Hajózástörténeti Közlemények

Krámli Mihály:
A Koudelka-misszió
Alfred von Koudelka fregattkapitány látogatása a berlini birodalmi tengerészeti hivatalban és ennek dokumentumai 1909. április 29-30.

  Az Osztrák-Magyar Monarchia elsõ, és egyetlen dreadnought-típusú csatahajóosztályának, a TEGETTHOFF-osztálynak tervezése közben figyelemreméltó epizódra került sor. Az elsõ elkészült tervvariánsok értékelésével párhuzamosan a cs. és kir. haditengerészet vezetése 1909 áprilisában azzal a kéréssel fordult a berlini Birodalmi Tengerészeti Hivatalhoz, hogy saját csatahajó-programjának felgyorsítása érdekében bizalmasan tájékozódhasson az építés alatt álló német csatahajókról. Miután Berlinbõl az engedélyt megadták, a látogatásra még abban a hónapban sor került. A németek még a szövetségesi viszonyok közt is ritkaságszámba menõ módon számos szigorúan titkos információt adtak át az osztrák-magyar haditengerészet részére. Az már más lapra tartozik, hogy ezekbõl az információkból végül igen kevés hasznosult a késõbbi TEGETTHOFF-osztály tervezése során.
 
  Jelen rövid tanulmányban Koudelka fregattkapitány berlini útját, illetve annak fontosabb eredményeit kívánjuk bemutatni. E munka talán legfontosabb részét Koudelka jelentésébõl a német csatahajókra vonatkozó résznek, illetve a bemutatott osztrák-magyar csatahajótervrõl Tirpitz által mondott véleménynek a mellékletben való közreadása képezi. E két forráspublikáció mellett, bár nem tartozik a legszorosabban a tárgyhoz, közöljük még Tirpitznek a cs. és kir. haditengerészet parancsnokához a hármas lövegtornyok tárgyában 1909 novemberében írott levelét.
 
  Szerzõ ezúton szeretne köszönetet mondani két kitûnõ embernek, akik nélkül e munka nem jöhetett volna létre: Balla Tibor alezredes úrnak, a bécsi Kriegsarchiv mellett mûködõ magyar delegáció vezetõjének, akinek a segítsége nélkül nem juthattam volna hozzá a dokumentációhoz; és Kiss László úrnak, aki önzetlenül rendelkezésemre bocsátotta a birtokában lévõ értékes szakirodalmat, valamint nagy segítségemre volt a dokumentumok jegyzetanyagának elkészítésében.
 

  Az osztrák-magyar haditengerészet elsõ dreadnought-osztályának tervezési munkái hivatalosan 1908. május 7-én kezdõdtek meg. Az új csatahajókról ekkor tartották az elsõ megbeszélést, melyen személyesen a haditengerészet parancsnoka, Rudolf von Montecuccoli gróf elnökölt. Az ülésen némi vita alakult ki arról, hogy szükséges-e 19 cm-es melléktüzérség, vagy nem. A tervezési folyamat következõ lépéseként 1908. július 6-án a tengerészeti mûszaki bizottság (Marinetechnische Komitee, MTK) tervpályázatot írt ki az új csatahajókra a haditengerészet mérnökei számára. A pályázat a következõ fõbb paramétereket tartalmazta: 20 000 tonnás vízkiszorítás, 8 db 30,5 cm-es löveg a hajó középvonalában, maximum 19 cm-es, illetve 10 cm-es közepes, illetve könnyû tüzérség, 230 mm-es övpáncél.[1]
 
  1908. november 5-én a haditengerészet a trieszti Stabilimento Tecnico Triestino (STT) és a Danubius hajógyárakat is felkérte a pályázatban való részvételre. A STT-ban, ahol a haditengerészet legtöbb hajója épült, 1907-óta tanácsadóként dolgozott Sigfried Popper, a haditengerészet nyugalmazott vezetõ hajótervezõje. A STT elfogadta a felkérést. A gyár megkeresését valószínûleg erõsen motiválta, hogy a haditengerészet nem szeretett volna lemondani Popper szakértelmérõl. 1909. folyamán az új csatahajók tervezése egyébként szinte teljes mértékben átcsúszott Popper és a STT kezébe. A Danubius, bár a magyar kormány már 1906-ban kifejezésre juttatta, hogy az egyik csatahajónak a magyar gyárban kell épülnie, november 24-én a hiányzó feltételekre való hivatkozással visszautasította a felkérést.[2]
 
  Közel egy évvel az elsõ megbeszélést követõen készültek el az elsõ elõtervek. 1909 februárjában a mûszaki bizottság nyújtotta be az elsõt, ezt követte márciusban a STT Popper által készített hétféle változat. Az összesen nyolc tervbõl öt tíz, kettõ nyolc és egy tizenkét nehézlöveges volt. A mûszaki bizottság még dugattyús gõzgépekkel, a trieszti gyár már Parsons-turbinákkal tervezte a hajókat. A terveknek volt egy fontos közös tulajdonságuk: egyikük sem hasonlított a késõbb megépített csatahajókhoz.
 
  A mûszaki bizottság 1909. április 14-én véleményezte a terveket, majd jelentésük alapján a tengerészeti osztály elnöki irodáján a terveket három csoportba sorolták. Az elsõ csoportba a nyolc nehézlöveges, 19 cm-es közepes tüzérségû hajók (2 db), a második csoportba a tizenkét nehézlöveges hajó, a harmadikba pedig a tíz nehézlöveges változatok (5 db) kerültek. Április 16-án a STT-ból telefonon érdeklõdtek a tervek fogadtatásáról. Bár a tervekben fõként 30,5 cm-es L/50-es lövegek szerepeltek, többek között szóba kerültek a 30,5 cm-es L/45-ös lövegek. A lövegeket gyártó Skodának ugyanis problémái voltak a hosszabb ágyú fejlesztésével, így a trieszti gyár vállalta, hogy a VI. és a VII. számú terveket átdolgozza L/45-ös ágyúkra. Április 20-án a tengerészeti osztály megbízta a gyárat egy újabb, hat ikertoronyban elhelyezett, tizenkét löveges terv kidolgozására, mely 27-ére két változatban elkészült. Nem sokkal ezt követõen, május 5-én, Montecuccoli személyes kérésére a triesztiek elkészítettek egy újabb, a VIII. számot viselõ tervet. E hajó fegyverzete négy darab hármas toronyban elhelyezett tizenkét 30,5 cm L/45-ös lövegbõl állt, ami megegyezett a késõbbi végsõ változatéval.[3]
 
  Mint a fentiekbõl látható, az elsõ elõterv-sorozat 1909 kora tavaszára készült el, s az április hónap különösen mozgalmas volt a csatahajó-tervezési folyamatot illetõen. Miközben a haditengerészet vezetése szinte napi kapcsolatban volt a terveket illetõen a trieszti gyárral, a nagy szövetségesnél, Németországnál is tájékozódni akart az ottani csatahajó-építés tapasztalatairól.
 
  A tájékozódó látogatás elõkészítésének fennmaradt, meglehetõsen szûkszavú dokumentációjából nem derül ki pontosan, hogy mi volt a valódi motívum, és az ötlet mikor merült fel elõször. A haditengerészet vezetése 1909. április 17-én kelt levelében a berlini osztrák katonai attasé, Karl von Bienereth báró vezérkari százados közvetítésével a német Birodalmi Tengerészeti Hivatal (Reichsmarineamt) vezetõjéhez, Alfred von Tirpitz tengernagy, államtitkárhoz fordult, azzal a kéréssel, hogy a legnagyobb titoktartás mellett, még április hó folyamán egy Berlinbe küldendõ futár informálódhasson az építés alatt álló német csatahajókról. A kérést azzal indokolták, hogy a cs. és kir. haditengerészet a közeljövõben 20 000 tonnás csatahajók építését kívánja megkezdeni, s hogy a tervezett csatahajók fegyverzetét minél hamarabb véglegesíthessék, szeretnének tájékozódni a német csatahajók fegyverzetérõl.[4] A fenti, hivatalos indokláson kívül elképzelhetõ, hogy egy ilyen, kardinális kérdésben, mint az elsõ dreadnought-típusú csatahajó, a haditengerészet vezetése nem kívánt kizárólag saját, illetve a trieszti gyár mérnökeire hagyatkozni.
 
  Bienereth közvetítésével április 25-én érkezett meg az engedély Berlinbõl. Az információk átadására a Birodalmi Tengerészeti Hivatalnak az engedélyt nem kisebb személy, mint maga II. Vilmos német császár adta meg. Április 27-én a kijelölt futár, Montecuccoli titkára, Alfred von Koudelka báró fregatttkapitány[5] megkapta a berlini kiutazásra az utasítást.[6] Koudelka másnap elutazott Berlinbe, ahol két napot töltött, s valószínûleg a második nap, 30-a estéjén utazott vissza Bécsbe.
 

  Mielõtt rátérnénk Koudelka berlini útjának ismertetésére, feltétlenül szükséges az osztrák-magyar információgyûjtés fõ tárgyáról, az akkori legújabb német csatahajókról néhány szót ejteni.
 
  Az 1900-ban elfogadott német flottatörvény alapján a német flotta fejlesztése az úgynevezett "hármas tempó" (Dreiertempo) szerint folyt: azaz évente két új csatahajó és egy páncélos cirkáló építésére biztosítottak fedezetet. A haditengerészet szerette volna elérni, hogy 1906-tól úgy változtassák meg a törvényt, hogy az 1900-as törvény szerint elérendõ 38-as csatahajó-állományt növeljék meg egy vagy két újabb csatahajóosztállyal. A több oldalról támadott elképzelést végül nem sikerült megvalósítani, az 1906-ban a Reichstag által elfogadott kiegészítés a csatahajók számát változatlanul hagyta, viszont a páncélos cirkálók számát 14-rõl 20-ra emelte.
 
  Az 1905-ös költségvetés az öttagú DEUTSCHLAND-osztály két utolsó tagja[7] számára biztosította a pénzügyi fedezetet, így 1906-tól lehetett megkezdeni a következõ csatahajó-osztály építését. Az 1906-tól építendõ új hajók tervezésének megkezdésére 1903 decemberében személyesen II. Vilmos, a szenvedélyes amatõr csatahajó-tervezõ utasította a Birodalmi Tengerészeti Hivatal fejlesztési részlegét. A császár a következõ specifikációkat határozta meg: 13 000 tonna vízkiszorítás, 4×28 cm, 8×21 cm fegyverzet. 1904 januárjára háromféle tervváltozat készült el. Egy, március végén keletkezett, a terveket elemzõ emlékirat a 21 cm-es ágyúkat a "jövõ közepes kaliberének" nevezte. Ugyanekkor, tekintettel a nemzetközi trendekre, a vízkiszorítás 14 500-15 000 tonnára emelését, és a 21 cm-es lövegek számának 16-ra való növelését javasolta.[8]
 
  1904. április 2-án Rudolf von Eickstedt ellentengernagy, a fejlesztési részleg fõnöke, Tirpitznek írott emlékiratában közepes tüzérség nélküli, 10-12 db 30,5 cm-es ágyúval felszerelt, 16 000-18 000 tonnás hajók építését javasolta, arra hivatkozva, hogy a jövõben a britek is valószínûleg ilyen hajókat fognak építeni. A tavasz folyamán azonban csak a 21 cm-es közepes tüzérségû költségszámításai folytak. Financiális okokból a vízkiszorítást egyelõre 14 000 tonnában maximalizálták. 1904. folyamán végül mindvégig csak a 21 cm-es közepes tüzérségû terv különféle változatai voltak napirenden.[9]
 
  1905. február 20-án jelentés érkezett a londoni német katonai attasétól, hogy a britek következõ csatahajója 18 000 tonnánál nagyobb lesz. Ennek hatására elkészült egy 15 000 tonnás, 8×28 cm-es fõ fegyverzetû,[10] 15 cm-es közepes tüzérségû hajó terve. Márciusra négy alváltozat készült, mindegyik egységes nehéztüzérséggel. Március 18-án II. Vilmos a 15 700 tonnás változatot hagyta jóvá, s ezzel szimbolikusan a német haditengerészetben is beköszöntött a dreadnought-korszak.[11] Összehasonlításként, a britek 1904 októberében kezdték el az egységes nehéztüzérségû csatahajó tervének kidolgozását. A végsõ koncepciót 1905. február 22-én hagyták jóvá, a részletes terveket május 12-re készítették el.[12]
 
  1905 májusában és júniusában újabb hírek érkeztek Londonból: kiderült, az új csatahajó fegyverzete 10×30,5 cm-es löveg lesz, s gõzturbináival 21 csomós sebességre lesz képes. E hírek, illetve tavaszi földközi-tengeri útjának hatására II. Vilmos egy 22 csomós, gyors csatahajó terveivel kezdte bombázni a haditengerészetet. Tirpitz csak nehezen tudta elmagyarázni az uralkodónak, hogy ez a terv a Vilmos által elképzelt 14 000 tonna helyett csak 19 000 tonna vízkiszorítással valósítható meg. 1905 folyamán Tirpitz tovább ragaszkodott a 16 000 tonnás vízkiszorítási limithez. A hajók növekvõ ára mellett ennek fontos oka volt, hogy a kieli Vilmos Császár-csatornán maximum ekkora hajók tudtak átmenni. 1905 szeptemberében Eickstedt újabb javaslatot tett: a márciusi terveket változtassák meg oly módon, hogy az oldalt elhelyezett négy egyes tornyot cseréljék ikertornyokra, ezzel a vízkiszorítás 17 000-17 500 tonnára növekedne.[13]
 
  1905. szeptember 11-én végül Tirpitz beadta a derekát, s utasítást adott a 18 000 tonnás terv kidolgozására, melynél már nem kellett tekintettel lenni a meglévõ csatorna méreteire. A hajó tervezett szélessége így 24 m-rõl 26 m-re nõtt, s így a megerõsített válaszfalat, mely késõbb a torpedófal nevet kapta, 2,5 m helyett 3,5 m-re lehetett elhelyezni a hajó oldalától. A csatorna ügye hamarosan rendezésre került, s 1907. és 1914. között megtörtént a kibõvítése.[14] Az 1905 õszén készített, F jelû tervet számos variáns követte, egészen a végleges változatig, melyet II. Vilmos 1906. június 21-én hagyott jóvá. A fõ fegyverzet, a hatszög alakban elhelyezkedõ, hat ikertoronyban lévõ 12 db 28 cm-es ágyú minden variánsban változatlan maradt.[15] Az új hajóknál felmerült ugyan a gõzturbinákra való áttérés lehetõsége, de a haditengerészet vezetése üzleti, financiális és konstrukciós okokra hivatkozva ezt nem kívánta siettetni, ezért a hagyományos, dugattyús gõzgépek mellett döntöttek.[16]
 
  A dreadnought-típusra való áttéréssel a németek nagy hangsúlyt fektettek hajóik túlélõképességére, különös tekintettel a vízvonal alatti védelemre. Ennek érdekében nem sajnálták a pénzt költséges, 1:1 arányú robbantási kísérletekre, melyeken a védelmi rendszereket tesztelték. A világon elsõként, 1906-ban, õk végeztek ilyen kísérletet, a második helyen az Egyesült Államok áll, ahol 1908-ban folyt le az elsõ ilyen teszt.[17] A nem csak elméleti megfontolások, de komoly kísérleti adatok alapján kialakított torpedóvédelmet a német csatahajókon a hajótest gondos és aprólékos, vízmentes válaszfalakkal való felosztása egészítette ki. A németek a hajók méretéhez képest erõs páncélzat alkalmazására törekedtek, a páncélzat az össztömeg nagyobb százalékát tette ki, mint a brit hajóknál.[18] 1908 õszén a németek, a hagyományosnak mondható, páncéllemezekre, illetve régi hajókra való rálövés mellett a NASSAU-osztályt reprezentáló szekción végeztek lõkísérleteket, a modern hajók páncélvédelmét tesztelve. Mindezekrõl Koudelka jelentése is részletesen megemlékezik (l. I. melléklet).
 
  Az elsõ német dreadnought-osztály, a NASSAU-osztály[19] elsõ egységének, a NASSAU-nak 1907. július 22-én fektették le a gerincét. A négytagú osztály egységei 1909 októbere és 1910 májusa között álltak szolgálatba. A "hármas tempó" alapján ugyan a DEUTSCHLAND-osztályt követõ osztály elsõ egységeit 1906-ban el kellett volna kezdeni építeni, s ehelyett az új csatahajók építése csak 1907-ben kezdõdött el, azonban, végigtekintve a fenti tervezési folyamaton, korántsem egy, a DREADNOUGHT híre által sokkolt és megbénított német haditengerészet képe bontakozik ki. Az építés megkezdését többek között a megfelelõ méretû sólyák kialakítása késleltette, s e késedelmet részben kompenzálta, hogy 1907-ben kettõ helyett egyszerre négy csatahajó építését kezdték meg.
 
  1906 májusában újabb, nyugtalanító hírek érkeztek Londonból. A német katonai attasé egy jelentésében beszámolt arról, hogy a britek 34,3 cm-re akarják növelni nehézlövegeik kaliberét. Mindez elsõsorban azért volt roppant kellemetlen a német haditengerészet számára, mert éppen elõkészítés alatt állt a flottatörvény újabb kiegészítése (1908-as kiegészítés),[20] s az elõreláthatóan tovább növekvõ méretek és költségek a flotta vezetésének félelmei szerint veszélyeztethették ennek elfogadását, ám e félelem késõbb alaptalannak bizonyult.
 
  A következõ csatahajóosztályról 1906 szeptemberére a fejlesztési részleg készített több tervváltozatot. A 12×30,5 cm-es fõtüzérségû, 22 000-23 000 tonnás hajók övpáncélja 20-30 mm-rel lett volna vastagabb az elõzõ osztályénál, s már turbinák hajtották volna. A fõ problémájuk az volt, hogy ekkor még túl drágának tûntek. 1907 februárjában Tirpitz vezetésével egy bizottság számos toronyelrendezést vizsgált meg, 28 cm-es, illetve 30,5 cm-es lövegekkel. Március 6-án Tirpitz utasította a fejlesztési részleget egy, a NASSAU-osztályhoz hasonló elrendezésû, 12×30,5 cm-es fõtüzérségû, 300-320 mm-es övpáncélú, 20 csomós sebességû csatahajó alternatív tervváltozatainak kidolgozására, mind dugattyús, mind turbinás gépekkel.[21]
 
  1907 áprilisában a haditengerészet vezetésében viták folytak arról, hogy szükséges-e a nehézlövegek kaliberét 30,5 cm-esre növeli, sokan a 28 cm-es kaliber megtartása mellett érveltek. 1907 májusában a fejlesztési részleg hat tervet dolgozott ki 30,5 cm-es lövegekkel, öt, illetve hat lövegtoronnyal, különbözõ elrendezésben. 1907. május 17-én tartott értekezleten a 22 000 tonnás, lényegében a NASSAU-osztály megnövelt változatának tekinthetõ 12. számú tervet fogadták el. Ugyancsak nagyjából ebben az idõben született arról döntés, hogy a hajókat 45-ös helyett 50-es kaliberhosszúságú lövegekkel látják el. Véglegesen eldöntötték, hogy az új csatahajókat is dugattyús gõzgépekkel építik, s csak 1910-tõl vezetik be a csatahajókon a gõzturbinákat.[22]
 
  1907 májusától kezdve még számos kisebb-nagyobb változtatást végeztek a terven. Az eredetileg 320 mm-esre tervezett övpáncélt súlytakarékossági okokból 300 mm-esre redukálták, a 15 cm-es lövegek számát 12-rõl 14-re emelték, nagyobb és erõsebb gépek beépítésérõl döntöttek. Mindez a tervezett konstrukciós vízkiszorítás 22 400 tonnára emelkedésével járt együtt. A végleges terveket II. Vilmos 1908. február 22-én hagyta jóvá. A flottatörvény új kiegészítését, illetve az osztály költségeit a Reichstag 1908. március végén szavazta meg.[23] A négytagú HELGOLAND-osztály[24] három tagját 1908 október-novemberében, negyedik tagját 1909 márciusában kezdték el építeni. A négy csatahajó 1911 júliusa és 1912 májusa között állt szolgálatba.
 
  A következõ csatahajóosztály tervezésénél igen fontos szempont volt a német haditengerészet számára, hogy a hajók ára lehetõleg ne haladja meg az elõzõ osztály egységeiét. A "négyes tempó" (Vieretempo) bevezetése és a dreadnought-építés ugyanis gyors ütemben merítette ki az államkasszát, s az államkincstár többször tiltakozott a flotta költekezése miatt. Tirpitz 1908. május 15-én utasította a fejlesztési részleget az új osztály tervezési elõmunkálatainak megkezdésére. Az új hajókat már dugattyús gõzgépek helyett turbinákkal kellett ellátni. A fegyverzet továbbra is 12×30,5 cm-es ágyúkból állt volna, de teljesen más elhelyezésben. Az új lövegtorony-elrendezés a brazil MINAS GERAIS-éra hasonlított: elõl és hátul két-két emelt helyzetû torony, a hajó közepén pedig két oldalt egy-egy szárnytorony, így egy oldalsortûzben nyolc helyett tíz löveg vehetett részt. Az ezek alapján elkészített változatok vízkiszorítása 23 600 és 24 500 tonna között változott. E csatahajók az árkalkulációk alapján túl drágának tûntek. A technikai elõrelépés (turbinák, tíz csöves oldalsortûz) és a túl magas ár konfliktusának feloldására Bürkner titkos tanácsos tett 1908 júliusában megoldási javaslatot. Úgy vélte, az elöl lévõ emelt lövegtorony feláldozásával a vízkiszorítás 1600 tonnával csökkenthetõ, és így hajó ára alig haladná meg a HELGOLAND-osztályú hajókét.[25]
 
  1908 nyarán a fejlesztési részleg lázasan kereste a súly- és az árcsökkentés lehetõségeit, egyelõre megtartva a hat lövegtornyos konstrukciót. Szeptemberben Tirpitz a 24 600 tonnás, 12 nehézlöveges Ic jelû változatot választotta a következõ csatahajóosztály (ERSATZ HEIMDAL) prototípusaként. 1908 késõ õszén azonban a haditengerészet költekezése, és Tirpitz személye is, a belpolitika kereszttüzébe került, ezért az államtitkár 1909 januárjában parasztáldozatként feláldozta az egyik lövegtornyot. A nehézlövegek számának 10-re csökkentésével sikerült az árat 50 millió márkáról 47 millió márkára szorítani. A döntést követõen több tervváltozat készült, eltérõ toronyelrendezéssel. A végsõ befutó a 16-os számú terv lett: elöl egy, hátul két, emelt helyzetû lövegtoronnyal, a két oldalsó torony pedig egymáshoz képest eltolva, diagonálisan (en échelon) elhelyezve. Ez az elrendezés lehetõvé tette, hogy - ugyan korlátozott szögtartományban - egyszerre mind az öt lövegtorony részt vehessen az oldalsortûzben.[26]
 
  Az új osztály tervezésekor nagy hangsúlyt fektettek a páncélvédelem növelésére. 1908 õszén több lõkísérletet végeztek 28 cm-es gránátokkal egy szolgálatból kivont kazamatahajón, illetve a Krupp meppeni lõterén 300 mm-es övpáncélú korszerû csatahajó-szekción. Miután a 28 cm-es gránát 4000 méterrõl átütötte a szekciót, az 1909. januári tervekben a korábbi 320 mm-rõl 340 mm-re növelték az övpáncél vastagságát. A végsõ változatnál az övpáncélt 350 mm-re vastagították. Az utolsó, záró megbeszélést az új osztályról 1909. április elején tartották, itt véglegesítették, hogy a hajók három csavarosak lesznek.[27]
 
  Az osztály építésére vonatkozó utasítást II. Vilmos 1909. szeptember 30-án adta ki. Az utasítás négy hajóra, egy négytagú osztályra vonatkozott. A típus továbbfejlesztésének szánt ERSATZ ODIN/PRINZREGENT LUITPOLD tervezése 1909 õszén kezdõdött meg. A 34,3 cm-es lövegekkel felszerelt brit ORION-osztály hírére felmerült annak a lehetõsége, hogy a hajót négy darab hármas lövegtoronnyal lássák el, de ezt a magas ár miatt elvetették. Ugyancsak felmerült, az angol hajó mintájára, hogy mind az öt lövegtornyot a hajó középvonalában helyezzék el. Az errõl folyó vitát a pénzügyi helyzet zárta rövidre 1910 januárjában: a hajó építése gyors megkezdésének a lehetõsége kizárta, hogy új tervet készítsenek. Az egyetlen változtatást a középsõ csavartengelyt hajtó dízelmotor tervezett beépítése jelentette. Miután a motor nem készült el idõben, a számára kialakított gépház üresen, a középsõ hajócsavar pedig hajtás nélkül maradt.[28] A PRINZREGENT LUITPOLD, miután lényegében azonos tervek alapján készült, a KAISER-osztály[29] ötödik tagjává vált. Az osztály építését 1910 januárja és októbere között kezdték el építeni, s 1912 augusztusa és 1913 júliusa között álltak szolgálatba.
 

  Koudelka 1909. április 29. reggelén jelent meg a berlini Birodalmi Tengerészeti Hivatalban, a Leipziger Platz 13 szám alatt,[30] ahol Gustav von Bachmann ellentengernagy, a központi osztály (Zentralabteilung) vezetõje fogadta. Bachmann vezette be Tirpitzhez. Tirpitz melegen üdvözölte Koudelkát, és elmondta, maga az uralkodó engedélyezte, hogy olyan adatokat adjon át a legújabb csatahajókról, melyeket még a német haditengerészetben is kevesen ismernek. Koudelka átadta írásos megbízatását, mely egyben a titoktartásra vonatkozó klauzulát is tartalmazta, ezt Tirpitz lemásoltatta.[31]
 
  Az osztrák-magyar dreadnought tervek iránt a britek is erõsen érdeklõdtek, ezért Koudelkát berlini tartózkodása idején mindvégig követte egy angol kém. A 29-én egyenruhában megjelenõ Koudelkát a beszélgetés elején Tirpitz az ablakhoz hívta, és megmutatta neki a túloldalon ácsorgó kémet, majd megkérte, hogy a következõ napon civilben jöjjön be.[32] E kis közjátékot követõen Tirpitz két órás, kötetlen beszélgetést folytatott Koudelkával a német csatahajók fejlesztésérõl. A beszélgetésnél jelen volt még Bachmann ellentengernagy, illetve Werner von Rheinbaben sorhajóhadnagy (Kapitänleutnant). Ezt követõen Tirpitz Koudelka rendelkezésére bocsátotta von Rheinbaben sorhajóhadnagyot, aki végigkalauzolta õt a Birodalmi Tengerészeti Hivatal különbözõ osztályain, ahol belenézhetett a tervrajzokba, illetve a különféle jegyzõkönyvekbe. Koudelka jelentésében megjegyezte, hogy a csatahajók átnézeti terveinek mindegyikén Vilmos császár jóváhagyása és aláírása szerepel. Tirpitz arra is ígéretet tett, hogy a cs. és kir. haditengerészet részérõl a jövõben felmerülõ kérdésekre választ fognak adni.[33]
 
  Másnap, április 30-án Veit titkos tanácsos kalauzolta a tervekbe újra betekintõ Koudelkát, akivel a turbinákról és a fényszórókról folytatott beszélgetést. Veit megmutatta Koudelkának a NASSAU négy méter hosszú modelljét is. Miután Koudelka végzett a tervek áttekintésével, melyekrõl rövid feljegyzéseket és skicceket készített, ismét Tirpitzhez ment, köszönetet mondani a lehetõségért és az átadott információkért. Tirpitz itt újra a német haditengerészet által elvégzett torpedó- és lõkísérletek eredményeire hívta fel a figyelmet, illetve melegen ajánlotta ezek figyelembe vételét a cs. és kir. haditengerészetnek.[34]
 
  Koudelka nem üres kézzel ment Berlinbe, magával vitte a STT által készített VI számú elõtervet. Az öt, középvonalban elhelyezett ikertornyos (elöl és hátul két-két torony emelt helyzetben, az ötödik torony a kazán és a gépház között, a brit ORION-osztályhoz hasonló elrendezés), 10×30,5 cm-es és 14×15 cm-es fegyverzetû, 20 000 tonnás, 151×26 méteres, 230 mm-es övpáncélú hajót Tirpitz túl kicsinek találta a fegyverzethez képest, az övpáncélt pedig túlságosan gyengének ítélte. Tirpitz, a német torpedó- és lõkísérletek eredményeire hivatkozva a az egyik lövegtorony elhagyását, és az övpáncél feletti citadellapáncél 200 mm-rõl 150 mm-re való redukálását javasolta, melyek eredményeként az övpáncél 300 mm-re vastagítható. Új lövegtorony elrendezésnek egy orr- és egy tattornyot, valamint két diagonális elhelyezésû oldaltornyot javasolt (a brit INVINCIBLE-höz hasonló elhelyezés). Tirpitz a terv torpedóvédelmét (mely a RADETZKY-osztály másolata volt) sem tartotta megfelelõnek, a kívülebb lévõ páncélozott, és a belül lévõ, páncélozatlan válaszfal felcserélését javasolta, melynek következtében a torpedófal 2,45 m helyett közel 4 méterre került volna a külhéjtól.[35]
 
  Tirpitz, a legfelsõbb engedély birtokában szövetségesek között is ritkán tapasztalható nyíltsággal beszélt a legújabb eredményekrõl és tervekrõl; Berlinben ugyanis igen valószínûtlennek tartották, hogy a két ország valaha is háborús konfliktusba keveredik egymással a tengeren. Koudelka révén, mint azt jelentésében maga is megjegyzi, a cs. és kir. haditengerészet nagyszámú, igen fontos információhoz jutott hozzá. [36]
 
  Mint említettük, Koudelka, bár ez jelentésébõl nem derül ki, valószínûleg még 30-án este visszautazott Berlinbõl Bécsbe. Titkos jelentését, és annak lényegi részét képezõ mellékleteit május 1-én és 2-án írta meg Bécsben. Maga a rövid, két oldalas jelentés csak az utazás körülményeirõl számol be, a megszerzett adatokat és tapasztalatokat a jelentés hat melléklete tartalmazza. Ezek között messze a legfontosabb az 1. számú és a 4. számú melléklet. Az 1. melléklet a német csatahajók fejlesztésérõl, illetve a torpedó- és a lõkísérletek eredményeirõl számol be, s egyben ez a legnagyobb terjedelmû. A 4. melléklet Tirpitz véleménye a VI. számú osztrák-magyar csatahajó elõtervrõl. A 2. melléklet egyetlen lap, a legújabb német (KAISER) csatahajóosztály és a VI. terv mûszaki adataival. A 3. melléklet Koudelka által emlékezetbõl, szabad kézzel pauszra rajzolt vázlat a leendõ KAISER-osztályú csatahajóról. Az 5. melléklet Egyéb címszó alatt néhány nagyon rövid általánosságot tartalmaz az új német torpedókról, torpedónaszádokról, a lékponyvák alkalmazásáról. A 6. melléklet a Veit titkos tanácsossal a turbinákról és fényszórókról (túlnyomórészt a fényszórókról) folytatott beszélgetést foglalja össze. A mellékleteket Koudelka személyesen a haditengerészet parancsnokának, Montecuccolinak adta át. A mellékletek mind a mai napig szorosan összehajtva, az eredeti, "Streng geheim" feliratú, hét papírpecséttel ellátott borítékban vannak.[37]
 

  Elérkeztünk a legnehezebb, mai ismereteink alapján teljes bizonyossággal alig megválaszolható kérdéshez: mi és hogyan hasznosult a Koudelka által Berlinbõl hozottakból? Az iratokban, még azokban is, ahol szinte bizonyosra vehetõ, hogy a német haditengerészettõl származó információk vannak, feltehetõen a titoktartás miatt, semmiféle utalás nem történik Koudelka útjára. Az is kérdéses, hogy ki, mikor és mennyit tudhatott meg ezekbõl az információkból. A jelentés, más iratokkal ellentétben, nem járta meg a szokásos utat az osztályok között, s mint ez a kézzel ráírt "pro domo" megjegyzésbõl kiderül, a borítékba zárt mellékletek május 3-án személyesen Montecuccolinak kerültek átadásra.[38] Biztonsággal csak annyit állíthatunk, hogy a jelentés teljes tartalmáról Koudelkán kívül egyedül Montecuccoli tudott.
 
  Mi az, amit biztosan tudunk? Például azt, hogy Tirpitz, illetve a német haditengerészet teljesítette a további információcserére tett ígéretét. Példa erre a III. mellékletben közölt 1909. november 26-i Tirpitz levél, valamint, szintén 1909. november-decemberébõl a német nehézlöveg-árakról folytatott bizalmas levélváltás.[39] A 24 500 tonnás csatahajó tervezésének anyagában is található utalás bizonyos német adatátadásra, pontosabban erre való várakozásra, de e témában csak további kutatások alapján lehet többet mondani.
 
  Az is kétségtelen, hogy a tervezés következõ szakaszában jelentõsen megvastagították az övpáncélt. Az 1909. június 9-én kiírt újabb pályázat már 280 mm-es övpáncélt írt elõ.[40] Több irat azonban 1909 õszérõl még vastagabb, 300 mm-es tervezett övpáncélról tesz említést, mely megfelelt a Tirpitz által ajánlottnak. A STT által 1909 õszén készített részletes páncéltömeg-számításokban 300 mm-es övpáncélról van szó, ugyanakkor a lövegtornyok barbettái, illetve a parancsnoki torony 280 mm-esek, mint az késõbb ténylegesen megvalósult.[41] Még érdekesebb a MTK fõnökének, Luzian von Ziegler ellentengernagynak a hajótest szilárdságáról írt, 1909. november 30-án kelt véleménye. Ziegler megállapítja, hogy a hajó méretéhez képest a test konstrukciója túlságosan gyenge, ami láthatóan a súlymegtakarításra való törekvés eredménye. Ziegler két további, a bordákat összekötõ hosszgerenda beépítését tanácsolta, az így keletkezõ többletet ellensúlyozandó a szerinte "túldimenzionált" övpáncél vastagságának 300 mm-rõl 290 mm-re csökkentését javasolva.[42] A fentiek alapján látható, hogy a késõbbi TEGETTHOFF-osztály részletes terveinek elkészítésekor volt egy olyan fázis, amikor napirenden volt a 300 mm-es övpáncél alkalmazása. Viszont az is megállapítható, hogy a német javaslattal szemben, ennek ellentételezéseként nem tervezték a kazamaták páncélzatának csökkentését. Végül egy olyan konstrukciós javaslatot fogadtak el, amelynek többlettömege miatt az övpáncélt 280 mm-esre kellett csökkenteni.[43]
 
  Végül elérkeztünk a legkényesebb, és egyben a legnagyobb érdeklõdést kiváltó kérdéshez, a torpedóvédelemhez. Mint az mindenki számára, aki egy kicsit is járatos a témában, közismert, ez volt az a terület, a páncélfedélzet elhelyezésére, valamint a vízmentes válaszfalakra vonatkozó javaslattal egyetemben, ahol az átadott információkból semmi nem hasznosult. Mint láttuk, a németek elsõ dreadnought-osztályuktól kezdve kiemelt figyelmet szenteltek a vízvonal alatti védelemnek, abból az alapvetésbõl kiindulva, hogy ezeket az értékes csatahajókat nem szabad kitenni annak, hogy egyetlen torpedótól vagy aknától elsüllyedjenek. Ezt a veszélyt valamilyen szinten az osztrák-magyar haditengerészet is érzékelte, hiszen a német NASSAU-osztállyal párhuzamosan tervezett RADETZKY-osztályon szintén bevezetésre került a torpedófal. Ám ez a torpedófal, mely pusztán elméleti spekulációkon alapulva lett megtervezve, hiába volt vastagabb, mint a német hajón (50 mm 30 mm-rel szemben) nem tölthette be eredményesen a feladatát. A RADETZKY-osztályon a torpedófal 2,45 méterre helyezkedett el a külhéjtól, míg a NASSAU-nál ez a távolság 3,7 méter volt. Az 1906-tól kezdõdõ német 1:1 arányú vízvonal alatti robbantási kísérletek megmutatták, hogy az osztrák-magyar hajókon alkalmazott elrendezés hatástalan.
 
  A leendõ TEGETTHOFF-osztály terveit, bár a haditengerészetnél már nyugállományba vonult, ugyanaz a Popper készítette, aki az elõzõ osztályét. Popper a 20 000 tonnás, közel 3,5 méterrel szélesebb dreadnoughtok esetében szinte hajszálra a RADETZKY-osztályon alkalmazott torpedófal-elrendezést ültette át. 1909 májusától a haditengerészetnél legalább két olyan ember volt, akinek teljes mértékben tisztában kellett azzal lennie, hogy a Popper-féle torpedóvédelem nem jó: Montecuccoli és titkára, Koudelka. Ugyanakkor, paradox módon, a méretéhez képest igen szélesnek számító 20 000 tonnás csatahajón bõségesen lett volna elegendõ hely hatásos torpedóvédelem kialakítására. És akkor még nem is említettük, hogy a végleges terv 2 méterrel szélesebb volt, mint a Tirpitznek bemutatott VI. számú elõterv. Mindezek után kevéssé érthetõ, hogy mégis miért így épültek meg ezek a hajók, s legfõképpen az, hogy aki a leginkább megtehette volna, vagyis Montecuccoli, miért nem avatkozott be ebben a kérdésben. A már hivatkozott Ziegler-féle vélemény ugyan nem kifogásolta a torpedóvédelem elhelyezését, de alapvetõen nem is ennek vizsgálata volt a feladata.
 
  Tény ugyanakkor, hogy a haditengerészetben, már az újabb csatahajóosztály tervezésének megkezdésekor sokan tisztában voltak az épülõ TEGETTHOFF-osztály torpedóvédelmének fogyatékosságaival. A Popper utódja, Franz Pitzinger által jegyzett, az 1913. januári 24 500 tonnás csatahajótervet megelõzõ, 1912 tavaszán a MTK által készített 25 200 tonnás terv a németekéhez hasonló torpedóvédelemmel (4,1 m, 2×19 mm, szén a torpedófal és a kettõs fenék között) rendelkezett. A páncélfedélzet, és a torpedófal kialakítása azonban egy, a Rivista Marittima 1911. decemberi számában megjelent olasz publikáció figyelembevételével lett kialakítva. Ugyanakkor a torpedófal melletti széntárolók kialakításakor a német csatahajókra, és a németek által végzett kísérletek eredményeire hivatkoznak.[44] A 24 500 tonnás terven, kissé gyengített formában (4 m, 2×18 mm) ugyanez az elrendezés jelenik meg. Mint az már ismert, a cs. és kir. haditengerészet 1914. június 10-én sikeres 1:1 arányú szekciókísérlettel tesztelte e torpedóvédelem hatékonyságát.[45]
 
  Érdekes pengeváltásra került sor az építendõ új csatahajók (24 500 t) bizonyos technikai részletkérdéseirõl a haditengerészet és a STT vezetõsége részvételével zajló 1913. december 1-i megbeszélésen. A STT vezetõsége többek között tolmácsolta a jelen nem lévõ Poppernek a Pitzinger-féle tervhez fûzött, kritikának is beillõ javaslatait. Még a jegyzõkönyv visszafogott soraiból is érezhetõ, hogy ezekre Pitzinger meglehetõsen dühösen reagált, s többek között azt a külön megjegyezést tette, hogy sokkal fontosabb hatásos víz alatti védelemmel ellátni a csatahajót, mint fölöslegesen megduplázni a vízvonali lemezelést.[46] Ezzel lényegében Pitzinger azt mondta ki, hogy véleménye szerint a TEGETTHOFF-osztályon alkalmazott Popper-féle torpedóvédelem hatástalan. Ebben a kérdésben végül úgy tûnik, széleskörû konszenzus alakult ki a haditengerészet mérnöki- és tisztikarában. A SZENT ISTVÁN elvesztése után lefolytatott vizsgálat 1918-ban, bár némileg finomkodó formában, ezt végül hivatalosan ki is mondta.[47]
 
  A német csatahajók és csatacirkálók híresen jó túlélõképessége a jól megkonstruált torpedóvédelem mellett a hajótest vízhatlan válaszfalakkal való minuciózus felosztásának is köszönhetõ. Mint az Koudelka jelentésben külön aláhúzva olvasható (l. I. melléklet), a németek e válaszfalakon egyáltalán nem vágtak ajtónyílásokat. Ezzel szemben a TEGETTHOFF-osztályon csak a gép- és a kazánházak fõ vízmentes válaszfalain összesen négy ajtó található. Az osztály hajóival való tapasztalatokról írott parancsnoki jelentések mindegyike elõkelõ helyen említi a vízmentes válaszfalak hiányosságait, felróva, hogy az amúgy is gyenge válaszfalakat tovább gyengítik a beléjük vágott ajtók, illetve az egyéb, rajtuk keresztül átvezetett csövek és kábelcsatornák. A vízmentes ajtókat egyébként a háború kezdetén lepecsételték.[48] Amúgy az osztály hajóin nem voltak teljesen egyformák válaszfalak: ugyan mindegyik 9 mm-es lemezekbõl készült, de a merevítõ szögvasak a VIRIBUS UNITIS-en és a TEGETTHOFF-on 610 mm-re voltak egymástól elhelyezve, míg a PRINZ EUGEN-en 570 mm-re, és két keresztirányú vas kötötte õket össze. A TEGETTHOFF-on ugyanakkor minden második meg volt kettõzve. A haditengerészet végül elõírta, hogy mindkét hajón lássák el a válaszfalakat keresztvasakkal, és a VIRIBUS-on a TEGETTHOFF mintájára kettõzzék meg minden második szögvasat.[49] Sajnos pont a SZENT ISTVÁN esetében nem ismert a vízmentes válaszfalak pontos konstrukciója.
 
  Ezen a területen is, akárcsak a torpedóvédelemén, nagy elõrelépést jelentett a Pitzinger-féle terv. E tervben a 21 vízmentes válaszfal közül összesen kettõn vágtak ajtónyílást, de a nagy térfogatú gép- és kazánházakban egy sem volt. A tervhez csatolt tanulmányban nyíltan utalnak arra, hogy az elõzõ osztályhoz képest jelentõsen meg kívánják erõsíteni a válaszfalakat, hogy azok mindenféle kitámasztás nélkül ellenálljanak a víznyomásnak. Sajnos, a konstrukció részleteit nem ismerjük. Egyedüli támpontot a robbantási kísérlethez épített szekció tervrajza jelent, csak az a kérdés, hogy ennek a válaszfalai a ténylegesen a hajóra tervezett válaszfalakat reprezentálják-e. Az elrendezés a PRINZ EUGEN-ének felel meg, szimpla szögvasakkal, két keresztvassal, a szögvasak közötti távolság viszont nagyobb, kb. 625 mm. Ezt ellensúlyozza, hogy a szögvasak az elõzõ osztályon alkalmazott 90×60×9 mm-esek helyett 135×75×9 mm-esek voltak.[50] Végleges, részletes gyári rajzok hiányában nem tudjuk, hogy a hajót is ilyen válaszfalakkal kívánták-e ellátni, vagy ennél esetleg erõsebbel.
 
  A fentieken végigtekintve újra csak azt állapíthatjuk meg, hogy a legnagyobb miértekre továbbra sem tudjuk a választ. Nem derül ki, hogy a TEGETTHOFF-osztály tervezése során miért nem került hasznosításra a hajótest víz alatti védelmérõl (torpedóvédelem, válaszfalak) megszerzett igen értékes tudás. Valószínûsíthetõ, hogy errõl a kérdésrõl az igazán érdemi dolgok csak szóban hangzottak el, s nem kerültek írásban rögzítésre. Ezekre az izgalmas kérdésekre a felelet megtalálásához úgy tûnik, csak valami roppant nagy szerencse segíthet hozzá.
 
 
 

Szigorúan titkos

1. melléklet

  A tervezés vezérlõ alapelve, hogy a csatahajók a legmesszemenõbben biztosítva legyenek az elsüllyedés ellen; a modern csatahajókkal szemben támasztott eltérõ követelmények közti kompromisszum megalkotásakor inkább a nehéz lövegek számát kell csökkenteni, mintsem az úszóképesség csorbát szenvedjen. A "Szuvorov" amikor elkészült, az oldalára dõlt[52], és egy úszóképes hajó 5 ágyúval többet ér, mint egy elsüllyedt 50 ágyúval.
 
  A német haditengerészet ezért arra törekszik, hogy a lehetõ legerõsebb övpáncélt alkalmazza, és a vízvonal alatti védelem minden részletében a legerõsebb és legszilárdabb legyen.
 
  Az új német hajókon egyetlen vízhatlan ajtó sincs, még a gépház és a kazánház, vagy a kazánházak között sem. A vízhatlan ajtók gyöngítik a válaszfalakat, nagyobb víznyomást nem állnak ki, és õrszemélyzetet igényelnek, elvonva a legénységet más feladatoktól; mindezen felül nincs semmi garancia arra, hogy a legrosszabb pillanatban egy ajtó éppen nincsen nyitva. A kisebb vízmentes helyiségek lezárására búvónyílások elegendõek, a gép- és a kazánházakban lévõ aknák is válaszfalakkal le vannak zárva, s csak a legalsó és a legfelsõ részükön van ajtó. E leválasztott aknák igen jó szolgálatot tesznek egy erõs gõzkiömlés esetén, a gép- és kazánszemélyzetnek menekülési lehetõséget nyújtva.
 

  Japán tengerésztisztek az államtitkárnak elmondták, hogy Csuzimánál a siker a közepes tüzérségnek volt köszönhetõ; tény, hogy a Japán a legújabb hajóin is megtartotta a 15 cm-eseket. A német haditengerészet azonban azért is kitartott a 15 cm-esek mellett, mert a saját lõkísérleteik bizonyították a 15 cm-es gránátok pusztító hatását. A 15 cm-esek már 6000 métertõl eredményesen részt vehetnek a harcban, (amit a 10 cm-esekrõl nem lehet elmondani); gránátjaik rombolóereje a felépítményeket, kéményeket, árbocokat és az elhárító tüzérséget valósággal leborotválja. Eltekintve a nagy morális hatástól, mely e gránátok pusztításának köszönhetõ, a 15 cm-eseknek komoly gyakorlati haszna van, ugyanis amíg a "one big caliber gun"[53] típusú hajók, melyek a nehézlövegek mellett csak elhárító tüzérséggel rendelkeznek,[54] egy nappali összecsapásban a minden védelem nélkül elhelyezett elhárító tüzérséget elveszíthetik, s képtelenné válnak egy torpedó-támadás elhárítására. A 15 cm-esek azonban, még ha az elhárító tüzérség megsemmisül, képesek eredményesen mûködni a torpedónaszádok ellen, ezért nem csak meg kell tartani azokat, hanem könnyû páncélzat mögé helyezni, amely az elhárító tüzérség esetében gazdaságtalan lenne. A német flotta a torpedónaszádokat fokozott mértékben szándékozik bevetni, még a nappali összecsapások megfelelõ pillanataiban is; s különösen azok ellen a hajók ellen lesznek eredményesek, melyek nem rendelkeznek torpedónaszádok ellen alkalmazható közepes tüzérséggel, míg saját hajóik a 15 cm-esekkel a csata utáni torpedónaszád-támadásoktól védve lesznek.
 

  A "Dreadnought" adatainak megismerése arra indította a Birodalmi Tengerészeti Hivatalt 1906-ban,[56] hogy egy hasonló méretû hajó (Ersatz "Nassau") terveit dolgozza ki, mely ugyanolyan erõs övpáncéllal rendelkezik.
 
  Az angol hajó valódi vízkiszorítását 20 000 tonnára becsülték.
 
  Ennél a négy hajónál, melyeknek az építése annyira elõrehaladott, hogy adataik titkolása hamarosan tarthatatlanná válik, továbbá az õket követõ négy Ersatz "Oldenburg"-nál fõtüzérségként megtartották a 28 cm-eseket,[57] melyek a brit 30,5 cm-esekkel egyenértékûek, és a dugattyús gépeket. A dugattyús gépek mellett szólt, hogy 1906-ban még nem rendelkeztek elég tapasztalattal a turbinákról, nem akartak az ismeretlenbe ugrani, a Parsonsnak volt monopóliuma a turbinákra, és végül a német csatahajók háromcsavaros elrendezése miatt a turbinák bevezetése kevésbé látszott sürgetõnek.
 
  Az "Oldeburg"-osztály[58] negyedik egysége, melynek építése 1909-ben kezdõdik, szintén dugattyús gépet kap, annak ellenére, hogy döntés született a turbinákra való átállásról, mivel a manõverezõ képessége a dugattyús gépekkel és a turbinákkal szerelt hajóknak annyira különbözik, hogy nem látszott célszerûnek egy hajórajban való alkalmazásuk. A négy "Nassau" és a négy "Oldenburg" így egy hajórajt képez.
 
  Mindkét osztály fõ fegyverzetét hat toronyban elhelyezett tizenkét darab 28 cm-es alkotja, a közepes tüzérségük 12-14 db 15 cm-esbõl áll, elhárító fegyverzetük meg 8,8 cm-esekbõl. A nehézlövegek tornyainak az elhelyezése a következõ:
 

  Az "Oldenburg" a "Nassau"-tól leginkább a 300 mm-re növelt vízvonali páncélzatával[59] és a 22 800 tonnára (próbajárati vízkiszorítás: mindössze 800 tonna szénnel) emelt vízkiszorításával. Az övpáncél megerõsítését az a. pontban kifejtett alapelvek motiválták.
 
  A fenti alapelvet tükrözi a kazánok elhelyezése a fent említett nyolc hajón. Egy sor kazán a hajó középvonalában helyezkedik el, a második és a harmadik pedig a torpedók elleni páncélzat és a középsõ sor között. E sorok, illetve az egyes kazáncsoportok (kettesével) egymástól vízhatlan válaszfalakkal vannak elválasztva.
 
  A két osztály építése idején a legnagyobb titokban lõ- és torpedókísérleteket hajtottak végre, hogy a következõ hajók tervezéséhez kiinduló pontokat szerezzenek; e kísérletek eredményei melyeket részben egy szolgálatból kivont csatahajón, részben pedig modern hajók komplett szekcióin hajtottak végre, némely vonatkozásban annyira megdöbbentõek voltak, hogy a megszerzett adatok miatt a kísérletek nem kis költségei messzemenõen megtérültek.
 

  A kimustrált "Neptun"-ra[60] leadott lövések során kiderült, hogy a szénraktáron áthaladó, és a következõ helyiségben felrobbanó gránátok a keletkezõ finom szénport begyújtották, mely házmagasságú lángcsóvákat eredményezett; a kísérletek szemtanúi ezen a jelenségen igencsak megdöbbentek. Ez lehet egyben a csuzimai csatában az orosz hajókon pusztító tüzek magyarázata. Ez gyújthatta be az éghetõ festékeket, s e jelenség, mely azelõtt valószínûtlennek tûnt, vezetett el a különbözõ festékfajták begyulladásának és égésének a vizsgálatához.
 
  A szenet azonban, mint védelmet nem lehet nélkülözni, és nehéz lenne más helyen tárolni, mint az övpáncél mögött; ezért is van szükség az övpáncél további megerõsítésére, hogy a páncéltörõ gránátok lehetõleg szétzúzódjanak rajta. Ugyanakkor torpedótalálatok esetén a szén, mint csillapító anyag jól bevált.
 
  A meppeni lõtéren is hajtottak végre lõkísérleteket (erre a célra készített szekciókon),[61] melyek alkalmával a 28 cm-es ágyú páncélgránátja 4000 méterrõl simán átütötte a 300 mm-es övpáncélt, a szénraktárat, a páncélfedélzetet és a torpedó elleni védpáncélt - együttesen 400 mm acélt - és ezután robbant fel. Ez egy újabb érv a vízvonali páncél vastagságának 300 mm fölé való növelésére.
 
  A meppeni kísérletek értékes adatokkal szolgáltak a páncélfedélzet konstrukciójára vonatkozóan is, melynek a ferde része könnyedén átütésre került és a lövedéket nem térítette el (a szén úgy viselkedett, ahogy várták, s szintén nem térített el.) Minél laposabb az övpáncélhoz lejtõ része a páncélfedélzetnek, annál jobban érvényesül az eltérítõ hatás.
 
  A német haditengerészet ezért a lehetõ leglaposabb páncélfedélzeteket kívánja alkalmazni, melyek valamelyest a vízvonal alatt fekszenek. A páncélfedélzet feletti szénraktárat a fõfedélzetig nyúló torpedófal osztja ketté.
 

  A létfontosságú részek védelmének legmegfelelõbb kialakítása végett különbözõ víz alatti szekciókon torpedókísérleteket hajtottak végre.
 
  A kettõs fenéktõl viszonylag kis távolságra elhelyezett páncél-torpedófal nem vált be; a torpedó felrobbanásakor errõl a páncélfalról darabok szakadtak le, melyek a következõ, egyszerû válaszfalban lövedékként lyukakat ütöttek, melyeken a víz beáramlott.
 
  Ezt a hiányosságot az egyszerû válaszfal és a páncélozott válaszfal felcserélése tökéletesen kiküszöbölte. A torpedó robbanása szétrombolta az egyszerû válaszfalat, de a páncélozott válaszfal érintetlen maradt. A két válaszfal között elhelyezett szén csillapította a robbanás erejét.
 
  A Birodalmi Tengerészeti Hivatal a kísérletek eredményei alapján arra az álláspontra helyezkedett, hogy minden új hajónál az egyszerû válaszfalat kívül, a páncélozott válaszfalat belül kell elhelyezni, és a köztük levõ teret szénraktárnak kell felhasználni, melyet csak szükséghelyzetben szabad kiüríteni.
 
  A kísérletek során megállapították, hogy a páncélozott válaszfalat 4-4,5 méterre kell elhelyezni a külhéjtól (az alkalmazott robbanótöltet tömege: 125 kg);[62] ennél kisebb távolság esetén a robbanás beszakítja a páncélozott válaszfalat.
 

E hajók tervei (l. 3. melléklet, mely nem másolat, hanem skiccek felhasználásával emlékezetbõl készült) a lõ- és torpedókísérletek eredményeinek felhasználásával készültek.
 
  A 30,5 cm-esekre való áttérésre[64] nem a 28 cm-esek fogyatékosságai miatt volt szükség, hanem mert a Birodalmi Tengerészeti Hivatal biztos forrásból tudomást szerzett arról, hogy az újabb "Dreadnought"-ok övpáncélja erõsebb, mint a névadó hajónak.[65]
 
  Eredetileg hat toronyban elhelyezett tizenkét 30,5 cm-est terveztek:
 

  Tekintettel az övpáncél 340 mm-re való megerõsítésére,[66] a vízkiszorítás 24 500 tonnára emelése ellenére az egyik lövegtornyot el kellett hagyni (kb. 900 tonna súlymegtakarítás) és a kazamaták falát el kellett húzni 4 méterre a hajótest alsó részének héjazatától, hogy elkerüljék a hajó túlterhelését.
 
  A hatodik lövegtorony elhagyása nem jelenti a támadóerõ csökkenését; miután a 30,5 cm-esekkel percenként három célzott lövés adható le,[67] minden különösebb gyõzködés nélkül belátható, hogy egy oldalon egyszerre mind az öt toronnyal vezetett tûz nem valósítható meg, mivel a lõporfüst a célt eltakarná. (Miután e nagy tûzgyorsaság titokban tartásában a Krupp is érdekelt, az engedélyük nélkül errõl semmilyen részlet nem közölhetõ.)
 
  A kazamaták falának beljebb helyezésének, mely 4-4 löveg orr, illetve tat irányában való kilövését teszi lehetõvé, a súlycsökkentés mellett célja volt az is, hogy elegendõ hely jusson a védõhálókat kezelõ legénységnek (a császári haditengerészet fontolóra vette a védõhálók újbóli bevezetését a hajóin.)
 
  E hajók, melyek építése hamarosan megkezdõdik, fõbb konstrukciós adatait a 2. számú mellékletben gyûjtöttem össze, a német hajókra vonatkozó adatok után zárójelbe téve a Stabilimento Tecnico VI. számú javaslatának adatait.
 
  A kisebb részletek közül a következõket kell megemlítenem:
 
  Parancsnoki torony: A parancsnoki torony egy kör alakú tûzvezetõ toronyból áll, e mag körül félkör alakban helyezkedik a hajó irányítását szolgáló torony. A parancsközlõ készülékek vezetékei egy páncélozott aknában futnak a vízvonali páncélzat magasságáig, innen - ameddig lehetséges - a hajó hossztengelyében hátrafelé.
 
  Ennek az elrendezésnek köszönhetõen a tûzvezetõ apparátus kétszeresen védve van, és könnyen kezelhetõen helyezkedik el. A tûzvezetõ torony tetején egy távmérõ található.
 
  A fõárboc és a hátsó (felsõ) lövegtorony között egy ütegparancsnoki állás található.
 
  A fényszórók és az elhárító lövegek könnyû platformokon vannak elhelyezve, melyek elöl és hátul az árbocok és a kémények körül vannak csoportosítva.
 
  Víz alatti torpedóvetõ-készülék: v. Tirpitz tengernagy nézete szerint, amellyel a német flotta minden taktikusa egyetért, a nagy flották összecsapása mindenképpen egy melée-ben[68] fog végzõdni, melyben az alulmaradó flotta, a menekülõ hajókkal együtt megsemmisítésre fog kerülni. A sérült hajók kiválása a formációból valószínûleg hamar megkezdõdik, és ilyenkor a víz alatti vetõkészülék nagyon hasznos szolgálatot tehet.
 
  Ezért valamennyi német csatahajót egy orr-, két-két oldal- és egy tat-vetõkészülékkel szerelnek fel.
 
  A csónakokat a legfelsõ fedélzeten, a középsõ tornyok között helyezik el. A "Nassau"-osztályon még forgódaruk voltak, melyekhez síneket kellett felszerelni, az új hajók árbocdarukat kapnak.
 
  A megemelt lövegtornyok holttere: a megemelt tornyokból közvetlenül a hajó hossztengelyében elõre vagy hátra tüzelni nem lehetséges, de az alsó tornyok megfelelõ konstrukciójával és tömítésével ezt a tilos tartományt 20°-ra lehet csökkenteni.
 
  Az Ersatz "Heimdal" és "Hildebrand" egyedülálló toronyelrendezése melletti érvek.
  Ez a toronyelrendezés így néz ki:[69]
 

Úgy tûnik, a tat irányába történõ tüzelést részesíti elõnyben. Ezzel kapcsolatban az államtitkár kifejtette, hogy a közvetlenül menetirányba történõ tüzelés mellett mindenképpen kiállt volna, de mivel az emelt helyzetû toronyból a holttér miatt ez nem lehetséges, ezért döntöttek a toronyszám csökkentésekor az emelt helyzetû elsõ torony elhagyása mellett. Más a helyzet visszavonulás közben, amikor a közvetlen hossztengely-irányú tüzelés valószínûsége csekély, s megfelelõ szög alatt a felsõ torony is bekapcsolódhat a tüzelésbe.
 
  A két a échelon[70] elhelyezett torony közül az egyik teljes mértékben részt vesz a küzdelemben, a túloldalon lévõ, bár átfordítva az irányzási szöge csekély, szükség szerint részt vehet a harcban. Ám, ami valószínûbb, hogy a csata során a hajó másik oldalának is be kell kapcsolódnia a küzdelembe;[71] ebben az esetben igen jól jön egy eddig tartalékban lévõ, megkímélt torony.
 

A német flotta a körülmények alapos tekintetbe vételével, miszerint az angolokkal kerülhet összeütközésbe, különös hangsúlyt helyez a harcmodor kérdéseire, a hiányzó egységeket a személyzet jobb kiképzésével és az anyagi eszközök jobb minõségével pótolva, valamint a legcélszerûbb eljárásokkal. A tûzharc megkezdését követõen a kurzus pontos megtartásának óriási jelentõsége van. Minden kormánymozdulat megzavarhatja a tûzvezetõ tisztet, és gyengíti a tüzelés hatékonyságát, miközben az ellenség folyamatosan a célra tarthat bemérve a távolságot és az irányt.
 
  A frontális támadás mindenképpen elvetendõ, a támadó ugyanis keskenyebb, de mélyebb célt mutat, és csak lövegeinek egy részével képes tüzelni az ellenségre, miközben az valamennyi ágyúját a támadó felé fordíthatja. Ugyancsak katasztrofális lehet a fordulás pillanata: a támadó fél tûzvezetõ tisztje elveszti mind az irányt, mind a távolságot, s a fordulás közben nem tud tüzelni; ezzel szemben az ellenség csatasora intenzíven tüzelhet a nem egyszer lõporfüstbe burkolódzó támadóra, emellett - meglehetõs eredménnyel - torpedóit is bevetheti ellene.
 
  E megfontolások tükrözõdnek a legújabb csatahajók terveiben is. (Az oldalsó tornyok csak 85°-os szögben tudnak elõre vagy hátrafelé tüzelni, tehát nincs közvetlen orr- vagy tatirányú kilövési lehetõség.)
 
Bécs, 1909. május 1.

Koudelka mp

Szigorúan titkos

4. melléklet

Tíz 30,5 cm-es löveg és egy igen erõs közepes tüzérség együttesen beleszorítva mindössze 20 000 tonnás vízkiszorításba arra kényszeríti a tervezõt, hogy elégtelen vízvonali páncélzatot alkalmazzon.
 
  A terv, közepes tüzérsége miatt a "Dreadnought"-ot felülmúlja, ámde vízvonali páncélzata a "Dreadnought"-nál, illetve minden késõbbi ilyen típusú hajónál jelentõsen gyengébb. A tervezett hajó még az új német "H" jelû cirkálónál is gyengébb (300 mm övpáncél, 26 csomós sebesség, nyolc 30,5 cm).[73]
 
  A tervezett hajónak 20 éven át kell szolgálnia, ezért az államtitkár úgy véli - anélkül, hogy a cs. és kir. haditengerészet parancsnokának döntését prejudikálná - ajánlatos lenne az egyik tornyot elhagyni, mely körülbelül 900 tonna súlymegtakarítással járna, s további súlymegtakarítást lehetne elérni az övpáncél felsõ része vastagságának 200 mm-rõl 150 mm-re való csökkentésével (melynek elégségesnek kell lennie), ugyanakkor az övpáncél alsó részét 300 mm-re erõsíteni. Miután a 28 cm-es gránát 4000 méterrõl (igaz ugyan, hogy merõleges becsapódási szögben) átütötte a 300 mm-es páncélt, Tirpitz admirális úgy véli, a 230 mm-es övpáncél - az olasz 30,5 cm-es lövegekre is tekintettel - túl gyenge.
 
  A hajó végein egy-egy torony a gerinc vonalában maradhatna, míg a másik kettõt, jó kilövési lehetõségekkel a échelon lehetne elhelyezni:
 

A német haditengerészet által lefolytatott lõ- és torpedókísérletek (1. melléklet) alapján a következõ további javaslatokat tette:
 
  Az övpáncélhoz minél laposabban csatlakozó páncélfedélzet.
 
  A páncélozott torpedó-válaszfal és a második tervezett vízmentes hosszanti válaszfal fordított elhelyezése, az elõbbi belül, az utóbbi kívül, melynek következtében a páncélozott válaszfal távolabbra kerül a külhéjtól (2,45 m helyett közel 4 m).
 
  Végül, mivel valószínû, hogy nagy szükség lehet rá, ajánlott lenne a hajóorrba egy víz alatti torpedóvetõ-készüléket beépíteni.
 
  Az államtitkár, anélkül, hogy nézeteit a cs. és kir. haditengerészet parancsnokára akarná erõltetni, mégis úgy véli, azt kell tanácsolnia, tekintettel a csuzimai csata tapasztalataira, valamint a német haditengerészet által lefolytatatott számos és igen költséges kísérletre, hogy a cs. és kir. haditengerészet õrizze meg a 15 cm-es közepes tüzérséget, és mindenek elõtt tartsa szem elõtt a csatahajók elsüllyedés elleni védelmét.
 
  A jelenlegi cs. és kir. haditengerészeti parancsnoknak szívbõl sok szerencsét kíván abban, hogy végleg leszámolhasson a "pusztán partvédelem" jelszavával, ami egy képtelenség, s ami a korábbi években olyannyira fékezte a cs. és kir. flotta fejlesztését.
 
  Mihelyst Ausztria a tervezett nyílt tengeri flotta birtokába kerül, abba a helyzetbe kerül, hogy minden földközi-tengeri kérdésben döntõ szava legyen.
 
  Szükség van erõs parti erõdítésekre, errõl Németország is gondoskodik, ám az eredményes partvédelem legfontosabb tényezõje mindig is az erõs flotta lesz.
 
  Németországban is hosszú idõt vett igénybe, míg ez a felismerés utat tört a flotta fejlesztése számára.
 
  Bécs, 1909. május 2.

Koudelka mp

Tisztelettel a legmélyebb köszönetemet fejezem ki Önnek a berlini cs. és kir. katonai attasé útján hozzám eljuttatott leveléért. Habár a benne foglaltak titoktartás tárgyát képezik, nem tudom megállni, hogy õszinte szerencsekívánataimat ne fejezzem ki Önnek és a cs. és kir. haditengerészetnek, amiért egy ennyire eredeti csatahajótípusra esett a választásuk. A hármas lövegtornyok kérdésének, melyeknek az új olasz csatahajón, a "Dante Alighieri"-n való alkalmazásáról is kaptam már egy rövid jelentést, az alám tartozó hivatalok a legnagyobb figyelmet szentelik. A végleges döntés e toronykonstrukció átvételérõl csak azon kísérletek eredményétõl függõen hozható meg, melyek a toronnyal leadott sortüzek esetén felmerülõ nehézségek csökkentését célozzák.
 
  Még egyszer köszönetemet fejezem ki az Ön közléseiért, s biztosíthatóm Önt, hogy bármikor készen vagyok újabb eszmecserét folytatni, s ezúton ismételten szeretném legnagyobb jókívánságaimat tolmácsolni.