Hajózástörténeti Közlemények

Krámli Mihály:
A 24 500 tonnás csatahajóterv - favorit három felvonásban

  A navalizmus és a felfokozott haditengerészeti versengés légkörében a TEGETTHOFF-osztályú csatahajók költségeinek megszavazásakor egy pillanatig sem volt kétséges, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának a jövõben újabb dreadnought-típusú csatahajókat kell építenie. Mindezt elsõ sorban a hatalmi státusz fenntartása, és a legfõbb riválisnak számító Olaszország flottafejlesztése indokolta. Az újabb, immár 24 500 tonnás, négytagú csatahajóosztály megszavazására, nem kevés politikai küzdelem után, 1914 tavaszán került sor. Az elsõ két egység gerincfektetését 1914 õszére - 1915 elejére tervezték a Stabilimento Tecnico Triestino illetve a Ganz-Danubius hajógyárakban. A világháború kitörése megakadályozta az építési munkák megkezdését, és lényegében már 1914 decemberében döntés született a program törlésérõl. A 24 500 tonnás csatahajókat, akárcsak néhány évvel késõbb az Osztrák-Magyar Monarchiát és haditengerészetét, elfújta a történelem vihara.
 
  E rövid írás keretében az 1911-1914 között született számtalan alternatív csatahajóterv közül, mint a címben szereplõ favorit utal rá, a végsõ, befutó variáns megszületését és változásait kívánjuk végigtekinteni. A számtalan egyéb, a haditengerészet, illetve a magángyárak által készített tervek ismertetésérõl eltekintünk, azokra csak a szükséges mértékben hivatkozunk.
 
  Az új csatahajóosztály építésére az elsõ javaslat érdekes módon nem magától a haditengerészettõl, hanem egy magáncégtõl, a Skodától származik. A flotta részére a lövegeket és lövegtornyokat gyártó vállalat 1911 áprilisában kereste meg a haditengerészet vezetését 34,5 cm-es iker és hármas lövegtornyok terveivel és a leendõ csatahajókra vonatkozó egyéb javaslatokkal. A Skoda elsõdleges célja ezzel a folyamatos megrendelések biztosítása volt. A haditengerészet vezetése, már csak presztízs okokból is, visszautasította a Skoda-féle javaslatot.
 
  A tengerészeti osztály ezt követõen hivatalosan 1911. június 3-án adott utasítást tengerészeti mûszaki bizottságnak az új csatahajók elsõ elõterveinek kidolgozására. 1911 decemberére három tervvariáns született, majd 1912 februárjában és májusában újabb öt, 22 000 és 25 200 tonna közötti vízkiszorítással. A fõtüzérség kalibere 30,5 cm, illetve 34,5 cm volt e tervekben. 1912. május 7-én a tengerészeti osztály újabb, módosított elõirányzatot adott ki a csatahajótervekre vonatkozóan. Ebben többek között az szerepelt, hogy a vízkiszorítás lehetõleg ne haladja meg a 25 000 tonnát. 1912 májusában a korábban a Skoda által ajánlott 34,5 cm-es kalibert felemelték 35 cm-re. Ennek legfõbb oka abban keresendõ, hogy a német Kruppnál már régóta fejlesztés alatt állt a 35 cm-es ágyú, melyet elsõként a tervezett, de végül meg nem épült MACKENSEN-osztályú csatacirkálókba szántak. Logikus volt, hogy a két szövetséges hatalom egységes, ne pedig eltérõ kalibert alkalmazzon.
 
  1912 októberében a haditengerészet parancsnoka, Rudolf von Montecuccoli egy újabb, 1920-ig szóló ambiciózus flottaprogramot nyújtott be. A terv szerint a flottának 1920-ra 16 csatahajót és 12 cirkálót számláló állományt kellett elérnie, méghozzá úgy, hogy a csatahajók közül a legidõsebb 20, a cirkálók közül pedig 15 éves lehetett. Ez 4 új csatahajó és 8 új cirkáló megépítését feltételezte 1920-ig. Montecuccoli a már épülõ 4 olasz dreadnought mellett 1912-ben megkezdett két újabb csatahajó ellensúlyozására, illetve a kiöregedett MONARCH-osztály két régebbi tagjának leváltására két új csatahajó építését javasolta. A haditengerészet ezen felül tervbe vette egy új, 40 000 tonnás úszódokk beszerzését is Németországból, 8,5 millió koronáért. Montecuccoli javaslatai, bár élvezték a trónörökös, Ferenc Ferdinánd támogatását, anyagi okokra hivatkozva elbuktak.
 
  A Montecuccolit 1913 februárjában a haditengerészet élén felváltó Anton Haust a trónörökös, Ferenc Ferdinánd márciusban megpróbálta rávenni, hogy az új, immár négytagúra tervezett csatahajóosztály építését, akárcsak az elõzõ osztályét, a delegációkat megkerülve, az építõ cégek "saját kockázatára" kezdjék meg. Az érdekelt cégek, a STT, a Skoda és a Witkowitzi Kohászati Mûvek ismét szívesen vállalkoztak volna erre. Haus azonban, Montecuccolival ellentétben nem volt hajlandó a politikusok megkerülésére. Haus tudta, hogy elsõsorban a nagyobb ellenállást tanúsító magyar politikusokat kell megnyernie, és már eleve egy gesztusnak szánta, hogy a titokban történõ megrendelés helyett felkereste õket az új osztály tervével. A csatahajók érdekében elõször Teleszky János pénzügyminiszterrel, majd Lukács László miniszterelnökkel tárgyalt. Teleszky némi hajlandóságot mutatott hosszabb távon a megegyezésre, Lukács azonban mereven elzárkózott. [1] Áprilisban, miután a magyar kormány tudomást szerzett arról, hogy ismét szóba került a delegációk megkerülésével való megrendelés lehetõsége, Teleszky is keményebb hangnemre váltott át. Mint arra késõbb még visszatérünk, áprilisban a közös minisztertanácson Lukács tiltakozása miatt ismét elbukott az új csatahajóosztály ügye.
 
  Még Montecuccoli hivatali idejének utolsó napjaiban, a májusi elõirányzatok alapján, és a Monarchia elsõ dreadnoughtjának, a VIRIBUS UNITIS-nek a próbajárati tapasztalatait figyelembe véve készült el az addigi nyolc után egy újabb terv 1913 januárjára. A tervet, akárcsak a többit, a tengerészeti mûszaki bizottság készítette, és Franz Pitzinger, a flotta vezetõ hajótervezõje jegyezte. Ez a terv volt az elsõ, mely már az új, 35 cm-es fõtüzérséget tartalmazta, illetve, ami ennél jóval fontosabb, e tervezet, illetve a hozzá kapcsolódó tanulmány adja az elsõ konkrét válaszokat a VIRIBUS UNITIS-nél tapasztalható hiányosságokra. E variáns vízkiszorítása 24 500 tonna, teljes hossza 173,2 méter, szélessége 28,5 méter volt. Fegyverzete 10 db, két alsó hármas-, és két felsõ ikertoronyban elhelyezett, 35 cm-es, 45-ös kaliberhosszúságú ágyúból, 18 darab, két szinten, kazamatákban elhelyezett, 15 cm-es ágyúból, 20 darab 9 cm-es ágyúból, valamint 6 darab víz alatti torpedóvetõ csõbõl állt. Övpáncélja 310 mm, és a parancsnoki torony páncélzata 320 mm vastag volt. A páncélzat további adatairól még részletesebben lesz szó a hajó passzív védelmének ismertetésekor. Gépberendezése 6 olajtüzelésû és 9 széntüzelésû, három kazántérben elhelyezett Yarrow vízcsöves kazánból, és négy, egymástól vízmentesen elválasztott Parsons turbina-csoportból állt. Az elméleti számítások alapján a gépektõl 31 000 lóerõt, a hajótól pedig a haditengerészet által elõírt 21 helyett 21,5 csomós sebességet vártak. 12 csomós sebesség mellett a hatótávolsága 5000, a tartalék üzemanyag felhasználásával 6000 tengeri mérföld lett volna. Személyzete a tervezet szerint 38 tisztbõl, 16 törzsaltisztbõl és 1106 fõnyi alacsonyabb rangú altisztbõl és legénységbõl állt volna.
 
  A tervezet eredetileg két alternatívát vizsgált meg, a lövegtornyok elhelyezkedésén kívül minden azonos volt. Készült ugyanis egy változat, melynél a hármas lövegtornyok kerültek felülre, az ikertornyok mögé. Az indokok szerint ez az elrendezés jobban követte a test vonalát. A számítások alapján még ennél az elrendezésnél is jóval alacsonyabban volt a hajó súlypontja, mint a VIRIBUS UNITIS-é. A VIRIBUS UNITIS-nél tapasztalt stabilitási problémák miatt azonban a haditengerészet vezetése a tervezésnek már ebben a fázisában arra utasította a mûszaki bizottságot, hogy elsõ sorban a megemelt ikertornyos változatra koncentráljon.
 
  Az 1913. januári terv ugyanakkor alternatívát jelentett az 1912. májusi, 25 200 tonnás, 4 darab hármas toronnyal ellátott változathoz képest, méghozzá kisebb, egyszerûbb, és ennek következtében jóval olcsóbb alternatívát. A 24 500 tonnás terv ráadásul "bonuszként" tudott olyat, amit a 25 200 tonnás nem: meg lehetett emelni a haditengerészet meglévõ úszódokkjával. Mint már említettük, 1912-ben a haditengerészet egy újabb, 40 000 tonnás úszódokk beszerzését tervezte, de ezt pénzügyi okokból el kellett napolni. Ideiglenes megoldásként a meglévõ dokk emelõképességét kívánták 23 200 tonnára fokozni. A 24 500 tonnás konstrukciós vízkiszorítású csatahajó vízkiszorítását fél készletekkel, lõszer nélkül 23 107 tonnára lehetett leszorítani, anélkül, hogy veszedelmesen instabillá vált volna, így még éppen belefért a dokkba.
 
  A TEGETTHOFF-osztállyal összevetve a tervezõk egy relatíve karcsúbb, elegánsabb vonalú, és szubjektíve tekintve szebb hajótestet alkottak. Míg a hajótest szélesség-hosszúság aránya a TEGETTHOFF-nál 1:5,6 volt, addig a 24 500 tonnás hajóknál ez 1:6,1-re adódott. A tengerállóság javítása érdekében, mely az elõdjének nem tartozott az erõsségei közé, az elõfedélzetet megemelték egészen a hátsó ikertoronyig, ezzel a szabad oldalmagasság 1 méterrel nagyobb lett, mint az elõzõ osztálynál. A súlycsökkentés érdekében a hátsó fedélzet 1 méterrel alacsonyabbra került, mint a TEGETTHOFF-osztálynál. A további súlycsökkentés érdekében elhagyták a hátsó parancsnoki tornyot és árbocot, elõbbi feladatát a hátsó felsõ lövegtorony vette át. Súlycsökkentést jelentett még, hogy a 15 cm-es lövegek tûzvezetését a kazamatákba integrálták, az elõzõ osztály különálló tornyai helyett. A VIRIBUS UNITIS-nál a dokkoláskor tapasztalt torzulások miatt a hajótest hátsó részét egészen másként alakították ki. A vízvonal alatt a gerinc emelkedõ szakasza csak 17 méter volt, szemben a VIRIBUS 27 méterével, és a hátsó rész teherviselõ szerkezetét is jelentõsen megerõsítették, hogy dokkoláskor elkerüljék a hajótest hátsó részének torzulását.
 
  A passzív védelem tervezésekor, a tengerészeti osztály intencióinak megfelelõen, szemben a TEGETTHOFF-osztállyal, már messzemenõen figyelembe vették a Koudelka-misszió során 1909-ben átadott német adatokat és tapasztalatokat. Ez legjobban a hajó torpedóvédelmén látszik. A 2×18 mm vastag torpedófalat, korabeli elnevezésével páncélozott aknafeneket a korábbi 1,7 méterrel szemben a németek által javasolt 4 méterre helyezték el a hajó oldalától. A torpedófal és az övpáncél aljáig felvezetett kettõs fenék közt volt a 340 tonnányi tartalék szén tároló helye, mely a torpedóvédelem erõsítését szolgálta. A tartalék szenet szükség esetén a torpedófalon lévõ páncélozott tolóajtókon lehetett a kazánokhoz juttatni. Mivel az ajtóknál a torpedófal védelme gyengült, eléjük páncélozott elõkamrákat terveztek, melyeket újabb páncélozott tolóajtók zártak le. A torpedófal anyagául szóba jött a vanádiummal ötvözött acél lehetõsége is, de túl kicsi nyújthatósága és csillagászati ára miatt elvetették. A páncélfedélzet alatt lévõ összesen 21 vízmentes válaszfalat jóval erõsebbre tervezték, mint az elõzõ csatahajóknál. A páncélfedélzetet viszont meglehetõsen vékonyra méretezték, mindössze 2x18 milliméteresre. A terv készítésekor már figyelembe vették az új harceszköz, a légi jármû jelentette fenyegetést, ezért a felsõ fedélzet a páncélfedélzettel azonos vastagságú és anyagminõségû volt. A légibombák ellen a kémények tetejét páncélozott rácsokkal kívánták ellátni.
 

  A 24 500 tonnás csatahajó övpáncélját az elõzõ osztályhoz képest 30 milliméterrel növelve 310 mm-esre tervezték. Ez a tervezés idején épülõ olasz dreadnoughtok 30,5 cm-es ellen megfelelõ védelmet nyújtott. A parancsnoki torony felsõ része 320 mm-es, az alsó része 280 mm-es páncélzatot kapott. A legvastagabb, 340 mm-es páncéllemezeket a lövegtornyok homlokán helyezték el. A lövegtornyok oldalpáncélzata nem volt egyforma, a hármas tornyoké 300, az ikertornyoké 250 mm, hátsó részük egységesen 300, míg tetejük 80 mm volt. Egyes vélemények szerint e 80 mm már ekkor sem számított elégségesnek, késõbb ezen változtattak is. A lövegtornyok barbettái 300 mm-es páncélt kaptak, szemben a 25 200 tonnás terv 340 mm-ével. A kazamaták páncélvastagságát az elõzõ osztályhoz képest 180 mm-rõl 150 mm-re csökkentették, ez egybecsengett Tirpitz 1909-es javaslatával. A belsõ páncélozott válaszfalak vastagsága 150 és 120 mm volt. A páncélzat anyaga 110 mm-tõl felfelé Krupp cementált (KC), ez alatt K, illetve úgynevezett speciálacél volt.
 
  Mint a fentiek alapján megállapítható, a páncélzatot meglehetõsen konzervatív elvek szerint szerkesztették. Az "all or nothing" irányzatot az osztrák tervezõk nem vették át. A páncélvédelem fõként az alacsony szögcsoportból érkezõ lövedékek ellen koncentrált. A nagyobb szögbõl érkezõ lövedékek ellen nem volt túl hatásos, elsõsorban a rendkívül vékony páncélfedélzetnek köszönhetõen. Különösen veszélyes hely volt ebbõl a szempontból az öv és a kazamaták közti, 2 méteres vízszintes lépcsõ, amit csak 2×18 mm acéllemez védett. Az itt becsapódó lövedék gyakorlatilag akadálytalanul juthatott el a kazánokhoz és gépekhez, sõt a 35 cm lõszerkamrákhoz is.
 

  A 24 500 tonnás csatahajók fõ támadóerejét a 10 darab 35 cm-es 45-ös kaliberhosszúságú ágyú képezte. Ugyan született két elõterv, mely 30,5 cm-es ágyúkkal számolt, világos volt, hogy a 30,5 cm-es löveg elérte fejleszthetõségének határait. A dreadnought-korszak beköszöntével a csatahajók mérete látványos növekedésnek indult, és ezzel párhuzamosan páncélzatuk is egyre vastagabb lett. A korábban sztenderdnek számító 30,5-es lövegek páncélátütõ képességét, különösen nagyobb, 10 000 méter feletti lõtávolságon már nem lehetett fokozni, a vastagabb páncélok áttörése csak a kaliber emelésével volt lehetséges. A Monarchia haditengerészete számára a lövegeket gyártó Skoda 1911-ben, saját iniciatívájára javasolta a 34,5 cm-es ágyú kifejlesztését. Mint azt már említettük, a kalibert a németekkel közös 35 cm-re emelték fel a következõ esztendõben. A tervezés idõszakában ez a kaliber tökéletesen elegendõnek látszott az építés alatt álló olasz és francia dreadnoughtok páncélzatának átütésére.
 
  A fõ fegyverzet tervezésekor a 25 200 tonnás tervhez képest egyszerûbb és olcsóbb megoldáshoz tértek vissza a hármas lövegtornyoknál. A 4 darab hármas toronnyal ellátott 25 200 tonnás terv esetén a lövegtornyoknál a csõemelkedési szögtõl független töltéssel kísérleteztek. A britek már közel egy évtizede alkalmaztak hasonló rendszert, de csak ikertornyokban, és a gyakorlatban ezzel sem lehetett 5 foknál nagyobb állásszögben tölteni. [2] Az emelkedési szögtõl független töltõberendezés és az ehhez szükséges forgó lõszeradagoló, illetve a jóval bonyolultabb mechanizmus miatt nagyobb toronygyûrû-átmérõre és nagyobb toronyra volt szükség, ez nagyobb súlyt és jóval nagyobb költséget jelentett. A 24 500 tonnás tervnél visszatértek a fix állásszögû töltéshez, így a toronygyûrû-átmérõt 11 200 mm-rõl 10 300 mm-re lehetett csökkenteni, és összességében 600 tonnás súlymegtakarítást elérni. Az ikertornyok esetében azokat tágasabbra tervezték, mint a brit 34,3 cm-es ikertornyokat, toronygyûrû-átmérõjük 560 mm-rel haladta meg a britekét. A 18 darab 15 cm-es löveg közül 14-et az alsó kazamatákban, négyet a felsõ fedélzeten, a parancsnoki torony tövében lévõ redutban helyeztek el. A lövegállásokat úgy alakították ki, hogy elõre egyszerre 12, hátra egyszerre 6 darab 15 cm-es ágyú tüzelhessen. A felsõ ikertornyos változat könnyû tüzérsége 20 darab 9 cm-es ágyúból állt, közülük 4 a felsõ lövegtornyok tetején kapott helyet. A 20 közül 8 darab 9 cm-es ágyú légvédelmi célokat is szolgált. E fegyverzetet 6 darab víz alatti 53,3 cm-es torpedóvetõ-csõ egészítette ki, egy elöl, egy hátul, kettõ-kettõ pedig oldalanként az elsõ lövegtornyok mögött.
 
  Mint azt már említettük, a két 24 500 tonnás változat közül a haditengerészet eleve azt favorizálta, melynél az ikertornyokat felül helyezték el, így ennek 1913 áprilisára elkészítették egy némiképp módosított változatát. A tervezés során ez az áprilisi változat képviselte a második felvonást. A januári tervhez képest nem sok változtatás történt. A lövegtornyok barbettáinak páncélzatát 300-ról 320 mm-re növelték, illetve némiképp módosították a 9 cm-es lövegek elhelyezését, így a légvédelmi célú ágyúk száma 8-ról 10-re nõtt.
 
  Az áprilisi változat elkészültét követõen egy héttel az újabb csatahajóosztály ügye a közös minisztertanács elé került. A magyar miniszterelnök, Lukács László tiltakozására az osztály pénzügyi fedezetét szolgáló rendkívüli hitel tervét levették a napirendrõl. Úgy tûnt, hosszú idõre elnapolódik az újabb dreadnought-osztály építése. 1913 nyarán azonban a haditengerészet számára két kedvezõ változás következett be. A Monarchiában megváltozott a pénzügyi év rendszere, áttértek a naptári év helyett a júliustól-júniusig tartó pénzügyi évre, valamint a kompromittálódott Lukács Lászlót Tisza István követte a miniszterelnöki székben, aki nem kívánt fiskális jellegû akadályokat gördíteni a flottafejlesztés útjába. Az 1913. októberi közös minisztertanácson zöld utat kapott a csatahajókat fedezõ 426 millió koronás rendkívüli hitel terve. A minisztertanács döntését követõen a haditengerészet az áprilisi változat terveit elküldte a három nagy hajógyárnak, a STT-nek, a Ganz Danubiusnak és a monfalconei CNT-nek az építési ár megállapítása végett.
 
   A hitel kvóta szerinti felosztásának tárgyalásain sikerült a magyarokat megnyugtatni, akik attól tartottak, hogy a csatahajók megrendelését a két osztrák gyár kapja. A megállapodás alapján a négybõl két csatahajó építése a Ganz Danubiusnak jutott. A csatahajók ára egyenként 81,5 millió koronára rúgott, kivéve az elsõ egységé, mely 2 millióval drágább volt. Ebbe építették be a torpedóvédelem tesztelését célzó 1:1 szekciókísérlet árát. 1914 májusában mind az osztrák, mind a magyar delegáció szinte ellenvetés nélkül megszavazta a rendkívüli hitelt. Egyedül az osztrák szociáldemokraták szavaztak ellene, e szép retorikai fordulattal mondván, hogy "újabb költséges hajókat bocsátanak vízre az államadósság tengerére".
 

  A harmadik felvonást, a végsõ változatot, a hitel megszavazását követõen alakították ki. A legnagyobb változást a felsõ fedélzeten lévõ redut elhagyása okozta, így a közepes lövegek száma 14-re csökkent. Az így megtakarított súlyt a páncélzat és bizonyos válaszfalak megerõsítésére használták fel. A kétemeletes parancsnoki torony alsó szintjének páncélját 320 mm-re, az iker lövegtornyok oldalpáncélját a hármas tornyokéval megegyezõ 300 mm-re vastagították. A lövegtornyok erõsebb, 110 mm-es, K helyett KC minõségû tetõpáncélt kaptak. A gyenge páncélfedélzeten viszont érdekes módon nem változtattak. A hajó kapott egy alacsony hátsó árbocot, ami megkönnyítette a rádióantennák elhelyezését. A hajóosztály további sorsának mintegy szimbólumaként, a végsõ változatot éppen a szarajevói merénylet napján keltezték.
 
  A hadüzenetet követõen lényegében minden, új hajók építésére irányuló munkával leálltak. A programot gyakorlatilag 1914 decemberében, hivatalosan 1915. február 3-án leállították. Egyedül a Skodánál az elsõ egység számára megrendelt 10+1 db 35 cm-es ágyúból készült el 4 db, illetve a torpedóvédelmet tesztelõ 1:1 arányú szekció épült meg.
 
  A tervezett 24 500 tonnás csatahajóosztály harcértékben nagyjából az 1911-12 építeni kezdett brit KING GEORGE V és IRON DUKE osztályokkal (23 500 t és 25 000 t, 10×34,3 cm) és az 1912-ben építeni kezdett francia BRETAGNE-osztállyal (23 200 t, 10×34 cm) volt egyenértékû. A Monarchia ezen európai hatalmakhoz képest két-három éves lemaradásban volt. A legfõbb, és közvetlen rivális Olaszország ugyanakkor egy lépéssel ismét megelõzte késõbbi ellenfelét, ekkor még szövetségesét. A háború elõtt, illetve részben alatt, a Monarchia négy, összesen 48 db 30,5 cm-es ágyúval ellátott dreadnoughtot épített, míg az olaszok hatot, összesen 77 db 30,5 cm-es ágyúval. Olaszország tovább növelte elõnyét, hogy a tervezett, sõt 1914-15-ben megkezdett új csatahajóosztállyal átugorva a dreadnoughtok fejlõdésének egy stációját, a legújabb trendeknek megfelelõ, az osztrák-magyar tervekhez képest egy újabb generációt képviselõ csatahajók építésébe fogott. Míg az elsõ osztrák-magyar és olasz dreadnoughtok harcértéke nagyjából hasonló volt, a tervezett új hajók esetén az olasz csatahajók harcértéke messze meghaladta az osztrák-magyarokét. A brit QUEEN ELISABETH-osztály (29 000 t, 8×38,1 cm) által inspirált négytagú FRANCESCO CARACCIOLO-osztály vízkiszorítása 32 800 tonna, fegyverzete pedig 8×38,1 cm L/40 ágyú volt. A "gyors csatahajó" koncepció alapján a védettségbõl áldoztak fel a sebesség oltárán, így övpáncélja csak 300 mm-es volt, viszont a tervek szerint sebességének el kellett érnie a 25 csomót. Mint már említettük, 1914-15-ben mind a négy hajón megkezdték a munkákat, de 1916-ban az egész programot leállították. Az elkészült lövegtornyokat úszó ütegekbe építették be.
 
  Végezetül néhány szót kell ejteni e tervezett, de meg nem épült osztály, illetve egyes egységeinek neve körüli zûrzavarról. Az osztály leggyakrabban használt, ám egyáltalán nem hivatalos elnevezését az Osztrák Flottaegyesület lapjának, a "Die Flagge"-nek egyik vezércikke címe után kapta, mely így hangzott: "A Monarch-osztályt pótolni kell!". Széles körben ezért terjedt el az ERSATZ MONARCH-osztály név. Bár valóban a MONARCH-osztályt volt hivatva pótolni, az osztrák-magyar haditengerészetben ez az elnevezési gyakorlat nem volt szokás, ez inkább a császári német haditengerészetben dívott. Tudni kell viszont, hogy a Die Flagge-ban igen erõs volt a német hatás, gyakran a német szólamok és frazeológia köszönt vissza az osztrák egyesület lapjában. A haditengerészetben elõször semmilyen hivatalos neve nem volt az új osztálynak, majd 1912-tõl "megerõsített Tegetthoff típus"-nak nevezték, egységeit pedig római VIII-XI. számú csatahajóknak. Az egyes egységek nevére vonatkozó találgatások teljesen spekuláción alapulnak, mivel a haditengerészet gyakorlata szerint a névkiválasztásra nem sokkal a vízrebocsátás elõtt került sor. A névadások két legmeghatározóbb személye, Ferenc József és Ferenc Ferdinánd pedig a névadások tervezett idején már halott volt.
 

  1 Haus a tárgyalásokat követõen naplójában a magyar miniszterelnököt "jammerliche Figur"-nak (szánalmas alak) titulálta, Teleszkyrõl viszont pozitívan nyilatkozott.
 
  2 A britek még a 19. század legvégén vezették be az íves felvonóból, illetve a meghosszabbított lövegbölcsõbe integrált töltöláncból álló rendszert, amellyel elméletileg minden állásszögnél lehetett tölteni. Mivel a lövedék nagy állásszögnél hajlamos volt visszacsúszni, 5 fokban korlátozták a töltés szögét. A brit rendszert használó japán és olasz flottában is ilyen volt a töltõberendezés. A brit rendszerre vonatkozó információkért szerzõ külön köszönettel tartozik Kiss László úrnak. A britek a háború után épült NELSON és RODNEY csatahajók 40,6 cm-es, hármas tornyokban elhelyezett lövegeinél visszatértek a fix csõemelkedési szögû töltõberendezéshez.