Hajózástörténeti Közlemények

Krámli Mihály:
Fiume 1848-ban

  Fiume (horvát nevén Rijeka, a név mindkét nyelven folyót jelent) a 18. század közepéig egyike a kisebb adriai kikötõvárosoknak. Mai nevén IV. Béla egyik oklevele említi elõször 1260-ban, mint Magyarország határán lévõ, de a Német birodalomhoz tartozó várost. 1466-tól Fiume a Habsburgok családi birtokaként széleskörû önkormányzatisággal rendelkezett, a várost a császár által kinevezett kapitányok kormányozták. 1515-ben I. Miksa a városnak a "leghívebb" (fidelissima) címet adományozta. I. Ferdinánd 1530-ban megerõsítette a város önállóságát és statútumait. I. Lipót 1659-ben címert adományozott a városnak, és saját zászló használatát engedélyezte. A címer alatt a város jelszava állt: "Indeficienter" (lankadatlanul).[1]
 
  A Habsburg uralkodók közül elsõként III. Károly fordított különös figyelmet a tengeri kereskedelemre és a kikötõkre. 1717. június 2-án kibocsátott pátensével biztosította az Adrián a hajózás szabadságát. E rendeletét az adriai hajózást kézben tartó Velence is kénytelen volt eltûrni. Politikája folytatásaként Triesztet és Fiumét, a birodalom két legnagyobb kikötõvárosát,[2] 1725-ben vámmentes szabad kikötõvé nyilvánította. Károly fõ célja Velence kereskedelmi hegemóniájának megtörése, és a saját tengeri kereskedelem fellendítése volt. A Habsburg Birodalom tengeri kereskedelmét ugyanis Velence tartotta szilárdan a kezében. A birodalom tengeri exportja és importja jórészt velencei hajókon és Velencén keresztül zajlott.[3] Bár utódai folytatták Károly politikáját, elsõsorban Trieszt fejlesztését, a helyzet lényegében változatlan maradt, egészen a Velencei Köztársaság 1797-es bukásáig. Károly rendelkezései már a kezdetektõl fogva elsõsorban a legfontosabb osztrák kikötõnek tekintett Triesztnek kedveztek, Fiume fejlesztése háttérbe szorult.
 
  Mária Terézia a felvilágosult abszolutizmus tudatos, merkantilista gazdaságpolitikája jegyében folytatta az apja által megkezdett tevékenységet. E politika továbbra is elsõsorban a birodalom elsõ számú kikötõjének tartott Trieszt számára kedvezett. Fiume számára a pozitív változást a trónörökös, József fõherceg közbenjárása hozta meg. 1775-ben József Fiumébe látogatott, és az ott tapasztaltak alapján arra a meggyõzõdésre jutott, hogy Trieszt mellett Fiumét is fejleszteni kell. Ennek megvalósítására azt a javaslatot tette, hogy Magyarország kivitelét biztosítsák Fiume számára, mivel ez mind a kikötõ, mind pedig Magyarország számára meghozza a fellendülést. Ennek hátterében valójában tudatos, merkantilista gazdaságpolitika állt. A török uralom alatt elnéptelenedett délvidéki területek ugyanis erre az idõre nyerték vissza vezetõ szerepüket a magyar gabonatermelésben. A XVIII. század elején-közepén több hullámban betelepített - elsõsorban német - telepeseknek az 1760-as és 1770-es évekre sikerült az elhagyott földeket teljesen mûvelésük alá fogni, és jelentõs mennyiségû felesleget termelni.[4] Az elsõsorban kamarai és merkantil arisztokraták tulajdonában lévõ birtokokon keletkezõ felesleget birtokosaik exportálni szerették volna. Miután Ausztria ezt a mennyiséget nem volt képes felszívni, a kivitelnek más piacot kellett keresni. A potenciális piacot Nyugat-Európa jelentette. A kor viszonyai között a kivitelnek két lehetséges iránya adódott: az Al-Duna és a Fekete-tenger, illetve Fiume. Mindkét útvonal elõtt egyformán természeti akadályok tornyosultak. A két megoldás közül Fiumét az tette kívánatosabbá, hogy a legrövidebb útvonalat jelentette a Délvidék és a tenger között, ráadásul ez az útvonal saját területen húzódott, nem úgy, mint a török kézben lévõ Al-Duna.
 

  Az uralkodó elfogadta fia javaslatát, és a Habsburgok családi birtokaihoz tartozó Fiumét 1776-ban Horvátországon keresztül a magyar koronához csatolta. Még ebben az évben a kikötõ megkapta ugyanazokat a jogokat és kiváltságokat is, melyek Triesztet illették. Fiume kormányzójává Majláth Józsefet nevezték ki, akit megbíztak azzal, hogy rendezze Fiume helyzetét. Majláth 1776-ban létrehozta Szeverin megyét, amely horvát területeket is magában foglalt. Ezzel a megoldással azonban sem Horvátország, sem Fiume nem volt megelégedve. Horvátország területének csorbulását, Fiume pedig - amely 1466 óta széleskörû önkormányzatisággal rendelkezett - a horvát joghatóságot sérelmezte. Szeverin megye ellen mind Zágráb, mind Fiume erõteljesen tiltakozott, amibõl látszott, hogy a Majláth-féle megoldás életképtelen.
 
  A tiltakozások hatására Mária Terézia 1779. április 23-án Fiumét és kerületét mint közvetlen testet, separatum corpust, Magyarországhoz csatolta, a város autonóm jogait és belsõ közigazgatási rendszerét megtartva. A Mária Terézia által kiadott diploma elsõ pontja kimondta, hogy Fiume és kerülete Magyarország koronájához tartozó külön területnek tekintendõ, amely nem tartozik Horvátországhoz. II. József 1786-ban a buccari, hreljini és vinodoli kerületeket Littorale Hungaricum (Magyar Tengerpart) néven a fiumei kormányzóságba olvasztotta, miközben feloszlatta az 1776-ban alapított Szeverin megyét. 1787-ben a városi tanács hatáskörét a politikai, gazdasági és törvényszolgáltatási ügyekben az egész tengerpartra kiterjesztette.
 
  Hiába csatolta Mária Terézia Fiumét Magyarországhoz, a magyar országgyûlésnek nem sikerült a bekebelezést törvényben biztosítania. Öt sikertelen felterjesztés után csak a Fiume kérvényével támogatott hatodik nyert szentesítést 1807-ben. Még ebben az esztendõben megalkották az 1807:IV. törvénycikket, mely kimondta, hogy Fiume közvetlenül Magyarországhoz tartozik. A horvát rendek azonban Fiumét Horvátország részének tekintették, és csak I. Ferencnek a horvát rendekhez intézett 1808-as leirata után, 1809-ben ismerték el a várost Magyarország kapcsolt részeként.
 
  1808-ban a bécsi béke Fiumét és az egész tengerpartot francia uralom alá juttatta. A város része lett az úgynevezett Illír tartománynak, egészen visszafoglalásáig, 1813-ig. A tengermellék azonban 1813 után nem került vissza Magyarországhoz, hanem megmaradt külön tartománynak Illír királyság néven, egészen 1822-ig. 1822-ben, még a magyar országgyûlés összehívása elõtt egy királyi leirat visszacsatolta a várost Magyarországhoz. 1823-ban magyar kormányzót neveztek ki a város élére, Ürményi Ferenc személyében. Ürményit 1837-ben Kiss Pál követte, aki 1848 márciusában is a város kormányzója volt.
 
  Fiume és Magyarország viszonyát alapvetõen két dolog határozta meg. Az egyik ezek közül a város autonóm hagyományaiból és nemzetiségi viszonyaiból, a másik pedig Magyarország és Fiume gazdasági egymásrautaltságából következett. Fiume helyzetét tekintve mind nemzetiségi, mind pedig gazdasági érdekei a város Magyarországhoz való tartozását diktálták ebben az idõszakban.
 
  Fiumének 1819-ben 6904, 1847-ben pedig 11 865 (a környezõ településekkel együtt 13 149) lakosa volt.[5] E népesség két fõ nemzetiségi alkotóelemre bontható: olaszra és horvátra. Százalékos megoszlásukra adatok csak 1881-bõl vannak, az olaszok ekkor relatív többségben voltak 44 %-os arányukkal a horvátok 38 %-val szemben. Ugyanezen felmérés szerint az olaszok a horvátok lakta susaki részt nem számolva, a város többi területén 80 %-os többségben voltak. Az 1881-es 44 %-hoz képest 1848-ban valószínûleg magasabb lehetett az olaszok aránya, mivel az 1860-as, 1870-es években jelentõs mennyiségû, elsõsorban szláv bevándorló érkezett a városba Horvátországból, Isztriából és Krajnából.[6] A város gazdasági életében, kereskedelmében az olaszoknak volt döntõ szerepük, õk voltak a belváros lakói, a várost irányító patrícius családok nagy része közülük került ki. Fiume hivatalos nyelve az olasz és a latin volt. A horvátok, valamint kisebb számban a szlovének, a külvárosok lakói voltak, és jórészt mezõgazdasággal foglalkoztak.[7]
 
  A fiumei olaszok féltek a horvátok beolvasztó, a város különleges jogait megszüntetni szándékozó törekvéseitõl, ezért szorgalmazták a városnak közvetlenül a magyar koronához csatolását. Rájuk is érvényesnek tekinthetõk Várady József magyar államtanácsosnak, Fiume kormánybiztosának a dalmáciai olaszokról 1848-ban tett megállapításai: "Az olaszok ugyan olasz véreikhez színak, azonban ezektõl sem védelmi, sem kereskedelmi tekintetben sokat nem várhatván, önállólag pedig fenn nem állhatván, csak a magyar és az osztrák kormány között választhatnak. Dalmáthon lakosai tehát valószínûen azon országhoz állanak, melytõl legtöbb anyagi és szellemi hasznot várhatnak."[8] Az olasz nemzeti mozgalom ekkor még nem volt képes reális alternatívát nyújtani az Adria keleti partján lakó olaszok számára,[9] ezért azok természetes módon arra fordultak, amerrõl maguk számára a legnagyobb elõnyöket remélték Így például a triesztiek Ausztria felé, mivel ez garantálta a város gazdasági felvirágzását. A fiumei olaszok választhattak a közeli, a város különleges jogait megszüntetni szándékozó horvát hatalom, és a távoli, a város helyzete miatt a város jogait tiszteletben tartó, sõt a várost különleges kiváltságokban részesítõ magyar hatalom között. Természetes, hogy más lehetõség híján az utóbbit választották.
 
  1798 után, mikor a Habsburg birodalom Velence és Dalmácia birtokába jutott, Ausztria számára jelentõsen leértékelõdött Fiume szerepe. Ausztria ugyanekkor mesterségesen elsorvasztotta Velence kereskedelmét, mivel a város nem kapott szabad kikötõi státuszt. A velencei kereskedõk így kénytelenek voltak hajóparkjukat Triesztben regisztrálni, melynek következtében Trieszt kereskedelmi flottája hirtelen közel a tízszeresére növekedett.[10]
 
  Fiumének a magyar koronához csatolása esélyt nyújtott a város gazdasági felemelkedésére, mivel a város volt Magyarország egyetlen tengeri kikötõje, és ezen a kikötõn keresztül bonyolódhatott volna Magyarország külkereskedelmének jelentõs része. Azonban ez az esély csak esély maradt a 19. század elsõ kétharmadában, és a fiumei kikötõben rejlõ gazdasági lehetõségeket nem sikerült kiaknázni ebben az idõszakban. Még a 18. században tervek születtek a fiumei kikötõ megnagyobbítására, erre azonban nem került sor, az 1822. után született újabb tervek viszont a megváltozott birodalmi gazdaságpolitika miatt nem találtak kormányzati támogatásra. A nagy hajók kikötésére nem alkalmas, szárazföldi közlekedési háttérrel alig rendelkezõ Fiume nem mérkõzhetett az Ausztria által támogatott és a birodalom fõ kikötõjének tekintett Trieszttel, annak ellenére hogy 1776-ban megkapta ugyanazokat a jogokat, melyek Triesztet illették. 1827-ben Trieszt behozatali forgalma 24 millió Ft, kiviteli forgalma 12 millió Ft, míg Fiuméé 0,2 illetve 1,2 millió Ft volt.[11]
 

  Ebben az idõszakban Fiume kereskedelme, különösen annak Magyarország felé irányuló része igen csekély volt, ezt az alacsony magyar kivitel és a szinte nullával egyenlõ behozatal okozta. Ebben az idõben Fiume tulajdonképpen nem is volt igazi kereskedõváros, ugyanis jövedelmeinek fõ forrását az akkoriban nagy számú hajóépítõ telep és a szabad hajózás, más áruinak fuvarozása képezte, valamint a városban kötél-, szesz- és cukorgyár mûködött. Ennek az volt az oka, hogy a kikötõ kicsiny ki- és beviteli forgalma nem tudta a fiumei kereskedelmi flottát megfelelõ mennyiségû áruval ellátni.[12] Ugyanekkor Ausztria igyekezett az egész birodalom kereskedelmét egyetlen kikötõbe, az általa favorizált Triesztbe terelni, ezt segítette az 1836-ban itt alakult Osztrák Lloyd gõzhajózási társaság is. Így állhatott elõ az a helyzet, hogy a Magyarországra tengeri úton érkezett áruk - bár az országnak volt egy tengeri kikötõje - Trieszten keresztül jutottak be az országba. Mindezen negatív hatások ellenére Fiume forgalma 1825. és 1848. között a kétszeresére emelkedett. Fiume legnagyobb kiviteli tétele a dohány volt, ezt követte a fa, majd a gabona, a repce és a kukorica. A fa kivételével ezek a termények mind Dél-Magyarországról érkeztek.[13]
 
  Fiume alacsony kereskedelmi forgalmát Trieszt erõs versenye mellett legfõképpen a szárazföldi közlekedés nehézségei okozták. Ebben az idõben Fiumét két út kötötte össze Károlyvárossal, ahonnan a kereskedelmi útvonal tovább vezetett Magyarország felé. Az elsõ az 1771-ben átadott Karolina út, amely meredeksége miatt csak teherhordó állatokkal volt járható, és hiányosságai már befejeztekor nyilvánvalóak voltak. A napóleoni háborúk alatt megnövekedett gabonakivitel adta meg a kedvezõ lökést a második út elkészítéséhez, melyet 1809-ben adtak át, és a Lujza út nevet kapta. Ezen az úton már nagy szekerekkel is lehetett közlekedni. Magyarországon 1828. után kezdtek behatóbban foglalkozni a tengeri kivitel ügyével, és 1828-1829-ben készült egy felmérés ebben a tárgyban. Megállapították, hogy a szekerek a tengertõl visszafelé általában üresen közlekednek, és ez megnöveli a fuvarköltséget, ami megdrágítja a magyar gabonát, és rontja a pozícióját a piacon az olcsó orosz gabonával szemben.[14]
 
  A fent vázolt körülmények miatt Fiume nem tudta betölteni kulcsfontosságú feladatát Magyarország kereskedelmében. Érezték ezt a kortársak is, és tudták, ez ellen csak a közlekedési viszonyok javításával tudnak tenni. Amikor Európában megjelent a vasút, Magyarországon és Fiumében az elsõk között merült fel egy fiumei vonal létesítésének gondolata. 1836-ban Deák Ferenc az országgyûlésen a fiumei vasút megépítését - egyéb vonalak mellett - létkérdésnek nevezte.[15] A fiumei vasút fõ szorgalmazója Magyarországon Kossuth Lajos lett. Kossuth 1845 novemberében Fiuméban járt, a fiumei vasúttársaságok ügyében. E látogatása után írta meg 1846. január 27-én megjelent híres cikkét "Tengerhez magyar! el a tengerhez" címmel,[16] amelyben a Vukovár-Fiume vasútvonal állami megépítését szorgalmazta. A Vukovár-Fiume vonallal szemben Széchenyi István 1848 elejére elkészült közlekedéspolitikai koncepciója a Buda-Fiume vonal megépítését tervezte, és a márciusi forradalom elõestéjén az utolsó magyar rendi országgyûlésen vita robbant ki a vasút tervezett útvonala körül.
 
  Könnyen megérthetõ a Fiume, különösen az olasz nemzetiségû kereskedõréteg, és Magyarország egymásra utaltsága. Magyarországnak a fiumei kikötõ nyújtott lehetõséget arra, hogy Ausztriától függetlenítse külkereskedelmét, míg Fiume számára a magyar koronához való tartozás egyszerre jelentette a Trieszt bénító hegemóniája alóli kitörés, a gazdasági felemelkedés lehetõségét, és a horvátok beolvasztó, a város különleges jogait megszüntetni kívánó törekvései ellen védelmet. Ezek voltak vázlatosan azok a tényezõk, melyek meghatározták Magyarország és Fiume kapcsolatát, valamint az egymáshoz fûzõdõ viszony alapvetõ vonásait a forradalom idején is.
 
 

  A márciusi forradalommal új szakasz kezdõdött Fiume történetében is. A forradalom és Batthyány Lajos miniszterelnökké való kinevezésének híre március 17-én érkezett a városba. A hírek hallatán nagy ünnepséget rendeztek, felvonták a magyar lobogót, lelkes beszédeket tartottak, és a városházánál kirakták Kossuth és Batthyány képeit.[17] A fiumeiek üdvözölték az alkotmányos átalakulást, és néhányan március 22-én külön feliratban köszöntötték Kossuth Lajost, akiben a város kereskedelmének pártfogóját látták, és akinek kérték a beleegyezését, hogy róla egy hajót nevezhessenek el.[18] Fiume magyar kormányzója, Kiss Pál ekkor a pozsonyi országgyûlésen tartózkodott, a jelentéseket az ekkor még a kormány helyett mûködõ Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottságnak (MOIB) Gerliczy Henrik alkormányzó küldte. Elsõ, március 22-én kelt jelentésében beszámolt arról, hogy a városban megkezdõdött a nemzetõrség szervezése, valamint arról is, hogy a patríciusokból álló Kapitányi Tanács továbbra is csak zárt ajtók mögött hajlandó tanácskozni. Gerliczy aggodalmát fejezte ki emiatt, mivel attól tartott, hogy ez erõszakos cselekedetekhez vezethet. A MOIB március 31-i válaszában arra utasította az alkormányzót, hogy tegye nyilvánossá a Kapitányi Tanács üléseit, valamint szorgalmazta a polgárok nagyobb arányú részvételét a testületben, de ebbe csak az új törvények megalkotása után kívánt beavatkozni.[19]
 
  Gerliczy március 28-án kedvezõ fiumei állapotokról tett jelentést, a városban nyugalom honolt, ezt azzal magyarázta, hogy nem léteztek nyomasztó úrbéri viszonyok, mint az ország más részein, a nemesség számaránya pedig viszonylag csekély volt. Sokkal veszélyesebbnek ítélte meg a horvátországi politikai mozgalmakat, különösen a Zágrábban március 25-én kiadott "Forderung der Nation" címû röpirat[20] után. A városban megszervezték a nemzetõrséget, de mindössze 40 puska állt a rendelkezésükre, ezért 1000 puskát kért a MOIB-tól.[21] A horvát nemzeti mozgalom, melynek egyik célja Fiume és a magyar tengerpart Horvátországhoz csatolása volt, elsõsorban az inkább horvátok lakta Buccariban (Bakar) jelentkezett. Kiss Pál kormányzó április elején értesült errõl a mozgalomról, ezt jelentette István nádornak, ugyanekkor utasította Gerliczy fiumei alkormányzót és Kukuljeviæ buccari kapitánysági bírót, hogy minden igyekezetükkel próbálják megfékezni a horvát nemzeti mozgalmakat.[22] Kiss Pál, aki már 30 év szolgálati idõt tudott maga mögött, április 22-én bejelentette a nádornak lemondását, amit az el is fogadott.[23] Helyét a fiumei kormányzóság élén Erdõdy János gróf, varasdi örökös fõispán foglalta el, akinek kinevezését Szemere belügyminiszter április 26-án terjesztette fel a nádorhoz.[24]
 

  Az 1847-1848-as országgyûlés idõközben megszerkesztette Fiume és Buccari szabad kikötõk igazgatására vonatkozó törvényjavaslatát, mely az 1848. április 11-én szentesített törvények között a XXVII. cikkelyt foglalta el, és amelynek értelmében azok a szabad királyi városok jogait nyerték el. A törvény értelmében a közigazgatást ezentúl a patrícius Kapitányi Tanács helyett szabadon választott tanács- és képviselõtestületek végezték, a királyi kormányzót az ellenõrzés joga illette meg, melyet nevében Fiume és Buccari kinevezett alkapitányai gyakoroltak. Fiume az új kormányzó kinevezésével párhuzamosan kérte az 1848:XXVII. tc. alapján az alkapitányok kinevezését. Szemere belügyminiszter Vukovics Sebõt szerette volna Buccari alkapitányává kineveztetni, abban bízva, hogy képes lesz a buccari horvát nemzeti mozgalmat megfékezni,[25] de Vukovicsot május 23-án kinevezték Csernovits Péter délvidéki királyi biztos mellé - ugyanolyan jogosítványokkal - királyi biztossá. Az alkapitányok kinevezése végül június 5-én történt meg, Fiume alkapitánya Augusto Tosoni, Buccari alkapitánya pedig Bartal Smaiæ[26] lett. A július 5-én Pesten megnyílt népképviseleti országgyûlésen Fiume követe Giuseppe Susani lett. Fiume még április végén kérte az olasz nyelvnek a hivatalos használatban való meghagyását,[27] mely kérelemnek a további sorsa ismeretlen, de valószínûleg meghallgatásra talált, mert a kormányzónak küldött rendeleteket és leiratokat, valamint a törvényeket olasz fordításban küldték el.[28]
 
  1848 tavaszán-nyarán a magyar tengerpart Magyarország és a megerõsödõ horvát nemzeti mozgalom törekvéseinek egyik fõ ütközõ területévé vált. Mindeközben magyar részrõl történelmi jogon igényt emeltek Dalmáciára, melyet a horvátok is magukénak szerettek volna tudni, egy Ausztriához tartozó Horvát-Szlavón-Dalmát királyság formájában, melynek természetesen részét képezi a magyar tengerpart is. A magyar kormány júniusban propagandát kezdett Dalmáciában, elsõsorban Raguzában a Magyarországhoz csatlakozás mellett. Dalmácia birtoklására azonban nem sok esélye volt Magyarországnak, mivel a szerény propagandán kívül nem állt semmiféle eszköz a rendelkezésére, és a területet elszigetelte Horvátország és a Határõrvidék.
 
  A magyar tengerpart és Dalmácia birtoklásáért kibontakozott kettõs küzdelem az osztrákok által titokban pénzzel és fegyverrel támogatott Horvátországgal meghaladta a fiatal magyar kormány erejét, melyet amúgy is más, fontosabb feladatok kötöttek le. Hamarosan nem csak Dalmácia birtoklása, de Fiume és a magyar tengerpart megtartása is kérdésessé vált. A tengerparti területek elvesztése felé ható okok egyik legfontosabbika maga a földrajzi helyzet volt, mert az ellenséges hangulatú Horvátország és a Határõrvidék teljesen elszigetelte Fiumét Magyarországtól. Paolini fiumei polgár Susaninak, a város képviselõjének írott július 30-i levelében valóságos "istencsapásának" nevezi a Magyarország és Fiume közé beékelõdõ Horvátországot.[29] Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy Fiume helyõrsége, a Leopold ezred hat századnyi katonája horvát volt, és parancsnokuk, Kleindienst ezredes, nem fogadott el semmilyen utasítást Erdõdy kormányzótól. 1848 tavaszán Fiumében is megszervezték a nemzetõrséget (Guardia Nazionale), melynek a fõkapitánya maga Erdõdy lett, míg a zászlóalj parancsnoka Pietro Scarpa, õrnagyi rangban.[30] A nemzetõrség létszáma körülbelül 250 fõ volt, viszont ez az erõ fegyverek hiányában nem sokat ért.[31]
 
  A horvát nemzeti mozgalom eltérõ intenzitással jelentkezett a tengerpart különbözõ területein. Fiume mindvégig hûséges volt Magyarországhoz, az olasz nemzetiségû lakosság nem sok jót várt a horvátoktól. A város horvát nemzetiségû lakossága szintén nem rokonszenvezett a horvát nemzeti mozgalommal, a városba bejövõ, zenével és tánccal nemzeti propagandát kifejteni szándékozó horvát csoportok hûvös fogadtatásban részesültek.[32] Nem így alakult a tengerpart másik kikötõjében, Buccariban a helyzet. Itt már kezdettõl fogva igen erõs volt a horvát mozgalom, és június végére a városi tanács Jellaèiæ horvát bán mellé állt, és a maga rendelkezésére Zágrábból horvát határõröket kapott. Mivel Fiume térparancsnoka megtagadta a kormányzótól az engedelmességet, az nem tudta a magyar hatóságokat megvédeni, és a kincstárat fegyveresen biztosítani. A buccari városi tanács Erdõdy rendeletét felbontatlanul, "nem fogadtatik el" (non si accetta) felirattal küldte vissza, és leváltotta azokat a tisztviselõket, akik nem írták alá a báni hûségnyilatkozatot.[33] Ezek után Buccarival és a vinodoli kerülettel minden összeköttetés megszakadt, ott már a bán rendelkezett.
 

  Fiume sorsát nagyban meghatározta az a tény, hogy helyõrsége horvát katonákból állt. Paolini már említett levelében a horvát katonaság magyar helyõrségre cserélésének égetõ szükségérõl írt.[34] Május 8-án a magyar minisztertanács két tüzérszázadot akart Fiumébe küldeni, ekkor még az osztrák hadügyminisztérium kérésére, hogy megvédjék a várost a szárd-nápolyi egyesült flotta esetleges támadásától. Már akkor látszott, hogy a csapatok nem tudnak Zágrábon keresztül Fiumébe jutni, ezért Deák javaslatára úgy határoztak, a csapatoknak Zágrábot megkerülve kell a városba menni.[35] Ezek a csapatok sohasem érkeztek meg Fiumébe. A buccari események után a magyar kormány sürgõs lépéseket tett, hogy a horvát csapatokat magyarokkal váltsa fel. Mészáros Lázár hadügyminiszter július 7-én kérte az osztrák hadügyminisztériumot, hogy rendeljék Fiumébe a Triesztben állomásozó Este Ferenc Ferdinánd gyalogezred négy századát.[36] Ezek a csapatok sem érkeztek meg Fiumébe, mint ahogy a Mészáros által július és augusztus folyamán kért újabb csapatok sem, ugyanis vagy el sem tudtak indulni, vagy az osztrákok idõközben Itáliába vezényelték õket.
 
  A nemzetiségi konfliktusokkal terhes légkörben kevés esélye maradt annak, hogy sikeresen megkezdõdhetnek a város gazdaságának új alapokon való felvirágoztatására irányuló munkálatok. Tervbe vették az 1847-ben megkezdett kikötõmunkálatok (hullámtörõ építése) folytatását, amire a harmincadpénztárban lévõ pénzbõl 42.000 Ft elkülönítését tervezték.[37] A vasút ügyében jelentõs elõrelépésnek számított, hogy az önálló magyar minisztérium által végrehajtandó 1848:XXX tc. kimondta a fõ vasútvonalak államköltségen történõ megépítését, közülük elsõként és azonnal megépítendõnek a Pest-Fiume vonalat határozta meg. A történelem eseményei azonban jelentõsen késleltették e vonal megépítését, mely végül csak 1873-ban készült el véglegesen.
 
  Május 5-én István nádor levélben javaslattételre hívta fel Spiridion Gopèeviæ trieszti nagykereskedõt és hajótulajdonost a magyar tengeri kereskedelem fellendítése érdekében.[38] Gopèeviæ július 5-i válaszában nem lépett túl az általánosságokon, és az angol intézmények meghonosítását javasolta: nemzeti bank alapítását, a vasúthálózat fejlesztését, a kikötõ kiépítését, áruk behozatalának elõsegítését, szövetkezetek alakítását.[39] Az új magyar kormány, illetve a Pénzügyminisztérium elsõ, Fiumével kapcsolatos ténykedése a trieszti osztrák lottó betiltásának elrendelése volt. Fiume fõ kívánsága az adók csökkentése volt, fõként az igen népszerûtlen szesz- és dohányadó eltörlése,[40] erre a kérdésre viszont már nem született megoldás.
 
  1848 márciusában Ausztria a velencei forradalom következtében elvesztette flottájának zömét, ezért a cs. kir. haditengerészet nem volt képes többé ellátni a tengerpart védelmét. Ugyanekkor megjelent az Adrián az egyesült, Velencével szövetséges szárd-nápolyi flotta. Fiume és a magyar tengerpart hajósai félve hajójuk elkobzásától, nem mertek többé osztrák lobogó alatt kifutni a tengerre, ezért kérték a magyar kormányt, hogy magyar zászló alatt hajózhassanak. A magyar minisztertanács, eleget téve ennek a kérésnek, határozatban szólította fel az osztrák kormányt a magyar lobogónak a külképviseletek útján a külfölldel való megismertetésére, illetve a tengeren való megvédésére.[41] Az elsõ kérést az osztrák kormány teljesítette, a másodikat még ha akarta volna is, akkor sem tudta volna teljesíteni megfelelõ flotta hiányában. Paolini levelébõl tudjuk, hogy több fiumei hajós valóban magyar zászló alatt hajózott, és az elsõ, magyar zászló alatt futó hajót nagy ovációval fogadták Franciaországban.[42] 1848 tavaszán-nyarán megszületett az önálló magyar, pontosabban a magyar zászló alatt hajózó kereskedelmi tengerészet, azonban ez, minden jelentõségétõl eltekintve, inkább kényszer szülte és kérészéletû jelenségnek bizonyult.
 
  A velencei forradalom következtében a cs. kir. haditengerészet nem volt már képes ellátni a kereskedelmi hajózás védelmét, sõt, a fiumei kikötõi és pénzügyõri szolgálatot sem. A magyar kormány 1848. nyarán önálló magyar haditengerészet szervezésébe kezdett. A haditengerészet szervezésének kiinduló pontja az a levél volt, melyben Gaspar Matkoviæ fiumei hajósvállakozó május 12-én Gopèeviæ megbízásából felajánlotta megvételre annak nyolc hajóját a magyar kormánynak, haditengerészet létrehozásának céljából.[43] Mészáros hadügyminiszter az ötletet jónak találta, de a tárgyalásokkal megbízott Közlekedési és Közmunkaügyi Minisztériumban elakadt az ügy. Végül augusztus 3-án Kossuth pénzügyminiszter vette kezébe a haditengerészet szervezését, és utasította Erdõdy kormányzót, hogy hozzon létre egy bizottságot egy-két, hadihajónak alkalmas hajó kiválasztására.[44] A felszerelendõ hadihajók célja részben a kikötõrendészeti és pénzügyõri szolgálatok ellátása, valamint a kereskedelmi hajózás védelme, részben pedig a fiumei magyar közigazgatás és kincstár védelme lett volna egy horvát támadás esetén. A bizottság augusztus 14-én megvételre kiválasztotta a Gopèeviæ tulajdonát képezõ IMPLACABILE brigget, de a hajó Fiumében való felszerelésére már nem került sor, mivel a horvátok augusztus 31-én elfoglaták a várost. Az IMPLACABILE-ét ennek ellenére a magyar kormány október közepén megvásárolta, és parancsnokának kinevezték Vincenzo Domini grófot, a fiumei tengerészeti iskola tanárát. A hajót 1849. januárban megpróbálták Londonban felfegyverezni, de a hatályos angol törvények és Gopèeviæ tisztességtelen eljárása következtében ez nem sikerült.[45]
 
  A buccari horvát hatalomátvétel óta Fiume megtartása is egyre kérdésesebbé vált, annak ellenére, hogy Magyarország Horvátországgal kapcsolatos politikája gyökeresen megváltozott 1848 augusztusára. Magyarország augusztus 27-én már beleegyezett volna Horvátország teljes függetlenségébe is, a magyar tengerpart és az oda vezetõ út biztosítása fejében,[46] a horvátok ekkor azonban már egyáltalán nem voltak hajlandók tárgyalni. Miután a városban állomásozó horvát csapatokat nem sikerült magyar csapatokkal felváltani, a megszervezett nemzetõrségnek meg nem voltak fegyverei, már csak idõ kérdése volt a város elvesztése. Ez az idõpont augusztus végén jött el. Augusztus 26-án a júliusban a báni tisztségébõl elmozdított Jellaèiæ bizalmas értesítést kapott Bécsbõl, hogy hamarosan visszahelyezik báni méltóságába. Ugyanekkor megállapodtak a Magyarország elleni horvát támadásról is. Ennek bevezetõje volt a Fiume elleni támadás. Augusztus során a fenyegetõ horvát támadás árnyékában élõ fiumeiek kétségbeesett levelekkel kérték a kormánytól és a nádortól Fiume megvédését.[47] Augusztus 28-án Josip Bunjevac zágrábi alispán ultimátumot intézett Erdõdy kormányzóhoz, melyben a hatalom és a város átadását követelte. A nemleges válasz után 30-án reggel hatkor 1300 horvát fegyveres vonult fel a Fiumara partján. Erdõdy kormányzó a vérontás elkerülése végett megtiltotta a fegyveres ellenállást, és másnap, 31-én, reggel fél kilenckor a horvát csapatok az uralkodó és a horvát bán nevében egyetlen puskalövés nélkül bevonultak Fiumébe, Erdõdy kormányzó pedig még aznap feloszlatta a nemzetõrséget.[48] A várost a kormányzónak és a magyaroknak néhány napon belül el kellett hagyni. Fiume elfoglalásának fontosságát jelzi, hogy a város kormányzója maga Jellaèiæ lett.
 
  Fiume elfoglalása ellen a magyar kormány és Fiume városa is tiltakozott,[49] de a történteken ez már nem változtatott. Szeptember 4-én Jellaèiæ-ot hivatalosan visszahelyezték báni méltóságába, aki szeptember 11-én támadást intézett Magyarország ellen. Augusztus 31-én a magyar tengerpart megmaradt része is elveszett, a magyar politikai vezetés viszont nem mondott le róla, visszaszerzésére tervek születtek 1848 novemberében, illetve 1849 tavaszán.[50] A Fiume felé vezetõ út megnyitása és a kikötõ elfoglalása óriási stratégiai jelentõséggel bírt, mert így Magyarország a tenger felé kitörhetett volna az elszigeteltségbõl, és jelentõs fegyverszállítmányokhoz juthatott volna. 1849. június 20-án Velence és Magyarország szövetségi szerzõdést kötött, amely elsõsorban a velencei haditengerészet és a magyar hadsereg együttmûködését lett volna hivatva elõkészíteni a térségben, de ebbõl, akárcsak az egyéb tervekbõl, már nem valósult meg semmi. Fiume az 1868-as horvát-magyar kiegyezés után lett ismét Magyarország része 1918-ig, végleges elvesztéséig.