Hajózástörténeti Közlemények

  Az osztrák-magyar cs.-kir. és késõbb cs. és kir. Haditengerészet kötelékében két Novara nevû hadihajó szolgált. Az elsõ egy vitorlás fregatt, a második pedig, Horthy Miklós sorhajókapitány hajója, a Novara gyorscirkáló (vagy más haditengerészeti kategóriák szerint könnyûcirkáló, avagy flottillavezetõ). Az alábbiakban leközölt cikk, a korábbi, a vitorlás fregattal foglalkozik, melynek története kevésbé ismert a magyar nagyközönség számára. A cikkíró, Michael Organ, egy ausztrál történész hatalmas munkát végzett az anyagok gyûjtésével. Mint fordítóként, és fõleg magyarként, fel kell hívnom viszont a figyelmet valamire. Michael Organ korabeli angol és német nyelvû, illetve az osztrák szerzõk által késõbben kiadott mûvekbõl, dokumentumokból szerezte ismereteit. Ebbõl adódóan, óhatatlanul is beleesett abba a csapdába, hogy mindenhol csak az "osztrák" jelzõt használja a hajók és a haditengerészet vonatkozásában, holott az már akkor is császári-királyi volt, lévén az osztrák császár egyben magyar király is. (A császári és királyi jelzõ csak a Kiegyezés után vált használatossá.) Mivel a cikk egy az egyben került átvételre, így ezeket az apró hibákat nem javítottam ki, hiszen az eredetiben így szerepel, ezért ez a kis elõzetes beharangozó.

  Remélem Michael Organ kiváló, és rajzokkal, képekkel bõven illusztrált cikke örömet okoz a téma iránt érdeklõdõknek.

Veperdi András

  A Novara osztrák fregatt Sydney kikötõjében, 1858 novemberében. Az eredeti képet L. Lindnél publikálták (1988-ban). A felvételt nagyon valószínû, hogy egy helybeli osztrák honfitárs fényképész, Wilhelm Hetzer készítette.

  "... a legcsodálatosabb hajó ..." - így írt a naplójába 1858. november 16-án a 16 éves ausztrál Mary Caroline "Minnie" Mann, amikor éppen a Sydney kikötõjében tartózkodó osztrák császári fregattot jellemezte. Ez az érzés korábban keletkezett a nap során, a hajó parancsnoka, báró Frederick von Pöck által vezetett hajóbejárás után. A Novara abban az idõben egy 1857 áprilisától 1859 augusztusáig tartó világkörüli tudományos utat hajtott végre. Az 1858 novemberében és decemberében tartott rövid sydney-i megálló pihenést és felfrissülési lehetõséget biztosított a legénységnek, néhány ember számára pedig alkalmat a gyarmat fiatal hölgyeivel való társasági kapcsolatok felvételére.

  Mann kisasszony fiatal kora ellenére igen jól felkészült volt ahhoz, hogy felmérje, illetve más módon észrevegye a Novara nagyszerûségét. A Sydney Cockatoo-sziget Hajógyár fõmérnökének, Gother Kerr Mannak a lányaként, a kikötõ partjánál lakott. Azon a novemberi délelõttön, az osztrák fregatton tett személyes látogatását megelõzõen már jókora tudást halmozott fel a korabeli hadihajók szerkezeti és egyéb részleteirõl, mivel alkalma volt azokat igen közelrõl megszemlélni, amikor a hajók javítás végett beálltak a Sydney kikötõjében nem sokkal korábban (1857-ben) megnyitott FitzRoy Dokkba. Emellett az ausztráliai állomáshelyrõl mûködõ angol fregattokon tartott hivatalos látogatásokon is részt vett. Az osztrák Novara arra kényszerült, hogy a Sydneyben való tartózkodása során igénybe vegye a hajógyári szolgáltatásokat, mert augusztus 18-19-én, úton Sanghajból Ausztráliába, megsérült egy a Dél-Kínai-tengeren átélt tájfunban. Amikor a fregatt behajózott Port Jacksonba, a szivattyúk teljes kapacitással mûködtek, és amint mondták a hajó erõsen megdõlt.

  A Sydney kikötõ északi partján elhelyezkedõ, és a Cockatoo-szigetre nézõ "Greenwich House" nevû lakhelyérõl "Minnie" Mann sok, a gyarmat elsõ kikötõjét az 1850-es években felkeresõ nagy személyhajót, kereskedelmi hajót és hadihajót figyelhetett meg. Az évtized során az 1851-ben Új-Dél-Walesben és a Victoria Tartományban felfedezett aranynak köszönhetõen a tengeri forgalom jelentõsen megnõtt. Az ezt követõ aranyláz rohamok a fölgolyó minden szegletébõl szerencsevadászok ezreit hozták Sydneybe, és amíg a Novara 1858-ban nem kincseket hajszolt, a hajó és legénysége ennek ellenére hasonló értékkel bíró javakat keresett, mégpedig a tudást, a tapasztalatot és a hírnevet.

   Az osztrák fregatt kétségtelenül a hajóosztálya egyik legremekebb egységének számított, amely az angol fegyenctelepnek a Botany-öbölben 1788-ban történt megalapítása óta átkelt a Sydney-öböl két hegyfoka között és kikötött a Cockatoo-sziget elõtt. 1858 novemberében a Novara, még ha némileg megtépázva és viharverten is, messze kimagaslott abból a gyülevész flottából, mely brit hadihajókból, kivándorló hajókból és teherhajókból, valamint a part menti forgalomban mûködõ kisebb vitorlás barkokból és az ennek, az összes kikötõ közül a legfestõiebbnek, a rengeteg öblét és dokkját felkeresõ gõzösökbõl állt. A fregatt a Habsburg Monarchiát, az abban az idõben az Adria keleti partjaitól, illetve a nyugatabbra lévõ Velencétõl és Itáliától dél felé Bosznia-Hercegovinán keresztül a Balkánig és Törökországig, északi irányban a Német Államokig, míg kelet felé Romániáig és Oroszországig terjedõ óriási Osztrák-Magyar Birodalom uralkodóinak megtestesítését jelentette.

  Azokat az állapotokat, melyek a Novarát, mint az Új-Dél-Walesbe látogató elsõ osztrák hadihajót, és addig az idõpontig a FitzRoy Dokkba beálló legnagyobb méretû hajót jellemezték, 1843-ig lehet visszavezetni Velence megszállt területére, amikor is az osztrák monarchia egy új hajót rendelt a kicsi, de állandóan növekvõ haditengerészete számára. A fából készült hadihajók korszakának vége felé épült, amikor az 1850-es évek második felében és a kora 1860-as években a vérteshajók és a gõzzel hajtott hadihajók vették át a helyüket. Az 1851-ben elkészült, háromárbocos vitorlás fregatt, a Novara, az akkori hajóépítés csúcsát jelentette. A gyors, és az osztrák haditengerészet tisztjei és legénysége kényelmére pazar szõnyegekkel és bútorzattal fényûzõen berendezett hajó lényeges mértékû fegyverzettel is bírt az ellenséges flották elleni védelem céljából. Az ilyen tûzerõ iránti igény szükségesnek bizonyult, mivel a Novara késõbb részt vett minden idõk egyik leghíresebb tengeri ütközetében, nevezetesen abban, amelyre az osztrák és az olasz flották között került sor 1866. július 20-án az Adrián, Lissa-szigete közelében. (Lásd késõbb.)

 

  A Novara 1857-59 között végrehajtott világkörüli útjáról szóló háromkötetes beszámoló német nyelvû kiadásának (Scherzer; 1861-63) címoldala a hajót ábrázolja teljes vitorlázattal. Az expedíció során felkeresett helyek jegyzéke körben a díszítésen látható.

A Novara parancsnoki kabinja 1857-ben. Joseph Selleny eredeti ceruzarajza nyomán.

  A Novara a legjobb adriai faanyag felhasználásával épült, és úgy tervezték, hogy elhelyezhessék rajta a kadétként vagy teljesen kiképzett haditengerész tisztként, illetve utasként hajózó Habsburg királyi hercegeket, bárókat, hercegeket és grófokat. Az 1850-es és 1860-as évek során, mint az osztrák flotta zászlóshajója fontos szerepet játszott, a földgolyó minden sarkába elvitte az osztrák hadilobogót és a Habsburg Monarchia törekvéseit, míg az otthonhoz közelebbi vizeken vitorlás és tüzérségi kiképzõhajóként, valamint közelharcot vívó fregattként szolgált.

  A Novara, amikor 1858. november 5-én késõ délután megérkezett Sydneybe, egyfajta különlegességet jelentett a gyarmatlakók számára. Ez a remek hajó egy Ausztráliában ritkán látott, három vízszintes piros-fehér-piros sávból álló, a közepén egy kétfejû sasos címert viselõ lobogó alatt vitorlázott. Míg ez az Osztrák Birodalom hivatalos lobogója volt, az osztrák haditengerészet hivatalos hadilobogója hasonlóképpen nézett ki a három vízszintes piros-fehér-piros sávval, de a közepén egy hercegi koronás címerrel.

  A brit gyarmatosok legnagyobb része nem is tudta, hogy az Osztrák Birodalomnak hadiflottája van, és azt, hogy az SMS (Seiner Majestät Schiff = Õfelsége Hadihajója) Novara az osztrák Kaiserliche und Königliche Kriegsmarine (Császári és Királyi Haditengerészet) egyik zászlóshajója. Abban az idõben Ausztriát nem ismerték el olyan tengeri hatalomnak, mint a büszke haditengerészeti hagyományokkal bíró Nagy Britanniát vagy Franciaországot. Az osztrák monarchia csak a 18. Század vége felé kezdte el a haditengerészet komolyabb kialakítását, mindamellett az 1850-es évekre a Német Államszövetségben a Habsburgok rendelkeztek a legerõsebb flottával.

  Ez, az évszázad elején és közepén bekövetkezett fejlõdési idõszak, nagyban két Habsburg arisztokrata támogatásának volt köszönhetõ. Elõször a fiatal Frederick fõherceg lépett be 16 éves korában a haditengerészet kötelékébe 1837-ben, és ezzel divatot teremtett az arisztokrácia többi tagja számára, hogy hasonlóképpen cselekedjenek.

  Frederick fõherceg tengerészként 1839-ben részt vett a Szíriában és Palesztinában vívott sikeres harcokban, majd 1844-ben a haditengerészet fõparancsnoka lett. Fõparancsnoksága idején fel tudta kelteni az uralkodó bürokrácia lelkesedését a flotta fejélesztése iránt, mely régóta csak az osztrák szárazföldi haderõ felépítésére összpontosított. E csoport lassan reagált Fredericknek a flotta modernizálásra és fejlesztésére vonatkozó felhívására. Ennek ellenére 1843-ban megrendelést adtak a velencei Arzenál (nagy hajóépítõ üzem) hajóácsainak egy új hadifregatt építésére az osztrák haditengerészet számára.

 

A Novara 1857-ben Trieszt kikötõjében, a földkörüli útra való indulása elõtt. A hajó mûvészének, Joseph Selleny-nek a vízfestménye.

  Frederick fõherceg sajnos már nem vehetett részt 1851-ben a hajó vízrebocsátásán, mivel fiatalon, 26 éves korában, 1847-ben elhunyt. A haditengerészet így vezetõ és befolyás nélkül maradt egy olyan korszakban, amikor Európán forradalmak söpörtek végig. Végül Ferdinánd Maximilián fõherceg (1832-67), I. Ferenc József császár (1832-1916) öccse került a helyére. Annak ellenére, hogy Ausztria arisztokrata köreiben hatalommal és befolyással rendelkezett, az 1850-es évek során õ is szembekerült a pénzhiányban szenvedõ bürokráciával és a Birodalom részeivel - beleértve Magyarországot is - melyek nem látták be egy nagyobb haditengerészeti jelenlét szükségességét. Annak tükrében, hogy a fõváros (Bécs) a szárazföld belsejében helyezkedett el, továbbá, hogy az osztrák "megszállást" aktívan ellenzõ népesség és etnikai kisebbségek által lakott Adria parti kikötõkre kényszerült támaszkodni, a császári haditengerészet nem kapott olyan mértékû lakossági támogatást, mint Nagy Britanniában vagy akár az USA-ban, ahol a tengeri kereskedelmi útvonalak védelmének és egy hadiflotta fenntartásának gyakorlati szempontjai kibogozhatatlanul összefonódtak a nemzet jólétével. Szerencsére, vagy balszerencsére, a kor változó politikai klímája, valamint Ausztriának a számos közeli szomszédjaival vívott háborúja megnövelte Ferdinánd (és késõbb Maximilián) fõhercegnek egy modern, ütõképes flotta kiépítésére irányuló erõfeszítései súlyát.

  A Novara építésének története a kor politikai forrongásához és Itália egységre való törekvéséhez kapcsolódó váratlan események és megszakítások sorozata. A fregatt gerincét 1843. szeptember 20-án Minerva néven fektették le a velencei Arzenál hajógyárban. Oldalüteg sorait 42 ágyú elhelyezésére tervezték. Az osztrák császárságnak ebben az idõben nem voltak még saját haditengerészeti hajógyárai, és helyettük a velencei hajóépítés nagy hagyományait, valamint az itáliai hajóácsok szakértelmét vették igénybe. Ez a helyzet az 1850-es évek második felében megváltozott, amikor is kialakították a helyi ipart, és ezután a trieszti Stabilimento Tecnico Triestino (egy 1857-ben alapított magán hajógyár), és a közeli polai haditengerészeti hajógyár építette a hajókat az osztrák haditengerészet számára. Mindkét üzem az Adria keleti partjain helyezkedett el, ezzel kikerültek az egyre ellenségesebb olaszok hatókörébõl.

 
A Novara osztrák fregatt hosszmetszete az 1857-1859-es világkörüli útja idejébõl. Kivonat Scherzer úti beszámolójából (1861-63).
Klikkeljen a képre!

  A Minerva / Novara építési ideje szokatlanul hosszúra nyúlt, amit a Császárság Itáliával és annak különbözõ félig független államaival, legfõképpen Szardíniával délen és Velencével északon folyamatosan fennálló konfliktusa okozott. Ausztria 1797-ben szerezte meg Veneto területét, azután a következõ évtizedben Napóleon rövid idõre elfoglalta, majd 1814-ben újból az osztrákoké lett. Napóleon 1815-ös waterloo-i vereségét a viszonylagos béke hosszú korszaka követte, mindazonáltal 1848-ban a forradalmi láz újból szétterjedt Európában és nagy hatással volt mind Ausztriára, mind itáliai szomszédjára. A Novara építési ideje (1843-51) egybeesett az akkoriban az Alpoktól Szicíliáig terjedõ különálló államokban és hercegségekben kialakuló olasz nacionalista érzések elterjedésével. A félsziget egyesítéséért harcoló olasz hazafiak számára, mint a legfõbb arisztokratikus hûbérúr és elnyomó, Ausztria jelentette a nyilvánvaló célpontot. Velence került az erõfeszítéseik középpontjába, a kiváltó okok pedig az ottani események voltak.

  Velence 1848. március 17-én, mintegy ötven éves megszállás után, felkelt az osztrák uralom ellen, amint a hónap vége felé a tõle nyugatabbra lévõ Milánó is. A velenceiek kiverték az osztrákokat, és az olasz függetlenség kinyilvánítása érdekében kikiáltották a köztársaságot. A hajógyárak, az Arzenál, és az összes készlet mellett három osztrák korvett és sok kisebb haditengerészeti egység került a lázadók kezébe. A sok közül az egyik ilyen esemény volt a Novara építésének ebbõl az okból bekövetkezõ megszakítása.

  A részben elkészült Minervát a velencei forradalmárok Itáliára nevezték át, ezzel is megerõsítve az osztrákok ellen megnyilvánuló ellenséges viselkedésüket, és így szálltak közvetlenül szembe az Itália szó használatát megtiltó rendelkezésekkel. Eddig a kenyértörésig az osztrák haditengerészet erõsen olasz jellegû volt, mindamellett az 1848-as eseményeket követõen jóval többnemzetiségû lett, mivel az osztrákok arra kényszerültek, hogy a birodalmuk más részeibõl, fõként a Kelet-Adria partvidéki tartományaiból, mint pl. Montenegró és Dalmácia, toborozzanak tengerészeket.

  Az 1848-as év elsõ felében a lendület vitathatatlanul a lázadók kezébe került. Április és május folyamán az osztrák hadsereg egy sor vereséget szenvedett az olaszoktól Goito és Pastrengo mellett. A Császárság csak júliusra és augusztusra volt képes az erõit mozgósítani Joseph Radetzky táborszernagy parancsnoksága alatt, és visszahódítani a szardíniaiaktól Milánót és Velence tartomány részeit. 1848. augusztus 9-én fegyverszünetet írtak alá, és a szardíniai hadsereget kiûzték Velence tartományból, bár maga a város továbbra is megtartotta a függetlenségét Ausztriától. A fegyverszünet 1849. március 12-én járt le, és 23-án Radetzky hadserege az Itália északnyugati részében lévõ Novara melletti ütközetben legyõzte Károly Albert szardíniai király hadait. Velence ennek ellenére még kitartott. A város ostroma július 20-án kezdõdött, és mindössze 28-ig tartott, amikor az ódon város megadta magát Ausztriának, mely nem kismértékben az éhínségnek, járványnak és az osztrák haditengerészeti bombázásnak volt köszönhetõ. Nem sokkal ezután, 1849. augusztus 2-án aláírták a Milánói Békét, és ezzel a Szardínia és Ausztria közti háború véget ért.

  Miután az osztrákok visszafoglalták Velencét, Radetzky táborszernagy meglátogatta az ottani hajógyárat, és a tisztek kérvénnyel fordultak hozzá, hogy a majdnem elkészült Italia fregattot a Károly Albert király felett aratott gyõzelme tiszteletére kereszteljék át. A hajó ezt követõen megkapta a Novara nevet, és erõs osztrák felügyelet mellett újra megkezdõdtek a munkálatok. A hajótest végül a következõ év (1850) novemberére állt készen a vízrebocsátásra.

  A még befejezésre váró fregatt késõbbi pályafutására még a hazai események is befolyással bírtak. 1848 - a forradalom éve - zûrzavaros idõszakot jelentett Ausztria és európai szomszédjai számára. Az ebben az évben Bécsben kitört forradalom elkergette I. Ferdinánd császárt, amit egy felelõs kormányzat ideiglenes felállítása, a jobbágyság eltörlése és az osztrák alkotmány bevezetése követett. A változás kezdeti ígéretei ellenére a forradalom rövid életûnek bizonyult. 1848 végén azzal, hogy I. Ferdinánd lemondott a trónról 18 éves unokaöccse, I. Ferenc József javára, visszatértek a régi módszerekhez. Császári beiktatása után - mely pozíciót egészen az 1916-ban bekövetkezett haláig megtartotta - Ferenc József azonnal kinevezte a dán Hans Birch von Dahlerup ellentengernagyot az osztrák haditengerészet fõparancsnokává. Von Dahlerup az uralkodó támogatásával a következõ két és fél évet a flottának a brit Haditengerészet mintájára való átszervezésével töltötte, mellyel hasznos irányba állította azt a jövõre nézve. Már 1849 elején Velence blokádja részeként alkalmazta a flottát, és újraindította az 1848 folyamán magakasztott építési programot. Az 1851-es lemondás - melyet, a dánt egy osztrákkal felváltani akaró uralkodó arisztokrácia, valamint a politikai bürokrácia általi támogatottság hiánya idézett elõ - után két évvel, von Dahlerupot Ferdinánd Maximilián fõherceg követte a fõparancsnoki poszton, amit 1854-tõl 1862-ig töltött be.

  A Novarát, miután túlélte a forradalmat, és mintegy hét évet töltött az építõsólyán, hivatalosan 1850. november 4-én bocsátották vízre a velencei sólyáról. Akkor egy 42 ágyús háromárbocos vitorlás fregattnak minõsítették. A hossza 50,43 m volt, a vízkiszorítása pedig 2107 osztrák tonnát (2603 angol tonnát) tett ki, és 403 fõs személyzetet tudott befogadni. Fõbb vitorláinak felülete elérte a 18 291 négyzetlábat. A hajó pontos méretei a pályafutása során megváltoztak, fõként az 1861-62-es nagy, a gõzgép felszerelésére irányuló átépítése után. Mindazonáltal a fõbb méreteit a hajó 1857-es, a világkörüli útra történõ felkészítése alatt nem változtatták meg, melyek a következõk voltak:
 
Hossza a függélyek között: 50,43 m
Hossza a vízvonalon: 47,67 m
Legnagyobb szélesség: 13,70 m
Legnagyobb szélesség a vízvonalon: 13,12 m
Merülés: 5,20 m / 5,81 m.
 
Névlegesen Trieszt volt a Novara honi kikötõje, mindamellett a kiszolgálását a velencei Arzenálból, majd késõbb a polai haditengerészeti hajógyárból hajtották végre. A hajó jellegzetességének számított az egyik kisegítõ csónakjaként alkalmazott velencei gondola, melyet talán az építõi tiszteletére tartottak meg. A gondola részt vett a Novara 1857-59 közötti világkörüli útján. Egy fiatal ausztrál lány -"Minnie" Mann - 1858 novemberében feljegyezte a naplójába azt az izgalmas utat Sydney kikötõjében, melyet ezzel, a fregatt matrózai által hajtott egzotikus gondolával tett. Kétségtelenül ez volt az elsõ ilyen velencei vízi jármû, amely Port Jacksonba látogatott, annak 1788-as megalapítása óta.

 
A Novara a vízrebocsátása és felszerelése után megérkezik Trieszt kikötõjébe (1851.?). Korabeli metszet.

  Annak ellenére, hogy a Novara 1850 novemberében hagyta el a sólyapályát, a felszerelése csak 1851 júliusában fejezõdött be. Elsõ próbaútjait a Földközi-tengeren hajtotta végre. Gyors hajónak bizonyult, és 1857-re a flotta leggyorsabb hajójaként tartották számon. Elsõ szolgálati éve során, a 19 éves, Ferdinánd Maximilián fõherceg, mint teljes értékû haditengerésztiszt szolgált a fedélzetén. A fõherceg ezen idõ alatt annyira megkedvelte a hajót, hogy amikor Trieszt közelében egy, az Adriára nézõ szirtfokra felépíttette a lakhelyét, a Miramar Kastélyt, a hajón lévõ szálláshoz pontosan hasonlító dolgozószobát is beépíttetett. A napfény, akár a Novara fedélzetén, egy kerek felülvilágító ablakon át szûrõdött be a mennyezeten. A szobát középen elhelyezett gazdagon faragott fagerendák is jellemezték, mely a Novara fedélzetén lévõ kabinok zsúfoltságát utánozta egy rendes út során, amikor 400-500 tengerészt kellett elhelyezni valahogy.

 
A trieszti Miramar Kastély "Novara" terme. Ferdinánd Maximilián fõherceg számára épült, az osztrák fregatton eltöltött éveinek emlékezetére.

  Pályafutása kezdetén a Novara vitorlás kiképzõhajóként, valamint hadihajóként szolgált. Az olyan európai hatalmak, mint Nagy Britannia és Franciaország a haditengerészeti cirkálóikat, mint állomáshajókat alkalmazták gyarmatbirtokaik védelmére (pl. a Novara látogatása idején 1858-ban az HMS Herald és az HMS Iris brit fregatt állomásozott Sydneyben). A Habsburgoknak nem lévén ilyen gyarmati törekvéseik, ebbõl eredõen az osztrák flotta dolga jórészt a vitorlázási gyakorlatokra, a földközi-tengeri és az adriai õrjáratozásokra, küzdelemre, vagy a haditengerészeti költségvetés megtakarítása érdekében a kikötõi tartózkodásra korlátozódott. A Habsburg bürokrácia részérõl megnyilvánuló nagyfokú nemtörõdömségnek köszönhetõen a flotta a hajóit ez utóbbi tevékenység jellemezte mértéktelen mennyiségben, és egyúttal a harckészültség elfogadhatatlan állapotához vezetett, amikor szükség volt rájuk, hogy csatában védelmezzék a Birodalmat. Maximilián fõherceg küzdött ez ellen, és az erõfeszítéseit némi siker koronázta. Például, 1852. szeptember 2-án a London Times-ban megjelent tudósítás beszámolt arról, hogy a velencei Arzenálban mintegy 2400 munkás dolgozik az osztrák haditengerészet számára "új hajók építésén", avagy "a régebbiek hadiszolgálatra történõ felkészítésén".

  1853-ban nyílt alkalom arra, hogy az osztrák haditengerészet megmutassa a rátermettségét, amikor konfliktus támadt Ausztria és Törökország között, mert ez utóbbi hatalom csapatokat küldött Montenegróba. A Novarát egy osztrák hajórajjal a montenegrói partok elé küldték flottademonstrációra és a további török behatolások megakadályozására. Ezúttal harci cselekményekre nem került sor, és a hajók végül visszatértek a kikötõbe, egy kevésbé izgalmas jellegû szolgálat folytatására.

  A Novara számára azonban megváltoztak a körülmények, amikor 1856-ban kiválasztották a Ferdinánd Maximilián és a nagy német tudós, Alexander Humboldt által támogatott világkörüli tudományos expedícióra. A fregattot ahelyett, hogy kikötõben gyûjtögetné a vízvonal alatti részeire a kagylókat, kiterjedt felfedezõútra akarták küldeni a Távol-Keletre és a Csendes-óceánra. Ez igazán nemes feladatot jelentett bármely hajónak akár háborúban, akár békeidõszakban, és egy olyat, mely a Novarát olyan felfedezõ hajók kitüntetett sorába emelné, mely magában foglalta James Cook kapitány Endeavour nevû hajóját, az HMS Beagle-t FitzRoy kapitánnyal és Charles Darwinnal a fedélzetén, a francia Astrolable-t, az amerikai USS Peacockot, valamint az HMS Challengert, hogy csak néhányat említsünk.

 
Von Marochini atya által celebrált "Te Deum" mise a Novara fedélzetén 1857-ben. Joseph Selleny eredeti rajza után készült metszet.
Klikkeljen a képre!

  Az osztrák lobogó mutogatása és egy tudományos expedíció egyesítésének gondolata a császárság viszonylagos biztonsága, és a határai mentén való harcok elcsendesülése idején merült fel. Ez a nyugodtabb idõszak követte az 1848-49-es olasz felkelést és belsõ forradalmakat, valamint az 1850-es évek elsõ felében lezajlott kisebb konfliktusok sorozatát. Amikor a Novarát 1850-ben, Velencében vízrebocsátották, az osztrák és bajor csapatok Hannover részeinek megszállásával foglalatoskodtak, és ezáltal feszültség támadt Ausztria és a szomszédos Poroszország, a legerõsebb német állam között. Ezek a konfliktusok azonban 1851-re, amire a Novara szolgálatba állt, megoldódtak, és néhány évre viszonylagos nyugalom állt be. 1853 során a feszültség növekedni kezdett - bekövetkezett a montenegrói konfliktus, felkelés tört ki Milánóban, a Szmirnában történ Koszta ügy nagyon kínos helyzetbe hozta Ausztriát és a haditengerészetét azzal, hogy rámutatott a csendesen forrongó magyar függetlenségi mozgalomra, és ebben az évben merényletet kíséreltek meg Ferenc József ellen.

  1854 elején kitört a krími háború. Ausztria ebben a konfliktusban megpróbálta elkerülni a közvetlen részvételt, jóllehet Nagy Britannia és Franciaország szövetségese volt, hogy megvédjék Törökországot a Fekete-tenger ellenõrzésére irányuló orosz elõretöréstõl, és közben abban reménykedett, hogy hasznot húzhat az Ottomán Birodalom felbomlásából. Krímben 1856 februárjáig tartottak az ellenségeskedések, amikor is a szövetségesek kihirdették az oroszországi behatolás során elért gyõzelmüket.

  A háború befejezõdése után az osztrák Haditengerészet és a tudományos intézetek teljes figyelmüket a világkörüli tudományos expedíció terveire fordíthatták, mivel többé már nem kellett attól félniük, hogy egy ellenséges flotta megtámadja, vagy lefoglalja a hadihajóikat. Az azonban tisztázatlan maradt, hogy ez az állapot meddig tart, de a krími háború befejezõdése után 1856-ban felcsillant a lehetõség reménye.

  Amikor Ferdinánd Maximilián a bátyjától Ferenc József császártól engedélyt kapott egy tudományos expedíció és vitorlás hajózási gyakorlat elõkészítésére, azonnal kapcsolatba lépett Alexander von Humboldttal, akitõl támogatást és útmutatást kért. Humboldt 1856 decemberében a kérésre válaszolva nagy lelkesedést mutatott, amint a többi európai tudós is, mint pl. az angol Sir Roderick Murchinson. Mindnyájan meglátták azt a lehetõséget, amellyel a korábbi nem-osztrák expedíciók munkájára építkezve, tovább bõvíthetik a tudományos ismeretek világát és újabb természetrajzi mintákat gyûjthetnek a távoli földekrõl. Bécsben, abban mindnyájan egyetértettek, hogy Ausztriának nem csak azért kellene felszerelni egy hivatalos expedíciót, hogy a legkiválóbb tudósainak szaktudását gyarapítsák és, hogy tanulmányozásra, illetve a helyi múzeumokban való kiállításokon való bemutatásra gyûjtsenek tudományos anyagokat, hanem azért is, hogy a földgolyó minden részén meglobogtassák a Habsburgok lobogóját, ezzel tanúsítva a Birodalom nagyhatalmi létét. További feladatot jelentett, amint azt az expedíció történetírója, Karl Scherzer megjegyezte, "a fiatal és gyorsan növekvõ Haditengerészet gyakorlati képzése".

  Kommodore Bernhard von Wüllerstorf-Urbair-t nevezték ki az expedíció általános parancsnokának. Ferdinánd Maximilián fõherceg a Novarát választotta ki a feladat végrehajtására, és nem csupán a hajó iránti személyes érzelmei miatt, hanem az ilyen hosszú úton a vitorláknak a gõzzel szembeni gyakorlati elõnyeire gondolva. Egy vitorlás fregatt, a hasonló méretû gõzhajóval ellentétben, jóval nagyobb tárolóteret tudott biztosítani a fedélzetén, ugyanis egy gõzösnek a szénkészlet és a gépi berendezések következtében nagy volt a fedélzet alatti térigénye. Ebben az esetben viszont hely kellett a tudósoknak, a készleteiknek és felszereléseiknek, illetve tárolótér az expedíció során gyûjtendõ sok anyag számára. Mindezt a szintén a hajón lévõ matróz és tengerészgyalogos többletszám felett. Mivel a hajó a földgolyó olyan területeire hajózott, ahol a tudomásuk szerint erõs szelek fújnak és a szenet sem lehetett mindig könnyen beszerezni, a vitorla gyõzött a szén felett. Ebbõl eredõen a Novarát érte az a megtiszteltetés, hogy a tudósok csoportjával, haditengerésztisztekkel, diplomatákkal, matrózokkal, tengerészgyalogosokkal, sõt még egy zenekarral a fedélzetén, egy-két évig tartó földkörüli útra induljon.

 
Kommodore Bernhard von Wüllerstorf-Urbair, a Novara 1857-59-es tudományos expedíciójának parancsnoka

  A Novarát az elõtte álló útra való felkészítés érdekében 1857 elején a polai haditengerészeti hajógyárban kisólyázták. Jobbá tették az alsó fedélzetek szellõzõrendszerét és az elhelyezendõ egyének arányában megnövelték a kabinok számát. A tiszti szalont átalakították olvasóteremmé és ellátták egy jól összeválogatott könyvtárral, valamint különféle térképekkel és térképvázlatokkal a kutatási, feljegyzési, számítási és rajzolási feladataikat végzõ tisztek és tudósok általi használatra. A vitorla, kötél és csigasor raktárt kibõvítették úgy, hogy az a nor-mál mennyiség kétszeresének befogadására volt képes. A lövegfedélzeten felszereltek egy vízdesztilláló berendezést, és kibõvítették a zuhanyozási lehetõségeket, így hosszú ideig fent lehetett tartani a legénység jó egészségi állapotát. Ezek az elõvigyázatossági rendszabályok hatékonynak bizonyultak, ugyanis a hosszú expedíció alatt a fedélzeten nem tört ki nagyobb járvány..

  Az átépítést 1857. március 15-én fejezték be, és a Novara ekkor a Carolina korvett kíséretében északra hajózott Triesztbe, az expedíció hivatalos indulási helyére. A nagy trombitaszóval és ágyúdörgéssel tarkított végsõ búcsúra 1857. április 30-án került sor. A két hajó nem vitorlákkal hagyta el Triesztet, hanem a St. Lucia gõzös szívessége folytán vontában. A gõzös Szicíliáig, a Messinai-szoroson túlra vontatta õket, ahol vitorlát bontottak és a Földközi-tengeren nyugat felé hajózva a Gibraltári-szoroson át kifutottak az Atlanti-óceánra. A Carolina egészen Rio De Janeiróig kísérte a Novarát, amely ezután egyedül hajózott tovább Afrikába, Indiába, Kínába, a Fülöp-szigetekre, Indonéziába, Ausztráliába, Új-Zélandra és a Csendes-óceán különbözõ szigeteire. A pontos útvonala a következõ volt:
 
Az SMS Novara útjának állomásai 1857 - 1859
 
 
1857.
 
Április 30. - Indulás Triesztbõl
Június 8-17. - Madeira
Augusztus 5-31. - Rio de Janeiro
Október 2-26. - Jóreménység Foka, Dél-Afrika
November 9. - St. Paul és Amsterdam szigetek.
December 7. - Indulás az Amsterdam szigetrõl a Dél-Indiai-óceánra.
 
 
1858.
 
Január 8-16. - Ceylon
Január 31. - Madras
Február 10. - Indulás Madrasból
Február 23. - Nicobar-szigetek
Március 26. - Indulás a Nicobar-szigetekrõl
Április 15-21. - Szingapúr
Május 5-29. - Jáva
Június 15-25. - Manila
Július 5-18. Hong Kong
Július 25. - Sanghaj
Augusztus 11. - Indulás Sanghajból
Szeptember 17. - Puynipet-sziget
Október 17. - Sikyana (Stewart) - sziget
November 5. - Sydney
December 7. - Indulás Sydneybõl
December 21. - Új-Zéland
 
 
1859.
 
Január 2. - Indulás Új-Zélandról
Február 2-23. - Tahiti
Április 24. - Valparaiso
Május 3. - Santiago, Chile
Augusztus 1. - Gibraltár
Augusztus 26. - Megérkezés Triesztbe

Az expedíció tisztikara:
Bernhard von Wüllerstorf-Urbair kommodore, mint az expedíció parancsnoka
Hajóparancsnok: Baron Friedrich Pöck, aki 1857. december 2-án szállt a Carolináról a Novarára.
Elsõ tiszt: Gyulai Gaál Béla
Tisztek: Moriz Monfroni de Monfort, gróf Alexander Keilmannsegge, William Lund, Robert Müller, Ernst Jacoby, Eugen Kronowetter, Balog Gusztáv és Antonio Basso (Számvevõ)
Vezetõorvos: Dr. Franz Seligmann, Segédorvosok: Dr. Karl Kuziczka, Dr. Eduard Schwarz és Dr. Ave Robert Lalleman
Lelkész: Eduard von Marochini atya
Kadétok: Heinrich Fayenz, Joseph Natty, Semsey Gusztáv, báró Richard Walterskirchen, Meder Lajos, Kalmár Sándor, báró Augustus Scribanek, gróf Andreas Borelli, báró Franz Cordon, báró Friedrich Haan, Eduard Latzina, Máriássy Mihály, Prince Eugen Wrede, Joseph Berthold
Gépész: Wenceslas (Wenzel) Lehmann
 
Tudóscsoport: Dr. Ferdinand Hochstetter geológus, Dr. Eduard Schwarz és Anton Jellinek botanikusok, Georg Frauenfeld és Johann Zelebor zoológusok, Dr. Karl Scherzer etnográfus és Joseph Selleny festõmûvész
 
Legénység: 315 fõ.

  A teljes személyzet, beleértve a matrózokat, tengerészgyalogosokat, tüzéreket, szolgákat és a hajózenekart is, 352 fõt tett ki. A hajó útiterve eléggé szabálytalan volt, ugyanis a megállók a hajó szükségleteitõl, a tudóscsoportjának igényeitõl és bármilyen politikai vagy diplomáciai szempontoktól függõen, néhány naptól 4-5 hétig tartottak.

  A Novara az expedíció során 51 686 tengeri mérföldet tett meg, 551 napot töltött a tengeren és 298 napot horgonyon vagy a part mellett kikötve. Mintegy 23 700 darab természetrajzi anyagot gyûjtött: 440 db ásvány és kõzetmintát, 300 csúszómászót, 1500 madarat, 1400 kétéltût, 1330 halat, 9000 rovart, 8900 puhatestût és kemény héjú rákfélét, 300 madártojást és fészket, számos csontvázat és 550 néprajzi tárgyat, köztük 100 emberi koponyát.

  Az expedíció tartama alatt szigorú napirend uralkodott a fedélzeten. Minden nap megtisztították a hajó fedélzeteit, felszereléseit, és fegyelmet, valamint rendszerességet tartottak fenn a szolgálatukat végzõ tisztek és matrózok segítésére, míg a tudósok csoportja szintén a munkájával foglalkozott. A kikötõi látogatások, vagy a dél-tengeri szigetek elõtti horgonyzások alatt a tudósok sietve partra szálltak a helyi növény és állatvilág, geológiai és földrajzi viszonyok tanulmányozására, és sokféle tárgy összegyûjtésére. Joseph Selleny a hajó festõmûvésze buzgón készítette a vázlatait és mindent feljegyzett amit látott - látképeket, embereket, botanikai anyagokat - hogy késõbb az utazásról szóló hivatalos kiadványban reprodukálja a képeit.

 
Egy tudós kabinja a Novarán, 1857-ben. Joseph Selleny eredeti ceruzavázlata nyomán. A rajzon az íróasztalánál dolgozó Ferdinand Hochstetter geológus látható.

  A Novara ott szerezhette be a készleteit, ahol szüksége volt azokra, illetve az Európába visszainduló hajókkal küldhette haza a tudóscsoportja által gyûjtött nagymennyiségû anyagot a különbözõ múzeumokban, illetve kutatóintézetekben való letárolásra. Mivel az utazás egyben lobogómutogatást is jelentett, a tisztek és a tudósok gyakran részt vettek a helyi politikusokkal, valamint a kivándorolt osztrák és német közösségek tagjaival tartott társadalmi érintkezésekben. Ez segített könnyíteni a fedélzeten lévõk honvágyán, illetve javította az olyan távoli országokba, mint Ausztrália és Új-Zéland, kivándorolt németek hangulatát. Maga a hajó, leszámítva a sanghaji indulás utáni, 1858. augusztus 11-i tájfunban keletkezett károkat, szinte nagyobb sérülések nélkül élte túl az utazást. Egy korabeli újságban megjelent beszámoló az odakint elvégzett munkára vonatkozóan a következõket jegyezte meg:

"A Novara osztrák fregatt

  Ezt a folyó hó 13-án az állami szárazdokkba vitt remek hajót, a Mr. Cuthbert felügyelete alatt végrehajtott gondos javítás után 20-án tették újból vízre. A fedélzeteit és az oldal palánkozatát alaposan végig dugarozták, megjavították a vízvonal alatti rézborítását, valamint néhány új vitorlarúddal látták el, és a tisztjei nagy megelégedésüknek adtak hangot, hogy a gyarmaton ilyen kiváló minõségû faanyagot kaptak erre a célra. Ez a legnagyobb hadihajó, amit eddig Ausztráliában kidokkoltak, és erre az alkalomra teljes mértékben kialakították ennek a remek létesítménynek a képességeit és erõforrásait. A Novara, amikor teljesen felfegyverzik, 44 löveget hordoz. A hajót kb. tizennyolc évvel korábban építették Velencében, és csak élõ, adriai tölgyfát használtak fel az építéséhez ..." (Shipping Gazette and General Sydney Trade List, 29 November 1858).

  A Sydneybõl 1858. december 7-én történt elindulása után a Novara keletre, Új-Zéland felé vitorlázott, majd Tahitiba és Dél-Amerikába. Idõközben otthon, Európában, 1859 áprilisában ellenségeskedések törtek ki a régi ellenfelek, Ausztria és Szardínia (Itália) között. Fran-ciaország május 3-án hadat üzent Ausztriának. Júniusban az egyesült francia és szárd erõk Magentánál, majd kevéssel azután Solferinónál megverték az osztrákokat. Ausztria 1859. jú-lius 11-én Villafrancában sietve fegyverszünetet kötött, melynek következtében lemondott bizonyos itáliai területekrõl, de Velencét megtartotta.

 
A Novara a tengeren az 1857-59-ben végrehajtott világkörüli útján. Alex Kircher festménye.

  A háború kitörésekor a Novara a nyílt tengeren tartózkodott és azzal a fenyegetéssel került szembe, hogy a francia vagy olasz hajók megtámadják, vagy lefoglalják. Azonnal diplomáciai erõfeszítéseket tettek, hogy szabadon átkelhessen az Atlanti-óceánnak és a Földközi-tengernek abban az idõben ellenséges vizein, és minden fél egyetértett abban, hogy a hajó tudományos kincsekbõl álló rakománya, és a tudósok megérdemlik az ilyen védettséget. Így a Novara 1859. augusztus 26-án nagy ünneplés közepette visszaérkezett a hazai kikötõjébe, Triesztbe.

  Az ünneplésbe belevegyült a biztonságos visszatérése miatti megkönnyebbülés érzése, amelyre még a közelmúltban az olasz háború során elszenvedett vereségek ténye is árnyat vetett. Ebbe a hangulatba belekeveredett viszont a császárság akkoriban eléggé ingatag pénzügyi helyzete, valamint a Magyarországon és a szláv államokban esetlegesen kialakuló forradalmaktól való félelem. Miközben a fregattnak a tudományos expedíció szállítására vonatkozó feladata befejezõdött, a tudósok csoportja számára ez csak a kezdetet jelentette. A következõ 17 évet az expedíció közzétett leleteinek vizsgálatával, valamint különbözõ gyûjteményeinek a helyi múzeumokba és intézményekbe történõ szétosztásával töltötték. Sajnos a Novara tudományos expedíciójának sikerét beárnyékolta a kor politikai zûrzavara és az osztrák birodalom lassú felbomlása. A századforduló, valamint a Habsburg dinasztia I. világháború utáni bukása következtében annak ellenére, hogy a flotta idõnként dicsõséget szerzett magának, Ausztriára inkább már csak a zenei öröksége miatt, és nem a valamilyen tudományos vállalkozásai, vagy a haditengerészetének a 19. század során végrehajtott hõstettei miatt emlékeznek.

Gõzfregattként 1861 - 65 között

  Ferdinánd Maximilián altengernagy 1860-ban a Novara expedíció sikerével a háta mögött, síkraszállt az osztrák Haditengerészet modernizálásáért. Nagy terveit, mint mindig, most is a pénzügyek korlátozták. Ennek ellenére 1860-ban szolgálatba állították a Kaiser (5194 t) nevû fából készült, háromfedélzetes sorhajót, noha a jövõt már a gõzmeghajtású és a páncélozott hadihajók jelentették. A Novarát az 1861-es év során egy hajócsavarral hajtott gõzfregattá történõ átépítés céljából a trieszti San Rocco hajógyárba vitték. A gõzgépet a Stabilimento Tecnico szerelte be. A hajótestet kettévágták, és néhány bordaközzel meghosszabbították, új hajóorrt és tatot kapott. Ez a munka mintegy 15 méterrel növelte meg a hajó hosszát, mindamellett nem kapott a korra jellemzõ páncéllemez burkolatot.

 
A Novara a trieszti építõsólyán 1861-ben az átépítése során. (Aichelburg 1976)

  A vitorlásból, vitorlás gõzössé történõ átalakítása 1862. július 10-én fejezõdött be. Az 53 ágyúból álló fegyverzetével a vízkiszorítása 2615 tonna (teljes terheléssel 2865 t) emelkedett. A méretei a következõképpen alakultak:
 
Teljes hossz: 76,81 m
Hossz a függélyek között: 67,61 m
Legnagyobb szélesség: 14,32 m
Meghajtás: egy csavartengely, egy 400 LE-s gõzgép
Legnagyobb sebesség: 12 csomó
Személyzeti létszám: 558 fõ.
 

  Az átépítése után a császár 1862 októberében, egy a Novarából, az Erzherzog Frederick korvettbõl és 2 ágyúnaszádból álló hajórajt különített ki báró von Pöck sorhajókapitány parancsnoksága alá, hogy hajózzanak Görögországba az ott élõ osztrák állampolgárok és az osztrák kereskedelem védelmére. A következõ évben (1863-ban) a Novara fegyverzete a következõképpen alakult: 2 db 24 fontos hátultöltõ rendszerû löveg, 4 db 60 fontos Paixhans lövedékkel tüzelõ löveg, 28 db 30 fontos Novara típusú ágyú, 1 db 12 fontos és 1 db 6 fontos partraszálló löveg.

  A hajó 1864 áprilisában azt a fontos feladatot kapta, hogy szállítsa az amerikai Vera Cruzba Maximilián fõherceget és feleségét, Charlotte-ot, hogy ott Mexikó császárává és császárnõjévé koronázzák õket. A Novara 1864. május 28-án érkezett meg Mexikóba az értékes szállítmányával. Nagyjából egy év után tért vissza Európába, hogy csatlakozzon az idõközben, rá nem jellemzõ módon, igen aktívvá vált osztrák flottához.

 
A Novara 1864-ben Martinique szigeténél a fedélzetén Ferdinánd Maximiliánnal és udvartartásával úton a mexikói Vera Cruz felé, ahol neki és feleségének fel kellett vennie a Mexikó császára és császárnõje címet. Újra kiadva Aichelburg mûvében (1976, 92).

  Az 1860-64 közötti évek a viszonylagos béke korszakát jelentették az osztrák császárság számára. Mindazonáltal Ausztria és Poroszország 1864 februárjában hadba szállt Dánia ellen az észak-németországi Schleswig és Holstein tartomány birtoklása miatt. Annak ellenére, hogy a területi vita egy éven belül elrendezõdött és Ausztria megkapta Holsteint, szinte azonnal érezni lehetett a káros következményeket, amint a terjeszkedni akaró és határozottan militáns Poroszország, gróf Otto von Bismarck vezetése alatt azon kezdett fáradozni, hogy a Schleswig-Holstein tartományt a nagyobb német nemzet részévé tegye.

  Amíg a Novara Ferdinánd Maximilián Mexikóba való átszállításával volt elfoglalva, egy kisebb osztrák hajóraj - néhány porosz ágyúnaszáddal együtt - a Helgolandi-öbölben, Hamburg kikötõje elõtt összecsapott a dán hajórajjal. A célt az Északi-tengeren húzódó hajózási útvonalak, valamint a német kereskedelem feletti ellenõrzés jelentette. Az ütközet nevezetessé vált, ugyanis az 1805-ös trafalgári csata óta ez volt az elsõ nyílttengeri összecsapás, és egyben az utolsó, melyet csak fából épült hajórajok vívtak egymás ellen. Az ütközetben az osztrák-porosz hajóraj nagyobb károkat szenvedett, mint dán ellenfele. Az osztrák zászlóshajónak, a Schwarzenbergnek csonkig leégett az elõárboca. Az osztrákok ennek ellenére kijelentették, hogy stratégiai gyõzelmet arattak, hiszen megszüntették a Németország elleni blokádot. Ebben az összecsapásban született meg a fiatal osztrák hajórajparancsnok, Wilhelm von Tegetthoff sorhajókapitány hírneve. A császár azonnal altengernaggyá léptette elõ.

  Jóllehet a Novara 1864. április 14-én indult Mexikóba, csak 1865 májusában tért vissza Triesztbe. Idõközben a fregatt a mexikói felségvizek elõtt állomásozott elõvigyázatosságból arra az esetre, ha a mexikói helyzet rosszabbodása Ferdinánd Maximiliánt az ország elhagyására kényszerítené. Ez alatt az idõ alatt a hajó valószínûleg Amerika keleti partjaira is ellátogatott. A Mexikóból való visszatérése után a Novarát Polában leszerelték és új rendelkezésekre várt. Az 1843-as velencei gerincfektetése óta a harmadik évtizedébe lépõ hajó gyorsan közeledett az elsõ vonalbeli harcoló fregatti korszaka végéhez. Annak ellenére, hogy részese volt a flotta kiépítésének és végrehajtott egy világkörüli utat, még sohasem tüzelt éles helyzetben az ágyúival. Ez az állapot azonban hamarosan megváltozott.

A Lissai ütközet 1866

  Egy hosszúra nyúlt aktív szolgálat után 1865 májusában hazatérve, a Novara hosszabb pihenési és javítási idõszakra számíthatott. Balszerencséjére ez nem a szokásos kényelmes tempóban ment végbe, ugyanis az elkövetkezendõ tizenkét hónap folyamán két drámai esemény gyakorolt hatást a fregattra. Elõször, a kikötõi tartózkodása során tûz ütött ki a fedélzetén, másodszor az Itália elleni háború.

  1866 áprilisában Poroszország szövetséget kötött Itáliával Ausztria ellen, és a szövetségese elõtt elhúzta azt a mézesmadzagot, hogy ha legyõzik az osztrák szárazföldi haderõt, akkor Itália megkapja a velencei tartományt. Itália ezt követõen június 20-án hadat üzent Ausztriának. A dolgok gyorsan mozgásba lendültek, és az osztrák csapatok 24-én Custozzánál megverték az olaszokat. A gyõzelem azonban rövid életûnek bizonyult, ugyanis a porosz hadsereg július 3-án a königgrätzi csatában legyõzte az osztrákokat. A helyzet igen súlyosnak tûnt az ellenséggel két fronton szembenálló osztrák haderõk számára, és készen álltak a kapitulációra. Mindamellett a Haditengerészet idõlegesen javított a hangulaton, amikor, alig két héttel a súlyos königgrätzi vereség után gyõzelmet aratott az olasz flotta felett.

  1866. július 20-án a Novara annak a 38 éves Wilhelm von Tegetthoff altengernagynak a parancsnoksága alatti, összesen 532 db ágyúval rendelkezõ 27 osztrák hadihajóból álló flottának az egyik hajója volt, amely az Adria keleti részén lévõ Lissa szigete elõtt legyõzte a Persano tengernagy vezette 37 hajót (645 ágyú) magában foglaló olasz flottát. Trafalgar óta ez volt az elsõ nagyobb tengeri ütközet, és az elsõ, amelyben páncélozott hajórajok vettek részt. A legnagyobbrészt fahajókból álló osztrák flotta arra kényszerült, hogy felvegye a harcot a fahajókból és páncélozott hajókból összeállított olasz haditengerészettel, melyet a megelõzõ 6 év során kifejezetten az osztrák flotta legyõzésére alakítottak ki. A Novara parancsnoka, Erich von Klint sorhajókapitányt (valójában az ír nemzetiségû Eric O'Klin), már az összecsapás elején megölte egy ágyúgolyó. A július 26-i London Times a következõképpen vette át az ütközetrõl szóló színes bécsi jelentést:

Bécs, 1866. július 22.

  "Ugyanaz a Tegetthoff tengernagy, akinek 1864. május 12-én a Helgoland elõtti ütközetben meg kellett hátrálnia a bátor kis dán hajóraj elõl, a Pola kikötõje elõtt horgonyzó Erzherzog Ferdinand Max páncélozott fregatton tartózkodott, amikor egy felderítésre kiküldött korvett bizonyos fontos mozgásokat jelentett. Ebben az idõpontban mindössze két fából épült sorhajó, a háromfedélzetes Kaiser, és egy kétfedélzetes egység, valamint egy vaspáncéllal borított fregatt állt gõz alatt. A tengernagy ezzel a szerény erõvel futott ki, majd hamarosan csatlakozott hozzá még néhány páncélozott ágyúnaszád.

  Zára látótávolságába érve azt a hírt kapta, hogy a 23, többségében vaspáncéllal borított hajóból álló olasz flotta Lissát készült megtámadni. Három újabb hajó csatlakozott a tengernagy hajórajához, két az Osztrák Lloyd flottájába tartózó, de a közelmúltban hadihajóvá átalakított egység, illetve egy páncélozott korvett. Ez a kötelék, melynek a középpontját a háromfedélzetes Kaiser alkotta, harcállást vett fel némi távolságra Lissától, mely város ágyúi az elõzõ este folyamán tönkrelõttek egy olasz páncélos fregattot.

  Amikor a hajóraj felbukkant a látóhatáron, mind a tengeren, mind a szárazföldön ijesztõ mértékûvé erõsödött az ágyúzás. Négy olasz páncélos hajó, két fregatt és két korvett rohant rá teljes gõzzel az osztrák háromfedélzetes sorhajóra. Az összecsapás egyre elkeseredettebbé vált, és a füstbe burkolózó háromfedélzetes hajó valamiféle nagy állathoz hasonlított, mely sarokba szorítva kétségbeesetten védekezik egy farkas falka ellen. A szinte csupa dalmátból álló, és az addig ütközetben soha részt nem vett tüzérei kevésbé gyors, de jobban irányzott lövésekkel válaszoltak az ellenfeleik sortüzeire. A tengernagy, észlelvén a Kaiser veszélyes helyzetét, a segítségére sietett és saját hajóját teljes sebességgel az egyik nagyméretû olasz fregatt felé irányította. A már a vízvonalán sérülést szenvedett fregatt oldala kevéssel a fedélzet felett beszakadt. Hatalmas kiáltozás, valamint morajlás hallatszott, és úgy tûnt, mintha egy óriási rés nyílt volna meg a hullámok között, azután nagy szétterjedõ köröket lehetett látni a víz színén, mely hamarosan újból kisimult. A fregattot elnyelte a tenger. Az elsüllyedését viszont egy dicsõséges epizód jellemezte. A fedélzetén lévõ fél zászlóaljnyi bersaglieri felmászott a derékárbocokra, és miközben a kötelekbe kapaszkodtak, akár egy díszszemlén, a vállaikhoz emelték a fegyvereiket és egy végsõ sortüzet lõttek az Erzherzog Ferdinand Max fedélzetére. Ez a búcsúsortûz borzalmas hatású volt, 20-an elestek és 60-an megsebesültek a sérthetetlennek tûnõ Tegetthoff tengernagy közelében.

  Alig ért véget ez az esemény, amikor félelmetes robbanás hallatszott. Emberi testrészekkel tarkított vas és fadarab zuhatag záporozott a hajók fedélzeteire, és egy hatalmas vízfal emelkedett a magasba a Kaiser közelében. Az osztrák tengernagy azután megtudta, hogy a háromfedélzetes hajó egyik ágyújából kilõtt üreges lövedék okozta a robbanást a második olasz fregatton. Így a flottát ért egyéb súlyos károk mellett két hajó pusztult el a személyzetével együtt. Az osztrák hajók fedélzetén is számosan elestek, közöttük az osztrák tengerészet egyik legkiválóbb tisztje, az ír származású Eric O'Klin sorhajókapitány.

  Triesztet kivilágították, és a flotta harcosainak javarészt adó Spalato, Zára és Ragusa zászlódíszbe öltözött. Ennek az ütközetnek nagy erkölcsi hatása lesz, mivel nem titok, hogy mind a három említett városban létezett egy, az Olaszországhoz való csatlakozást preferáló párt."

  A hivatalos osztrák beszámolók szerint az ütközet mintegy öt órán át tartott, mely után az olasz flotta az Ancona felé való visszavonulásra kényszerült, az osztrák hajóraj pedig követte. Az összecsapás alatt elsüllyedt olasz hajók közé tartozott a Ré d'Italia páncélos hajó, valamint a páncélos Palestro fregatt. Amint azt a Times ugyanazon száma megjegyezte, az olasz újságok teljesen másként jelentették a csata végkimenetelét:

Milánó, 1866. július 22.

  "A flotta [olasz] végre feltámadt a mozdulatlanságából. Ancona vizeinek elhagyása után Lissa szigete felé hajóztak, melyet megbombáztak. Az osztrák flotta, jóllehet létszámhátrányban volt, megütközött az olasz hajórajjal. A kapott információk nagyon zavarosak, de a legutóbbi hírek szerint néhány érdekes tény jutott a tudomásunkra.

  Úgy tûnik, hogy az osztrák hajókra nagyszámú tiroli mesterlövészt hajóztak be, akik tüze nagy károkat okozott az olaszoknak. Két olasz hajó odaveszett, de az egyiket, a Palestrot - jóllehet a hivatalos jelentések errõl hallgatnak - az ellenség elfoglalta, és a legénysége a megadás helyett inkább felrobbantotta. A két elpusztult hajó mellett másik három is teljesen harcképtelenné vált.

  Az összecsapás eredményei nem döntõ hatásúak, de az osztrákok visszavonulása láthatóan olasz gyõzelmet jelent. Az ütközet egyik eredménye viszont bemutatta a francia vaspáncélzat fölényét a más országokban gyártottakkal szemben. Az olasz hajóraj néhány hajóját Franciaországban építették és páncélozták, és egyikük sem szenvedett sérüléseket a rettenetes osztrák ágyútûztõl. Ezzel ellentétben, az összes Angliában készült hajó szánalmas állapotban van, és a páncéllemezeik átszakadtak. A szinte egy csapásra elsüllyedt Ré d'Italia egy nagyon nagy méretû, egészen új, és teljes mértékben angol hajógyárakban épült hajó volt."

  A hivatalos olasz jelentés azt állította, hogy Persano tengernagy az osztrák flotta megpillantásakor elébük indult, hogy összecsapjon velük, ami után "... felvonta a lobogóját az Affondatoréra, majd erõs tûz alatt rárontott az osztrák flottára. Az osztrák tengernagyi hajó tatját szétlõtték. A küzdelem nagyon heves volt. Elveszítettük a Ré d'Italia páncélost, melyrõl a tengernagy korábban átszállt, és amely a csata kezdetén az egyik ellenséges hajóval történt összeütközés után elsüllyedt. A Palestro páncélos ágyúnaszád kigyulladt, de a parancsnoka és a legénysége nem volt hajlandó elhagyni a hajót, mely az 'Éljen soká a király! Éljen soká Olaszország!' kiáltozások közepette felrobbant. Egyetlen más hajó sem veszett el, vagy került az ellenség kezébe. A tengernagy újból megtámadta az osztrák hajórajt, amely anélkül, hogy bevárta volna a közeledõ flottánkat, visszavonult Lesina felé, és miközben az osztrákok folytatták a visszavonulásukat, az olasz hajóraj maradt az úr a csata helyszínén. Az ellenség jelentõs károkat szenvedett."

  Az ütközetrõl szóló elsõ olasz jelentések hibásak voltak, és csak az esemény után három nappal derült ki a vereségük igazi mértéke. Az alig öt éves olasz flottát kifejezetten az osztrákok elleni összecsapásra építették. Balszerencsére Persano tengernagy nem volt alkalmas a feladatra, idõs ember volt és nem élvezte a tisztjei támogatását. A lissai hadjárat során döntéseket is hozott - olyanokat, melyekre gyakran a kormányzat kényszerítette - melyek azután közvetlenül a vereségéhez vezettek. Például a hadjárat elõtt szürkére kellett festetnie az összes olasz hadihajót. Ezáltal Tegetthoff számára könnyebbé vált a csata hevében az ellenség beazonosítása, mivel a szürke szín elütött az osztrák hajók sötétebb színétõl. Amint azt késõbb ki is jelentette: "Nehezen lehetett megkülönböztetni a barátot az ellenségtõl, így azután csak nekimentem mindennek, amit szürkének láttam."

  Az olasz flottát valójában rendesen legyõzték, amiben nem kis szerepet játszott Persano tengernagy tehetetlen vezetése, az olasz hajók és a legénység gyenge felkészültsége, a fiatalabb tisztjei támogatásának hiánya, valamint Tegetthoff tengernagy harcászati szakértelme. A másik oldalon, az emberveszteségek és a flottát ért nagy károk ellenére, Lissát az osztrákok lehengerlõ gyõzelmének tekintették. 1895-ben egy olasz történész a hajórajuk lissai "megsemmisítésérõl" beszélt. Egy korabeli vizsgálóbizottság egyedül csak Persano tengernagyot tette felelõssé a vereségért, pedig õ csupán bûnbak volt, egy olyan idõs ember, aki egyáltalán nem vágyott erre a feladatra, és akit arra kényszerítettek, hogy szálljon szembe az osztrák flottával, vagy megfosztják a rangjától. Az osztrák gyõzelem sokat tett azért, hogy egészen az I. világháború idejéig kialakítsa a flotta eltérõ nemzetiségû csoportokból származó matrózainak egymás iránti bajtársiasságát és a Birodalom iránti hûségét. Az osztrák haditengerészet dicsõséges gyõzelme sajnos nem tudta semmivé tenni Ausztria szárazföldi erõinek a porosz hadseregektõl elszenvedett vereségeit. Egy héttel a lissai tengeri ütközet után Ausztria békét kötött Poroszországgal, majd egy hónap múlva Olaszországgal. 1866 végére a Schleswig-Holstein tartományt Poroszország bekebelezte, Olaszország pedig megkapta a velencei tartományt. 1867-ben a Habsburg Birodalom kettévált az Osztrák Császárságra és a Magyar Királyságra, mely a haditengerészet számára nagy hátrányt jelentett, mivel ez a magyaroknak a flotta iránti közömbösségét eredményezte. A dicsõséges lissai gyõzelem sajnos nem váltott át dicsõséges békévé.

  Míg Lissát követõen a Novara harcos napjai véget értek, más, fontos feladatok tûntek fel a látóhatáron. Abban az idõben, mikor az Olaszországtól és Poroszországtól elszenvedett háborús veszteségek miatt eléggé mélyre süllyedt a hangulat, újabb nagy csapás érte a haditengerészetet, amikor 1867. június 19-én a mexikói Queretaroban kivégezték megbízható támogatójukat és késõbbi fõparancsnokukat, Ferdinánd Maximilián fõherceget. Az a kísérlete, hogy egy európai monarchiát erõszakoljon rá a mexikói népre, már az elejétõl fogva kudarcra volt ítélve. A legtragikusabb módon azzal végzõdött, hogy a lázadók vezetõje, Benito Juarez parancsára kivégzõosztag elé állították, míg fiatal felesége idegösszeomlást kapott. A fõherceg kedvenc hajóját, a Novarát jelölték ki arra a gyászos feladatra, hogy hozza vissza a holttestét Ausztriába, állami temetésre. Míg Tegetthoff tengernagy elõreutazott, hogy megtegye a szükséges intézkedéseket, a méltóságteljes fregatt Vera Cruzba vitorlázott, hogy visszahozza a korábbi kadétot, az uralkodó öccsét.

  Tegetthoffnak nagy nehézségek árán sikerült visszaszerezni a mexikóiaktól a holttestet, melynek állapota messze nem volt ideális. Amikor a hajó 1868. január 16-án visszatért Triesztbe, a fõherceg holttestét átrakták egy temetési bárkára, majd nagy ceremónia közepette eltemették a bécsi Kapucinusok Temploma altemplomában lévõ Habsburg császári kriptában.

  Trieszt kikötõ- és rakpartjain ezrek sorakoztak fel, amikor a Novara a hajóraj többi egységével maga mögött 15-én este befutott. Maximilián holtestét a Novara korábbi parancsnoka, és Ausztria késõbbi kereskedelmi minisztere, báró Wüllerstorf-Urbair kísérte végig Trieszt utcáin.

 
A Novara, balra, Vera Cruzban átveszi Maximilián császár holttestét. A HMS Niger a kép jobbszélén horgonyon áll. Az Illustrated London News metszete.
Klikk a képre!

 
Maximilián császár holttestének fogadása Trieszt kikötõjében. Az Illustrated London News metszete.
Klikk a képre!

Látogatás Amerikában 1871-ben

  Ferdinánd Maximilián halálának idején a Novara az aktív szolgálatának végéhez közeledett. Az elsõ vonalbeli fregattok között a modern gõzhajtású és páncélozott hajók vették át a helyét. Ennek ellenére 1868-ban újból modernizálták a fegyverzetét, mely a következõképpen alakult: 13 db hátultöltõ rendszerû 24 fontos Wahrendorf löveg, valamint 32 db 30 fontos elöltöltõ rendszerû ágyú.

  A Novara 1870-71-ben esett át az utolsó átépítésen. Ezt követõen 447 fõnyi személyzetet volt képes befogadni, új fegyverzete pedig az ütegfedélzetén 20 db 24 fontos hátultöltõ lövegbõl, a felsõ fedélzetén 10 db 24 fontos hátultöltõ ágyúból, 2 db forgatható 24 fontos hátultöltõ lövegbõl, valamint 2 db 3 fontos partraszálló lövegbõl tevõdött össze. Az átépítését követõen átkelt az Atlanti-óceánon és éppen New York kikötõjében tartózkodott, amikor hírt kapott Tegetthoff tengernagy 1871. április 7-én bekövetkezett korai haláláról. A tengernagy emlékére május 1-én megemlékezést tartottak a Novara fedélzetén, amelyen részt vettek mindkét haditengerészet, valamint a diplomácia testületek képviselõi. A New York Times április 26-án egy cikkben ismertette röviden a hajó pályafutását és az akkori küldetését, mely méltó megemlékezést jelentett a nagyszerû idõs hajó számára. A következõképpen szólt:

"Az osztrák látogatónk
 
Tisztelet a Novara fregattnak - a hajó pályafutásának ismertetése - a tisztjei és a felszerelése.
 
  Amint azt a Times tegnapi számában hírül adtuk, a jelenleg az Üteg elõtt horgonyzó osztrák csavaros gõzfregatt, a Novara, hétfõn érkezett meg Annapolisból ebbe a kikötõbe és huszonegy ágyúlövéssel üdvözölte az Egyesült Államokat. A katonai hatóságok valami félreértés miatt egészen tegnap délutánig nem viszonozták az üdvözlést. A nap folyamán a fregatt kilenc üdvlövést adott le a fedélzetére látogató osztrák konzul tiszteletére, majd délután 4-kor Stringham kikötõparancsnok lobogóját üdvözölték, melyet a Ticonderoga USA korvett, Oscar C. Badger fregattkapitány, azonnal viszonzott.

  A Times haditengerészeti tudósítója tegnap látogatást tett a Novara fedélzetén, akit a tisztek a legnagyobb udvariassággal fogadtak és sok érdekes információval láttak el. A Novara eredetileg vitorlás fregattnak épült, de amikor a haditengerészetet átszervezték, átalakították, egy kisegítõ gõzgépet és hajócsavart kapott. Vitorlákkal a sebessége tizennégy, míg teljes gõzzel haladva tizenkét csomó. Gépének teljesítménye 500 LE. A hajó tüzérsége a felsõ fedélzeten tizenöt hátultöltõ, huzagolt csövû lövegbõl, az ütegfedélzeten pedig harminc elöltöltõ rendszerû ágyúból áll. A huzagolt csövû lövegek 52, míg a sima csövûek 42 fontosak. A hajótest hossza 215 láb (65,53 m), a szélessége 45 láb (13,72 m), a merülése elõl 17 láb 9 hüvelyk (5,41 m), hátul 20 láb 5 hüvelyk (6,22 m). A vízkiszorítása 2497 osztrák tonna.

  A Novara az osztrák haditengerészet kedvenc hajója, mely kitüntette magát a híres lissai ütközetben. Ebben az összecsapásban az olaszok adták le az elsõ lövést, mely végzetesnek bizonyult ezen hajó parancsnoka számára. A parancsnoki hídon állt, és az ágyúgolyó mellbe találta, ezzel a nemes tiszt megszûnt létezni. Ezt a helyet most egy következõ feliratú réztábla jelzi:

  A tisztek számára ez megszentelt hely, és állandóan a háborús végzetre emlékezteti õket, továbbá arra, hogy a nemzet miképpen õrzi a bátor emberei emlékét. A ragyogóan kifényesített tábla mindig felkelti a látogatók érdeklõdését.

  A haditengerész kadét, csakúgy mint az átlagos látogató, sok érdekes és tanulnivaló dolgot találhat a fedélzeten, többek között egy mechanikus tûzkiváltó szerkezetet, mely a hídon álló parancsnok irányítására tüzet nyithat akár az összes lövegbõl, vagy azok bármilyen kombinációjából. A korábban egy célpontra beirányzott tizenöt ágyút, megfelelõ idõpontban egyszerre lehet elsütni.

  A hajót nem kis mértékben teszi érdekessé az a tény, hogy Maximilián, az elhunyt ex-császár a fedélzetén sajátította el a tengerész mesterség alapjait, és akinek híres neve még sokáig látható lesz a könyveken. A hajóval világkörüli utat tett, majd Brazíliába hajózott rajta, és a hajó egyik jelenlegi tisztje, báró Haun, a személyes törzséhez tartozott.

  A hajón a látogatásunk idején nagyszerû rend uralkodott, figyelembe véve az éppen folyamatban lévõ munkálatokat. A legénysége 520 fõbõl áll, és nem kevesebb mint hét különbözõ nyelvet beszél. A hivatalos szolgálati nyelv a német. A parancsokat ezen a nyelven adják ki, de a legénységbõl viszonylag kevesen beszélnek németül, ezért a fiatalabb tiszteknek dalmát, olasz és különbözõ más nyelveken meg kell ismételni a parancsokat. Igen ritkán láthatók remekebb és szívélyesebb emberek a kikötõnkbe látogató hadihajókon. A következõkben közreadjuk a tisztek névsorát:

  Parancsnok: Josef Aucruhamer von Auconstein sorhajókapitány; Elsõ tiszt: Franz Tichisnatch fregattkapitány; Korvettkapitányok: Baron von Haun, Josef Wostag és Carl Barth; Õrtisztek: Arthur Muldner, Josef Telchl és Moritz Bachs. Orvosok: Franz Gregor, Josef Weil és Carl Marouschek. Számvevõtiszt: Carl Masena. Kadétok: fõherceg Ritter von Raunam, Adolf Gotz, Gustav Kork, Julius James Haffner, Josef C. Nemling, Hermann Schruber, Eugen Marton von Szepsi-Szentgyörgy, Max Kubscheva, August Marno Rebler von Eichenhorst, Rucien Zeigler, Carl Frees, Richard Tizzighelli, Richard Basso és Hugo von Balmote. Gépészek: Jacob Furcho, Auben Frey, Carl Rehberger, Henrich Binger és Avdio Celbrecht.

  A hajó, a Radetzky táborszernagy 1848-ban a Novara városa mellett vívott gyõztes csatája tiszteletére kapta a nevét. 1856-ban világkörüli utat tett fedélzetén Maximilián herceggel, aki akkor hadnagyként szolgált. (Az amerikai újságíró itt nagyot téved, mert amint azt korábban láttuk, a fõherceg nem vett részt ezen az úton, ráadásul az idõpont sem stimmel. A fordító!) A hajó fedélzetén egy kadét évfolyam, tizenöt fõ, tartózkodik, melyek közül sok a legnemesebb osztrák családokból származik. Az összes kadétot a tengernagyok ajánlották az útra. A tisztek egyike sem járt korábban az Egyesült Államokban.

 
A Novara mint tüzérségi iskolahajó Polában 1890. körül. Eredeti fénykép

  A Novara elõreláthatóan három hétig marad a kikötõben, azután kelet felé hajózik és valószínûleg érinti Bostont. Osztrák hadihajó 1832-ben, majd 1867-ben látogatta meg New Yorkot, és valószínûleg csak ekkor fordultak meg ennek az országnak a hadihajói a felségvizeinken. A legtöbb tiszt folyékonyan beszél angolul, és igazi úriemberek. Úgy tudjuk, hogy a hajó itt tartózkodása során különbözõ ünnepségeket fognak tartani a fedélzetén."

  Azután, hogy a Novara Amerikából visszatért Polába, egészen 1876. augusztus 22-ig folytatta a vitorlázási gyakorlatokat. Ekkor átminõsítették leszerelt hajótestnek. 1881-ben eltávolították a gépi berendezéseit, és átalakítva 1881. június 22-tõl, mint tüzérségi iskolahajó szolgált tovább. A Novara ebben a szerepkörben élte végsõ napjait, amíg 1898. október 22-én törölték a flotta névjegyzékébõl, majd a következõ évben szétbontották.

  Ezzel véget ért az osztrák haditengerészet valamikor nagyszerû fregattjának pályafutása. A fõparancsnok, Ferdinánd Maximilián kedvenc hajója a velencei hajóépítõk legmagasabb szintû elõírásai szerint épült, és mint ilyen az 1850-es években a Habsburg Monarchia és a korabeli osztrák társadalom tengeri megtestesítõjének számított. A Novara úgy vonult be a történelembe, mint az elsõ világkörüli tudományos utat végrehajtó német hajó, és talán egyedül ezért emlékezetesebb a valaha büszke osztrák haditengerészet bármely más hajójánál. Szintén említésre méltó a balszerencsés Ferdinánd Maximiliánnal való összefonódása, de az 1866-os lissai ütközetben is jelentõs támogató szerepet játszott.

Anon., 'The Naval Action of Lissa', The Times, London, Thursday, 26 July 1866.
----, 'Embarkation of the Body of the Late Emperor Maximillian at Vera Cruz, Mexico', The Illustrated London News, 11 January 1868, 32. [Includes an engraved view featuring the SMS Novara and HMS Niger]
----, 'Reception of the Body of the Emperor Maximillian at Trieste', The Illustrated London News, 1 February 1868. [Includes an engraved view of 'Reception of the Body of the Emperor Maximillian from the Austrian Frigate Novara at Trieste']
Aichelburg, Wladimir, K.U.K. Marinealbum. Schiff und Häfen Österreich-Ungarns in Alten Photographien, Verlag Fritz Molden, Wien, 1976. {Trans.: K.U.K. Naval Album. Ship and Ports of Austria Hungary in Old Photographs}
Cesaresco, E.M., The Liberation of Italy 1815-1870, Seeley & Co. Ltd., London, 1895, 415p.
Davis, R.C., 'Venetian Shipbuilders and the Fountain of Wine', Past & Present, 156, August 1997, 55-86.
Gardiner, R. (ed.), Conway's All the World's Fighting Ships 1860-1915, Mayflower Books, New York, 1879.
Ginsborg, Paul, Daniele Manin and the Venetian Revolution of 1848-9, Cambridge University Press, London, 1979, 417p.
Gogg, Karl, Die Österreische Kriegsmarine, 1848-1918 {The Austrian Navy, 1848-1918}, Salzburg, 1967.
Gretton, Major G. Le M., 'The Battle of Novara, March 23, 1849', in Battles of the Nineteenth Century, Cassell & Co., London, 1897, volume II, 564-72.
Guttman, John, 'Wilhelm von Tegetthoff', Military History, February 1997, 6.
Hansen, Hans Jurgen, The Ships of the German Fleets 1848-1945, Naval Institute Press, New York, 1988, 192p.
Harbron, J.D., 'Franz Josef's Forgotten U-Boat Captains', History Today, June 1996, 46(6), 51-6.
Lind, Lew, Fair Winds to Australia - 200 Years of Sail on the Australia Station, Reed, Sydney, 1988.
Mann, Mary Caroline, 'Diary' (manuscript), 1858-9, Mitchell Library, Sydney, ML B995.
Scherzer, Karl, (a) Reise der Österreichischen Fregatte Novara um die Erde in den Jahren 1857-1859 unter den Befehlen des Commodore B. von Wüllerstorf-Urbair. (Physicalische und geognostische Erinnerungen von A. v. Humboldt), Beschreibender Theil, Hof- und Staatsdruckerei, Wien, 3 Bände, 1861-2.
----, (b) Narrative of the Circumnavigation of the Globe by the Austrian Frigate Novara... in the years 1857, 1858, & 1859, Saunders, Otley and Co., London, 3 volumes, 1861-3.
Smith, D.M., The Making of Italy 1796-1866, Macmillan, 1988, 428p.
Sokol, Anthony Eugene, The Imperial and Royal Austro-Hungarian Navy, United States Naval Institute, Annapolis, 1968.
----, Seemacht Österreich. Die Kaiserliche und Königliche Kriegsmarine 1382-1918, F. Molden, Wien, Münch und Zürich, 1972, 224p.
Sondhause, Lawrence, 'Mitteleuropa zue Sea? Austria and the German Navy Question', Central European History, 20(2), 1987, 125-44.
----, The Habsburg Empire and the Sea: Austrian Naval Policy, 1797-1866, Indiana, 1988.
Pemsel, Helmet, 'Wilhelm von Teggethoff (1821-1871): Admiral of the Unexpected', in J. Sweetman (ed.), Great Admirals. Command at Sea, 1587-1945, Naval Institute Press, Annapolis, 1997, 576p.
Taylor, A.J.P., The Habsburg Monarchy 1809-1918. A History of the Austrian Empire and Austria-Hungary, Penguin, London, 1970, 304p.
Treffer, G. (ed.), Die Weltumseglung der Novara, 1857-1859 {The Round-the-World Voyage of the Novara, 1857-59}, Molden, Vienna, 1973, 224p.
Turner, Brian, 'Novara: Austria's Ship of Fate', in 'Heligoland Bight - Wooden Ship's Last Sea Battle [9 May 1864],' Military History, February 1997, 54-61.
Williams, N., Chronology of the Modern World: 1863 to the Present Time, Barrie & Rockliff, London, 1966.