Hajózástörténeti Közlemények

Krámli Mihály:
A "megerõsített TEGETTHOFF-osztályú" csatahajók torpedóvédelmének tesztelésére végzett szekciókísérlet és jegyzõkönyve*

  Mint az manapság történelmi közhelynek számít, de már a kortárs szakemberek számára is nyilvánvaló volt, az Osztrák-Magyar Monarchia elsõ dreadnought-típusú csatahajóinak, a TEGETTHOFF-osztálynak a hiányos torpedóvédelem, és a hajótest gyenge konstrukciója jelentette az Achilles-sarkát. A négytagú osztály két hajója, a magyar építésû SZENT ISTVÁN és az osztály elsõ egysége, a flotta zászlóshajója, a VIRIBUS UNITIS víz alatti robbanás miatt süllyedt el. A SZENT ISTVÁN két 45 cm-es olasz torpedó találata következtében merült a tenger fenekére 1918. június 10-én, míg a VIRIBUS UNITIS-t a polai hadikikötõben olasz búvárok által a hajótest víz alatti részére erõsített két idõzített robbanótöltet süllyesztette el 1918. november 1-én. A SZENT ISTVÁN elvesztéséért elsõsorban a hajó tervezõjét, Siegfried Poppert okolták, felróva neki, hogy túlságosan gyengére tervezte az osztály torpedóvédelmét, de a hivatalos vizsgálat a háború végéig nem zárult le.
 
  A haditengerészet vezetése számára már a TEGETTHOFF-osztály elsõ egységeinek építése idején nyilvánvaló volt, hogy e dreadnoughtok torpedóvédelme nem megfelelõ, ezért a következõ csatahajóosztály tervezésekor jóval nagyobb figyelmet fordítottak erre a kérdésre. A korábbi, kézzelfogható eredményeket nem hozó 1:10 arányú modellkísérletekkel szakítva, német mintára, a jóval költségesebb 1:1 arányú kísérletre szánta el magát a haditengerészet. Ennek keretében megépítették a tervezett csatahajók testének egy kb. 8×8 méteres szekcióját, s ezen hajtották végre a kísérleti robbantást 1914 júniusában. A kísérletrõl, a puszta tényén kívül mind a mai napig igen keveset tudtunk, ugyanis a cs. és kir. haditengerészet iratanyagából még valamikor 1919-1920 táján feltehetõleg valamelyik antant állam szakértõibõl álló bizottság kiemelte a kísérletre vonatkozó teljes iratcsomót. A téma eddig megjelent szakirodalmában a kísérlet említése mellett csupán néhány fotó került publikálásra.[1]
 
  A Közlekedési Múzeum, 2009. január 1-tõl Magyar Mûszaki és Közlekedési Múzeum gyûjteményében, Mladiáta János mérnök, folyamõr fõkapitány hagyatékában, némiképp félrevezetõ cím alatt megtalálható a szekciókísérlet jegyzõkönyve, néhány melléklet kíséretében. Mladiáta, a hadtengerészet, pontosabban az Arzenál építésvezetõségének mérnökeként ugyanis részt vett a kísérletet lefolytató és értékelõ bizottságban. Az elõkerült dokumentumok alapján pontosan megismerhetjük a kísérlet lefolytatásának körülményeit és annak eredményeit, viszont számos kérdés így is nyitva marad. További kutatásokat (és szerencsét) igényel ugyanis annak a folyamatnak a feltárása, hogy hogyan és mikor jutott el a haditengerészet vezetése addig a döntésig, melyben rászánta magát a költséges szekciókísérletre, és miként készítette azt elõ, illetve pontosan mennyibe került. Ezekben a kérdésekben néhány utalás szintû támpont alapján továbbra is csak feltételezésekbe - melyek korántsem biztos, hogy helytállóak - bocsátkozhatunk. Jelen rövid tanulmányban fõ célként a szekciókísérlet ismertetését, valamint az osztrák-magyar dreadnoughtok torpedóvédelmével kapcsolatos ismeretek összefoglalását tûztük ki, kiegészítve, a fentebb említett témákban néhány, hipotetikusnak tekinthetõ feltételezéssel. A tanulmány mellékleteként magyar fordításban közreadjuk a kísérlet bizottsági jegyzõkönyvét.
 

A RADETZKY- és a TEGETTHOFF-osztály torpedóvédelme

  Az önjáró torpedó, bármilyen zseniális találmány volt is a maga nemében, létének elsõ évtizedeiben inkább képzelt, mintsem valóságos fenyegetést jelentett. Hamar bebizonyosodott a gyakorlatok során, hogy a 400-800 m hatásos vetõtávolságú torpedókkal felszerelt felszíni torpedónaszádok tömeges támadása, különösen nappal, nem jelent igazán komoly veszélyt a nagy páncélos hajókra. Ennek megfelelõen a 20. század elsõ éveiig viszonylag kevés gondot fordítottak a csatahajók torpedóvédelmére. A hajótest víz alatti védelme ekkoriban még elsõsorban a kos elleni védelemre koncentrált. A kos körülbelül hasonló méretû lék ütésére volt képes a külsõ héjon, mint a korabeli torpedók, de mivel nem járt robbanással, a beáramló víz feltartóztatására elegendõ volt egy megfelelõ távolságra elhelyezett, a külsõvel párhuzamos belsõ falazat, mely csak épp annyira volt vastag (9 mm), hogy ellenálljon a víznyomásnak.
 
  A torpedó igazán hatásos fegyverré 1906. után, a fûtõkészülék alkalmazásával vált. A sûrített levegõvel táplált torpedó-motorok beáramló levegõjében elégetett gyúlékony folyadék (alkohol, petróleum) segítségével a hatótávolság a kétszeresére növekedett. Az intenzív fejlesztés következtében az orosz-japán háború korának torpedóihoz képest a hatásos vetõtávolság a tízszeresére, a robbanófej tömege pedig a két-háromszorosára növekedett az elsõ világháború idejére.[2] A torpedó valódi fenyegetéssé válása a harctávolság növekedését és a passzív védelem eszközeinek fejlesztését vonta maga után. A torpedók veszélyességének fokozása irányában hatott az új fegyver, az egyre kiforrottabb és hatékonyabb tengeralattjárók megjelenése is, bár e fegyvernem igazi jelentõségét csak a háború alatt ismerték fel. A háború elõtti gondolkodásban a csatahajók esetében kevésbé a tengeralattjárótól, sokkal inkább az ellenséges csatahajókról kilõtt torpedóktól tartottak, így ezek hatásos vetõtávolsága határozta meg a hipotetikus harctávolságot, mely az 1910-es évek elejére 9-10 km-re nõtt.[3] A torpedó és tengeri akna jelentette veszélyre válaszul, nagyjából a DREADNOUGHT megjelenésével egy idõben elõtérbe került a passzív védelem eszközeinek fejlesztése. Az aknák és torpedók elleni védelem fõ eszközévé a korábbi egyszerû vízmentes falazatot felváltó, annál jóval vastagabb (30-50 mm), páncélozott falazat, az úgynevezett torpedófal lépett elõ. A csatahajókat építõ nagyobb tengeri hatalmak egyike-másika ugyan kísérletezett másfajta megoldásokkal, a legáltalánosabb védelmi eszköz a torpedófal volt.
 
  A torpedófal ötlete az 1890-es években Bisher francia mérnök nevéhez fûzõdik. Az elsõ torpedófallal ellátott hajó az Oroszország részére Franciaországban épült CEZAREVICS volt, ezt követte a francia HENRY IV partvédõ páncélos. A torpedófal szélesebb körben csak a DREADNOUGHT megjelenése után terjedt el. Maga a DREADNOUGHT nem rendelkezett torpedófallal, de utódai többnyire igen. Az Egyesült Államok a WYOMING-osztálytól, a németek elsõ dreadnoughtjaiktól, a NASSAU-osztálytól, az oroszok is elsõ dreadnoughtjaiktól, a GANGUT-osztálytól vezették be a torpedófalat. Az elsõ világháborút megelõzõ idõszakban a víz alatti védelem terén a legnagyobb eredményeket talán a németek érték el, akik az 1890-es évektõl nagy figyelmet szenteltek ennek a területnek, illetve csatahajóik túlélõképességének.
 
  A víz alatti védelem fontosságára világítanak rá az elsõ világháború veszteségadatai. A baleseteket figyelmen kívül hagyva, "in action" három dreadnought-típusú csatahajó, illetve négy csatacirkáló süllyedt el a háború folyamán. Dreadnought tüzérségi tûz hatására egy sem süllyedt el, mindhárommal víz alatti robbanás végzett. A brit AUDACIOUS aknára futott 1914 októberében, a másik két áldozat az osztrák-magyar SZENT ISTVÁN és VIRIBUS UNITIS volt, 1918-ból. A négy csatacirkáló Skaggeraknál (Jütland) veszett oda, három brit (INDEFATIGABLE, QUEEN MARY, INVINCIBLE) tüzérségi találatok által, a német LÜTZOW pedig súlyos sérülései miatt torpedóval végrehajtott önelsüllyesztés következtében. A dreadnought elõtti csatahajók közül, ideszámítva az osztrák-magyar WIEN partvédõ páncélost, 21 veszett oda. Közülük mindössze egy süllyedt el kizárólag tüzérségi tûz hatására, a többivel nagyobbrészt torpedó, kisebb részt akna végzett. Túlélték viszont a torpedó vagy aknarobbanást a következõ hajók: a brit MARLBOROUGH és a francia JEAN BART csatahajók, a brit INFLEXIBLE, valamint a német GOEBEN, SEYDLITZ és MOLTKE csatacirkálók.
 
  Az Osztrák-Magyar Monarchia elsõ, torpedófallal ellátott egységei a haditengerészet elsõ, hivatalosan csatahajónak minõsülõ (Schlachtschiff I-III) hajói, a 14 500 tonnás RADETZKY-osztály tagjai voltak. Ez az osztály volt az utolsó, melyet Popper még a haditengerészet alkalmazásában tervezett. A TEGETTHOFF-osztály terveit 1907-es nyugalomba vonulása után, a trieszti magángyár, a Stabilimento Tecnico Triestino (STT) tanácsadójaként készítette el. A RADETZKY-osztály torpedóvédelme elméleti úton, gyakorlati tapasztalatok, kísérleti eredmények figyelembe vétele nélkül került kialakításra. E vegyes nehéztüzérségû csatahajók végleges koncepciója valamikor 1905. legvégén került kialakításra, mikor a novemberben megállapított 13 500 tonnás vízkiszorítást 14 500 tonnára növelték, a másodlagos fõtüzérség kaliberét pedig 19 cm-rõl 24 cm-re emelték. A részletes tervek kidolgozása 1906-ban történt meg. A cs. és kir. haditengerészet, a némettel ellentétben, takarékossági okokból nem végzett 1:1 arányú víz alatti robbantási kísérleteket, csak 1:10 arányú modellkísérleteket, illetve 1906 augusztus-novemberében hajtott végre robbantási kísérleteket a KAISER MAX hulkon. E kísérletek egyike sem hozott kézzelfogható eredményt,[4] ráadásul e kísérletek jó része már a torpedóvédelem megtervezése után zajlott, így azt már érdemben nem befolyásolhatták.
 
  Mint említettük, Popper ennél az osztálynál alkalmazta elõször a torpedófalat, vagy ahogy õ nevezte, a páncélozott aknafeneket (gepanzerte Minenboden). A torpedófal ráadásul valamivel vastagabb volt a más tengeri hatalmak által alkalmazottaknál: az átlagos 30-40 mm helyett 50 mm (25+25 mm). A baj nem is ezzel volt, hanem az elrendezéssel. Mint az késõbb kiderült, a torpedófal távolsága a hajótest külsõ és belsõ héjától messze nem volt elegendõ. Az irodalom szerint a RADETZKY-osztályon a torpedófal a páncélfedélzetig felhúzott kettõs fenék belsõ héjazatától 1,6 méterre volt. Az eredeti rajzokat (1:100 fõborda metszet) nézve ez a távolság inkább csak 1,2-1,3 méternek tûnik. A torpedófal és a külhéj közötti távolság pedig körülbelül 2,5 méter volt. Ráadásul a belsõ héj és a torpedófal közti, sikátornak (Wallgang) nevezett részt üresen hagyták, ahelyett, hogy szénnel töltötték volna meg. Ez az elrendezés, mint az késõbb az átadott német kísérleti eredmények alapján, majd pedig a hasonlóan konstruált SZENT ISTVÁN elsüllyedésekor kiderült, nem volt képes hatásos védelmet nyújtani a torpedók és az aknák ellen. A túl közel elhelyezett torpedófal ugyanis nem volt képes ellenállni a robbanáskor keletkezõ lökéshullámnak.
 
  A cs. és kir. haditengerészet újabb, immár dreadnought-típusú csatahajóinak tervezési elõkészítõ munkái 1908 májusában kezdõdtek meg. 1908 júliusában a haditengerészet mérnökei számára tervpályázatot írtak ki, majd 1908 novemberében bevonták a munkába a STT-t, azaz voltaképpen az ott fõtanácsadóként dolgozó Poppert. Így lényegében az elsõ dreadnoughtok tervezése kicsúszott a haditengerészet kezébõl, és ezt a nyugállományban lévõ Popper végezte el. A haditengerészet vezetése azonban nem akart kizárólag Popperre és a STT-ra, illetve saját mérnökeire támaszkodni.
 
  1909 tavaszán a tengerészeti osztály a berlini osztrák katonai attasén, Karl Bienereth grófon keresztül kieszközölte, hogy a cs. és kir. haditengerészet részérõl valaki betekinthessen a legújabb német csatahajótervekbe, természetesen a legnagyobb titoktarás mellett. Berlinbõl az engedély áprilisban érkezett meg, és a haditengerészet parancsnoka, Rudolf von Montecuccoli gróf titkárát és bizalmasát, Alfred von Koudelkát bízta meg a feladattal. Koudelkát személyesen Alfred von Tirpitz fogadta, és szövetségesek közt is ritkaságszámba menõen sok információval látta el. Tirpitz a megbeszélések során folyamatosan a torpedóvédelem fontosságát hangsúlyozta. A németek több, 1:1 léptékû szekciókísérletet hajtottak végre a megfelelõ torpedóvédelem kialakításához. Az elvégzett kísérletek azt mutatták, hogy a detonáció nyomán a külsõ héjazat darabjai erõsen megrongálják a belsõ héjazatot, ezért a kettõ között két méter távolságot tanácsos kialakítani. A lökéshullám csillapítása véget a belsõ héjazat, és az ettõl szintén legalább két méterre elhelyezett torpedófal között szenet kell tárolni. Az így kialakított torpedóvédelem mellett Tirpitz felhívta a figyelmet az erõs konstrukciójú vízmentes válaszfalak fontosságára, melyeket semmi esetre sem szabad ajtókkal gyöngíteni, már csak azért sem, mert ha véletlenül nyitva maradnak, a válaszfalak nem érnek semmit. Koudelka bemutatta Tirpitznek a STT által márciusban készített elõterveket. Tirpitz e terveket nem találta megfelelõnek, az övpáncélt túl gyengének ítélte, és a torpedóvédelmet sem találta megfelelõnek. A megbeszélések végén Tirpitz még egyszer külön felhívta a távozó Koudelka figyelmét a torpedóvédelem fontosságára.[5]
 
  Koudelka révén a cs. és kir. haditengerészet számos fontos adathoz jutott hozzá, melyek megszerzéséért különben költséges kísérleteket kellett volna végezni. Ezek után annál inkább furcsának tûnik, hogy az elsõ dreadnought-osztálynál gyakorlatilag semmi sem hasznosult ebbõl az értékes tudásból, pedig a tervezés még csak a kezdeti fázisban járt. E rejtély megoldásával máig adós a történelemtudomány. Mindenesetre tény, hogy Popper nem volt hajlandó tudomást venni ezekrõl az adatokról, már ha ismerte ezeket, de esetleg elképzelhetõ, hogy nem is tudott a "szigorúan tikos" minõsítésû jelentésrõl. Ugyanakkor a haditengerészet vezetése sem tartotta fontosnak a német eredmények felhasználását/felhasználtatását a tervezés során. A késõbbi TEGETTHOFF-osztály alapkoncepciójának kialakítása során egyébként úgy tûnik, a fõ prioritás a tûzerõ növelése, annak a tervezett olasz dreadnoughtokéhoz való igazítása volt, a maximális elérhetõ páncélvédelem és szigorú vízkiszorítási limit mellett, minden egyebet ezeknek rendeltek alá. Mégsem lehet azt mondani, hogy a hajótest gyenge konstrukciója, a vízmentes válaszfalak és a torpedóvédelem hiányosságai kizárólag e prioritások teljesen egyenes következményei lettek volna. A vízmentes falakat ugyan súlytakarékosságból csak a lehetõ legvékonyabbra méretezték, de például akkor sem volt feltétlenül szükséges ajtókat vágni beléjük. Ugyanígy nem járt volna igazi súlynövekedéssel a torpedóvédelem gondosabb kialakítása, a páncélfedélzet alatti széntárolók áthelyezésével, akár a torpedófal vastagságának 50 mm-rõl 36-40 mm-re való csökkentésével. Szerepet játszhatott e hiányosságok kialakulásában a kapkodás, mivel a részletes tervek kidolgozására nagyon kevés idõ állt rendelkezésre, illetve bizonyos fajta nemtörõdömség is, miközben a terveket készítõk maguk is tudták, hogy nem jó, amit csinálnak. Ez utóbbi részbeni nyílt beismerésének is tekinthetõk a következõ csatahajó-osztály elõkészítõ tanulmányaiban a torpedóvédelem és a vízmentes válaszfalak jelentõs megerõsítésére vonatkozó részek.
 

 
A TEGETTHOFF-osztály fõbordametszete, jól látható a túl közel lévõ torpedófal és a páncélfedélzet hiányossága.

  Bárhogy is történt, a Monarchia elsõ dreadnought-osztálya gyakorlatilag egy az egyben megörökölte a RADETZKY-osztály torpedóvédelmét. A 25+25 mm-es torpedófal a külhéjtól nagyjából 2,5 méterre húzódott, és a belsõ héj valamint a torpedófal között nem volt széntároló. A fõborda magasságában (ez nagyjából a hátsó kazánház közepe) a torpedófaltól befelé nagyjából 1 méterre egy 9 mm-es válaszfal következett, mögötte a tér három szintre volt osztva, alul és felül a tartalék szén tárolója, középen pedig a 15 cm-es lõszerek tárolója volt. A kazánok felé ezeket egy szintén 9 mm-es válaszfal zárta. Amint ebbõl az elrendezésbõl látszik, bizonyos tér rendelkezésre állt hatásosabb, a német elrendezéshez jobban hasonlító torpedóvédelem kialakítására. A külhéjhoz túl közel húzódó torpedófal mögött elhelyezett tartalék szén inkább veszélyt, mint védelmet jelentett. Az így tárolt szén már nem képzett mechanikai akadályt a robbanás útjában, viszont, ha a torpedófal átszakadt, és a víz eljutott a szénhez, az megszívva magát, jelentõs súlynövekedésével a hajó stabilitását veszélyeztette. Ezzel szemben, mint azt a német, majd az 1914-ben végrehajtott osztrák-magyar kísérlet is megmutatta, a kettõs fenék (oldalfal) és a torpedófal között elhelyezett szén hatásosan csillapította a torpedó hatását, mivel a robbanás energiájának egy része a szén szétporlasztására és a léken való kiszórására fordítódott, mielõtt a lökéshullám elérte a torpedófalat.
 
  A SZENT ISTVÁN csatahajót ért végzetes torpedótalálatok pontos hatását, különösen a hajó belsejében, a roncshoz lemerült búvárexpedíciók eredményei ellenére sem ismerjük teljesen, s a roncs állapotának romlása miatt lehetséges, hogy nem is fogjuk soha. Vita tárgyát képezi még az is, hogy valójában hány torpedó találta el a SZENT ISTVÁN-t, ugyanis a hajótesten a két, egyértelmûen torpedó robbanása okozta lék mellett az orr, illetve a tat irányában egy-egy jóval kisebb léket találtak. A horvátok által képviselt elmélet szerint ezeket a kis lékeket az olasz MAS-21 fel nem robbant két torpedója okozta. A magyar elmélet szerint a lékek utólag keletkeztek, a torpedótalálatok következtén meggyengült oldalfalban, a vízzel elárasztott és a még levegõvel telt terek határán, a külsõ vízréteg több atmoszférányi túlnyomása hatására.[6] Szerzõ ehhez csak annyit tehet hozzá, az elsõ világháború elõtt folytatott osztrák-magyar torpedókísérletek anyagában talált utalások, illetve fel nem robbant, eltorzult torpedók fényképei alapján, hogy a horvát elmélet feltehetõen igen gyenge lábakon áll. Gyakorlatilag fizikai képtelenségnek nevezhetõ, hogy a 400-500 kg-os, kb. 50-60 km/h-s sebességgel becsapódó torpedó a puha, néhány milliméter vastag bronz fejrészével komoly sérülést okozzon a 16 mm vastag acéllemezbõl készült külsõ héjazaton. Egy ilyen találat maximum csak "megkopogtatni" volt képes egy csatahajót.
 
  Rátérve a végzetes, valódi torpedótalálatokra,[7] a következõket állapíthatjuk meg. Az egyik torpedó a hátsó kazánház elsõ részénél, azt az elsõ kazánháztól elválasztó vízmentes válaszfalhoz közel, de nem pontosan annak a vonalában robbant fel. A másik torpedó a jobb oldali turbinagépház elejénél, az azt a hátsó kazánháztól elválasztó vízmentes válaszfal közelében csapódott be. A vízbetörés következtében a hátsó kazánházat húsz perc múlva el kellett hagyni, de az elsõ kazánházba csak szivárgott a víz, itt a találatok után két órával is csak térdig ért.[8] Az mindenesetre bizonyos, hogy a robbanások a külsõ és a belsõ héjazat mellett a túl közel, a külhéjtól 2,5 méterre lévõ torpedófalat is átszakították, valamint az ettõl kb. 1 méterre lévõ 9 mm-es válaszfalat, mely a szénraktárak külsõ fala volt. Ez utóbbit éppen a torpedófal befelé repülõ darabjai rongálhatták meg könnyedén. Az is bizonyos, hogy a szénraktárak belsõ, a külhéjtól 6 méterre elhelyezett, 9 mm-es hosszanti irányú falát a robbanások közvetlenül áttörni már nem tudták, különben a hátsó kazánházat perceken belül elárasztotta volna a víz. A lökéshullám azonban ahhoz elegendõ volt, hogy ezt a belsõ válaszfalat, esetleg az ezen lévõ, a kazántérbe nyíló szenelõ ajtó mentén annyira megrongálja, hogy 20 perc múlva 1,5-1,8 m magasan álljon a víz.[9] Éppen a robbanás vonalában e válaszfalban volt egy felülnézetbõl lépcsõ alakú törés, itt a fal kb. 1,5 méterrel közelebb volt a külhéjhoz, valamint e törés mellett helyezkedett el a két szenelõ ajtó közül az egyik. Ez a konstrukció, illetve a hosszanti válaszfal kérdéses minõsége (megfelelõ szegecselés, merevítõ szögvasak száma és méretezése) a hátsó kazánház gyors elárasztásához vezetett. A két kazánház közti vízmentes keresztválaszfal (9 mm) átszakadása, és az elsõ kazántér hirtelen eláradása véglegesen megpecsételte a hajó sorsát, felgyorsítva és visszafordíthatatlanná téve a borulási folyamatot. Azt valószínûleg már sosem tudjuk meg, hogy a torpedótalálat okozta sérülés, a válaszfal hibás konstrukciója és/vagy kivitelezése, esetleg mindkettõ együttes hatása okozta a válaszfal átszakadását. A két kazánház együttes elárasztása elégséges volt a hajó elsüllyedéséhez,[10] nem beszélve arról, hogy a másik torpedó találata következtében a jobboldali turbinagépház feltételezhetõen hamar megtelt vízzel.
 
  A torpedófal elhelyezkedése, és a gyenge válaszfalak mellett a TEGETTHOFF-osztály torpedóvédelmének volt egy másik Achilles-sarka, amely viszont mindezidáig jóval kevesebb publicitást kapott. A roncshoz lemerült búvárok megállapították, hogy a páncélfedélzet lefelé ereszkedõ ferde síkjának alsó széle leszakadt, és befelé hajlott.[11] Ezzel egyidejûleg minden valószínûség szerint a torpedófal vonalában lévõ, a páncélfedélzet feletti, hosszanti válaszfal (6,5 mm), mely a fõ szénbunkerek külsõ fala volt, szintén átszakadt, vagy pedig elvált a deformálódó páncélfedélzettõl. Ezzel víz nyomult a vízvonal feletti széntárolókba, amely fokozta a kialakult dõlést. Egy túlélõi visszaemlékezés alapján, mely szerint a kazánház elhagyásakor, a kazánház feletti fedélköz, melynek a "padlója" a páncélfedélzet volt, már víz alatt állt, feltételezhetõ, hogy a jobb oldali szénbunkerbe benyomuló víz átszakíthatta a tároló belsõ, vékony (5 mm) válaszfalát. Mint az a 2008-as magyar expedíció jelentésének mellékletében megállapításra kerül: "...a Szent István azért süllyedt el, mert a robbanások kritikus szélességben utat nyitottak a víz elõtt a hajótest vízvonal feletti, jelentõs elárasztási tényezõjû (nagy köbtartalmú) helyiségeibe, a két kazántér közötti válaszfal átszakadása pedig felgyorsította és visszafordíthatatlanná tette ezt a folyamatot."[12]
 
  Eddig sokan értekeztek a torpedófal hiányosságairól, de nem sok figyelmet fordítottak a páncélfedélzet hiányosságára, amire az 1914-es szekciókísérlet eredménye vet éles fényt. A tervezett 24 500 tonnás csatahajón a 2×18 mm-es páncélfedélzet, melyet a torpedófaltól kifelé vízszintesen vezettek, egészen a külhéjig ér, lezárva felülrõl a kettõs oldalfalat, közvetlen az övpáncél alsó vége alatt. Ez a konstrukció túlélte a kísérleti robbantást, ugyan a kettõs oldalfal feletti részen részben leszakadt az alsó lemez, de a felsõ lemez továbbra is maximum csak szivárgott. A fényképek alapján látható, hogy a fõ szénbunkerbe a 7 mm-es, hosszanti válaszfalon nem jutott be víz, mert a bunker oldalait a külsõ víz nyomása az elsüllyedés után benyomta, tehát ott levegõ volt. Felmerül a kérdés, ha a 2×18 mm-es páncélfedélzet ellenállt, miért nem állt ellen a vastagabb 18+30 mm-es a SZENT ISTVÁN-on? Az eredeti rajzokra pillantva rögtön megkapjuk a választ: e csatahajóknál ugyanis a ferde, ereszkedõ rész utolsó, kb. 1 méterén elhagyták a felsõ, 30 mm-es lemezt. A kettõs oldalt mintegy fele részben csak egy 18 mm-es lemez zárta le, ráadásul ennek az anyagminõsége gyengébb volt, mint a szekciókísérletnél.[13] Hogy ezt a furcsa, érthetetlen konstrukciót mi motiválta, egyelõre rejtély. Talán 200-250 m2 30 mm-es acéllemez megspórolása? Mindenesetre e konstrukciós hiányosság nem kis mértékben járult hozzá a SZENT ISTVÁN elvesztéséhez. A VIRIBUS UNITIS esetében is megállapítható a roncsról készült rajzról, hogy a torpedófal és a mögötte lévõ válaszfal átszakadása mellett a páncélfedélzet ferde szakaszának alsó része leszakadt, illetve lefelé hajlott a robbanás következtében.[14]
 
  A TEGETTHOFF-osztály torpedóvédelme, annak ellenére, hogy torpedófala a korszakban alkalmazottak közül az egyik legvastagabb volt, a gyakorlatban hatástalannak bizonyult. A hajó oldalától való elégtelen távolság miatt a torpedófal átszakadt, és nem tudta megvédeni a létfontosságú belsõ részeket. Ehhez járult még hozzá a páncélfedélzet fentebb ismertetett problémája. A konstrukció hiányosságai különösen annak a fényében válnak érthetetlenné, hogy a németek még jóval a végleges tervek kidolgozása elõtt átadták a torpedóvédelemre vonatkozó gyakorlati kísérleti eredményeiket az osztrák-magyar haditengerészetnek.
 

A 24 500 tonnás csatahajók torpedóvédelme

  A cs. és kir. haditengerészet vezetése hivatalosan 1911. június 3-án adott utasítást az új csatahajóosztály elsõ elõterveinek kidolgozására. 1911 decemberére három tervvariáns született, majd 1912 februárjában és májusában újabb öt, 22 000 és 25 200 tonna közötti vízkiszorítással. A fõtüzérség kalibere 30,5 cm, illetve 34,5 cm volt e tervekben. 1912. július 7-én a tengerészeti osztály újabb, módosított elõirányzatot adott ki a csatahajótervekre vonatkozóan. Ebben többek között az szerepelt, hogy a vízkiszorítás lehetõleg ne haladja meg a 25 000 tonnát. 1912 májusában a korábban a Skoda által ajánlott 34,5 cm-es kalibert felemelték 35 cm-re.
 
  Az 1912. júliusi elõirányzatok alapján, és a Monarchia elsõ dreadnoughtjának, a VIRIBUS UNITIS-nek a próbajárati tapasztalatait figyelembe véve készült el az addigi nyolc után egy újabb terv 1913 januárjára. A tervet, akárcsak a többit, a tengerészeti mûszaki bizottság készítette, és Franz Pitzinger, a flotta vezetõ hajótervezõje jegyezte. Ez a terv volt az elsõ, mely már az új, 35 cm-es fõtüzérséget tartalmazta, illetve, ami ennél jóval fontosabb, e tervezet, illetve a hozzá kapcsolódó tanulmány adja az elsõ konkrét válaszokat a VIRIBUS UNITIS-nél tapasztalható hiányosságokra. E variáns vízkiszorítása 24 500 tonna, teljes hossza 173,2 méter, szélessége 28,5 méter volt. Fegyverzete 10 db, két alsó hármas-, és két felsõ ikertoronyban elhelyezett, 35 cm-es, 45-ös kaliberhosszúságú ágyúból, 18 darab, két szinten, kazamatákban elhelyezett, 15 cm-es ágyúból, 20 darab 9 cm-es ágyúból, valamint 6 darab víz alatti torpedóvetõ csõbõl állt. Övpáncélja 310 mm, és a parancsnoki torony páncélzata 320 mm vastag volt. Gépberendezése 6 olajtüzelésû és 9 széntüzelésû, három kazántérben elhelyezett Yarrow vízcsöves kazánból, és négy, egymástól vízmentesen elválasztott Parsons turbina-csoportból állt. Az elméleti számítások alapján a gépektõl 31 000 lóerõt, a hajótól pedig a haditengerészet által elõírt 21 helyett 21,5 csomós sebességet vártak. 12 csomós sebesség mellett a hatótávolsága 5000, a tartalék üzemanyag felhasználásával 6000 tengeri mérföld lett volna. Személyzete a tervezet szerint 38 tisztbõl, 16 törzsaltisztbõl és 1106 fõnyi alacsonyabb rangú altisztbõl és legénységi állományból állt volna.[15]
 
  A tervezet eredetileg két alternatívát vizsgált meg, a lövegtornyok elhelyezkedésén kívül minden azonos volt. Készült ugyanis egy változat, melynél a hármas lövegtornyok kerültek felülre, az ikertornyok mögé. Az indokok szerint ez az elrendezés jobban követte a test vonalát. A számítások alapján még ennél az elrendezésnél is jóval alacsonyabban volt a hajó súlypontja, mint a VIRIBUS UNITIS-é. A VIRIBUS UNITIS-nél tapasztalt stabilitási problémák miatt azonban a haditengerészet vezetése a tervezésnek már ebben a fázisában arra utasította a mûszaki bizottságot, hogy elsõ sorban a megemelt ikertornyos változatra koncentráljon.[16]
 
  A páncélfedélzet és a torpedófal az 1912. júliusi elõirányzatnak megfelelõen, illetve az 1912 májusában elkészült 25 200 tonnás elõtervhez hasonló módon lett kialakítva, mely elõírások már a német kísérleti eredmények alapján lettek meghatározva. A páncélfedélzet és a torpedófal (mindkettõ 2×18 mm vastag) anyagául Siemens-Martin acél helyett az úgynevezett javított minõségû speciálacélt (Spezialstahl, szilárdság 70 kg, nyújthatóság 15 %) választották. Szóba került esetlegesen vanádiummal ötvözött acél alkalmazása, de 9 %-os nyújthatóságát kevésnek találták, emellett az ára is csillagászati volt, 18 000 korona tonnánként, ami nagyjából ötszöröse a Krupp-cementált páncélacélénak. A torpedófalat az övpáncél alsó vonalától lefelé függõlegesen helyezték el, s leért egészen a kettõs fenék alsó, külsõ lemezéig, ezzel vízmentesen elzárva a kettõs feneket az övpáncélig felvitt kettõs oldalfaltól.[17] Legnagyobb vízszintesen mért távolsága a hajó külhéjától kereken 4 méter volt. A kazánházak vonalában a kettõs oldalfal és a torpedófal közötti térben helyezték el a tartalék szenet, oldalanként 170 tonnát. A tartalék szén áthelyezése a torpedófal és a kettõs oldalfal közé szintén a német hatást tükrözi, már 1909-ben ezt tanácsolta Tirpitz Koudelkának. A tartalék szenet szükség esetén a torpedófalon lévõ páncélozott tolóajtókon lehetett a kazánokhoz juttatni. Mivel az ajtóknál a torpedófal védelme gyengült, eléjük páncélozott elõkamrákat terveztek, melyeket újabb páncélozott tolóajtók zártak le. A TEGETTHOFF-osztállyal ellentétben a külhéj és a torpedófal között a páncélfedélzetet nem ferdén, hanem vízszintesen vezették, az övpáncél alsó vonalában. A páncélfedélzet külsõ vízszintes része és a torpedófal találkozásában a derékszöget lecsapva egy ferde síkot alakítottak ki, ehhez volt szögvasakkal a páncélfedélzet ferde, emelkedõ része hozzáerõsítve.[18] A német adatok felhasználása (minimum 4 méter távolság, szén elhelyezése a kettõs oldal és a torpedófal között) mellett egyes vélemények szerint a torpedóvédelem és páncélfedélzet kialakítása leginkább a francia csatahajókéra hasonlított.
 

 
A tervezett 24500 tonnás csatahajó fõbordametszete, az újfajta torpedóvédelemmel.

  Mint erre az elõtervekhez csatolt tanulmányban nyíltan utalnak, az elõzõ osztályhoz képest jelentõsen meg kívánták erõsíteni a vízmentes válaszfalakat. A páncélfedélzet alatti teret 21 vízmentes válaszfal osztotta 22 részre. A tartalék szénkészlet elérését szolgáló ajtók mellett mindössze csak a két oldalsó torpedóterem válaszfalaiba, illetve a hátsó dinamógépház hosszanti válaszfalába vágtak vízmentes ajtóval lezárható átjárót. Itt is érvényesült Tirpitz tanácsa, illetve a józan ész.[19] E passzusok, mint erre már utaltunk, a TEGETTHOFF-osztálynál elkövetett hibák bírálata/beismerése volt. Úgy is mondhatnánk, hogy Pitzinger töredelmesen bevallotta Popper bûneit. A tanulmány így fogalmaz a válaszfalakkal kapcsolatban: "A vízmentes válaszfalak szilárdsága a legutóbbi hajókhoz képest jelentõsen meg lett növelve, hogy vízbetörés esetén mindenféle külön kitámasztás nélkül is nyugodtan lehet a megfelelõ teherbírásukra számítani."[20] Hogy ez a "jelentõsen megnövelt" szilárdság pontosan mit jelent, az nem derül ki. Az elõterv rajzain ugyanolyan 9 mm-es vízmentes válaszfalak látszanak, mint a TEGETTHOFF-osztályéin, vagy mint a korabeli hajóépítési kézikönyvek lapjain. Ezek alapján a megerõsítés valószínûleg a fal konstrukciójára vonatkozik, vagyis több és erõsebb merevítõ szögvas alkalmazására, sûrûbb szegecselésre, nem pedig a lemezvastagságra.
 
  Ugyan készült még 29 600 tonnás, sõt 32 000 tonnás elõterv is, a favorit több okból, elsõsorban persze pénzügyibõl, a fentebb ismertetett 24 500 tonnás változat maradt. Ezt lehetett ugyanis a haditengerészet meglévõ úszódokkjával megemelni, és ennek a költségeit lehetett lenyomni az amúgy is prüszkölõ politikusok torkán. A haditengerészet új parancsnoka, az 1913 februárjában hivatalba lépett Anton Haus altengernagy (1913. május 1-tõl tengernagy) Ferenc Ferdinánd nyomása ellenére[21] a politikusok elé tárta a haditengerészet a költségek megszavazása elõtti, a cégek pro forma saját kockázatára történõ építési tervét. A saját kockázatra történõ építés 1913 nyarán a magyar politikusok ellenállásán megbukott, de igazából az osztrák politikusok sem örültek volna neki.[22] Az 1913. õszi politikai helyzet már jobban kedvezett a csatahajók ügyének, és az 1913. október 3-i közös minisztertanács elfogadta beterjesztett 426 millió koronás rendkívüli hitel tervét, melyet megszavazása után, az 1914/1915-ös pénzügyi évtõl lehet folyósítani. Az új csatahajóosztály, ha a haditengerészet eredeti reményeihez képest némileg megkésve is, zöld utat kapott, a hitel delegációk általi megszavazása már csak formalitás (nevezhetjük színjátéknak is) volt. A 426 millió koronás rendkívüli hitel terve 4 db 24 500 tonnás csatahajót tartalmazott, így legkésõbb ekkor eldõlt, hogy milyen csatahajók épülnek. A fentebb említett, nagyobb vízkiszorítású elõtervek ennek fényében már csak arra voltak jók, hogy a tengerészeti mûszaki bizottság mérnökei megmutassák, ilyet is tudnak tervezni. 1914 májusában lényegében mind a két delegáció ellenvetés nélkül (csak az osztrák szociáldemokraták voltak ellene) megszavazta a rendkívüli hitelt. A magyar kormány és a haditengerészet 1914 áprilisában megállapodott a hitelbõl finanszírozott megrendelések felosztásáról, így a négybõl két csatahajó megépítése a Danubiusnak jutott.[23] A végsõ tervvariáns elfogadására valamikor 1914. június-július fordulóján került sor. A legnagyobb változást a 15 cm-es lövegek számának 18-ról 14-re csökkentése, illetve a 35 cm-es lövegtornyok páncélzatának megerõsítése jelentette.[24]
 
  Az 1914. július 28-i hadüzenetet követõen minden, új hajók építésére irányuló munkával leálltak egy idõre. Az új csatahajók építését lényegében már 1914 decemberében, hivatalosan 1915. február 3-án törölték. Az osztállyal kapcsolatban csak az elsõ egységhez megrendelt 10+1 db 35 cm-es ágyúból 4 db, valamint a torpedókísérlethez felhasznált 1:1 arányú szekció készült el.
 

A szekciókísérlet

  Mint azt a bevezetõben említettük, a megtalált dokumentumok alapján is rendkívül keveset tudunk az 1:1 arányú szekciókísérlet elõzményeirõl. Csak valószínûsíteni lehet, hogy a haditengerészet vezetése, immár az új parancsnok, Haus idején felismerte, a torpedók jelentette egyre nagyobb fenyegetés mellett nem lehet megspórolni a tervezett új csatahajók torpedóvédelmének valóságos körülmények közötti tesztelését. Különösen annak a fényében nem, hogy tisztában voltak a még épülõfélben lévõ TEGETTHOFF-osztály hiányosságaival. Úgy tûnik, a haditengerészet nem elégedett meg az átadott német adatok felhasználásával, hanem a nagyobb és tehetõsebb tengeri hatalmak példáját követve 1:1 arányú kísérlet útján akart meggyõzõdni a tervekben szereplõ védelem hatásosságáról. Ez lényegében racionális döntés volt, hiszen a néhány százezer korona becsült költségû kísérlet ára eltörpült a négy tagú osztály 328 millió koronás ára mellett, ugyanakkor a kísérlet eredményeként elkerülhetõ volt egy több mint 80 millió koronás csatahajó elvesztése torpedótalálat esetén.
 
  A kísérlettel kapcsolatban az elsõ ismert dátum 1913. szeptember 9-e. Ekkor adott utasítást a tengerészeti osztály hadmûveleti irodája (Operationskanzlei) a kísérlet elõkészítésére.[25] Az utasítás tartalma nem derül ki, de valószínûleg az elkészítendõ szekció, a céltárgy (Sprendobjekt) paramétereire, illetve a kísérlet végrehajtásának módjára vonatkozott. A tengerészeti mûszaki bizottság (Marinetechnische Komitee) 1913 novemberére elkészítette a kísérlethez szükséges céltárgy 1:25 arányú tervrajzait.[26]
 
  A 450 tonna vízkiszorítású szekció hossza 7,875 m, szélessége 8,24 m, magassága pedig 11,22 m volt. Az ily módon elkészített céltárgy a 24 500 tonnás csatahajók egy, nagyjából a fõborda környékén, valamelyik kazánház vonalában lévõ, hat bordaköznyi hosszúságú szekcióját reprezentálta. Természetesen sem a céltárgy szélessége, sem a magassága nem terjedt ki a hajótest teljes szélességig, illetve magasságáig. A céltárgy szélessége nem érte el a hajótest szélességének az egyharmadát sem, de erre nem is volt szükség. A céltárgy az övpáncélt, illetve alatta a kettõs hajóoldalt, a tartalék szén tárolóját, a torpedófalat, a páncélfedélzet külsõ, vízszintes, valamint ferde részét, illetve a páncélfedélzet ferde része alatt lévõ szénraktárakat és 15 cm-es lõszerkamrát foglalta magában, az utóbbiakat a kazánháztól elválasztó vízmentes hosszanti válaszfalig, mely kb. 6,7 méterre volt a hajó külhéjától. E válaszfaltól kb. 1 méterre egy újabb vízmentes válaszfalat helyeztek el, ennek az lehetett a célja, hogy kiderüljön, a robbanás következtében bejut-e a víz a kazánházba. A kettõs feneket még valamennyire e válaszfal vonalánál is jobban kivezették, az így kialakult párkányon helyezték el a céltárgy kiegyensúlyozására használt ballaszt egy részét. A céltárgy magassága is csak a páncélfedélzet feletti fedélköz magasságáig terjedt ki.[27]
 

 
A céltárgy (Sprengobjekt) vázlata, a torpedó-robbanófej, a robbanótöltetek, illetve a ballasztok elhelyezésével.

  A céltárgy üres tömege 133 tonna volt. Ehhez jött az övpáncél lemezeinek 61 tonnányi tömege, valamint az ellensúlyként felhasznált, a kettõs fenék túlnyúló részén elhelyezett 51 tonnányi páncéllemez. Minden valószínûség szerint e célra nem rendeltek külön méregdrága páncéllemezeket, hanem valamilyen okból visszamaradt lemezeket használtak fel. A páncéllemezeket csak ideiglenes jelleggel rögzítették, alsó élüket egy szögvasból kialakított vályúba helyezték, míg felsõ élüket néhány konzol segítségével csavarokkal rögzítették. A kettõs oldal és a torpedófal között 64 tonna szenet (brikettet) helyeztek el. A megfelelõ merülést, illetve trimmelést 52 + 35 tonna ballaszt, valamint a kettõs fenék celláiban 36 tonna, az övpáncél és a fõ széntároló külsõ fala közt pedig 18 tonna víz biztosította.[28] A kísérlet végrehajtásáról felvett jegyzõkönyvben szó esik egy, a torpedófalban vágott, és páncélozott ajtóval lezárt szenelõnyílásról is, ennek azonban egyik terven sem látható nyoma, így a kialakítását csak a tervek elkészülte után rendelhették el.[29]
 
  A céltárgyon a víz alatti robbantási kísérletet eredetileg egy tengeri aknával akarták végrehajtani, melyet két pánt segítségével 4,2 méterre a vízvonal alatt közvetlenül a hajótestre csavaroztak volna. Sajnos az akna robbanótöltetének nagyságát nem ismerjük.[30] A tengerészeti osztály elnöki irodájának (Präsidialkanzlei) 1914. március 8-án kelt utasítása megváltoztatta ezt. Ez az utasítás több változtatást rendelt el, ezek közül messze a legfontosabb a robbantás végrehajtásának módjára vonatkozott. A márciusi utasítás értelmében azt már nem egy aknával, hanem egy 45 cm-es, 110 kg-os amonal[31] töltetû torpedó-robbanófejjel kellett végrehajtani. A torpedófejet egy ketrecben helyezték el, melyet két függõleges, a céltárgy oldalára erõsített sínen, egy kézi csónakdaru segítségével lehetett leereszteni. Így a robbanótöltetet elegendõ volt csak céltárgynak a kísérlet helyszínére való vontatása után elhelyezni, ami jelentõsen csökkentette a balesetveszélyt. A robbanófejet nem pontosan a céltárgy középvonalában, hanem attól kicsit eltolva helyezték el. A kisebb változtatások közé tartozott például a függesztõ szemek (10 db.) elhelyezése, melyek segítségével úszódaruval jóval egyszerûbb volt megemelni, illetve kiemelni a céltárgyat.[32]
 
  Mint említettük, lényegében az 1913. október 3-i közös minisztertanácson kapott zöld utat az új csatahajóosztály, azzal a kikötéssel, hogy a szükséges hitelt csak 1914 második felétõl lehet folyósítani.[33] A haditengerészet vezetése az elsõ két egység gerincfektetésének az idõpontját 1914 végére, illetve 1915 elejére tervezte. Ahhoz, hogy ez tartható legyen, idõben el kellett készíteni a részletes terveket. A TEGETTHOFF-osztály esetében is számtalan problémát okozott, hogy túl kevés idõ állt a rendelkezésre a részletes tervek kidolgozására. Az utód osztály esetében döntõ fontosságú volt a tervezett szekciókísérlet elvégzése ebbõl a szempontból, mivel annak esetleges nem kívánatos eredménye esetén újra kellett volna gondolni a hajótest belsõ felépítését, és a torpedófal, valamint a páncélfedélzet elhelyezését. Mint arról már szó esett, a végsõ variáns elfogadására július legelején került sor, így már rendkívül kevés idõ állt rendelkezésre a részletes tervek elkészítésére. Igaz azonban az is, hogy alapjaiban a végsõ variáns lényegében megegyezett az 1913. áprilisi változattal.
 
  Egyelõre, újabb dokumentumok elõkerüléséig továbbra sem tudjuk, hogy hol, mikor és mennyiért épült meg a céltárgy. A hol kérdésre a legbiztosabb a válasz: szinte teljesen bizonyos, hogy a polai Arzenálban, a haditengerészet hajóépítõ mûhelyében. A mikor kérdésre a legvalószínûbb válasz, hogy valamikor 1914 márciusa és május vége között, de lehet, hogy már valamivel korábban elkezdték. A korabeli építési árak ismeretében a céltárgy elkészítésének a költségei valószínûleg nem haladták a 300 ezer koronát.
 
  A magyar delegáció 1914. május 20-án, az osztrák delegáció május 28-án szavazta meg a rendkívüli hitelt. Nagyjából ekkor készülhetett el Polában a céltárgy is. A kísérlet végrehajtására az utasítást a polai Kikötõadmiralitás a június 6-án kelt 157. számú napiparancsában adta ki. A kísérlet célja, a márciusi változtatás alapján egy 45 cm L 5,5[34] torpedó-robbanófej csatahajó-szekcióra, illetve az abban elhelyezett különféle lõszerfajtákra való hatásának vizsgálata volt. Utóbbi célból a torpedófal belsõ részén fémszelencékben 16 különféle gyutacsot, valamint különféle robbanóanyagokból 0,1-0,1 kg-ot helyeztek el. A robbanófejet elektromos úton, a partról robbantották fel.[35]
 
  A kísérlet végrehajtását június 10-re tûzték ki. Délelõtt az Arzenál felszerelési igazgatósága a polai öbölrendszer kijáratának északi oldalán lévõ Valmaggiore-öbölbe vontatta a céltárgyat az Arzenálból. Itt az öböl egy 25 méter mély pontján négy oldalról láncok segítségével lehorgonyozták, 3,1 km-re az öböl északkeleti oldalán fekvõ, megfigyelõhelyül szolgáló mólótól, külhéjával a móló felé fordítva. A robbanófej elektromos gyújtása is a mólóról történt, két vezeték segítségével, mely közül az egyik tartalékként szolgált. A lehorgonyzott céltárgy átvizsgálása, illetve a robbanófej, valamint a gyutacsok és robbanóanyagok elhelyezése az elõzetes tervek szerint délután 1 és 3 között történt volna, a robbantást délután 3-ra tervezték. Ezt végül valamivel elõbbre hozták, a robbantást végül 2 óra 30 perckor hajtották végre. A tervek szerint a bizottság 2 óra 30-ra érkezett volna meg a mólóra, ezt is elõbbre hozhatták, a nyolctagú bizottság elõbb megérkezhetett. A lehorgonyzott céltárgy robbantásra való elõkészítését, valamint a körzet biztosítását, illetve a helyi hatóságok értesítését az I. tengeri aknászparancsnokság (Seeminenkommando I.) végezte el. A robbantásról fényképfelvételek mellett a tengerészeti mûszaki bizottság filmfelvételt is készített.[36]
 

 
A robbanás pillanata. A közel 70 méter magas vízoszlop alján a feketeséget a detonációban keletkezett szénpor okozta.

  A Maximilian Hilscher fregattkapitány, mint elnök vezette nyolcfõs bizottság, melynek tagja volt Mladiáta János magyar mérnök is, megérkezte után az elõzetes tervhez képest fél órával korábban, délután 2 óra 30 perckor végrehajtották a robbantást. A céltárgy a robbanást követõen kb. 28 perc múlva elsüllyedt. Másnap, június 11-én búvár vizsgálta meg az elsüllyedt céltárgyat, melyrõl a ballasztként felhasznált, lazán felerõsített páncéllemezek a robbanás következtében leestek. A horgonyláncok eloldása után a haditengerészet 240 tonnás úszódaruja segítségével a céltárgyat átvitték az öböl egy sekélyebb, 13 méter mély pontjára. Itt újra búvár vizsgálta át, majd a 240 tonnás úszódaruval június 15-én kiemelték, és a polai 22. sz. úszódokkban, a haditengerészet legnagyobb dokkjában[37] helyezték el. A bizottság itt tüzetesen átvizsgálta a céltárgy roncsát, számos fényképfelvételt, illetve skiccet készítve róla. A bizottság a vizsgálatokat követõen július 3-án készítette el a jelentését,[38] melyet a mellékletben magyar fordításban közreadunk.
 
  Miután a tanulmány végén teljes terjedelmében olvasható a jelentés, csak röviden összefoglaljuk a fõbb megállapításait. A robbanás átszakította a 17 mm-es külsõ, illetve a 10 mm-es belsõ héjazatot, egy kb. 16 m2-es léket ütve rajtuk a páncélfedélzet és a lengéscsillapító gerinc között. A külsõ és belsõ héjazat emellett szinte teljesen elvált a páncélfedélzettõl. A robbanás ereje a belsõ héjazat és a torpedófal közt elhelyezett 64 tonna brikettbõl 25 tonnát elporlasztott, illetve kiszórt a léken keresztül. A torpedófal jól teljesítette feladatát, mindössze egy picit behorpadt, s megõrizte tömítettségét. A torpedófal belsõ oldalán elhelyezett lõszerek nem robbantak fel. A torpedófalon elhelyezett vízmentes, páncélozott ajtó nem szenvedett sérülést. A páncélfedélzet kettõs oldalfalat felülrõl lezáró szakaszának alsó rétege ugyan részben levált, részben felgyûrõdött, de a megmaradt felsõ lemez továbbra is szigetelt. A páncélfedélzet tartalék széntároló feletti szakasza megõrizte tömítettségét, csak enyhén deformálódott. Megállapítást nyert, hogy az ily módon konstruált torpedóvédelem megfelelt a vele szemben támasztott követelményeknek, mivel sikeresen megakadályozta a vízbetörést mind a hajó vízvonal alatti belsõ, mind a vízvonal feletti felsõbb részei irányába, a torpedófal, illetve a páncélfedélzet. Az eredmény rövid összefoglalása így hangzott: "A kísérlet eredménye alapján megállapítható, hogy egy hasonlóan konstruált hajót egy 45 cm-es L/ 5,5 110 kg-os amonal robbanófejes torpedó találata nem veszélyezteti, és a kb. 2°-os dõlés könnyedén kompenzálható."[39] Felmerülhet a kérdés, amire persze már soha nem kapunk választ, hogy az így kialakított torpedóvédelem egy 53 cm-es torpedó 200-250 kg-os robbanófejével szemben mennyire lett volna hatásos. A kísérlet idõpontjában, illetve az elsõ világháború idején legáltalánosabban elterjedt 45 cm-es torpedókkal szemben azonban kétségkívül megfelelõ védelmet biztosított.
 

 
A céltárgy roncsa az úszódokkban. Jól megfigyelhetõk a külsõ víznyomás hatására keletkezett deformációk.

  A dokkban lévõ roncsról készült fényképeken látható nagyméretû deformációk, mint azt a jegyzõkönyv is megállapítja, az elsüllyedés után, a külsõ víznyomás hatására keletkeztek. Ennek alapján megállapítható, hogy a kazánházat reprezentáló hátsó, kb. 1 m széles rész, illetve a páncélfedélzet felett elhelyezkedõ fõ széntároló vízmentes maradt, mivel a külsõ víznyomás hatására oldalsó, illetve hátsó válaszfalaik jelentõs deformációt szenvedtek, ami azt jelenti, hogy belül levegõ volt. A fõ széntároló és az övpáncél közötti, kb. 1,5 méteres sikátorba (Wallgang), illetve a torpedófal mögötti széntárolóba és lõszerraktárba bejuthatott a víz, mivel ezek oldalfalán nem láthatók benyomódások, tehát a külsõ víznyomást a belsõ víz nyomása ellensúlyozta. A sikátor esetében figyelembe kell venni, hogy az ballaszt céljából már eleve 145 cm magasan fel volt vízzel töltve, valamint a felsõ részén bizonyos mértékû deformáció látszik. Az ezt a részt két oldalról lezáró vízmentes válaszfal, a konstrukcióból adódóan (mivel csak 1,5 m széles volt) szilárdabb is volt, mint a fõ széntároló oldalsó válaszfalai, melyeknek jól láthatóan a hosszanti válaszfalaktól távolabbi, középsõ része deformálódott jobban. A bizottsági jegyzõkönyv szerint a sikátor alatti páncélfedélzet, bár alsó rétege részben leszakadt, továbbra is tömített maradt. A torpedófal mögötti széntárolóba, illetve lõszerraktárba a víz egyértelmûen nem a torpedófal felõl, hanem az oldalsó válaszfalak alján jutott be, ami egy igazi hajó esetében nem következett volna be, ez csak a céltárgy konstrukciója miatt történt így. Ezt a vízbetörést minden valószínûség szerint a robbanás hatására meggyengült illesztések, illetve a külsõ víznyomás ezekre való hatása okozta, különösen a baloldali fal esetében. Mint a képeken látható, végül a kazánházat reprezentáló részbe is bejutott a víz, de csak azután, hogy a külsõ nyomás összenyomta a válaszfalakat, és az egyik alsó sarkon így kisméretû rés keletkezett. A vízmentes válaszfalakat ugyanis maximum 8-10 méter magas vízoszlop nyomásának elviselésére, nem pedig az elsüllyedés utáni 15-25 méter magas vízoszlopnak való ellenállásra tervezték.
 

 
A céltárgy roncsa az úszódokkban. A létra, illetve a két alak jól érzékeltetik a lék méretét. Felül látható a ledobott páncéllemezek helye, illetve a hat tartókonzolja.

  A kísérlet, mint azt a bizottság jelentésében megállapította, sikeresnek bizonyult, a tervezett csatahajó torpedóvédelme kiállta a próbát. Nem tudni, a kísérlet végrehajtói bontottak-e pezsgõt (ha volt egy kis eszük, vélhetõen igen), mindenesetre erre a legalkalmasabb idõpont június 15. lehetett. E nap délelõttjén helyezte el az úszódaru a céltárgy roncsát az úszódokkban, és a gyakorlott mérnökszemek számára valószínûleg már aznap kiderült, hogy a kísérlet sikerült. A 24 500 tonnás csatahajók végleges tervváltozatát ezt követõen június 28-án nyújtották be, a tervek jóváhagyására július 2-án került sor.[40] Mindez még a jelentés hivatalos dátuma, július 3. elõtt történt, a jóváhagyott tervek pedig a vízvonal alatti védelem tekintetében megegyeztek az 1913-as változattal. Ez pedig azt jelenti, hogy a kísérlet nem hivatalos eredményei jóval korábban ismertek voltak a haditengerészet vezetése elõtt, és a vezetés is elégedett volt az eredménnyel: a torpedóvédelem konstrukciója, illetve a csatahajó végleges változata zöld utat kapott.
 
  Az eredményes szekciókísérlet végrehajtásával az osztrák-magyar haditengerészet nagy lépést tett elõre a víz alatti védelem terén. Az már a sors fintora, hogy alig négy héttel a csatahajótervek jóváhagyása után a hadüzenetet követõen gyakorlatilag megpecsételõdött az új csatahajók sorsa, s így a költséges kísérlettel igazolt hatású torpedóvédelem gyakorlati megvalósítására nem került sor. Mint arról a bevezetõben szó esett, a kísérlet eredményei végül a háború után valamelyik gyõztes hatalom haditengerészetét gazdagították.
 

B i z o t t s á g i   j e g y z õ k ö n y v

  mely felvétetett a Kikötõadmiralitás 1914. június 6-i 157. sz. napiparancsa alapján
 
 
Jelenlévõk:
Maximilian Hilscher fregattkapitány, mint elnök, a tengerészeti mûszaki bizottság I. II. III. IV. és V. osztályainak,[41] az I. tengeri aknászparancsnokság, valamint az Arzenál felszerelési igazgatóságának és építésvezetõségének egy-egy képviselõje.
 
 
Tárgy:
A haditengerészet parancsnoksága 1914. március 8-i rendelete szerinti robbantási kísérlet elvégzése.
 
 
A kísérlet végrehajtása:
A megfelelõ ballaszttal ellátott céltárgyat folyó év június 10-én délelõtt a Valmaggiore-öbölbe[42] vontatták, és négy oldalról, a külhéjával a part felé fordítva lehorgonyozták.
 
A robbanásnak a lõszerkamrában elhelyezett lõszerekre gyakorolt hatásának megállapítása végett a haditengerészet hadmûveleti irodája utasításának megfelelõen az aknafal belsõ oldalán fémszelencék lettek felerõsítve, a következõ lõszerfélékkel megtöltve: 4 db. durranóhigany gyutacs, 4 db. toluol robbantógyutacs, 4 db. gyutacs, 0,1 kg ekrazit, 0,1 kg száraz lõgyapot, 0,1 kg 50 % amonal, 4 db. ólomsav gyutacs, 0,1 kg M. 97/a, 0,1 kg M. 97/b, 0,1 kg M. 97/f és 0,1 kg M. 97/h lõpor.
 
Egy ketrecben elhelyezett, két elektromos gyújtóvezetékkel (az egyik mint tartalék) ellátott, 45 cm-es 110 kg 30 %[43] amonallal töltött torpedó-robbanófej két vezetõsín segítségével került leeresztésre 4,2 méterrel a vízvonal alá.
 
A robbantás délután 2 óra 30 perckor történt meg.
 
 
A robbanás hatásai
 
A. Általános
A vízoszlop kb. 70 méteres magasságot és 29 méteres szélességet ért el. A vízoszlop alsó részén látható feketeséget a robbanás következtében keletkezõ szénpor okozta.
 
A céltárgy a robbanás után valamelyest a robbanás centruma felé megdõlt, majd fokozatosan ismét kiegyenesedve kb. 28 perc alatt elsüllyedt.
 
Mint a június 11-én búvár által végzett vizsgálat megállapította, a rögzítõ láncok sértetlenek maradtak, és a céltárgy egyenesen állt, nagyjából a lengéscsillapító gerincig[44] az iszapba süllyedve.
 
A ballasztként felhasznált, csak lazán felerõsített 6 páncéllemez a robbanás következtében leszakadt a helyérõl.
 
Miután a rögzítések eloldásra kerültek, a víz alatt kb. 230 tonna nehéz céltárgy a 240 tonnás úszódaru segítségével átkerült az öböl egy sekélyebb (13 m) részére, ahol újabb búvár általi átvizsgálás következett, majd június 15-én délelõtt az említett daru segítségével a 22. sz. dokkban helyezték el.
 
Az aknafalon elhelyezett említett robbanóanyagok sértetlenek maradtak.
 
A robbanás nyomása által nagyrészt szétporlasztott szénbõl (brikett[45]) kb. 25 tonna kiszóródott, és kb. 2 tonna a kettõs fenék celláiba préselõdött.
 
 
B. A kötõelemek deformációi
 
A robbanás közvetlen hatásai a következõk voltak
 
1. A külsõ héjazaton (17 mm) és a belsõ héjazaton (10 mm) a robbanás centrumából a lengéscsillapító gerinc felé keskenyedõ, felfelé erõsen szélesedõ, a páncélfedélzet vonaláig terjedõ, kb. 16 m2 felületû lék keletkezett, erõsen kihajló, cakkozott peremmel, mély repedésekkel, és részlegesen szétnyílt illesztésekkel.
 
A fentieken túl a teljes külsõ és belsõ héjazat a lengéscsillapító gerinctõl a páncélfedélzetig benyomódott, és a páncélfedélzettõl szinte teljesen elvált, valamint a páncélfedélzet alsó rétegének egy darabja is levált.
 
A belsõ héjazat vízszintes részén a robbanás centrumával szemben egy kb. 1 m2-es lék keletkezett, melybõl egy széles repedés nyúlik ki, egészen az aknafalig.[46] E nyíláson keresztül szén préselõdött a kettõs fenék alatta fekvõ celláiba.
 
 
2. Az aknafal, egy kis horpadástól (max. 48 mm) eltekintve érintetlen maradt, a baloldalon lévõ csavarok és a jobboldalon lévõ szegecsek nem szenvedtek sérülést.
 
A 2 - 2 1/2 bordaközben beépített kifelé nyíló páncélozott ajtó[47] semmilyen deformációt nem szenvedett.
 
 
3. A széndepó felett a páncélfedélzet is megõrizte a tömítettségét, mindössze 80 mm-nyire púposodott ki fölfelé.
 
Az 1. pontban említett leválás körzetében a külsõ párkányon lévõ vízszintes páncélfedélzet alsó rétegének egy kis része maradt meg, mind a csavarok, mind a szegecsek a felsõ, még szigetelõ lemezbe nyomódtak, míg az alsó lemez felgyûrõdött.
 
A páncélfedélzet ferde része nem szenvedett semmilyen deformációt.
 
 
4. A széndepó körzetében lévõ fedélzeti gerendák elgörbültek, a felsõ könyökvasak közül az egyik teljesen kiszakadt, és kiesett, négy csak az aknafalról, egy pedig a gerendáról is levált.
 
A 11 alsó könyökvas közül 8 a felerõsítõ vasakkal együtt az aknafalról, 4 pedig a belsõ héjazatról levált.
 
 
5. A válaszfalak a széndepó körzetében kifelé deformálódtak, a robbanás centrumától jobbra lévõ, attól távolabb esõ B válaszfal - valószínûleg a vastagabb szénréteg nagyobb nyomatéka miatt - 320 mm-re, míg a válaszfal 75 mm-re púposodott ki.
 
Ezt erõsíti, hogy a jobbra lévõ fedélzeti gerendák és könyökvasak nagyobb deformációt szenvedtek.
 
 
6. A lengéscsillapító gerinc lefelé nyomódott, hosszirányban meggörbült, a felsõ tartóprofilja leszakadt.
 
 
7. A bordáknak az aknafalra támaszkodó gerinclemezei a széndepó alatt sértetlenek maradtak, míg a depó alatti hossztartóhoz erõsített borda-gerinclemezek, valamint maga a hossztartó erõsen deformálódott.
 
 
8. A többi, a fotókon látható befelé történõ deformáció a süllyedés közben, a külsõ víznyomás hatására keletkezett.
 
Ezt a véleményt erõsítik meg a következõ megfigyelések:
 
a. A robbanás után kb. fél órával még mindig látható felsõ része a céltárgynak nem mutatott semmilyen deformációt, míg a kiemelés után a válaszfalakon, a fedélzeti lemezen és a hátfalon nagy nyomás hatására keletkezõ benyomódások és deformációk voltak láthatók.
 
b. A fényképeken is látható behajlása a támaszgerendáknak.
 
c. A céltárgynak a robbanás után sértetlenül maradt részei csak kismértékben vesztettek a vízmentességükbõl - ezért nem süllyedt el azonnal - ; így amikor a tartalék felhajtóerõ elfogyott, és a céltárgy elsüllyedt, az elengedett szigeteléseknél nem tudott elég gyorsan befolyni a víz, így a levegõvel telt részekben a belsõ nyomás kisebb volt, mint a külsõ víznyomás, melynek deformáció lett a következménye.
 
A céltárgy, mely további kísérletekre már nem volt alkalmas, lebontásra került.
 
 
Összefoglalás
 
A kísérlet eredménye alapján megállapítható, hogy egy hasonlóan konstruált hajót egy 45 cm-es L/ 5,5 110 kg-os amonal robbanófejes torpedó találata nem veszélyezteti, és a kb. 2°-os dõlés könnyedén kompenzálható.
 
 
Pola, 1914. július 3.
 

Vrba fõmérnök	Kaplan fõmérnök	Mladiata mérnök
Wassich sorhajóhadnagy	Süss sorhajóhadnagy	Zipperer sorhajóhadnagy

Hirsch korvettkapitány

* Szerzõ köszönettel tartozik Dr. Balogh Tamás úrnak a 2008-as magyar Szent István expedíció eredményeit tartalmazó jegyzõkönyv rendelkezésre bocsátásáért, valamint a torpedók ütötte lékekrõl, illetve a hajó elsüllyedésének okairól folytatott szóbeli konzultációért.
 
 
  1 Lothar Baumgartner - Erwin Sieche: Die Schiffe der k. u. k. Kriegsmarine im Bild. Band 2. 1896-1918. Wien, 2001. 250. o.
 
  2 A torpedók fejlõdését jól mutatják a következõ adatok. A Whitehead 45 cm M/91 torpedó 541 kg-ot nyomott, 89 kg-os robbanófejjel, sebessége 500 méternél 31 csomó, 800 méternél 28 csomó volt. Az 1914-ben készült Whitehead 45 cm-es A/470 torpedó 830 kg volt, 150 kg-os robbanófejjel, sebessége 2000 méternél 38 csomó, 6000 méternél 25,5 csomó volt. A legnagyobb osztrák-magyar torpedó, az 53 cm-es Whitehead A/408 1666 kg volt, 215 kg-os robbanófejjel, sebessége 7000 méternél 31,5 csomó, 10 000 méternél 28 csomó volt.
 
  3 Jon Tetsuro Sumida: A Matter of Timing: The Royal Navy and the Tactics of Decisive Battle, 1912-1916. In: Journal of Military History 2003/I.
 
  4 Erwin Sieche - Lothar Baumgartner - Georg Pawlik: Die Radetzky-Klasse. Graz, 1984. 5. o.
 
  5 KA MS/PK (Kriegsarchiv, Wien, Marinesektion/Präsidialkanzlei) 1909. I-4/9 1632
 
  6 Dr. Balogh Tamás: Jelentés a "Szent István" csatahajónál 2008. szeptember 30. és október 5. között lefolyt expedíció eredményeirõl. 2008. (A továbbiakban Dr. Balogh) 22-23. o.
 
  7 Nem ismerjük a MAS-ok által kilõtt torpedók robbanófejének pontos adatait, ezek valószínûleg 90-100 kg-os töltetûek lehettek. A VIRIBUS UNITIS-on az olasz búvárok 2 db. 175 kg-os mágneses töltetet helyeztek el.
 
  8 Dr. Balogh 19. o.
 
  9 Figyelembe véve a kazánok által elfoglalt helyet, ez hozzávetõlegesen 150-200 m3 víz beáramlását jelenti 20 perc alatt.
 
10 Dr. Balogh 14. o., valamint MMKMA Mladiáta-gyûjtemény 37. d.
 
11 Dr. Balogh 20. o.
 
12 Dr. Balogh 21. o.
 
13 A páncélfedélzet a TEGETTHOFF-osztályon Siemens-Martin acélból készült, míg a tervezett csatahajóknál ez úgynevezett speciálacél lett volna.
 
14 Prasky, Friedrich: Die Tegetthoff-Klasse. Wien, 2001. 233 oldalán lévõ rajz.
 
15 MMKMA (Magyar Mûszaki és Közlekedési Múzeum Archívuma) Mladiáta-gyûjtemény 13. d. "24 500 T Schlachtschiff"
 
16 Uo.
 
17 A hajó külsõ lemezei 17 mm, belsõ lemezei 10 mm vastagok lettek volna, anyaguk Siemens-Martin acél (szilárdság 44-50 kg, nyújthatóság 20 %). A TEGETTHOFF-osztály esetében a külsõ lemezek 16 mm vastagok voltak.)
 
18 MMKMA Mladiáta-gyûjtemény 13. d. "24 500 T Schlachtschiff"
 
19 A vízmentes válaszfalakba vágott ajtók elhagyása nem csak német találmány volt. A vízmentes ajtók veszélyeire más haditengerészetek is felfigyeltek. Egyrészt, ezek gyengítették a falak szerkezetét, másrészt, ha valami hiba vagy hanyagság folytán nyitva maradtak, a válaszfalak fabatkát sem értek. A britek elsõ így épült csatahajói a LORD NELSON és az AGAMEMNON voltak. A személyzet persze nem szerette, mert a hétköznapi életben roppant kényelmetlen volt.
 
20 MMKMA Mladiáta-gyûjtemény 13. d. "24 500 T Schlachtschiff" "Schwimmfähigkeit und Stabilität" c. fejezet
 
21 A trónörökös ezt mondta állítólag Hausnak: "nem szabad megmondani, egyszerûen csak építeni kell". Paul G. Halpern: Anton Haus. Österreich-Ungarns Großadmiral. Graz, 1998. (Halpern) 112. o.
 
22 Amikor Haus Wenzel Zaleski osztrák pénzügyminiszter támogatását kérte áprilisban a költségek megszavazása elõtti építéshez, az úgy érezte, mintha "fejbe találta volna egy tetõcserép". Halpern 102. o.
 
23 KA MS/PK 1914. XV-7/7 1035
 
24 MMKMA Mladiáta-gyûjtemény 13. d. "24 500 T Schlachtschiff"
 
25 MMKMA Mladiáta-gyûjtemény 25. d. "Program zum Sprengversuch" Az utasítás eredeti száma OK/MS Nr. 3362. A hadmûveleti irodát 1885-ben hozták létre, haditengerészeti vezérkari feladatok ellátására, csak egy valódi vezérkarnál jóval alacsonyabb státuszban. Feladatkörét 1913 nyarán a tengerészeti parancsnoki iroda (Marinekommandokanzlei) vette át, ettõl kezdve szûkebb hatáskörrel mûködött tovább.
 
26 MMKMA Mladiáta-gyûjtemény 25. d. "Projekt eines Sprengobjektes"
 
27 Uo.
 
28 Uo.
 
29 MMKMA Mladiáta-gyûjtemény 25. d. "Kommissionprotokoll"
 
30 MMKMA Mladiáta-gyûjtemény 25. d. "Projekt eines Sprengobjektes"
 
31 Amonal (ammonal): ammónium-nitrát, TNT és alumíniumpor nagyjából 67:22:11 arányú keveréke, detonációs sebessége 4400 m/s. Elsõsorban ipari célokra használt robbanóanyag.
 
32 MMKMA Mladiáta-gyûjtemény 25. d.
 
33 1913-ban döntés született, hogy a Monarchia áttér a január-decemberi pénzügyi évrõl a július-június pénzügyi évre. Így pénzügyi szempontból 1914 elsõ fele csonka év lett.
 
34 Az L után következõ szám a torpedóknál a lövegekkel ellentétben nem a kaliberhosszat, hanem a torpedó méterben megadott hosszát jelenti.
 
35 MMKMA Mladiáta-gyûjtemény 25. d. "Program zum Sprengversuch"
 
36 MMKMA Mladiáta-gyûjtemény 25. d. "Program zum Sprengversuch", "Kommissionprotokoll"
 
37 A 22. szám a dokk 22 000 tonnás emelõképességére utal. E dokk szolgált a RADETZKY- és a TEGETTHOFF-osztályok dokkolására, illetve emelõképességének 23 200 tonnára való fokozása után a 24 500 tonnás csatahajókéra. A tervezett csatahajók vízkiszorítása készletek nélkül, de még nem veszélyesen instabil állapotban 23 107 tonna lett volna.
 
38 MMKMA Mladiáta-gyûjtemény 25. d. "Kommissionprotokoll"
 
39 Uo.
 
40 MMKMA Mladiáta-gyûjtemény 13. d. "24 500 T Schlachtschiff"
 
41 A mûszaki bizottságnak összesen nyolc osztálya volt. Az I. volt a hajóépítési, a II. a hajógépészeti, a III. a fegyverzeti, a IV. az elektromos osztály.
 
42 Valmaggiore-(Valle Maggiore-)öböl: A polai-öbölrendszer kijáratának északi oldalában lévõ öböl.
 
43 A 30 % a robbanóanyag víztartalmára utal.
 
44 Lengéscsillapító gerinc (Rollkiel): Az oldalirányú dülöngélés csillapítását szolgáló, a hajótest vízvonal alatti részére kétoldalt kb. 45o-os szögben, nagyjából a kazán- és gépház vonalán felszerelt uszonyszerû álgerinc.
 
45 A haditengerészet ekkor már régóta szén helyett brikettet használt elsõ vonalbeli hajóin, mivel az már eleve ideális méretû szemekbõl állt, nem kellett a szenet a kazánházban a belapátolás elõtt még fölaprózni, ami sok szénpor keletkezésével járt. L. Vorschrift für die Instandhaltung und den Betrieb der Damfkessel und Dampfmaschinen auf Schiffen. Laibach 1909.
 
46 Aknafal (Minenschotte): így nevezték a torpedófalat, eltérõen a Popper-féle Minenbodentõl (aknafenék).
 
47 Valószínûleg itt valójában nem hagyományosan nyíló, hanem zsilipszerûen nyíló csúszó ajtóról volt szó. Az ajtó egyik rajzon sem látható.