõsebb flottáját, akkor Anglia ettõl a közelében hajózó roppant erõtõl megriadva végül kénytelen lesz szövetséget kötni vele, mely koalícióban Németország lehet az erõsebb fél. E tetszetõs elmélet egyik szépséghibája, hogy fõszereplõi modern csatahajók voltak, jóllehet Tirpitz maga sohasem irányított egyetlen percig sem ilyen acélóriást, s így nem is tudta felmérni, hogy háborús helyzetben hogyan szolgálnának azok. Tirpitz titkon rendkívül pontos számításokat is végzett, hogy milyen ütemben kellene hadihajókat építeni a fenti cél eléréséért. A császár 1895-ben tengernaggyá nevezte ki, ami után Tirpitz úgy gondolta, hogy itt az idõ, hogy elképzeléseit uralkodója elé terjessze. A Jameson-betörés[11] illetve a Krüger-távirat[12] után el is jött a megfelelõ pillanat, Senden volt az aki bemutatta Tirpitz terveit az ekkor rendkívül zaklatott császárnak. Az idõzítés valóban nem is lehetett volna jobb. Anglia egy hadihajó köteléket Németország sakkban tartására rendelt, mire a magából kikelt II. Vilmos fejébe vette, hogy Németország tengeri erejét fejleszteni kell, hogy komolyan vegye õt Anglia. A császár azonban végül mégsem Tirpitz elképzelése mellett döntött, hanem a flottát irányító Friedrich von Hollmann admirális[13] kisebb mértékû flottafejlesztést elõirányzó terve nyerte el tetszését. A császár döntése azért mindenesetre elgondolkoztató, mert a 'kegyvesztett' Tirpitz nagyon fontos feladatot kapott. A császár egy torpedóflottilla élén a Távol-Keletre küldte, hogy találjon egy helyet a kínai tengerparton, amely ideális lenne egy német támaszpont számára. Tirpitz többek között végül Kiacsout jelölte meg, azzal az indoklással, hogy az távol esik a közvetlen orosz és angol érdekszférától.[14] Ez arra mutat rá, hogy Tirpitz semmiféleképp sem akart konfliktusba keveredni Angliával, mert reálisan látta, hogy a német flottának nem lenne semmilyen esélye az angol armadával szemben. Tirpitz a Távol-Keleten értesült arról, hogy Hollmann terve elbukott a Reichstagban, és hogy vélhetõen Senden hatására, a császár õt fogja kinevezni Hollman helyére. Tirpitz ezután az amerikai kontinenst átszelve diadalmenetben tért haza, és azonnal képhez kapta miniszteri kinevezését. Vélhetõen Tirpitz maga sem gondolta, hogy posztján oly sokáig fog maradni, mint ameddig végül maradt. S vélhetõen azt sem gondolta, hogy kinevezése egy új korszakot fog nyitni a német történelemben, az ún. Tirpitz-érát (Die Ära Tirpitz).

Az elsõ flottatörvénytõl a második flottatörvényig

  Tirpitz kinevezése után rögtön memorandumot nyújtott át a császárnak, melyben leszögezte, hogy Németország legnagyobb ellensége, aki ellen politikai nyomásgyakorló eszköz gyanánt a lehetõ legtöbb hajót kell építeni: Anglia. Tirpitz azt is leszögezte, hogy Németországnak nem szabad egyetlen tengeri hatalommal (Seemacht) sem szövetséget kötnie.[15] Tirpitz a tengeri hatalom kifejezés alatt elsõsorban Angliára gondolt, tehát Tirpitz egy, a szigetországgal való koalíció lehetõségét vetette el, amivel bele kívánt szólni a német külpolitikai vonalvezetésbe. A császár egyet is értett gondolataival, de annak kivitelezése lehetetlennek tûnt, mivel a nagyszabású hajóépítés pénzügyi fedezetét az alkotmányban elõírt módon a Reichstagnak kellett elfogadnia, s a német parlament eddig a legszerényebb ilyen irányú javaslatot is leszavazta. Tirpitz is tudta ezt, ezért egy eddig nem alkalmazott eszközhöz nyúlt célja elérése érdekében: a propagandához. A minisztériumában felállított egy sajtóosztályt, melynek feladata a flottát és flottatörvény-javaslatot népszerûsítõ kampány irányítása lett. Tirpitznek sikerült a német tudósok javarészét, közöttük Max Webert is megnyernie ügye népszerûsítésére (Flottenprofessoren). Emellett sikerült tervét Németország létszükségleteként beállítania, így a kampány sikere óriási lett. De Tirpitznek volt még egy másik fegyvere is, méghozzá saját adottságai. Zseniális meggyõzõ, rábeszélõ és közvetítõ képessége révén az eddig minden ilyen javaslatot mereven elutasító német politikusokat rávette céljai támogatására. Egyedül a szociáldemokratákat és a radikálisokat, s vezéreiket August Bebelt és Eugen Richtert nem tudta meggyõzni.[16] Utóbbi saját bevallása szerint, egy életre ellensége maradt.[17] Tirpitz kezére játszott az is, hogy az általa kiválasztott Kiacsou okkupációja minden gond nélkül ment, s ezek után hivatkozhatott arra is, hogy a német flottának meg kell védenie Németország távol-keleti érdekeit. Tirpitz megpróbálta megnyerni ügyének a vaskancellárt, Bismarckot is, akihez azonban hiába látogatott el, az idõs politikus nyilvánvalóvá tette számára, hogy nem ért egyet céljaival.[18] Mindez nem tántorította el a kitartó Tirpitzet, akinek igaza lett, mert 1898. március 28-án megszületett az elsõ német flottatörvény,[19] õ pedig jutalomképpen megkapta a porosz tengerészeti minisztérium vezetését is, ami azt jelezte, hogy a császár szemében a haditengerészet és a hadsereg egyenrangúvá vált.[20] Az elfogadott törvény azonban korántsem volt grandiózus, nagyjából megegyezett a Stosch-féle 1873-as tervvel: a meglevõ 12 mellé mindössze 19 hajó megépítését irányozta elõ a következõ hét évre, ami az angol haditengerészet 62 hajójához képest eltörpült. Ezért aztán az angol politikusok semmilyen módon sem fejezték ki nemtetszésüket az elsõ német flotta-törvény kapcsán. Az mindenesetre figyelemreméltó, hogy a törvény elfogadása utáni napon Joseph Chamberlain[21], brit gyarmatügyi miniszter szövetségi ajánlatot tett Németországnak, felcsillantva még annak a lehetõségét is, hogy Anglia csatlakozik a Hármas Szövetséghez is! Talán Angliában így gondolták elejét venni a gyors német fegyverkezésnek? A diplomáciai tárgyalások végül zsákutcába kerültek, mert a németek nem akartak Anglia mellett garanciákat vállalni az orosz-francia koalíció ellenében.

  Tirpitz, bár folyton ennek ellenkezõjét hangsúlyozta, valójában az elsõ flottatörvényt csak az elsõ lépésnek tartotta. Következõ lépése a társadalom további mozgósítására létrehozott Flottaszövetség megalakítása volt. Tirpitz ezen egyesületen keresztül komoly anyagi segítséget kapott a legfontosabb német ipari és pénzügyi, kereskedelmi köröktõl. Ki kell emelnem például olyan iparmágnásokat, mint August Thyssen[22] és Alfred Krupp[23], vagy éppen Adolf Woermann[24] hamburgi kereskedõt, de még hosszasan lehetne tovább sorolni azoknak a prominens személyeknek a neveit, akik Tirpitz mellé álltak. E tekintélyes körök a profit reménye mellett azért is támogatták Tirpitzet, mert úgy gondolták, hogy fõ ellenfelük, a szociáldemokrácia ellen is hathatós támaszt fognak adni az egész németséget egyesítõ flottatörvények. Ezt a gondolatot Tirpitz maga is sokszor hangsúlyozta a befolyása alá vont lapokban, a Deutsche Tageszeitung-ban illetve a Kreuz Zeitung-ban.

  Tirpitz újabb lépésként, még 1898 során tervezetet dolgozott ki a hadihajó-építés ütemének fokozására. Ezen elképzelés szerint Németországnak az elkövetkezõ 20 évben összesen 60 nagy csatahajót és 40 cirkálót kellene megépítenie, így Tirpitz szerint 1918-1919-re a német és angol flotta egymáshoz viszonyított ereje 2:3-hoz módosulna. Bár elsõ látásra úgy tûnhet, ez a terv mégsem volt irracionális. Tirpitz rendkívül jól mérte fel a német ipar kapacitását, s az is vitathatatlan, hogy olyan rendkívül pontos tervet készített, amelyet nyugodt szívvel terjesztethetett a Reichstag elé. Már csak a kellõ pillanatra kellett várnia. 1899 folyamán erre elõször a szamoai 'megaláztatás'[25] kínált kedvezõ alkalmat, mert ez szerinte "felerõsítette a német közvéleményben a hatékony tengeri erõ iránti vágyat".[26] A Szamoa-szigetek minden áron való megszerzését egyébként maga Tirpitz sürgette egyik jelentésében, kijelentve, hogy a német haditengerészet számára létfontosságú lenne ezen csendes-óceáni támaszpont. 1899 októberében, a búr háború kitörésekor, amikor Németországban tetõfokára hágott az anglofóbia, Tirpitz érezte, hogy cselekednie kell. Ezt azonban hátráltatta, hogy a császár utasításba adta, hogy novemberi angliai útja elõtt Tirpitz-javaslata nem kerülhet a Reichstag napirendjére.[27] Így érkezett el 1899 decemberében végre az ideális pillanat, amikor angol részrõl ugyan újra szövetséget ajánlottak Németországnak, de a német közvélemény felháborodása lehetetlenné tette annak megkötését. Sõt Bernhard von Bülow[28] külügyminiszter az ún. Kalapács és Üllõ Beszéd-ben nyíltan is utalt a flottanövelés szükségességére. Bülow egyébként, akit Tirpitzcel együtt az új német 'kurzus' (Neue Kurse) megtestesítõjének tartanak, bár féltékeny volt Tirpitz nagy sikereire és népszerûségére, mégis úgy vélte, hogy a tengernagy impozáns megjelenésû és kitûnõ szervezõ, jóllehet nem politikusi elme, mert a nüanszokat nem érzékeli, csak két utat lát.[29] De Tirpitz útja a 19. század utolsó napjaiban egyenesnek tûnt, mert nemcsak Bülow, hanem a sors is mellé szegõdött. A britek ugyanis feltartóztattak és lefoglaltak két semleges német postahajót. E hírrõl Bülow, II. Vilmos és Tirpitz egyszerre értesült, és rögtön felismerték, hogy ez óriási felháborodást fog kiváltani a német közvéleményben, ezért örömükben azonnal koccintottak annak a brit hajóskapitánynak az egészségére, aki ezt cselekedte, s aki ezzel a flottatörvény esetleges Reichstagbeli elfogadásához ily jelentõs mértékben hozzájárult.[30] Tirpitz ekkor annyira fellelkesült, hogy saját bevallása szerint azt mondta császárának, hogy a flottaprogramot sohase hagyják abba, hogy így támadólag fenyegessék Angliát.[31] Második javaslatát ekkor már tárgyalta a Reichstag költségvetési bizottsága, ahol már korántsem mutatkozott azzal szemben komoly szembenállás, mert a politikai hangulat 1900 tavaszán is alapvetõen angolellenes maradt Németországban. Majd júniusban kitört a boxerlázadás,[32] ami után Tirpitz hivatkozhatott arra is, hogy Kiaocsut, a német mintagyarmatot meg kell védeni a 'sárga veszedelemtõl', amihez erõs haditengerészet szükséges. Ilyen elõzmények után a Reichstag döntése, hogy 1900. június 12-én elfogadta a törvénytervezetet, már senkit sem lepett meg Németországban.[33] Tirpitz a siker megkoronázásaként a császártól nemesi címet kapott.

  A második törvény újdonsága az volt, hogy bevezetõje általánosságba burkolózva ugyan, de utal arra, hogy a német flotta Anglia ellen épül. Ez volt az ún. rizikógondolat (Risikogedanke), aminek lényege, hogy ha a német flotta felépül, akkor még a világ legnagyobb flottája sem kockáztathatja majd meg, hogy a német flottával összecsapjon, mert bár gyõzne, de annyira kimerülne, hogy ezután egy harmadik flottával való összecsapásban már alul maradna. Mindez tehát azt írja finoman körül, hogy ha Anglia egy angol-német háborúban le is gyõzné a német flottát, az csak pirrhoszi gyõzelem lenne, mivel ezáltal olyannyira legyöngülne, hogy egy azután következõ háborúban a francia-orosz flottától már minden bizonnyal vereséget szenvedne. Tirpitz, memoárja szerint, már ekkor tudta, hogy a második flottatörvény változást fog hozni a német szövetségesi politikában.[34] Ez igaz is, csak ez nem úgy történt, ahogy azt õ gondolta. Tirpitz azon következtetése ugyanis, hogy Németország szövetségesi értéke a német haditengerészet drámai ütemû fejlesztésével nõni fog, alapjaiban volt téves. Egyrészrõl azért, mert a német flottanövelés csak megriasztotta a potenciális szövetségeseket, hiszen azok rádöbbentek, hogy egy Németországgal kötött megállapodásban õk csak a gyengébb fél lehetnek. Másrészrõl meg azért, mert ezek a szövetségi értékre vonatkozó megjegyzései azon az ugyancsak téves meggyõzõdésén alapultak, hogy Anglia hosszabb távon is izolált marad a nemzetközi politikában, mert mint oly sokan mások is a századfordulón, õ is kizártnak tartotta egy angol-francia-orosz koalíció létrejöttét, sõt éppen arra építette fel stratégiáját, hogy egy angol-orosz háború elkerülhetetlenül be fog következni.

Az angol-német flottaverseny és Tirpitz

  Ha összegeznünk kellene, azt mondhatnánk, hogy az angol-német flottaversenyt három egyaránt fontos, rendkívül összetett, és összefüggõ tényezõ okozta: a jelentõsen megváltozott nemzetközi viszonyok, Tirpitz imént vázolt hibás stratégiája, és Németország földrajzi fekvése. A nemzetközi politikában a döntõ fordulat 1901-re datálható, amikor az angol-német szövetségi tárgyalások újra kudarcba fulladtak, ami után Angliában a német koalíció lehetõségét elvetették. A brit sajtó ekkor kezdett el vészharangokat kongatni a német flottatörvények miatt, egyrészrõl Németország potenciális ipari erejérõl, másrészrõl Németország földrajzi közelségérõl cikkezve. A legélesebb germanofób kirohanás a National Review 1901 novemberi 1-i névtelen cikke volt, amely egyenesen egy angol-orosz koalíciót javasolt, mert a német flottafejlesztés nyilvánvalóan Anglia ellen irányul.[35] 1902-ben aztán már Admiralitás elsõ lordja is határozottan leszögezte kormánya elõtt, hogy a német flotta Anglia ellen épül;[36] sõt 1904-ben páni félelem tört ki Angliában a német haditengerészet erõsödése láttán. 1904 októberében ilyen elõzmények után került az Admiralitás élére a 'démoni' Sir John Fisher admirális,[37] aki méltó választ adott Tirpitznek. Szervezeti reformot hajtott végre a brit haditengerészetnél, melynek célja az Északi-tengeren állomásozó flotta (Home Fleet) megerõsítése volt. Ez alapjaiban döntötte meg Tirpitz egyik kiindulási pontját, mely az volt, hogy Anglia nem fogja tudni összpontosítani a flottáját az Északi-tengeren, mert akkor azt kockáztatja meg, hogy elveszíti gyarmatbirodalmát.[38] 1905-tõl kezdve a brit külügymisztériumban is uralkodóvá vált a németellenes irányvonal. Így aztán nem meglepõ, hogy 1905-ben megkezdõdött a két ország között a 'hidegháború', a flottaverseny, amikor a britek a Dreadnought hajóosztály építésébe kezdtek, mert ennek 1906-os vízre bocsátása minõségi ugrást jelentett a hadihajó-technikában. Fisher admirálisnak ez sem volt elég: egy Németország elleni megelõzõ csapást sürgetett.

  Éppen ez a megelõzõ csapás, az ún. Koppenhága-effektus[39] volt az, amitõl Tirpitz, s egész Németország leginkább tartott, mert annak ellenére, hogy a német hajógyárak évente három új hadihajót bocsátottak vízre, ennek ellenére mindenki, s legfõképp Tirpitz is tudta, hogy a német haditengerészet még gyenge. Titpitz ezért úgy vélte, hogy építése kezdetétõl annak befejezéséig a német flotta veszélyben van (Gefahrenzone), és még körülbelül 20 esztendõre van szüksége ahhoz, hogy valamelyest megerõsödjön. Tirpitz az Angliával való helyzet elmérgesedéséért a német diplomáciát okolta. Az tény, hogy a Tirpitz vezette tengerészeti minisztériumnak nagyon kevés kapcsolata volt a német külügyminisztériummal, sokáig egyikük sem tudta, hogy mit csinál a másik. Az is tény, hogy a német diplomácia nagyravágyása hozzájárult ahhoz, hogy megszületett az angol-japán szerzõdés, ami után Anglia nem kereste tovább Németország kegyeit, sõt a Távol-Keletrõl át tudta csoportosítani flottájának egy részét. Továbbá az is tény, hogy az 1904-es francia-angol entente révén Fisher a Mediterráneumból is részlegesen ki tudta vonni a brit hajókat. Ezután jött az elsõ marokkói válság, melyet Tirpitz a Wilhelmstrasse rovására írt, hibának tartotta, mely nemcsak Angliát, hanem az egész világot is Németország ellen fordította. Mindezek mellett 1902-tõl kezdve a német közvélemény és a német politikai elit köreiben is egyre jobban erõsödött az ún. bekerítés teória (Einkreisungtheorie),[40] melybõl az egyetlen kitörési utat a flottaépítésben látták. Tirpitz minden bizonnyal nyereségként könyvelte el, hogy régi ellenlábasa, a német diplomácia szürke eminenciása, Friedrich von Holstein[41] 1906-ban távozni kényszerült a német külügyminisztériumból. Holstein ugyanis veszélyesnek, s túlzottnak tartotta a német flottafejlesztést, mely véleménye szerint Angliát elõbb-utóbb Németország ellen fogja fordítani. Érdekes, hogy a Holstein tanácsait szinte mindenben szentírásként követõ, már kancellárrá avanzsált Bülow a haditengerészet kérdésében nem osztotta szellemi atyja véleményét, s nemhogy nem ellenezte, hanem mint már láttuk egyenesen segítette Tirpitz elõrejutását. Tette azt akkor is, amikor Tirpitz 1905 novemberében 'a birodalom erõsebb képviselete érdekében' az 1900-as törvény kiegészítésérõl (Novelle) szóló javaslatot terjesztett be a Reichstag elé, melyet az 1906 májusában el is fogadott.[42] A könnyû gyõzelemben szerepet játszott a marokkói válság keltette nemzetközi feszültség és az, hogy a javaslat mérsékelt célokat fogalmazott meg. A leglényegesebb kérdés, a Dreadnought típusú hajók építése ugyanis kimaradt a törvénykiegészítésbõl, ami miatt Tirpitz fel is ajánlotta lemondását a császárnak, melyet azonban az nem fogadott el.[43] Végül Tirpitznek sikerült ugyan utólagosan felhatalmazást szereznie ahhoz, hogy Németország is Dreadnought típusú hajók építésébe kezdjen, de ezek számát a megszavazott költségvetés egyébként tág pénzügyi keretei miatt végül mindössze háromban korlátozták. Tirpitz egyébként úgy vélte, hogy a Dreadnought megépítése brit részrõl nagy hiba volt, mert ez lehetõséget ad a többi haditengerészet számára, hogy egy csapásra behozza a britekkel szembeni lemaradását. Tirpitz ezért 1906 után egy percig sem adta fel a dreadnought-programot, jóllehet a Reichstag képviselõk állandóan sokallták annak költségeit. Ennél a pontnál érdemesnek tartom megjegyezni, hogy bár mind Németország, mind Anglia valóban rengeteget költött hadihajó-építésre, azonban nem szabad eltúlzottnak tekintenünk annak mértékét. Például a brit Admiralitás költségvetése az 1905 elõtti években jóval nagyobb volt, mint az azt 1914-ig követõ esztendõkben.[44] De a német haditengerészet költségvetése is 1900-1914 között világviszonylatban csak 3-5. legnagyobb volt.

  Tirpitz befolyása töretlen maradt az ún. kamarilla-botrány[45] után is, mivel nem volt abban érintett; sõt az 1907-es orosz-angol szerzõdés keltette német közhangulat újra kiváló alkalmat teremtett számára, hogy újabb flottatörvény-kiegészítést terjesszen be a Reichstaghoz, amelyet az 1908 márciusában el is fogadott. A kiegészítés kinyilvánított célja a német hadihajók életkorának csökkentése volt (25-rõl 20 évre), valójában azonban ennek örve alatt a hadihajó-építés gyorsítása kezdõdött. A német dokkokban az eddigi három helyett ezután évente négy hajót építettek a német haditengerészet számára, s így 1912-ig hat helyett tizenkét hajóval kellett bõvülnie a német flottának. Mindezt megkoronázva Tirpitz 1908 decemberében újabb memorandumot írt császárának, melyben újra kijelentette, hogy egy Anglia elleni defenzív háborúra készül, hangoztatva, hogy békét kíván: "hivatalviselésem elsõ napjától kezdve kötelességemnek tartottam, hogy a haditengerészetünket egy Angliával való ellenséges összeütközésre a lehetõ legerõsebbé tegyem vagy helyesebben szólva, hogy egy lehetõleg erõs hadiflotta megteremtése által Angliát visszatartsam a támadástól. Ez az egész flottapolitikánknak a második flottatörvényben világosan kimondott célja. A béke fenntartása által meg kell védeni a kereskedelmet és a partvidéket, biztosítani kell a világban betöltött helyünket. A békét csak erõs hadiflotta képes fenntartani."[46] Éppen ekkoriban azonban már Bülow kancellár is kénytelen volt beismerni, hogy a német flottafejlesztés rontja leginkább az angol-német viszonyt, de azt továbbra is tagadta, hogy az offenzív célú lenne.[47] Angliában azonban éppen ellenkezõleg gondolták. Tirpitz politikáját ellenük irányuló támadásként értékelték, s csak akkor mutattak hajlandóságot német partnereik felé bármiféle enyhülésre (détente), ha azok megígérik, hogy mérséklik vagy teljesen felhagynak a flottaépítéssel. 1909-ben aztán soha nem látott mértékû félelem uralkodott el a szigetországban (Navy Scare) a német inváziótól, melynek az 1908-as német flottatörvény-kiegészítés szolgáltatott alapot, s melynek hatására az Admiralitás megkétszerezte a fegyverkezési ütemet.[48] Emiatt az új német kancellár, Theobald von Bethmann Hollweg[49] és külügyminisztere, Alfred von Kinderlen-Waechter[50] hajlandó lett volna a briteknek engedményt tenni a flottaépítés kérdésében, de ezt a császár támogatását maga mellett tudó Tirpitz 'megtorpedózta'. 1909-ben tehát bebizonyosodott, hogy Tirpitz politikai befolyása nagyobb mint valaha. Tirpitz ekkora szinte önálló külpolitikai központot hozott létre a tengerészeti minisztérium épületében, ugyanis sikerült megfejtetnie a német(!) külügyminisztérium rejtjelkódját, így sokszor hamarabb értesült a külpolitikai történésekrõl, mint maguk a német külügyminisztériumi tisztviselõk. Ugyanakkor így minden a Wilhelmstrasse-ból induló kezdeményezésrõl tudomást szerzett, s ami nem nyerte el a tetszését, azt egyszerûen el akarta, s legtöbbször el is tudta gáncsolni. Sõt, Tirpitz önálló külpolitikai akciókat is indított, ilyen volt például az, amikor 1909-1910 folyamán erõteljesen szorgalmazta az osztrák-magyar vezetésnél, hogy õk is fogjanak bele dreadnoughtok építésébe. Errõl egyébként a britek is tudomást szereztek, s úgy kommentálták, hogy az osztrák-magyar haditengerészet a német egyik 'rejtett divíziójává' lett.[51] Tirpitz tanácsa volt az is, hogy 1910-ben a német haditengerészet legjobb hajóit Wilhelmshavenbõl Kielbe irányítsák át, mely 120 km-rel közelebb van a brit partokhoz.[52]

  1911-ben Tirpitz elérkezett pályafutása csúcsára: megkapta a nagyadmirálisi címet, melyet rajta kívül akkor mindössze hárman viseltek még Németországban: a császár, annak hivatásos tengerész testvére, Henrik herceg, s a Flottaszövetség vezetõje.[53] Ez az esztendõ újabb külpolitikai válságot is tartogatott: az ún. Párduc-ugrást. Tirpitz memoárjában úgy vélte, hogy a századforduló óta ez volt a német külügyi vezetés legnagyobb ballépése, egyenesen dilettánsok mûvének minõsítette azt, mert a diplomáciai gyõzelem egyértelmûen az antanté, s Angliáé volt.[54] De Tirpitz minden keserûsége ellenére ezt a diplomáciai feszültséget is kihasználta céljai elérésére: 1912-ben ugyanis újabb flottatörvény-kiegészítés született Németországban, mely egy tartalék hajóraj felállítását írta elõ. Angliában megint hevesen reagáltak Tirpitz újabb sikerére. Az 1911-ben tengerészeti miniszterré kinevezett Winston Churchill[55] 1912-ben egyenesen úgy fogalmazott, hogy Németország számára csak luxus a flotta.[56] 1912-ben a brit hadügyminiszter, Richard Haldane[57] megpróbált tárgyalások útján enyhülést elérni a két ország között, melynek elõfeltételeként a német flottaprogram teljes leállítását szabta. A német politikai elitben erre valóságos hatalmi harc bontakozott a kormány és a tengerészeti minisztérium, s azoknak vezetõi, Betthmann-Hollweg és Tirpitz között.[58] Haldane mindkettejükkel tárgyalt, s míg Betthmann-Hollweg kifejezetten jó benyomást tett rá, addig Tirpitzrõl úgy vélekedett, hogy veszélyes ember.[59] Véleményét minden bizonnyal befolyásolta, hogy Betthmann-Hollweg az enyhülés fejében kész volt az egész további német flottafejlesztésrõl lemondani, míg Tirpitz ennek határozottan ellenszegült. A döntõ szót ismét a császár mondta ki, aki újra Tirpitz mellé állt, így a német kancellár, illetve Haldane is vereséget szenvedett. Az angolok ezután a franciákkal kötöttek egy flottaegyezményt, s ezt követõen minden erejüket az Északi-tengerre tudták átcsoportosítani. Mindenesetre az újabb angol-német kudarcért nem Tirpitzet terheli a felelõsség, mivel a brit feltétel igen magas volt, s cserében az angolok semmit sem nyújtottak, így annak elfogadása irreális volt. Tirpitz is utólag azzal védekezett, hogy kétoldalú fegyverzetcsökkentésre irányuló kezdeményezéseit a britek 1914-ig minden esetben visszautasították.[60] Egyébként 1912 decemberében Tirpitz volt az, aki egy berlini válságtanácskozáson az európai háború megindítása ellen érvelt, még másfél év haladékot kérve flottája számára.[61] Mint köztudott, megkapta. Habár 1913-1914 folyamán Anglia és Németország viszonya normalizálódott, ennek ellenére Anglia 1914 augusztusában, Belgium szuverenitásának megsértése miatt hadba lépett Németország ellen.

A háború és a bukás

  Tirpitz, aki egyébként 1914-ben sem támogatta a háború megindítását, hiszen úgy vélte, hogy a német haditengerészet még nincs készen, szomorúan konstatálhatta, hogy flottája ereje mindössze a most már hivatalosan is ellenséges brit flotta erejének felét sem teszi ki. Tudta tehát, hogy Németország elvesztette a flottaversenyt. De a világháború elsõ néhány hete után az is kiderült, hogy ez a háború nem a tengereken fog eldõlni, hanem a szárazföldön. A német hajók tétlenül vesztegeltek kikötõik közelében, és Tirpitz mindent eldöntõ tengeri csatára (Entscheidigungsschlacht) épülõ teóriája kártyavárként dõlt össze II. Vilmos miatt, aki nem akarta kockára tenni a flottáját. Tirpitz mindezek miatt a háború elsõ néhány hete után idegösszeomlást kapott, és bár rövidesen felépült és megtarthatta a haditengerészet fõparancsnoki tisztét, befolyása már korántsem volt a régi. Ezt jelezte, hogy a császár három delegáltat küldött mellé, akik a fõ döntéseket sokszor a tengernagy utólagos beleegyezésével hozták meg. Tirpitz azonban nem veszítette el remek hadászati érzékét. Látta, hogy a német partok blokádja ellen a nagy csatahajók eredménytelenek, ezért az 1914 novemberi helgolandi és az 1915 januári dogger-banki vereség után úgy gondolta, hogy igazán hathatós megoldást csak a tengeralattjárók jelenthetnek. Fõként az õ kezdeményezésére ezért 1916-ig több mint 300 tengeralattjáró (U-Boat) épült meg német dokkokban, illetve legfõképp az õ érvelésének hatására 1915 februárjában Németország korlátlan tengeralattjáró háborút hirdetett, melyet azonban késõbb mégis korlátoztak, ami miatt két ízben is felajánlotta lemondását. A program csak tovább gyarapította ellenségei táborát, mert sokan úgy vélték, hogy mivel a német búvárhajók gyakorta semleges, köztük amerikai hajókat is megtámadtak, ez kiválthatja az Egyesült Államok hadba lépését az antant oldalán. Tirpitz az érvelést azzal hárította el, hogy mikorra az Egyesült Államok belépne a háborúba, addigra Angliát a tengeralattjáróival térdre fogja kényszeríteni. Ezt a tervét azonban már nem tudta kivitelezni. 1915-ben ugyanis, majd 18 év után, elveszítette császára bizalmát. II. Vilmos megtudta, hogy a benne csalódott Tirpitz diktátori hatalomra tör. A császár ezért már 1915 februárjában meneszteni kívánta egykori barátját, de látva Tirpitz óriási népszerûségét, elhalasztotta azt. 1916 márciusában azonban, miután Tirpitz újra nézeteltérésbe került a kancellárral a búvárhajó-háború miatt, már menesztette õt. A legtöbb kronológia itt megáll Tirpitz életének tárgyalásában, ami részben igazolható, hiszen ezzel lezárult életének legfontosabb, a haditengerészethez fûzõdõ szakasza. De életének másik, politikusi szakasza csak most kezdõdött.

A politikus Tirpitz

  Tirpitz, miután végleg szakított a haditengerészettel politikusi babérokra tört. 1917 szeptemberében a német politikai paletta jobboldalán elhelyezkedõ Hazapárt (Vaterlandspartei) alapító-elnöke lett. Habár e politikai tömörülés vezéregyénisége nem õ, hanem Wolfgang Kapp[62] volt, annak ellenére Tirpitz aktív elnöknek bizonyult, aki erõteljesen képviselte a 'hódító béke' megkötését. A császárban és a császárságban csalódott Tirpitz ekkortól fogva titkon arra törekedett, hogy Németországban diktatúra jöjjön létre, melyet az ipari körök irányítanának. Ebben a véleményében csak megerõsítette a császár szégyenletes menekülése 1918 novemberében. Tirpitz tehát 1918 után monarchista volt, mert így látta megvalósíthatónak a nemzet erõinek összefogását, de nem volt legitimista. Mindez kitûnik az 1919 októberében megjelent visszaemlékezéseibõl, mely óriási politikai vihart kavart Németországban, mert abban meglehetõsen nyíltan bírálta az excsászárt. Mindezek miatt maga II. Vilmos is kérdõre vonta õt egy magánlevélben, kifogásolva, hogy hosszú együttmûködésük éveit torzítva, nem a valóságnak megfelelõen, s már-már felségsértõen írta le. Tirpitz nyilvános válaszlevelében tagadta II. Vilmos vádjait, s kifejezte, hogy õ mindig is hû volt hozzá.[63]

  Tirpitz nem vett részt a Lüttwitz-Kapp puccsban, jóllehet annak céljával teljesen egyetértett, de azt korainak és gyengén kivitelezettnek tartotta. Tirpitz maga is egy puccsot tervezett, amelyben azonban félig legális, félig illegális eszközökkel ragadta volna magához a német jobboldal Németország irányítását. Ehhez elengedhetetlennek tartotta a tömegek mozgósítását, de mivel populista beszédekre nem volt képes, ezért továbbra is a háttérben maradva intrikált. Úgy gondolta, hogy erre a legjobb helyszín a hagyományosan a német konzervativizmus bástyájának számító Bajorország. Itt került baráti kapcsolatba a világháború egyik legnevesebb tábornokával, Ludendorff táborszernaggyal,[64] illetve itt ismerkedett meg egy fiatal politikussal, az akkor még ismeretlen Adolf Hitlerrel is, akinek képességeit gyengének tartotta, s antiszemitizmusa miatt kifejezetten nem kedvelte. Mindazonáltal Hitlert és pártját fel kívánta használni céljához. Összeesküvésének terve azonban csakhamar zsákutcába került, mert a Reichswehr vezérkari fõnöke megtagadta az abban való részvételt. Belátta, hogy ideája megvalósíthatatlan, ezért a legális politizálás mellett döntött. 1924-ben az országos választásokon gyõztes Német-Nemzeti Néppárt (Deutschnationale Volkspartei) színeiben be is került a Reichstagba, sõt felcsillant még annak a lehetõsége is, hogy õ lesz Németország következõ kancellárja, de végül ez az estleges koalíciós partnerek ellenállásán megbukott. Ezután mint egy 'egyszerû' képviselõ harcolt a stresemanni külpolitika ellen, de négy év után ebbe is belefáradt. Még 1925-ben aktívan támogatta Hindenburg[65] köztársasági elnöki jelölését, de 1928-ban már végleg visszavonult a politikai élettõl. Nagyratörõ politikusi céljait a jobboldal egyesítését, és az ipari diktatúra bevezetését nem sikerült elérnie. 1930 márciusában a München melletti Ebenhausenben halt meg. Állami temetésen kísérték utolsó útjára.[66]

Összegzés

  Alfred von Tirpitzrõl 1917-ben hivatalos portré készült 'Tirpitz nagyadmirális' címmel, amelynek készítõje Lovis Corinth[67]. Ezen a képen egy szemlátomást szigorú, de büszke és elégedett ember arca néz vissza. Valóban. Tirpitz példátlanul sikeres pályafutást mondhat a magáénak. Kereken 19 évig szolgált a német haditengerészet élén, mely idõ alatt briliáns személyes képességei segítségével õ teremtette meg a modern német haditengerészetet. Kitûnõen tudott idõzíteni: mindig egy nemzetközi krízis okozta felháborodást használt ki célja eléréséhez. De mindössze ennyi amit a mérleg pozitív serpenyõjébe tehetünk, annál több a negatívum, a tévedés. Téves politikai meggyõzõdésekre épültek például hadászati elvei, jóllehet amikor azokat megalapozta, akkor még egészen más világpolitikai helyzet egzisztált, mint 1914-ben. Az a kiinduló pontja azonban, hogy Anglia Németország megtámadására készül változatlan maradt mindvégig minisztersége alatt, jóllehet ez annak kezdetén teljesen alaptalan volt. A londoni német nagykövet már 1899-ben attól félt, hogy Tirpitz helytelen nézetei Németország külpolitikáját rossz irányba vihetik.[68] A német társadalom többsége azonban a századfordulón ellenségesen tekintett a szigetországra, s ezt Tirpitz kiválóan kihasználta. Jóllehet õ folyton a német flotta defenzív jellegét hangsúlyozta, de ezt Angliában éppen ellenkezõleg vélték, céljait offenzívnak tartották. Ennek ellenére Tirpitz nem engedett programjából, ami az angol-német flottaversenyhez, s végül a két ország háborús szembenálláshoz vezetett. Tény, hogy 1908 után már egyre többször és erélyesebben avatkozott be közvetlenül is a német külpolitikába. Tény, hogy a flottaépítés 1900 után egyre inkább korlátozta a német diplomácia mozgási szabadságát. Ilyen szempontból õ, és programja is közvetetten hibáztatható a világháború kitöréséért. De valószínûleg ha akarta sem tehette volna meg, hogy abbahagyja azt, amit elkezdett, mert az igaz, hogy Tirpitz kezdeményezéseinek hatására indult útjára az angol-német flottaverseny, de az is tény, hogy a császár és a közvélemény olyan mértékben elkötelezõdött a flottaépítés mellett (Flotteneuphorie), hogy azzal felhagyni nem lehetett, csak fokozni. Ezt bizonyítja, hogy a Reichstag, melynek tagjait az Európában legszélesebb választói részvétellel választottak meg, ötször szavazott neki bizalmat. 1900 után tehát Németország olyan spirálba került, ahonnan már nem volt kiszállás. Végül azt se felejtsük el, hogy egy versenyhez minimum két versenyzõ kell, jelen esetben a német veszélyt hisztérikusan démonizáló Anglia. Mindezek miatt nem lehet egyszemélyben csak Tirpitzet hibáztatni az angol-német flottaverseny miatt. Tirpitz emlékiratában maga is mentegetõzik, hangsúlyozva, hogy õ mindenekelõtt a békét kívánta, s mindig kompromisszumra törekedett Angliával, s csak tengeri egyensúlyt akart (Gleichgewichtpolitik zur See) elérni.[69] Természetesen tagadja azt is, hogy a flottaépítés miatt romlott volna meg a két ország kapcsolata, a diplomatákra és a császárra hárítva azért a felelõsséget. Mindezt csak annyiban módosítanám, hogy az örökös kompromisszumkeresése erõs túlzás, de az igaz, hogy békére törekedett, csak azt nem tette hozzá, hogy azért, hogy minél jobban felkészülhessen egy eljövendõ háborúra. Tirpitz életének legnagyobb tragédiája minden bizonnyal éppen ezért a háború korai kitörése volt. Tudta, hogy flottája még nem felkészült e feladatra; majd rövidesen arra is rádöbbent, hogy ez a háború nem a tengereken fog eldõlni, mint ahogy azt õ elõzetesen gondolta. A háború alatt elõször a császára bizalmát, majd pozícióját is elvesztette. Kijelenthetjük, hogy Tirpitz, mint stratéga és hadvezér megbukott. De az ezt követõ politikusi pályán is kudarcot vallott, mert nagyratörõ, kissé ábrándos célját itt sem érte el. A történelem különös fintora, hogy az általa lenézett Adolf Hitler 1939-ben a német haditengerészet akkori büszkeségét róla nevezte el.

  Véleményem szerint Tirpitz az utókor közvéleményének szemében érdemtelenül lett bûnbakká, mert a világháború kitöréséért közvetlen felelõsség, mint ahogy azt ma már a szakirodalom bebizonyította, nem terheli. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy Tirpitz nélkül is lett volna német flottaépítés. Tirpitz nem volt fanatikus militarista, csak vasakaratú: nem volt hajlandó engedni céljaiból. Csakhogy ez visszájára sült el. Azt hiszem Winston Churchill memoárjának most következõ néhány sora nemcsak Tirpitz karakterét, hanem téves meggyõzõdéseken nyugvó politikájának következményét is briliánsan, bár kissé elfogultan, foglalja össze: "Ez az egyenes, csökönyös és elvakult öreg porosz szilárdan hitte, hogy szeretett flottájának növekedése az angolok lelkében megnöveli a háborútól való félelmet, míg ez egyszerûen haditengerészeti válaszokat és diplomáciai hatásokat szült, melyek növelték az antant erejét és szorosabbra zárták soraikat."[70]

Bibliográfia:

• Craig = Craig, Gordon: Germany. 1866-1945. Oxford, Clarendon Press, 1978.

• Joó = Joó András: Három nagyhatalom diplomáciai háromszöge, 1900-1914. Nagy-Britannia, Németország és Ausztria-Magyarország kapcsolatai és ezek háttere. Doktori disszertáció, Budapest, 2001. Internet: http://www.lib.uni-corvinus.hu/phd/joo_andras.pdf (2005. 05.02.)

• Kennedy = Kennedy, P. M.: The Rise and Fall of British Naval Mastery. New York, 1986.

• Kotowski = Das wilhelminische Deutschland. Stimmen und Zietgenossen. Herausgegeben und kommentiert: Georg Kotowski, Werner Pöls, Gerhard A. Ritter. Fisher, Frankfurt am Main, 1965.

• Majoros = Majoros István: Vereségtõl gyõzelemig. Franciaország a nemzetközi kapcsolatok rendszerében. (1871-1920). ELTE Eötvös kiadó, Budapest, 2004.

• McLean = McLean, R. R.: Kaiser Wilhelm II. and the British Royal Family: Anglo-German Dynastic Relations in Political Context, 1890-1914. Oxford, 2001. In:
  http://www.blackwell-synergy.com/doi/abs/10.1111/1468-229X.00202 (2006. 03. 01.)

• Pearce = Pearce, Malcolm - Stewart, Geoffrey: British Political History 1867-1990. Democracy and Decline. TJ Press, London, 1992.

• Shaw = Shaw, Stanley: William of Germany. London, 1913.

• Sheck = Sheck, Rafael: Alfred von Tirpitz and German Right-Wing Politics, 1914-1930. Sudies in Central European Histories, New Jersey, 1998.

• Szamuely = Szamuely Tibor (szerk.): Az újkori egyetemes történelem dokumentumokban. (1870-1918). Tankönyvkiadó, Budapest, 1962.

• Taylor I = Taylor, A. J. P.: Harc a hatalomért. 1848-1918. Scolar, Budapest, 2000.

• Taylor II = Taylor, A. J. P.: Bismarck: A férfi és az államférfi. Scolar, Budapest, 1999.

• Tirpitz = Tirpitz, Alfred von: Erinnerungen. Leipzig, 1920.

• Urbán = Urbán Aladár: Nyugat-Európa és Amerika 1789-1918. Új- és legújabbkori egyetemes történeti szöveggyûjtemény 1/2. kötet. Tankönyvkiadó, Budapest, 1970.

  1 Tirpitz p. 8.
 
  2 Shaw vol. 3.
 
  3 STOSCH, Alfred von (1848-1896) admirális, a Birodalmi Tengerészeti Hivatal vezetõje 1872-1883 között.
 
  4 Tirpitz egyik fontos levelét Stosch admirálishoz lásd: Tirpitz p. 52.
 
  5 Tirpitz p. 156.
 
  6 SENDEN, von Bibran admirális (1847-1909) 1889-1906 között a császár közvetlen irányítása alá tartozó tengerészeti osztály vezetõje.
 
  7 EULENBURG ZU HERTEFELD, Philipp herceg (1847-1921), diplomata, II. Vilmos barátja és személyes tanácsadója, 1894-tol 1902-ig nagykövet Bécsben.
 
  8 Steinberg p. 69.
 
  9 Steinberg p. 192.
 
10 MAHAN, Alfred Thayer (1840-1914). az amerikai haditengerészet admirálisa, író, stratéga. 1859-tõl tengerésztiszt, 1866-tól a newporti War College tanára, 1866-1884 és 1892-1894 között ezen intézet vezetõje. Szakterülete a tengeri taktika változásának kutatása volt a történelem során. Az 1899-es hágai konferencián az amerikai haditengerészeti küldöttség vezetõje. Fõmûve:The Influence of Sea Power upon History, 1660-1783. New York, 1890. A könyv olvasható a http://www.bellum.nu/literature/mahan002.html 2006. 03. 07. internet címen. Egyéb mûvei: The Influence of Sea Power upon the French Revolution, 1793-1812. Illetve Naval Operation of the Navy in the War of American Independence. Mahan elméletérõl magyar nyelven ld: Magyarics Tamás: Az USA külpolitikájának története. Eötvös, Budapest, 2000. pp.77-78.
 
11 A Jameson-betörés az 1895-ös év utolsó napjaiban Transvaal ellen történt brit támadás elnevezése.
 
12 A Jameson-betörés sikeres visszaverésének alkalmából II. Vilmos által Krüger elnökhöz intézett gratuláló táviratot ld: Szamuely p. 322-323.
 
13 HOLLMANN, Friedrich von (1842-1913) admirális, 1890 és 1897 között a Birodalmi Tengerészeti Hivatal vezetõje..
 
14 Tirpitz p. 65.
 
15 A memorandumot ld: Herwig p. 209.
 
16 BEBEL, August (1840-1913) a német Szociáldemokrata Párt (SPD) egyik alapítója, s vezéregyénisége volt. RICHTER, Eugen (1838-1906) a német Radikális Párt vezetõje volt.
 
17 Tirpitz p. 39.
 
18 Taylor II. p. 271.
 
19 A törvény pontos szövegét lásd: Törvény a német flottáról. 1898. április 10. In: Szamuely p. 325-328.
 
20 Steinberg p. 198.
 
21 CHAMBERLAIN, Joseph (1836-1914) brit politikus, 1895-1903 között gyarmatügyi miniszter volt
 
22 THYSSEN, August (1842-1926) német bányatulajdonos, gyáros.
 
23 KRUPP, Alfred (1854-1902) Németország és a világ egyik legnagyobb gyárosa volt.
 
24 WOERMANN, Adolf (1847-1910) kereskedõ, szónok, politikus, Az afrikai német gyarmatosítás sürgetõje.
 
25 A Szamoa-szigetekért zajló küzdelem során amerikai és brit hadihajók lebombázták az ottani német konzulátust is, mely óriási felháborodást keltett Németországban.
 
26 Tirpitz p. 103.
 
27 Mclean p. 499.
 
28 BÜLOW, Bernhard von, herceg (1849-1929), német diplomata, politikus, teljesített diplomáciai szolgálatot Szentpétervárott, Bécsben, Athénban, Bukarestben, Rómában. Résztvett az 1870-es francia-porosz háborúban illetve a berlini kongresszuson is. 1897 júliúsától 1900 októberéig külügyminiszter, ezután 1909 júliusáig birodalmi kancellár és porosz miniszterelnök. Róla ld: Fesser, Gerd: Reichskanzler Fürst von Bülow. Architekt der deutschen Weltpolitik. Militzke, Leipzig, 2003.
 
29 Kotowski p. 50.
 
30 Taylor II. p. 472.
 
31 Tirpitz p. 108.
 
32 Az ún. boxerlázadás 1900. június 3.- 1901. szeptember 7. között zajlott Kínában.
 
33 A törvény pontos szövegét lásd: Törvény a német flottáról. 1900. június 14. In: Szamuely p. 328-329.
 
34 Tirpitz p. 109.
 
35 A cikk az "A.B.C. memorandum" néven vált ismertté.
 
36 Kennedy p. 215.
 
37 FISHER, Sir John Arbuthnot (1841-1920) az Admiralitás elsõ Lordja volt (First Sea Lord) 1904-1909 és 1914-1915 között. Az angol-német flottaverseny legendás angol admirálisa.
 
38 Kennedy p. 229.
 
39 Az elnevezés az 1801-es és 1807-es angol flotta által végrehajtott koppenhágai rajtaütés emlékét õrzi, melyek során megsemmisült az ott horgonyzó dán flotta.
 
40 A bekerítés teória szerint Anglia célja, hogy Németországot elszigetelje, s ezzel fejlõdését meggátolja.
 
41 HOLSTEIN, Friedrich von (1837-1909) 1876-1906 között a német külügyminisztérium tanácsadója volt.
 
42 Ld: Az 1906. június 5-én kelt novella az 1900. június 14-én kelt s a német flottáról szóló törvényhez. In: Szamuely p. 329.
 
43 Tirpitz p. 95.
 
44 Majoros p. 107.
 
45 A botrányt Bismarck kancellár egykori barátja, az újságíró Maximilian Harden (1861-1927) robbantotta ki, azt ecsetelve, hogy milyen szexuális kicsapongások történnek a császár baráti körében. A botrány Tirpitz egykori mecénásának, Eulenburgnak a bukását okozta..
 
46 Tirpitz tengernagy memoranduma. In: Urbán p. 721.
 
47 Pearce p. 282.
 
48 Joó p. 182 ill.219.
 
49 BETHMANN Hollweg, Theobald von (1856-1921), német politikus, 1905-ben porosz belügyminiszter, 1909 júliusától birodalmi kancellár, külügyminiszter és porosz miniszterelnök.
 
50 KIDERLEN-WAECHTER, Alfred von (1852-1912), német diplomata, 1900-1910 között bukaresti követ,1910-1912 között külügyminiszter.
 
51 Joó p. 234 és p. 240-241.
 
52 Herwig p. 71.
 
53 Shaw vol. 3.
 
54 Tirpitz p. 96.
 
55 CHURCHILL, Winston L. S. (1874-1965), brit államférfi, eredetileg konzervatív,1904-tol liberális párti. 1910-1911-ben belügyminiszter, 1911-1914 között az Admiralitás elso lordja.
 
56 Ld: Winston Churchill angol haditengerészet-ügyi miniszter glasgow-i beszédébõl. In: Szamuely p. 332-333.
 
57 HALDANE, Richard Burdon (Viscount) (1856-1928), brit államférfi, filozófus és jogtudós, 1905-1912 között brit hadügyminiszter.
 
58 Otte p. 42.
 
59 Herwig p. 76.
 
60 Tirpitz p. 98.
 
61 Winkler p. 296.
 
62 KAPP, Wolfgang (1858-1922) német jobboldali politikus. Az 1920 márciusi sikertelen Lüttwitz-Kapp puccs egyik vezéralakja.
 
63 Sheck pp. 68, 84. 83.
 
64 LUDENDORFF, Erich von (1865-1937) német tábornok.
 
65 HINDENBURG, Paul von (1847-1934) német tábornok, politikus. 1925-34 között Németország köztársasági elnöke.
 
66 Sheck pp. 87-88.
 
67 CORINTH, Lovis (1858-1925) német festõ, grafikus.
 
68 Az 1885-1901 között londoni német nagykövet Paul Hatzfeldt-Wildenburg (1831-1901) kijelentését lásd Craig p. 311.
 
69 Tirpitz p. 141.
 
70 Churchill az angol-német tengeri fegyverkezési versenyrõl. In: Szamuely p. 333-335.