Hajózástörténeti Közlemények

Krámli Mihály:
Az Osztrák-Magyar Haditengerészet a világháború elõestéjén

  Az elsõ világháborút a navalizmus legvirulensebb korszaka elõzte meg: soha azelõtt s azóta sem foglalkoztatták ennyire haditengerészeti kérdések a nagyhatalmak polgárait, mint ebben az idõszakban. E felfokozott érdeklõdést jelentõs mértékben táplálta a tömegsajtó, mely a hadihajókat a tudomány és a technika legfejlettebb és legcsodálatosabb produktumaiként mutatta be.
 
  A navalizmus, a flottafejlesztési láz az 1890-es évektõl kezdve végigsöpört az egész civilizált világon. A századfordulón új, az amerikai Alfred T. Mahan megfogalmazása szerint "természetes" és "természetellenes" tengeri hatalmak[1] bukkantak fel. Az elõbbiek közé tartozott az Egyesült Államok és Japán, míg az utóbbiak közé Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia.
 
  Az elsõ világháborút megelõzõ haditengerészeti rivalizálás legfontosabb színtere a századfordulót követõen az Északi-tenger lett. A kontinens gazdaságilag és katonailag legnagyobb hatalma, Németország az 1890-es évek végén úgy döntött, hogy kísérletet tesz Anglia tengeri hatalmi monopóliumának megtörésére. Ez nem csak a haditengerészetre, de a kereskedelmi tengerészetre is vonatkozott.
 
  Haditengerészeti téren az Angliának szóló kihívás Alfred Tirpitz nevéhez köthetõ. 1897-ben Tirpitz kidolgozta elrettentési doktrínáját (Risikogedanke). Tirpitz elvetette a kereskedelmi háború - azaz az angol kereskedelmi hajózás megbénításának - lehetõségét, helyette erõs csatahajóflotta létrehozását szorgalmazta, mellyel a honi vizeken kívánta Angliát fenyegetni. 1898-ban a Reichstag megszavazta Tirpitz elsõ flottatörvényét, mely 19 csatahajó építését irányozta elõ. Ekkor a kortársak errõl még azt gondolták, hogy ez az aktivizálódó német gyarmatpolitika jele. A tantusz Angliában akkor esett le, amikor 1900-ban ezt az elõirányzatot a duplájára emelték. Tirpitz emellett zseniális propagandista volt: az általa létrehívott német Flottaegyesületnek már 1899-ben 240 000 tagja volt, míg a hasonló angol szervezetnek alig néhány ezer.[2]
 
  Anglia felvette a kesztyût, és szintén fokozott ütemû hajóépítésbe kezdett, emellett diplomáciai lépéseket tett hátának biztosítására: 1902-ben megegyezett Japánnal, 1904-ben Franciaországgal, majd 1907-ben Oroszországgal. Az 1900-óta folyó, egyre élezõdõ angol-német flottaverseny közepette, 1906-ban, a dreadnoughtokkal Anglia bevezette a mennyiségi mellett a minõségi tényezõt is. Míg a megelõzõ másfél évtizedben a csatahajók (sorhajók) nem sokat változtak, méreteik, fegyverzetük és technikai paramétereik igen hasonlóak voltak, a dreadnoughtok megjelenését követõen a méretek és a tûzerõ ugrásszerû növekedésnek indult, míg az árak a csillagos égbe szöktek. Hosszabb távon Németország nem bírta az építési tempót. 1913-ban a Reichstag leszavazta a kiegészítõ flottatörvényt, mely még több hajó építését szorgalmazta. 1914-ben Anglia 45 csatahajóval és csatacirkálóval rendelkezett, míg Németország mindössze 28-al.[3]
 
  E rövid bevezetõ után térjünk rá az osztrák-magyar haditengerészet háborús felkészülésére. Mint arra fentebb utaltunk, a századfordulót követõen Németország mellett egy másik, természetellenesnek címkézett tengeri hatalom bukkant fel: az Osztrák-Magyar Monarchia. A századfordulót követõen, különösen 1904. után az Adrián is megindult az egyre fokozódó haditengerészeti verseny a két évszázados rivális, a formálisan egymással szövetséges Olaszország és a Monarchia között.
 
  A fejlesztés ütemének változását jól mutatja a flotta költségvetésének változása. Hosszú stagnálás után a osztrák-magyar haditengerészet költségvetése 1895-ben indult folyamatos növekedésnek. 1895 és 1903 között a flotta költségvetése a duplájára, 25 millió koronáról 50 millió koronára növekedett. A következõ évtizedben a növekedés még nagyobb volt: 1903 és 1913 között a négyszeresére emelkedett a flotta költségvetése, 50 millióról 210 millióra. Ezzel együtt a védelmi költségvetés arányai is megváltoztak. A századforduló elõtt a haditengerészet részesedésének aránya a teljes hadügyi költségvetésbõl alig 7-7,5 % volt, míg 1913-ban ez az arány elérte a 25 %-ot.[4]
 
  A navalizmus korában Európában a haditengerészeti költségvetés ily mérvû exponenciális növekedése valójában csak a két "természetellenes" tengeri hatalomra, Németországra és a Monarchiára volt jellemzõ. A többi tengeri hatalom haditengerészeti költségvetése ugyanebben az idõszakban csak a másfél-kétszeresére nõtt, mivel már eleve jóval magasabb szintrõl indult. Mindebbõl világosan következik, hogy e két országban az 1890-es évek elõtt a flották mesterségesen alacsony szinten voltak tartva a gazdaság teherbíró képességéhez képest. A Monarchiához hasonló gazdasági potenciállal rendelkezõ Olaszország haditengerészeti költségvetése 1904-ben például még közel háromszorosa volt az osztrák-magyarnak, míg 1913-ban már alig az 1,3-szerese.
 
  1881 és a századforduló között az olasz tengeri fegyverkezés inkább Franciaország, mintsem a Monarchia ellen zajlott. A fõ ellentét a két ország között az észak-afrikai gyarmati ügyek miatt volt, Tunisz francia annektálása óta Olaszország Franciaországot tekintette legfõbb ellenségének. 1900 után Rómában változott az ellenségkép, a balkáni érdekeltségek növekedésével és a javuló olasz-francia viszonnyal párhuzamosan a fõ ellenség ismét a Monarchia lett. Világosan jelezte ezt az olasz haditengerészet parancsnokának 1902-es kijelentése, mely szerint a jövõben az olasz flotta ellenfele minden valószínûség szerint az osztrák-magyar flotta lesz.
 
  Ilyen körülmények között jutunk el az osztrák-magyar flottafejlesztés elsõ fontos mérföldkövéhez, az 1904. évi rendkívüli hitelhez. A hitel az olasz fenyegetésre adott válaszreakció volt, melynek az 1904 februárjában kitört orosz-japán háború adott még nagyobb nyomatékot: Bécsben tartottak egy, a japánokéhoz hasonló, meglepetésszerû olasz támadástól. A 120 millió koronás hitel megszavazása fontos fegyvertény volt a haditengerészet számára.
 
  Röviden ki kell térni az osztrák-magyar flottafejlesztés belsõ tényezõire. Az 1890-es éveket megelõzõen alapvetõen a Monarchia mindkét fele flottaellenes volt. Ausztriában ez az 1890-es években, a feltörekvõ új politikai erõk, illetve az egyre markánsabb ipari érdekeltség megjelenésével kezdett megváltozni. Magyarországot pedig, közel egy évtizedes alkufolyamat eredményeként, éppen e hitel alkalmából, az ipari megrendelések kvóta szerinti megosztásáról kötött megegyezéssel sikerült a flottafejlesztés ügyének megnyerni. Innentõl kezdve a flotta intenzív fejlesztésének - elsõsorban az anyagi érdekeltségen alapuló - bázisa biztosítva volt. S emellett nem szabad megfeledkezni még egy fontos tényezõrõl: a haditengerészetért rajongó Ferenc Ferdinánd támogatásáról.
 
  Bár e rendkívüli hitel csak amolyan gyorssegély volt, mely új csatahajók építését nem tette lehetõvé, csak a megkezdettek gyorsabb befejezését, a következõ években a Monarchiának a flottafejlesztés terén kettõs szerencséje volt. A DREADNOUGHT 1906-os megjelenése gyakorlatilag "tabula rasa"-t teremtett, elavulttá téve a korábban épült hajókat. Ezzel Olaszország korábbi hatalmas fölénye pillanatok alatt összezsugorodott, és az épp ekkor felgyorsító Monarchia szinte egyenlõ esélyekkel indulhatott az Olaszország elleni flottaversenyben. Ráadásul Olaszország az 1905-ös flottatörvénnyel mellékvágányra vitte flottafejlesztését: négy nagy páncélos cirkáló építését kezdték meg (mely típus épp ekkor avult el), miközben 1903 és 1909 között szünetelt az új csatahajók építése. Ez hatalmas elõnyhöz juttatta a Monarchiát, mely ugyan csak 1907-ben tudta megkezdeni új csatahajóinak építését, hirtelen mégis lépéselõnybe került riválisával szemben. Az új hajók (RADETZKY-osztály), bár nem voltak igazi dreadnoughtok, csak semi-dreadnoughtok, mégis hatalmas minõségi ugrást hoztak az osztrák-magyar csatahajó-építésben. Ezek voltak a Monarchia elsõ olyan csatahajói, melyek miatt már nemzetközi összehasonlításban sem kellett szégyenkeznie, s nem mellékesen, Olaszország nem tudott semmi hozzájuk hasonlót szembeállítani velük.
 
  Az osztrák-magyar haditengerészet fejlesztésének második fontos mérföldköve az 1910-11-ben indult dreadnought-program, illetve az ezt lehetõvé tévõ 312 millió koronás rendkívüli hitel volt. A Monarchia és Olaszország hasonló programja ekkor már fej-fej mellett haladt. Olaszország 1909-ben, a Monarchia pedig 1910-ben kezdte meg elsõ dreadnoughtjának építését. A Monarchia négy dreadnoughtot, Olaszország pedig hatot épített a következõ években. A háború kezdetén a Monarchia már sokkal kedvezõbb helyzetben volt Olaszországgal szemben, mint akárcsak egy évtizeddel azelõtt. Míg 1904-ben az elsõ vonalbeli csatahajók tekintetében Olaszország kétszeres fölénnyel rendelkezett, 1914-ben már csak minimális volt a fölényük e téren. Valóban korszerûnek nevezhetõ csatahajóból (s a Monarchiában ekkor még ideszámíthatjuk a RADETZKY-osztály semi-dreadnoughtjait) a Monarchia 123 000 tonnával, illetve ezeken 60 db 30,5-es ágyúval rendelkezett, míg Olaszország 131 000 tonnával és 77 db 30,5-es ágyúval. A régebbi hajók tekintetében Olaszország fölénye persze nagyobb volt, de e hajók már csak másodvonalbeli feladatokra voltak alkalmasak.
 
  A háború elõestéjén a verseny tovább folytatódott. A Monarchiában 1914 tavaszán fogadták el a következõ, 426 millió koronás rendkívüli hitelt, melybõl 4 db 24 500 tonnás csatahajó épült volna - ám a háború kitörése után e programot törölni kellett. Olaszországban ugyanekkor döntöttek szintén 4 új, 32 000 tonnás csatahajó építésérõl, ám 1916-ban végül õk is kénytelenek voltak feladni ezt a tervet.
 
  A császári és királyi haditengerészet látványos anyagi gyarapodása mellett a flottával kapcsolatos stratégiai elképzelések is gyökeresen megváltoztak a világháborút megelõzõ egy évtized leforgása alatt. Korábban a politika a haditengerészetnek pusztán partvédõ szerepet szánt. Még 1904-ben is a haditengerészet a legújabb csatahajóit kénytelen volt partvédõnek titulálni, hogy elfogadhatóvá tegye azokat a politikusok szemében. Komolyabb tengeri hatalmi ambíciók hangoztatása pedig egyenesen szentségtörésként hangzott volna. 1912 októberében viszont Rudolf Montecuccoli tengernagy, a haditengerészet parancsnoka már bátran kijelenthette a Reichsrat delegációja elõtt, hogy a Monarchia mediterrán hatalom. S valóban azzá lett, elsõsorban dreadnoughtjainak köszönhetõen. A Monarchia dreadnought-programja még Anglia figyelmét is arra császári és királyi haditengerészetre irányította, amelyet korábban hajlamos volt levegõnek nézni. 1910-ben kisebbfajta pánik tört ki ugyanis Angliában, az osztrák-magyar csatahajó-építés hírére. Persze a pánik nem önmagának a Monarchiának szólt, hanem a két szövetséges, Olaszország és a Monarchia egyesített dreadnought-flottájának. S épp ez a veszély látszott realizálódni a Hármasszövetség 1913-ban megkötött haditengerészeti megállapodásával.
 
  Montecuccolit a haditengerészet élén 1913 februárjában felváltó Anton Hausnak több fontos feladattal és problémával kellett szembenéznie, illetve megoldani azokat. Hausra három nagy kihívás várt: szembe kellett néznie a balkáni válsággal, el kellett fogadtatnia a második dreadnought-programot és a 426 millió koronás rendkívüli hitelt, valamint tetõ alá kellett hoznia a Hármasszövetség haditengerészeti konvencióját. Mindezek mellett, mintegy mellékesen, folyton küzdenie kellett a haditengerészet patrónusának, Ferenc Ferdinándnak a folytonos beavatkozási kísérletei ellen.[5]
 
  Ferenc Ferdinánd úgy tervezte, hogy trónra lépte után különálló haditengerészeti minisztériumot hoz létre. Elképzelt reformjai elsõ lépéseként 1912-ben sugalmazta a flottainspektori tisztség létrehozását. A flottainspektor feladata volt háború esetén mobilizálni a flottát, és átvenni annak tényleges parancsnokságát. A zavaros pénzügyei miatt kompromittálódott Montecuccoli kénytelen volt ebbe beleegyezni, és a trónörökös személyes döntése alapján flottainspektorrá Haust nevezték ki 1912 nyarán. A frissen kinevezett Haust a trónörökös több napos magánlátogatásra hívta meg. A találkozást követõen Haus megállapította, hogy még sok baja lesz Ferenc Ferdinánddal, akit "begyöpösödött fejû", elõítéletes embernek jellemzett. Az is igaz, hogy a cinikus természetû Haus kevés emberrõl nyilatkozott elismerõen, Lukács László magyar miniszterelnököt például "szánalmas figurá"-nak titulálta, viszont Tisza István imponált neki.[6]
 
  1913. február 16-án Haust végre kinevezték a haditengerészet parancsnokának. Az agg uralkodó közben alaposan keresztbe tett a trónörökösnek: Haust a régi szokás szerint a haditengerészet parancsnokának, valamint a tengerészeti osztály vezetõjének is kinevezte, az inspektori tiszt pedig megszûnt. Hausnak ugyanakkor azt is sikerült megakadályoznia, hogy a tengerészeti osztályon a helyettese Ferenc Ferdinánd protezsáltja, Richard Barry legyen. Február végén Arthur Bolfras-nál, az uralkodó katonai irodájának vezetõjénél tett látogatása alkalmával elégedetten állapították meg, hogy sikerült több "gyõzelmet" aratniuk a trónörökös felett. Bolfras ehhez hozzátette, hogy egyelõre még az uralkodó, és nem a trónörökös kívánságait kell figyelembe venni.[7] Ennek ellenére Ferenc Ferdinánd nem mondott le a terveirõl, és tovább bombázta Haust a reformelképzeléseivel, például a scutari-válság kitörésekor a vezérkari fõnök alá akarta rendelni a haditengerészetet.
 
  A legfontosabb feladatok egyike, mely Hausra várt, a Hármasszövetség haditengerészeti egyezményének megkötése volt. Az elsõ ilyen egyezményt 1900-ban kötötték. Ebben az egyezményben Németország az Északi-tenger védelmét kapta feladatul, míg a Földközi-tengert három zónára osztották. Az Adria lett az osztrák-magyar zóna, a Földközi-tengernek a Taranto-Tripoli vonaltól nyugatra esõ része az olasz zóna, míg az ettõl keletre esõ rész közös osztrák-magyar-olasz zóna. A szövetségesek haditengerészetének gyöngesége miatt az egyezmény elsõsorban védelmi jellegû volt. A olasz politikai orientáció megváltozása miatt 1902-t követõen az egyezmény holt papír volt csupán.
 
  A megromlott olasz-osztrák-magyar viszony miatt 1912-re már az is kérdésessé vált, hogy a Hármasszövetséget megújítják-e egyáltalán. Ám a nemzetközi politika fordulatai ismét közelebb vitték Rómát Berlinhez és Bécshez. 1912 decemberében, az utolsó pillanatban végül a Hármasszövetséget meghosszabbították. A tárgyalások során Olaszország vetette fel, hogy az 1912-es angol-francia flottaegyezmény ellensúlyozására kössék meg újból a haditengerészeti egyezményt is. A kezdeményezõ Olaszország volt, de Németország örömmel bábáskodott a lényegében a Földközi-tengerre koncentráló egyezmény megszületése körül. A helyzet ugyanekkor már gyökeresen más volt, mint 1900-ban. Németország a világ második legnagyobb haditengerészetének birtokosa volt, míg az olasz és az osztrák-magyar flotta egyesített potenciálja is jóval imponálóbb volt, mint 12 évvel korábban.
 
  A császári és királyi haditengerészet az elsõ tanulmányt a lehetséges olasz-osztrák-magyar együttmûködésrõl 1912 októberében készítette. Ebben megállapították, hogy a földközi-tengeri egyesített angol-francia flotta 33 csatahajóval és 29 páncélos cirkálóval rendelkezik, szemben a 29 osztrák-magyar és olasz csatahajóval, illetve 11 páncélos cirkálóval. Ennek ellenére felcsillant annak a reménye, hogy a Monarchia, Olaszországgal karöltve, megszerezheti a Földközi-tenger feletti uralmat.
 
  Montecuccoli elõször 1913 januárjában beszélt Hausnak a földközi-tengeri kooperáció lehetõségérõl. Haus erre csak ennyit mondott: "Mindez szép és jó, de mi lesz a szénnel?" rátapintva az egész terv egyik legnagyobb potenciális buktatójára, az ellátás kérdésére. Ugyanekkor Haus, aki egyébként alapvetõen borúlátóan ítélte meg a kérdést, gyors számításokat végzett, mely egészen más eredményt adott, mint a fentebb említett elemzés. Õ szerinte 18 franciával szemben 28 olasz és osztrák-magyar állt volna szemben. Az eredmény fellelkesítette, s ennek örömére kidolgozott egy tervet Málta meglepetésszerû megtámadására.[8]
 
  Februártól kezdve hivatalosan már Hausra várt az egyezmény tetõ alá hozása, miután sikerült elérnie, hogy ne Conrad, hanem õ tárgyalhasson az olasz haditengerészet vezetésével. A tárgyalások 1913 májusában kezdõdtek meg Bécsben. Az olasz delegációt Ugo Conz, az olasz haditengerészet hírszerzésének fõnöke vezette. Egyébként 1915-ben Conz tárgyalt az antanttal a hadba lépésrõl, s õ volt, aki 1918 novemberében azt követelte, hogy az egykori osztrák-magyar haditengerészetet vagy teljes egészében adják át Olaszországnak, vagy semmisítsék meg. A tárgyalások júniusban, német tisztek részvételével folytatódtak, s még ebben a hónapban be is fejezõdtek. A Hármasszövetség 1913-as haditengerészeti megállapodása két fõ részbõl állt: egy általános megállapodásból és egy, a Földközi-tengerre vonatkozó kiegészítõ megállapodásból. A megállapodás 1913. november 1-én lépett hatályba.
 
  A Földközi-tengerre vonatkozó részben abban állapodtak meg, hogy az egyesült flottának olasz vagy osztrák-magyar parancsnoka lesz. Az 1914. évre az olaszok Anton Haust javasolták. Háború esetén a közös flotta gyülekezési körzete Messina környéke volt. Az osztrák-magyar hajók számára Augustát, míg az olasz hajók számára Messinát és Milazzot jelölték ki. Az olaszok vállalták, hogy az osztrák-magyar fél számára egy havi készleteket halmoznak fel. A megállapodás szerint 1914-ben az egyesült flotta 17 olasz csatahajóból (ebbõl 3 dreadnought) és 12 osztrák-magyar csatahajóból (ebbõl 3 dreadnought) állt. Ehhez csatlakozott még a német földközi-tengeri kötelék 1 csatacirkálóval és két cirkálóval.
 
  1913 decemberében Haus és az olasz fõparancsnok, Paolo Thaon di Revel inkognitóban találkoztak Zürichben, hogy pontosítsák a jövõbeli együttmûködés részleteit. A fõ témák a logisztika és a francia támadás lehetõsége volt. Nagy-Britannia viselkedésének megítélésében mindketten optimisták voltak. A tárgyalás során megállapodtak, hogy a taktikai elképzeléseket 1914 õszén egy hadijáték keretében tesztelik.
 
  Az 1914-es év folyamán megkezdõdött az egyezményben foglaltak végrehajtása. Berlinben kinyomtatták a közös szignálkönyvet (Trippelkodex), az olaszok pedig, ígéretükhöz híven, megkezdték a készletek felhalmozását. Ezzel párhuzamosan Haus is megkezdte a szén felhalmozását: 1913-14-ben 400 ezer tonnányi szenet raktároztak el, a korábban szokásos évi 70-80 ezer tonnával szemben. A szén amúgy is kulcsszerepet játszott, mivel a megfelelõ minõséget Angliából, a potenciális ellenféltõl kellett importálni. Az egyesített flotta osztrák-magyar kontingensének szénfogyasztása egyébként óránként kb. 400-500 tonna volt. Emellett megkezdték egyes osztrák-magyar hajók átfestését az Adrián használatos zöld (úgynevezett "Montecuccolizöld") színrõl a Földközi-tengeren használatos szürke színre.
 
  Felvetõdik a kérdés, hogy milyen lett volna az olasz-osztrák-magyar együttmûködés. Erre szinte lehetetlen válaszolni, ám annyit az elsõ világháború tapasztalataiból tudunk, hogy hosszú idõre volt szükség, amíg egy ilyen vegyes flotta összeszokottá és valóban ütõképessé vált.
 
  A haditengerészeti egyezménnyel párhuzamosan tovább folyt a feszített ütemû haditengerészeti fegyverkezés Olaszországban és a Monarchiában - leginkább továbbra is egymás ellen. Haus nem bízott az olasz szövetségesben, s mint késõbb kiderült, Thaon di Revelnek is jobban tetszett a Monarchia elleni háború. Haus tudta, a Monarchia haditengerészete még nincs felkészülve az eljövendõ háborúra, s olasz kollégája is így gondolta saját flottájáról. Ám még úgy tûnt, van idõ - Haus például 1916 utánra várta a nagy összecsapást. Hausra várt a nagy feladat, hogy a még 1912-ben Montecuccoli által kezdeményezett, s Ferenc Ferdinánd által sürgetett második dreadnought osztályt elfogadtassa, s azok építése minél elõbb megkezdõdhessen. Ebben az ügyben kétfrontos harcot kellett vívnia: le kellett gyõznie a magyar kormány ellenállását, mely eredetileg csak 1916-os kezdéssel adta volna hozzájárulását a programhoz, illetve ellent kellett állnia Ferenc Ferdinánd nyomásának, aki a hajók építését még a költségek megszavazása elõtt meg akarta kezdeni, mint ahogy ez az elsõ dreadnoughtok esetében is történt. Végül mindkét fronton sikert ért el: Tisza István, az új magyar miniszterelnök támogatta a programot, és a magyarok akceptálták, hogy Haus mindvégig következetesen ellenállt a trónörökös nyomásának. 1914 tavaszán, miután a magyar kormánnyal ismét megegyeztek a hitel kvóta szerinti felosztásáról (a négybõl két csatahajót a Danubius épített volna), mindkét delegáció vita nélkül megszavazta a 426 milliós rendkívüli hitelt. A tervek szerint még ez év õszén megkezdték volna az elsõ két 24 500 tonnás csatahajó építését.[9]
 
  A háború hamarabb eljött, mint ahogy azt várták, s az osztrák-magyar haditengerészet - Haus véleménye szerint - erre még korántsem volt felkészülve. Ennek ellenére a háborút megelõzõ évtized során a flotta hatalmas fejlõdésen és modernizáción esett át, s nem csak önmagához viszonyítva. Dreadnoughtjai révén a Monarchia helyet foglalhatott a tengeri hatalmak klubjában. Igaz, e dreadnoughtok elmaradtak az angol és a német csatahajók mögött, de közel egyenértékûek voltak az olasz és a francia dreadnoughtokkal. Sõt, a Földközi-tenger elsõ dreadnoughtját a Monarchia állította szolgálatba, megelõzve az olaszokat és a franciákat. Az 1911-es programnak köszönhetõen komoly korszerûsítésre került sor a kisebb hajók körében, az ennek keretében épült turbinás cirkálók, rombolók és torpedónaszádok a világszínvonalat képviselték. Mindössze egy probléma volt velük: kevesebb volt belõlük a kelleténél.
 
  1914 augusztusában pillanatok alatt kiderült, hogy az Olaszországgal kapcsolatos kételyek igazak, s 12-e után a rosszabbik forgatókönyv vált valóra: a Monarchiának egyedül kellett szembenéznie a brit egységekkel támogatott francia flottával. A legrosszabbra, az antant oldalán történõ olasz hadba lépésre még 1915 májusáig várni kellett. Ennek ellenére a nyomasztó francia túlerõ már a kezdetek kezdetén reménytelenné tett minden földközi-tengeri hadmûveletet, a császári és királyi haditengerészetnek az Adria feletti uralom megtartására és a partvédelemre kellett koncentrálnia. Ebben a helyzetben úgy tûnt, hogy még az Adria keleti oldala feletti uralom is veszélybe kerülhet. Hogy erre nem került sor, és a Monarchia meg tudta õrizni pozícióit, mindenek elõtt az 1904 és 1914 közötti flottafejlesztésnek, a dreadnoughtoknak és a tengeralattjáróknak köszönhetõ.
 
  Ugyanekkor Haus sem mert semmilyen komolyabb akciót megkockáztatni - pedig 1914 elõtt minden haditengerészet egy második Trafalgarra készült - hiszen tudta, hogy még egy csodába illõ gyõzelem is annyira meggyengítené a haditengerészetet, hogy az Adria feletti uralom érett gyümölcsként hullana az olaszok ölébe. Haus 1914. szeptember 6-án így foglalta össze az általa követendõ politikát: "Addig, amíg fennáll annak a lehetõsége, hogy Olaszország hadat üzen nekünk, elsõdleges feladatomnak flottánk épségben való megõrzését tekintem, hogy készen álljon a végsõ küzdelemre legveszedelmesebb ellenségünkkel."[10]

  1 Alfred T. Mahan: The Influence of Sea Power upon History. New York, 1894. Az amerikai haditengerészet kapitányának könyve hamarosan a navalizmus egyik kulcsdokumentumává, és a haditengerészet híveinek valóságos bibliájává vált.
 
  2 Paul G. Halpern: A Naval History of World War I. Annapolis, 1994. (Halpern 1994.) 2-3. o.
 
  3 Halpern 1994. 7. o.
 
  4 Erich Krenslehner: Die k. u. k. Kriegsmarine als wirtschaftliche Faktor 1874-1914. Ph. D. disszertáció, Wien, 1972. Függelék
 
  5 Ilyen volt az az ötlete, hogy a haditengerészetet a vezérkari fõnök alá osztja be, vagy pedig a "yachtcirkáló" ügye, amikor azt szerette volna, hogy egyik tervezett 4800 tonnás cirkáló hátul nagy felépítménnyel uralkodói yachtként épüljön meg.
 
  6 Paul G. Halpern: Anton Haus. Österreich-Ungarns Großadmiral. Graz, 1998. (Halpern 1998.) 74-75. o.
 
  7 Halpern 1998. 85-86. o.
 
  8 Halpern 1998. 79-82. o.
 
  9 KA (Kriegsarchiv, Wien) MS/PK (Marinesektion/Präsidialkanzlei) 1914. XV-7/7 1035
 
10 Idézi: Sondhaus,Lawrence: The Naval Policy of Austria-Hungary 1867-1918. West Lafayette, 1994. 323. o