Hajózástörténeti Közlemények

  A XX. század elején a világ legerõsebb tengeri hatalmának a Brit Birodalom számított, amely uralmát a tengereken Nelson 1805-ben Trafalgarnál megvívott gyõztes csatájával egy évszázadra biztosította. A szigetország a XIX. században a "two-power standard" elvet követte; ennek értelmében az angol hadiflottának legalább tíz százalékkal erõsebbnek kellett lennie, mint az õt követõ két legerõsebb tengeri hatalom - ez 1900-ban Franciaország és Oroszország volt - flottájának együttvéve. Erre azért volt szükség, hogy a brit fölény bármely két, az angolok ellen szövetkezõ állam tengerészetével szemben biztosított legyen. A szigetország elõnye azonban a századforduló után anyagi okokból tarthatatlanná vált. Új vetélytársak jelentek meg a tengeren, az Egyesült Államok, Japán, valamint a császári Németország. Bár arra kicsi volt az esély, hogy ennyien esnek neki Angliának egyszerre, ennyi ország flottájával szemben nem lehetett a korábbi elv megtartásával a tengeri fölényt biztosítani.

  Németország, a britek új és veszélyes riválisa, gyors ütemben kezdte kiépíteni flottáját. Ez természetesen nem kerülte el Anglia figyelmét; a brit flottát egytizedével kívánták megnövelni, és a világon szétszórt hajórajokból Anglia központtal egy ütõképes hazai flottát terveztek létrehozni.

  1904. október 20-án Sir John Arbuthnot Fisher (1841-1920) lett az Admiralitáson az elsõ tengeri lord, azaz a Királyi Hadiflotta fõnöke.

  Az agresszív, öntörvényû Fisher tevékenysége nyomán a flotta radikálisan megváltozott. Sok elavult hajót kiselejteztek - a tengernagy saját szavaival megfogalmazta: olyan hajókat, amelyek "sem harcolni, sem elmenekülni nem tudtak"[1] -, jónéhány, a világon szétszórva elhelyezkedõ hajórajt megszüntettek, a többit összevonták. A felszabadult pénzösszegbõl a hazai vizek hajóhadát erõsítették meg új páncélosokkal, így Anglia jóval erõsebb flottával rendelkezett az Európa körüli vizeken, mint Németország. A brit haditengerészet Fisher alatt elpuhult tisztek klubjából ütõképes erõvé nõtte ki magát.

  A XIX.-XX. század fordulóján az ütközetek megvívására szolgáló hajótípus a sorhajó volt. Ez a 12-15000 tonna vízkiszorítású, vastag oldalpáncélzattal védett, viszonylag lassú hajó általában négy 305 milliméter átmérõjû ágyúval rendelkezett, melyeket kettesével egy orri és egy tati lövegtoronyban helyeztek el. Ezen fõtüzérség mellett a páncélos másodlagos fegyverzete 8-16 darab kisebb ûrméretû ágyúból állt; a legelterjedtebbek a 15 cm-es lövegek voltak. Ezeket ritkábban lövegtornyokban, gyakrabban a hajó középrészén egy erõsen védett részben, az ún. kazamatában csoportosították, a csövek fele az egyik oldalra, a maradék pedig a másik oldalra tudott tüzelni. A sorhajó fegyverzetéhez tartozak még lövegpajzzsal védett kis ûrméretû ágyúk, és torpedók is.

  A XIX. század legvégén még úgy gondolták, a tengeri csatákat a sorhajók 1,5-2 kilométer távolságból vívják majd meg, bár a nehézágyúik lõtávolsága már jóval meghaladta ezt a távot. Mégis az ennél távolabbra lévõ cél eltalálása inkább volt köszönhetõ a szerencsének, mint a technikának. Rohamos fejlõdésnek indult azonban egy, a XIX. század utolsó harmadában megjelent új fegyver, amely komoly veszélyt jelenthetett a nagy és lassú sorhajókra: a torpedó. Bár a torpedó még jó ideig inkább félelmet keltõ, mint hatásos fegyver maradt, minden tengeri hatalom tengerészeti vezetésében felrémlett a kép, melyben néhány olcsó torpedó drága páncélosok sorát süllyeszti el a tengeri ütközetekben. A torpedóktól való félelem volt az oka, hogy a flottáknál egyre gyakrabban tartottak olyan tüzérségi gyakorlatokat, ahol a torpedók hatótávolságánál messzebb lévõ célokat kellett eltalálni. Néhány éven belül a tüzérségi gyakorlatok szokásos lõtávja már meghaladta a 7 kilométert.

  A nagyobb lõtáv azonban újabb problémákat vetett fel. A kisebb kaliberû ágyúk kevésbé bizonyultak hatásosnak nagy távolság esetén. A századforduló utáni években a sorhajók ezért tovább erõsödtek: a másodlagos tüzérség felfejlesztésével megjelentek az erõsített másodlagos fegyverzetû páncélosok. A korábbi 15 cm ûrméretû, általában kazamatába épített ágyúkat nagyobbakkal cserélték fel, 20,3-asokkal, 23,4-esekkel, majd 25,4-esekkel; ezek már gyakran külön lövegtornyokba kerültek. Bár a sorhajók a nagyobb lõtávú és rombolóerejû másodlagos tüzérséggel látszólag erõsödtek, a közel azonos méretû ágyúkkal a pontos célzás gyakorlatilag lehetetlenné vált. Nagyobb távolság esetén ugyanis nem lehetett biztosan megkülönböztetni a 30 cm-es fõtüzérséghez, illetve a 20 cm fölötti ûrméretû másodlagos tüzérséghez tartozó ágyúk lövedékeinek csobbanásait.[2] Ha pedig nem tudják, melyik löveg gránátja hol csapódott a vízbe a célhajó körül, akkor nem tudják pontosítani a következõ lövést sem. A problémát úgy lehetett megoldani, hogy nagy rombolóerejû, azonos ûrméretû ágyúkat alkalmaznak.

  Vittorio Cuniberti, az olasz haditengerészet fõkonstruktõre már így gondolkodott. Elképzelései hazájában nem találtak megértésre, azonban azt nem tiltották meg neki, hogy nézeteit máshol kifejtse. Az Angliában rendszeresen megjelenõ Jane's Fighting Ships 1903-as kiadásában a fõtervezõ "Az ideális csatahajó a brit haditengerészet számára" címû cikkjében felvázolt egy 17000 tonna vízkiszorítású, 24 csomó sebességû, 30 cm vastag oldalpáncélzattal rendelkezõ, 12 darab 30,5 cm-es ûrméretû ágyúval felszerelt hadihajót. Az olasz mérnök szerint egy ilyen forradalmi páncélos technikailag kivitelezhetõ, ám egy divíziónyi ilyen egység megépítése meglehetõsen drága; ezért ajánlotta õ megvalósításra a technikailag fejlett és gazdag Angliának. Az ötletet a szigetországban kezedetben érdekesnek, bár túl extravagánsnak találták.

  Hírek kezdtek azonban keringeni arról, hogy Japánban, Oroszországban és az Egyesült Államokban is születtek elképzelések hasonló kialakítású, vagyis uniformizált nehézfegyverzetû páncélos létrehozására. Részben a tengerészeti elõny elvesztésétõl való félelem hatására, részben a német flottafejlesztések hatására, részben pedig azért, mert a radikálisan új hajó ötlete hasonlóságot mutatott Fisher korábbi hajóterveivel, az elsõ tengeri lord új irányt szabott a brit hajótervezõknek, akik elképzeléseit formába is öntötték. A konstruktõröknek a tengernagy feladatul szabta egy uniformizált nehézfegyverzetû páncélos megtervezését. Az elsõ tengeri lord 25,4 cm-es fõfegyverzetben gondolkodott, aztán meggyõzték róla, hogy a 30,5 cm-es ûrméret megfelelõbb lenne, mivel a nagyobb ágyúk tûzgyorsasága nem sokkal kisebb, rombolóereje azonban lényegesen nagyobb, mint a kisebb kaliberû lövegé. A hajó számára 21 csomó sebességet írtak elõ, további kritérium volt az, hogy nem kerülhetett többe, mint a legutoljára elkészült sorhajó, méretének pedig alkalmazkodnia kellett a hajógyárak meglévõ dokkjainak nagyságához. Az új hajóegység terve elfogadtatásának elõsegítésére Fisher 1904 végén neves tengerészeti szakértõkbõl - akik az õ nézeteit vallották - bizottságot állított össze az elkészült tervek véleményezésére. A bizottság feladata nem az új koncepció létjogosultságának eldöntése volt, hanem hogy ajánlást készítsen az új hajó végleges tervére. Több tervezet létezett, ezek között szerepeltek gõzgépes és turbinás típusok is, a fõtüzérség csõszáma 10-12 között mozgott, középvonali emelt helyzetû, és nem középvonali elhelyezésû lövegtornyokkal egyaránt. 1905. január 25-iki ülésén a bizottság apróbb módosításokkal egy olyan tervet fogadott el, amely egy 160 méter hosszú, turbinával meghajtott, 28 cm-es övvérttel rendelkezõ, öt ikerlöveges toronyban elhelyezett 10 db 30,5 cm ûrméretû nehézlöveggel felszerelt hadihajót takart.

  Egy évvel és egy nappal építésének kezdete után, 1906 októberében a szolgálatba állítást megelõzõ próbákra várva horgonyzott a portsmouth-i hajógyárban a DREADNOUGHT, a Fisher által megszabott irány alapján megtervezett és megépített páncélos. A 18110 tonna vízkiszorítású hajó rekordidõ alatt készült el, ugyanis építésénél a LORD NELSON-osztályú[3] sorhajók közeljövõben megépítendõ egységeihez már legyártott elemeket használták fel.

  Fél évszázaddal korábban, az 1860-ban szolgálatba állított francia LA GLOIRE és a rá adott angol válasz, az 1861-ben elkészült WARRIOR egy csapásra elavulttá tette a fából készült, több ütegsoros vitorlás hadihajókat. A DREADNOUGHT hozzájuk hasonlóan az összes elõtte épített nehéz hadihajót elavulttá tette; minden eddigi sorhajónál erõsebb és gyorsabb volt. Az új páncélos a kor csúcstechnikáját jelentette, benne testesültek meg a második ipari forradalom vívmányai. A különleges, Krupp-féle cementált acélpáncéllal[4] védett hajót a nemrég megalkotott gõzturbina hajtotta. A gõzturbina számos elõnnyel rendelkezett a gõzgéppel szemben. Kisebb tömegû volt, kevesebbe került, csöndesebben, megbízhatóbban mûködött, tisztább, könnyebben kezelhetõ, nagy sebességnél gazdaságosabb. Üzemeltetése kevesebb személyzetet igényelt. Amellett, hogy nagyobb teljesítményre volt képes, (függõlegesen) kevesebb helyet foglalt el, ezért kevesebb páncélvédelmet igényelt. Az új hajtómû révén a DREADNOUGHT átlépte a csatahajók számára addig elképzelhetetlen 20 csomós sebességhatárt; magasabb sebességét hosszú távon is tartani tudta.[5]

  Gépekkel mozgatott lövegtornyainak ágyúiból gyérfüstû lõporral lõtte ki gránátjait; tüzérsége célzását mechanikus számítógépek segítették, növelve a találati pontosságot, és rombolóerõt.

  Fegyverzete szinte csak nehézlövegekbõl állt; 10 db 30,5 cm-es ágyút kapott, öt lövegtoronyban kettesével elhelyezve. A nehéztüzérség mellett 7,6 cm-es ûrméretû lövegekkel szerelték fel az ellenséges rombolók ellen.

  Míg egy sorhajó elõre, vagy hátra kettõ, oldalra pedig négy, addig a DREADNOUGHT elõre és hátra 6-6, oldalra 8 nehézlöveggel lõhetett egyszerre.[6] Ez kompromisszum volt a Fisher-féle idea, azaz a minél több ágyú elõre-hátra való kilövési lehetõséggel, illetve a hagyományos sorhajó-elrendezés között, melynél a tüzérség legalább fele képes egy oldalra tüzelni. Az öt lövegtornyot egymástól viszonylag távol helyezték el, ezzel csökkentve az egy telitalálattól üzemképtelenné váló ágyúk számát.

  A sorhajóknál a fõtüzérség két lövegtornyát egyszerûen csak elülsõ, illetve hátulsó toronynak nevezték, a DREADNOUGHT öt tornya azonban új jelölést kívánt. A lövegtornyok jelzésére, megkülönböztetésére az abc betûit használták; a betûjelekbõl lehetett következteni a tornyok elhelyezkedésére is a páncéloson. "A" és "B" a hajó elejénél lévõ tornyokat jelölte elölrõl hátrafelé - ha egy lövegtorony helyezkedett el elöl, akkor az az "A" jelzést kapta. "P" és "Q" betûkkel a hajóközepi tornyokat jelölték, szintén elölrõl hátrafelé kiosztva - egy hajóközepi torony esetén az a "Q" betût kapta. Nem középvonali elrendezés esetén a bal oldali torony volt a "P" jelû, a jobb oldali pedig a "Q". A tat tornyai az "X" és "Y" betûjelzést kapták - egyetlen tati lövegtorony jelzése "Y" volt, ha a fõfedélzet szintjén állt, és "X", ha magasabban, bár a források kissé ellentmondásosak e téren. Az öttornyos DREADNOUGHT toronyképlete tehát APQXY volt, ami egy orri, két hajóközepi és két tati tornyot jelentett.

  A közepes tüzérség elhagyása tömegcsökkenést eredményezett, ez, és a turbinahajtás miatt megnövekedett teljesítmény a hajóra vastagabb páncélzat felszerelését tette lehetõvé. A DREADNOUGHT-ra 5000 tonnányi páncélzatot szereltek fel, 800 tonnányival többet, mint az õt megelõzõen befejezett LORD NELSON-osztályú sorhajóra.[7]

  Az új hajó páncélozásánál még a régi elveket vették figyelembe; e szerint az ütközeteket 10 km-nél kisebb távolságból vívják meg, tehát a lapos röppályán, oldalról érkezõ gránátok ellen kell védettséget biztosítani. A századforduló táján a nehéz hadihajók védelme három pilléren nyugodott. Az egyik a hajó oldalát annak teljes hosszában, vagy részben beborító, a vízvonal alá leérõ övpáncél. A másik a páncélfedélzet, amely nagyjából a vízvonal szintjén helyezkedett el a hajóban, és keresztirányban domború volt, vagy sík, de a hajó oldalainál lefelé hajló. A harmadik a hajó oldalsó rekeszeiben tárolt szén, mely a tervezõk szerint az övpáncél mellett a hajó oldalvédelmét erõsítette.[8]

  A DREADNOUGHT nem került sokkal többe, mint egy sorhajó; a LORD NELSON-osztály hajóit 1,5 millió fontért építették meg, a DREADNOUGHT-ot pedig 1,8 millióért.[9] Ezért a pénzért viszont egy nagy sebességû, a sorhajóknál védettebb, és sokkal nagyobb tûzerejû hajóegységet kapott a brit hadiflotta.

  A forradalmian új hajó a megjelenését követõ hihetetlenül felgyorsult fejlõdés következtében az elsõ világháború kitörésének idejére már gyakorlatilag elvaultnak számított. A páncélos végigszolgálta az elsõ világháborút, ám nem játszott jelentõs szerepet a harcokban. Egyetlen haditette a híres német tengeralattjáró-parancsnok, Otto Weddigen U-29-ének legázolása és megsemmisítése volt, 1915. március 18-án. Érdekesség, hogy ez az egyetlen eset, amikor csatahajó pusztított el tengeralattjárót. A DREADNOUGHT-ot még a háború befejezése elõtt kivonták az aktív szolgálatból, majd 1922-ben szétbontották.

  A DREADNOUGHT elkészülte végzetes csapást mért az összes állam flottájára. Azonnal elavult minden haditengerészettel rendelkezõ ország minden nagy hadihajója. Ironikus módon az új páncélos megjelenése Britanniát érintette a legsúlyosabban. A csatahajó szolgálatba állásakor, 1906 végén flottájában 34 sorhajó teljesített szolgálatot; ez messze megelõzte bármely állam sorhajóinak számát.[10] A DREADNOUGHT elõtt flottája uralta a tengereket, most azonban sorhajói gyakorlatilag nem voltak egyebek, mint acéltömegek, amelyek hasznot már nem hoztak, de a pénzt nyelték. Anglia tehát saját maga alatt vágta el a fát.

  A Brit Birodalom ebben a helyzetben csak elõre futhatott. Minél hamarabb meg kellett szilárdítania vezetõ helyét a tengeri hatalmak között, úgy, hogy dreadnought-okat kezd el építeni - többet, mint bárki más. Ezt az elhatározást siettette az is, hogy Németország villámgyorsan reagált, és sorhajó-építésével felhagyva DREADNOUGHT-mintájú hajókat kezdett gyártani.

  A német flottafejlesztések lassítására tett angol kísérletek rendre kudarcot vallottak, sõt, 1908-ban egyre több tény utalt arra, hogy Németország nagyobb sebességre kapcsolt a hajógyártás terén. Különbözõ forrásokból arról értesültek, hogy Németországban nikkelt halmoztak fel ágyúk és páncél gyártásához. 1908. december 23-án a konstantinápolyi katonai attasé a következõ üzenetet küldte Londonba: "az elmúlt években (bizonyíthatóan) hatalmas mennyiségû gépet vásárolt a Krupp Mûvek, nem más céllal, mint hogy nehézágyúkat és lövegtornyokat gyártson hadihajókhoz. A jelenlegi gépállományuk messze meghaladja a mostani német haditengerészeti program igényeit. A német lövegtornyok egyszerûbb konstukciójúak, mint az angoloké, és a tervezésüknél különös hangsúlyt fektettek arra, hogy gyorsan le lehessen gyártani azokat. Egy csatahajó elkészülési ideje nagyban függ a hajóágyúk és a lövegtornyok gyártási idejétõl. A hajó építési ideje körül-belül a fele az ágyúk és lövegtornyok elkészítési idejének... A megszerzett információk alapján biztonsággal állítható, hogy az uralkodó célja, vagy célja volt titokban elkészíteni a lövegtornyokat, hajótesteket, páncéllemezeket, lõszert, stb. a Krupp Mûveknél, majd hirtelen olyan sok hajó építését elkezdeni, amely elég ahhoz, hogy legalábbis kiegyenlítse az Anglia haditengerészeti erejével szembeni hátrányukat."[11] A felhalmozott készletekrõl szóló jelentések, a hajóépítési szerzõdések száma, és a tengerészeti programba áramló pénzmennyiség elgondolkodtatta az angliai politikusokat. A páncéllemezeket és ágyúkat elõállító Krupp üzem felfejlesztésével számítások szerint a Császári Haditengerészetnél a csatahajók építési ideje lecsökkent három évrõl alig több, mint két évre. A brit szakértõket nyugtalanította az a becslés is, mely szerint a németek rendelkeznek olyan kapacitással, amely lehetõve teszi évi 8 dreadnought építését, ami megegyezett Anglia építési potenciáljával.[12] Ez annyit jelentett, hogy 1912 májusára a németek 17 DREADNOUGHT-mintájú hajót küldhetnek a tengerre, sõt, ha a teljes kapacitásukat kihasználják, akkor 21-et. Ezzel szemben Angliának 16 csatahajója lesz, ha négy új hajót kezdenek el építeni 1909-ben, és kettõvel több, ha hatot.[13] Bár Németország állította, hogy az 1908-as flottatörvénye értelmében 13 csatahajóval fog rendelkezni, de csak 1912 végére, ezt a britek nem látták bizonyítottnak, mivel a németek elzárkóztak minden ellenõrzés elõl. Az 1909-es év januárjában ezért a tengeri lordok a tengerészeti minisztertõl 8 csatahajó megépítését kérték az 1909-10-es pénzügyi évben. A miniszter hat hajót javasolt, a kabinet viszont csak négybe egyezett bele. Végül kemény vitákat követõen az a megállapodás született, hogy négy dreadnought-ot elkezdenek építeni, és indokolt esetben lefektetik további négy gerincét. A döntés ellen erõs sajtókampány kezdõdött, melynek jelszava a "nyolcat akarunk, és nem várhatunk" volt. Ennek hatására végül mind a nyolc csatahajó építését megkezdték, mondván, hogy szükség van rájuk Olaszország és a Monarchia hajóhadának erõsödése miatt.[14] Az 1909-es angliai hangulatot Winston Churchill tömören így jellemezte: "Az Admiralitás hat hajót követelt, a közgazdászok négyet ajánlottak, végül az a kompromisszum született, hogy legyen nyolc".[15] Mint késõbb bebizonyosodott, a pótlólagos négy DREADNOUGHT-mintájú hajóval tudta a szigetország biztosítani csekély elõnyét a németekkel szemben a háború kitörésekor. A britek 1911-ben már a tizennyolcadik dreadnought-juk gerincét fektették le. Bár túlbecsülték a német építési kapacitást, ez évben a Császári Haditengerészet a tizenhatodik csatahajóját kezdte el építeni.

  A tengeri hatalmi sorrend megváltozása, és a DREADNOUGHT megjelenése miatt revideálni kellett a hagyományos angol alapelvet, a "two-power standard"-et. A korábban második és harmadik helyen álló Franciaország, és Oroszország visszaesett, helyüket az Egyesült Államok és Németország foglalta el. Egy USA elleni háború azonban gyakorlatilag elképzelhetetlennek tûnt. 1912-ben hivatalosan is elfogadták az új elvet, mely szerint a Royal Navy-nek 60 %-kal nagyobbnak kell lennie, mint a (jelenleg) harmadik legerõsebb flottával rendelkezõ, ellenséges Németország haditengerészetének.[16]

  A Brit Birodalom sok, és változatos csatahajóval, illetve csatacirkálóval rendelkezett.

  Már a DREADNOUGHT-on is megfigyelhetõ az angol páncélosok szembetûnõ jellegzetessége: a háromlábú árboc, és a hajóközépre helyezett második kémény. A három lábon álló, úgynevezett tripod árboc kellõen stabil volt, hogy a központosított tûzvezetõ rendszer fontos elemét, a Megfigyelõ-állást és késõbb az itt elhelyezett Irányzó Tornyot biztosan megtartsa.

  A britek, mint a tenger urai, és mint a legnagyobb tengerészettel rendelkezõ állam, gyakorlatilag bárhol és bárkivel szemben túlerejû flottát tudtak mozgósítani, ezért hajóik is ennek megfelelõen épültek. Mivel lehetséges ellenségeik szinte biztosan gyengébb flottát tudtak volna ellenük küldeni, ezért jobb esetben üldözésre, rosszabb esetben pedig angol túlerõvel megvívott csatára kerülhetett sor. Mindkét alkalommal a tûzerõ és a sebesség lényeges elem, ezért a brit nehéz hadihajók erõs tüzérséggel és viszonylag nagy sebességgel rendelkeztek. Bár kísérleteztek a háromcsöves lövegtornyokkal, megmaradtak a kétcsöves megoldás mellett, mert úgy gondolták, a középsõ löveg töltése lassítaná a tûzgyorsaságot. A dreadnought-ok átlagos páncélvédettséggel rendelkeztek, a csatacirkálók viszont igen vékony páncélzatot kaptak, és ez a világháború tengeri ütközeteiben meg is bosszulta magát. A hadihajók alacsony metacentrikus magassága nyílt vizeken az utasszállítóknál tapasztalható lassú, békésnek tûnõ imbolygást okozott, ezért kevésbé tengerállóbbak a németekéinél, viszont célzás szempontjából stabil ágyúplatformok. Páncélosaik hossza nagyobb, szélessége viszont kisebb a német hajókénál. Ennek fõleg anyagi okai voltak. Angliában nem álltak rendelkezésre megfelelõ pénzforrások, hogy a régi, viszonylag keskeny dokkok helyére szélesebbeket építsenek, a németek újabban épült dokkjai viszont eleve szélesebbre készültek. A brit tervezõknek a meglévõ dokkok méreteit figyelembe véve kellett hajóikat tervezniük, és ez bizonyos szempontból behatárolta lehetõségeiket.

  Donald MacIntyre kapitány a brit és a német csatahajók közötti különbségeket így írta le a bokszolók analógiájára: "a brit bajnok magas, karcsú, ...magasabb az ellenfelénél, hosszabbak a karjai és nagyobbakat üt; elve: üss elõször, üss keményen és megállás nélkül. A német alacsonyabb, zömök testalkatú, kissé hátrányban van a közvetlen küzdelemben, karjai rövidebbek, csapása gyengébb, de ellenfelénél jobban állja az ütéseket."[17]

  Az angol hajók belsõ védelmét nem csak a keskenyebb voltuk gyengítette, hanem az is, hogy a kényelmi szempontokat a biztonság elé kellett helyezniük, hiszen szükséges volt, hogy hajóikat az egész világon bárhol be lehessen vetni, ezért azoknak hosszú utak megtételére is alkalmasaknak kellett lenniük; a személyzet elhelyezésénél tehát fokozottabban kellett ügyelni az emberek kényelmére, és ez is csak a védelem rovására történhetett meg.

  A hangsúly a nagy hajók építésében a csatahajó felé tolódott, mivel a fõ ellenség, Németország sok sorhajóval, késõbb pedig sok csatahajóval rendelkezett, és ellenük nehéz hajók kellettek. A korábbi riválisokkal, Franciaországgal és Oroszországgal, amelyek ellen megfeleltek volna a csatacirkálók is, rendezõdött a viszony.

  A britek a németekkel kialakuló versengés során úgy próbáltak meg rövid idõ alatt sok hajót építeni, hogy egy kialakított modell mintájára több hasonló egységet, vagy osztályt építettek. A DREADNOUGHT-ot két, gyakorlatilag ugyanolyan hajóosztály követte. A három BELLEROPHON-osztályú csatahajó 1906-1909 között épült meg és a mintaadóénál vékonyabb, 25,4 cm vastag övpáncélt kapott. Viszont a DREADNOUGHT-nál csak szakaszosan meglévõ, torpedók elleni válaszfal ezeknél a páncélosoknál a hajótest szinte teljes hosszában végigfutott, és nem csak a lõporraktárakat, hanem a hajtómûvet is védte. Azon megfontolásokból, hogy a DREADNOUGHT a fõtüzérsége mellett csak 7,6 cm-es ágyúkkal rendelkezett, amely nem biztos, hogy elégséges az ellenség kisebb támadó hajóinak megállításához, ezeket a hajókat erõsebb, 10,2 cm-es könnyûtüzérséggel látták el.

  A háromtagú ST. VINCENT-osztály 1907-1910 között készült el. A legfontosabb változás az elõzõ csatahajókhoz képest a megnövelt csõhosszúságú nehéztüzérség volt. A 45-ös helyett 50-es kaliberhoszúságú 30,5-es lövegeknél a páncélátütés mértéke némileg nõtt, viszont a hosszabb csõ lövéskori erõsebb kilengése nagyobb pontatlanságot eredményezett. Az osztálynál az orr és a tat oldalpáncélzatának vastagságát lényegesen csökkentették, és a hajóközép vastag övpáncéljának két végét keresztirányú páncélfallal zárták le; hátul egy 20 cm-essel, elöl pedig egy 10 és egy 12 cm-essel.

  Az 1909 és 1911 között megépült NEPTUNE védelem szempontjából megegyezett az õt megelõzõ hajóosztállyal, a fegyverzet tekintetében azonban komoly változtatásokat eszközöltek. A hajóközepi két lövegtornyot a páncélos hossztengelye mentén egymáshoz képest eltolva építették be; így elvileg ezen tornyok képesekké váltak azonos oldalra tüzelni. Ez azonban csak elvi lehetõseg volt, mivel az oldalsó tornyok ellenkezõ oldalra történõ tüzelésekor a lökéshullámok komoly kárt is tehettek a fedélzetben; az ilyen irányú kilövéseket kizárólag ütközetek idején engedélyezték, amikor a nagyobb tûzerõ fontosabb volt, mint a hajóban a lövések nyomán fellépõ fedélzeti károk. A NEPTUNE az elsõ angol csatahajó, amely emelt helyzetû lövegtornyokkal rendelkezett. Mivel a hajó hossza a hajóközepi eltolt helyzetû tornyok miatt nagyon megnõtt volna, ezért a hátsó két lövegtorony közötti távolságot lecsökkentették úgy, hogy az orrhoz közelebb esõt megemelték. Az emelt helyzetû elrendezés nem csak elõnyökkel járt. Mivel az angol lövegtornyoknál a lövegtávcsöveket a toronytetõ elülsõ részére építették be, ezért az emelt helyzetû torony ágyúcsövei bizonyos szögben túl közel kerültek az alsó torony távcsöveihez, amelyek a felsõ torony tüzelésekor a légnyomás miatt akár tönkre is mehettek - nem beszélve az alsó torony személyzetét érõ hatásokról. Ezért a britek az emelt tornyok tüzelését korlátozták úgy, hogy azok csak a páncélos hossztengelyétõl jobbra és balra számított 30 fokos szögtartományon kívül tüzelhettek. Ez a hadihajó kapott elõször Directort, vagyis a korábbiaknál fejlettebb, teljesen központosított tûzvezetõ rendszert.

  A szintén 1909-1911 között elkészült COLOSSUS-osztály két egysége a NEPTUNE testvérhajói lettek volna, de végül a változtatások miatt önálló osztályba sorolták. A COLOSSUS-ok elõdjüktõl fõként a páncélzat tekintetében különböztek. A hajóközepi övpáncél 2,5 cm-rel vastagabb lett, növelték a lövegtornyok barbettáinak védettségét is. Cserébe a DREADNOUGHT óta nem alkalmazott szakaszos - csak a lõporraktárakat védõ - torpedók elleni válaszfalat építettek be; ezen felül a hajóorr legeleje és a tat legvége semmilyen oldalpáncélzatot nem kapott.

  A minõségi ugrást az 1909-ben építeni kezdett és 1912-ben befejezett, négytagú ORION-osztály jelentette, melynél a lövegtornyokat a hajó középvonalában helyezték el - két emelt helyzetû tornyot elöl, egyet középen és két emelt helyzetût hátul; így bármely oldalra a teljes nehéztüzérséggel lehetett lõni. Emellett a fõ fegyverzet ûrméretét 34,3 centiméteresre növelték, amely a nagyobb lõtáv és rombolóerõ elérésére való törekvés eredménye. A csatahajók számára a korban elfogadott vélekedés szerint ideálisnak mondható 30,5 cm ûrméretû ágyúknál a nagyobb lõtávot hosszabb csõ alkalmazásával, vagy a gránát kilövéséhez szükséges lõpormennyiség növelésével lehetett megvalósítani. A több lõpor alkalmazása azonban nagyobb nyomást okozott az ágyúcsõben; ez, és a 30,5-ös lövedék egyébként is nagy kezdõsebessége a lövegcsõ nagyobb igénybevételét, ezáltal gyorsabb elhasználódását eredményezte. Nagyjából száz leadott lövés után a csõhuzagok kikoptak, az ágyúcsõ belseje több méter hosszan teljesen símává vált. Ez nagy mértékben rontotta a találati pontosságot, hiszen kilövéskor a gránát a csõ belsejében lévõ huzagoktól (a csõ hosszában spirálisan haladó bemélyedésektõl) tengely körüli forgásra kényszerült, és ez stabilizálta röppályályán. A gyengébb találati pontosság a gyakorlatban azt jelentette, hogy az elhasználódott ágyúkból kilõtt, kevésbé stabilizált lövedékek repülésük során kevésbé is tartottak össze, így a cél körül nagyobb területen csapódtak be, azaz megnõtt a szóródásuk. Tapasztalatok szerint hasonló eredménnyel, vagyis nagyobb szóródással járt a hosszabb ágyúcsövek használata is, a lövéskori erõsebb kilengés miatt.

  A megoldást a nagyobb ûrméretû ágyú és ezáltal nagyobb tömegû lövedék alkalmazásában látták; így ugyan csökkent a gránát kezdõsebessége, de a csõben keletkezõ nyomás is, és ez az ágyú élettartamát hosszabbította meg. A nehezebb lövedék tovább megtartotta a sebességét, távolabbra is repült, és nem csökkent a rombolóereje sem. A sortûz gránátjainak szóródása is kisebb volt; a jobban összetartó gránátok a cél körül becsapódva pedig nagyobb eséllyel érnek el találatot.[18] A nagyobb ûrméretbõl (gránáttömegbõl) adódó további elõny az oldalsortûz tömegnövekedése is.[19]

  A 30,5 cm-es övvérttel rendelkezõ ORION-okat jó angol szokás szerint két, hasonló felépítésû, némileg növelt méretû, 4-4 egységbõl álló hajóosztály követte: a KING GEORGE V-ek 1911-1913 között, és az IRON DUKE-ok 1912-1914 között. Utóbbiaknál a fõ fegyverzet melletti másodlagos tüzérséget megerõsítették; a 10,2 cm-eseket felváltották a 15,2 cm-es ágyúk.

  Ezután újabb ugrás következett a dreadnought-ok fejlõdésében; 1912-ben lefektették a QUEEN ELIZABETH-osztály elsõ tagjának gerincét. Az osztályának nevet adó hajó több merész újdonsággal szolgált. A korábbi páncélosokon megszokott öt lövegtorony helyett csak négyet kapott; a hajóközepit elhagyták, az így felszabaduló helyre pedig kazánokat építettek, egy gyors csatahajót hozva létre, amely elérte a dreadnought-ok számára megközelíthetetlen 25 csomós sebességet. Hogy kompenzálják a nehézágyúk lövegszámának csökkenését, elhatározás született a 38,1 cm ûrméretû lövegek alkalmazásáról. Ezek a hajóágyúk még annyira újak voltak, hogy a gyári próbáik még véget sem értek, amikor a QUEEN ELIZABETH-et építeni kezdték. Jól döntöttek; az új hajó nyolc lövegcsövével nagyobb gránáttömegû sortüzet tudott lõni, mint az õt megelõzõ IRON DUKE-ok a 10 nehézágyújukkal.[20] Ezen felül a csõ hosszabb élettartammal rendelkezett és nagyobb pontosságot tett lehetõvé.

  Javítottak a páncélzaton is. 33 cm vastag övpáncéljuk mellett ezen hajóknál a tervezõk visszatértek a hajó szinte teljes hosszában végigfutó torpedók elleni válaszfalhoz.

  Az öt egységbõl álló QUEEN ELIZABETH-osztály tagjai (1912-1916) olajtüzelésû kazánokat kaptak. Fisher már korábban szorgalmazta a széntüzelésrõl az olajtüzelésre való áttérést, annak ellenére, hogy Anglia kiváló minõségû szenet adó bányákkal bírt, viszont nem rendelkezett olajmezõkkel, így importra szorult és ez egy háborúban hátrányt jelenthetett. A tengernagy meglátta, hogy a jövõ az olajtüzelésé, hiszen ugyanannyi tüzelõanyag-mennyiség esetén az olajtüzelésû hajó 30-40 %-kal több távolságot képes megtenni. Szenet csak viszonylag nyugodt idõjárási körülmények között lehetett berakodni a hajókba, amely a teljes legénységet igénybe vevõ nehéz, és piszkos munka volt, minden tengerész rémálma. Olajjal haladás közben is fel tudták tölteni a hajót. További elõnye az olajtüzelésnek, hogy a páncéloson csökkenteni lehetett a fûtõk létszámát.

  A QUEEN ELIZABETH-eket követõ, öttagú REVENGE-osztály egységeit 1913-14 folyamán kezdték el építeni és 1916-17-ben állították szolgálatba. A brit hajóknál szokatlan egy kéményes megoldást leszámítva külsõre az elõdre hasonlítottak, azonban a hagyományos, lassabb csatahajókat képviselték. Övpáncéljuk 33 cm-es volt, úgy, mint a QUEEN ELIZABETH-eknek. Mivel 1914-ben úgy gondolták, hogy a kirobbant háború rövid ideig fog tartani, az eredetileg nyolc egységesre tervezett osztály elsõ öt tagjának fektették le a gerincét. További kettõt csatacirkálóként kívántak megépíteni, az utolsót pedig törölték. Bár széntüzelésûnek tervezték õket, Fisher 1914-es Admiralitásra való visszatérése után olajtüzelésû kazánokat kaptak. Az osztály egyik tagját, a RAMILLIES-t látták el elsõként egy új angol találmánnyal, az úgynevezett torpedó elleni dudorral. A hólyag névvel is illetett újítás tulajdonképpen a hajótest oldalára, a vízvonal alá felszerelt külsõ rátét, torpedók elleni védelem céljából. A kezdetben üreges, késõbb nyomáscsökkentõ anyaggal (például üreges fémcsövekkel) kitöltött dudor volt hivatott megvédeni a hajót egy torpedótalálat esetén úgy, hogy a torpedó a rátéten robban, a robbanás által keltett lökéshullám pedig a dudor hosszában elnyelõdik, így a tényleges hajóoldal épen marad. A dudor hátránya az 1-2 csomós sebességcsökkenés, amit a hajók áramvonalasságának romlása okozott.[21]

  Angliában a háború kitörésekor több, külföldi megrendelésû csatahajó állt építés alatt. Ezek mindegyike végül a Nagy Flotta állományába került.

  1910 novemberében Brazília számára kezdtek építeni egy különleges dreadnought-ot, RIO DE JANEIRO néven. A megrendelése idején ez volt a leghosszabb és a legnagyobb vízkiszorítású csatahajó a világon. Hét középvonali elrendezésû lövegtornyot terveztek rá: kettõt elöl, kettõt a hajó közepén, és hármat hátra. Miután a brazil-argentín fegyverkezési verseny mindkét országot az anyagi csõd szélére juttatta, Brazília 1913-ban árverésre bocsátotta a félkész dreadnought-ot. A legtöbbet Törökország kínálta érte, így török megrendelésre folytatták építését, átkeresztelve SULTAN OSMAN I névre. A világháború elõtti években a brit befolyás Törökországban csökkent; helyüket a németek vették át. A háború kitörését követõen az Admiralitás az átadás késleltetésre szólította fel az építõ hajógyárat, mivel minden elkészülõ csatahajóra a briteknek volt szükségük. Egy nappal a törököknek való átadás elõtt, 1914. augusztus 1-én egy brit gyalogos század eltávolította a török személyzetet a hajóról. A páncélost Anglia lefoglalta, és némileg átépítve szeptemberben a saját flottájába sorolta, AGINCOURT néven.[22] A dreadnought kirítt a többi angol hajó közül. Különleges kinézete miatt a Scapa Flow-i hadikikötõben a többi egység tájékozódási pontként használta. A kivitelezése is eltért az angol tradícióktól. Csak 22,9 cm vastag oldalpáncélt kapott; máshogy helyezték el a személyzetet, ezért jelentõsen meggyengítették a víz alatti védelmét is. Emiatt feltehetõleg egy torpedótalálat is komoly veszélybe sodorta volna a hajót. A flottánál a díszes, már-már fényûzõ berendezése miatt "The Gin Palace" (szabad fordításban: Mulató) becenévvel illetett páncélos hét lövegtornya sem a briteknél szokásos jelölést kapta. A tornyokat a hét napjairól nevezték el, így ezek elölrõl hátra a Sunday, Monday, Tuesday, Wednesday, Thursday, Friday, Saturday elnevezést kapták, az ABPQXYZ helyett.

  Törökország flottafejlesztési programja keretében rendeltek meg két dreadnought-ot angol hajógyáraktól 1911-ben; az ország anyagi helyzetének romlása miatt végül egy egység építését folytatták, RESHADIJE néven. A csatahajó tulajdonképpen az angol IRON DUKE-osztály némileg kicsinyített változatának tekinthetõ, bár annál nagyobb szélességgel rendelkezett. A török hajót a brit osztály egységeivel egyenértékû fegyverzettel és páncélzattal látták el, a kisebb vízkiszorítást a kazánok számának és a szénkészlet mennyiségének csökkentésével érték el. 1914. augusztusában az angolok a SULTAN OSMAN I mintájára ezt az elkészült hajót is lefoglalták és némi módosítást követõen a Nagy Flotta állományába sorolták be ERIN néven.

  A dél-amerikai államok flottafejlesztésének híre nem hagyta hidegen Chilét sem, ezért az ország 1910-ben két csatahajót rendelt meg angol hajógyáraktól. Az 1911-ben és 1913-ban építeni kezdett páncélosok a brit IRON DUKE-osztály némileg megnövelt változatai voltak, 35,6 cm-es fõtüzérséggel, ám a mintaadóénál vékonyabb, 22,9 cm-es övpáncéllal. A háború kitörésekor a dreadnought-okon végzett munkálatok leálltak. A hagyományosan jó chilei-angol viszonyra való tekintettel a félkész ALMIRANTE LATORRE csatahajót 1914. szeptember 9-én a britek megvásárolták[23], és nem lefoglalták; a páncélost építése befejezõdését követõen, 1915-ben CANADA néven saját flottájukban szolgálatba állították. A másik chilei hajón a munkálatok leálltak, végül az angolok 1917-ben ezt is megvették, és repülõgép-hordozóként fejezték be.

  A DREADNOUGHT elkészülte után egy évvel a britek megkezdték az INVINCIBLE nevû hadihajó építését. Létrejöttében szerepet játszott az a tapasztalat, hogy a XIX.-XX. század fordulója környékén lezajlott tengeri ütközetekben a páncélos cirkáló kevésbé felderítõ, mint inkább a sorhajókat ütközetben támogató szerepkörben fordult elõ. Több államnál ezért megfigyelhetõ volt a páncélos cirkálók fegyverzetének növekedése a nagy sebesség megtartása mellett. Fisher ezért egy, a többi államénál gyorsabb és erõsebb fegyverzetû páncélos cirkálót akart létrehozni. A végeredmény az INVINCIBLE lett, amely a DREADNOUGHT-hoz hasonlóan uniformizált, 30,5 cm-es fõtüzérséggel épült meg.

  Néhány nagyon fontos különbség azért akadt. A hajó öt ikerlöveges torony helyett négyet kapott: egyet az orr-részre, egyet a tatra, és kettõt a hajó középrészén elhelyezve, de a DREADNOUGHT-tal ellentétben nem egymás mellett, hanem egymáshoz képest a hajó hossztengelye mentén eltolva; így elõre-hátra 6-6, oldalra pedig minimum hat csõvel lehetett tüzelni. Oldalpáncélzata mindössze 15,2 cm vastag volt. A 17330 tonna vízkiszorítású páncélost a fegyverzet és páncélzat rovására erõsebb hajómûvel látták el, így elérte a 26 csomós sebességet, ezáltal nem csak a páncélos cirkálóknál, de a kiscirkálónál is gyorsabbá vált.

  Fisher nagyon fontos elemnek tartotta a nagy sebességet egy hadihajó esetében. 1912. január 16-án ezt írta Churchillnek: "A tengeri ütközet csupán józan ész kérdése, melynek elsõ szükséges feltétele a sebesség, így képessé válunk harcolni, amikor szeretnénk, ahol szeretnénk, és ahogy szeretnénk."[24] Máskor így fogalmazott: "a sebesség védelem".[25]

  Az INVINCIBLE a DREADNOUGHT-hoz hasonlóan egy új kategória elsõ képviselõjévé vált. A csatahajó-cirkálónak, késõbb csatacirkálónak nevezett páncélosok feladatául a cirkálók elleni harcot szabták; nekik kellett alkotniuk a flották elõvédjét is. Ez a típus lényegesen erõsebb volt a cirkálóknál, a dreadnought-okkal pedig majdnem egyenértékû. A csatahajónál kisebb hajókategóriákkal (sorhajó, páncélos cirkáló, nagycirkáló, kiscirkáló) szemben fölényben lévõ csatacirkáló a csatahajókkal (legalábbis elvileg) felvehette a harcot, vagy nagyobb sebessége révén elmenekülhetett elõlük. A DREADNOUGHT miatt a sorhajók avultak el, az INVINCIBLE pedig a páncélos cirkálókat tette túlhaladottá.

  Az angolok jóval kevesebb csatacirkálót építettek, mint csatahajót.

  Az INVINCIBLE-t, a kategória elsõ képviselõjét és két testvérhajóját (a három hajó 1906-1909 között készült el) a szinte ugyanolyan, bár kissé növelt méretû, háromtagú INDEFATIGABLE-osztály követte, 1909-1913 között.[26] Az osztály hajói közül a NEW ZEALAND építését Új-Zéland állta, az AUSTRALIA pedig a déli kontinens pénzén épült. Utóbbi az ausztrál haditengerészet zászlóshajója lett, bár az elsõ világháború idején a Nagy Flotta állományában szolgált. A páncélosokon a hajóközepi lövegtornyokat kissé eltávolították egymástól, hogy lehetõvé tegyék bármely oldalra a teljes oldalsortûz leadását. Ez azonban csak elméletileg volt lehetséges, mivel ezen tornyok másik oldalra való tüzelésekor a lökéshullámok komoly károkat okoztak volna a fedélzetben. A fõ fegyverzet 50-es kaliberhosszúságú 30,5-es ágyúkból állt.

  Az 1909-ben építeni kezdett és 1915-ig befejezett, a haditengerészetnél Remek Macskák néven illetett LION-osztályú hajóegységek az ORION dreadnought-on alkalmazott újításokkal rendelkeztek. A négy ikerlöveges tornyot a hajók középvonalában helyezték el; bennük 34,3 cm-es ágyúk kaptak helyet. A növelt tüzérséghez növelt méretû hajók páncélzata vastagabb volt az õket megelõzõ csatacirkáló-osztályokénál; az övvértjük 22,9 cm-esre nõtt. Ez a hajóosztály az egyetlen a brit DREADNOUGHT-mintájú egységek közül, amelyik kezdetben oszlopárboccal rendelkezett, mivel a tripod szerencsétlen elhelyezése és a sok kazán miatti forró füst nem csak a Megfigyelõ-állásban való tartózkodást, hanem az oda való feljutást is lehetetlenné tette. Az elsõ kémény mögötti háromlábú árbocot ezért a kémény elé helyezett oszlopárbocra cserélték. A háború folyamán aztán ebbõl tripodot alakítottak ki.

  A LION-osztály negyedik hajójára, a TIGER-re (épült 1912-1914 között) a brit tervezésû japán KONGO-k erõteljesen hatottak, a páncélos így végül áttervezését követõen önálló hajóként készült el. A LION-ok hajóközepi, két kémény közé beépített, és így korlátozott kilövési lehetõséggel rendelkezõ lövegtornyát a TIGER-nél az utolsó kémény mögé helyezték, jelentõsen javítva a nehézfegyverzet elhelyezésén. A TIGER a legnagyobb szénkészlettel rendelkezõ, ám a legnagyobb fogyasztású DREADNOUGHT-mintájú angol hadihajó.

  A REVENGE-osztály csatacirkálóvá áttervezett két tagjának építését a leállított csatahajók elkészült elemeibõl 1915-ben kezdték el és 1916-ban fejezték be. Az alacsony merülésû RENOWN-okat Fisher a Balti-tengerre való behatolásra szánta. A két páncélos 3-3 ikerlöveges tornyot kapott, ez azonban épphogy csak elég volt a hatásos sortüzek leadásához.[27] Az erõs, 38,1 cm-es tüzérség a gyenge szerkezettel párosulva nem eredményezett sikeres hajót. A két egység a sok problémája miatt annyi idõt töltött a hajógyárakban, hogy kiérdemelte a Repair (Javítás) és a Refit (Rendbehozás) gúnynevet. A hajók páncélvastagsága az INVINCIBLE-ekével egyezett meg. Ezek az elsõ hajóegységek, amelyeket már eleve torpedók elleni dudorral terveztek meg, méghozzá úgy, hogy az nem rátétként szerepelt, hanem a hajótest részét alkotta.

  A jütlandi csata napján fektették le az ún. tengernagy-osztály négy tervezett hajója elsõ tagjának, a HOOD-nak a gerincét. Az egységeket 38,1 cm-es fõtüzérségû gyors csatahajóként kezdték tervezni, majd csatacirkálóként tervezték tovább, mivel utóbbi típusra volt inkább igény. Az építést szinte azonnal leállították, és Jütland tapasztalatai alapján további 3450 tonnányi páncélzatot szántak rá, végül egy korabeli csatahajó nagyságát és erejét meghaladó méretû hajót létrehozva.[28] Fõ fegyverzetének elhelyezése, csõszáma és ûrmérete megegyezett a QUEEN ELIZABETH-ével, páncélzata - az övvértje ugyan csak 30,5 cm vastag volt, ám befelé döntött - a csatahajóénak megfelelt. A páncélos csak az elsõ világháború után, 1920-ban készült el, és hamarosan óriási hírnévre tett szert, megtestesítve a Brit Birodalom méltóságát, nagyságát és erejét. A világ a HOOD-ot azonosította Nagy-Britanniával és Nagy-Britanniát a HOOD-dal.

  Fisher ötletébõl kezdték tervezni 1915 januárjában a COURAGEOUS-t, melyet a flotta fõnöke a Balti-tengerre szánt, cirkálók elleni harcra. Az igen gyors, 30 csomó feletti sebességû, 18600 tonna vízkiszorítású, viszonylag kis merülésû hajó négy 38,1 cm-es löveget kapott, két ikerágyús toronyban elhelyezve. A páncélos méretei ellenére nem számított csatacirkálónak, mivel igen vékony, 76 mm-es övvértjével még a kevésbé páncélozott csatacirkálóknál is sokkal védtelenebb volt. A COURAGEOUS és testvérhajója, a GLORIOUS (mindkettõ 1917-ben állt szolgálatba) talán csak a kiscirkálókkal vehette volna fel sikerrel a harcot, bár fegyverzetük a kiscirkálókhoz képest túl erõsnek, mi több, ormótlannak bizonyult, a tûzvezetés pedig 30 csomó körül mindössze négy lövegcsõvel nem lehetett túl hatásos. A könnyû csatacirkálónak, vagy nagy [méretû] kiscirkálónak besorolt hajók építése és fenntartása igen sokba került. Ehhez járult hozzá a harcban való alkalmazhatatlanságuk, bár 1917 novemberében átestek a tûzkeresztségen. A két páncélost a flottánál csak OUTRAGEOUS (Szörnyû)-osztályként emlegették .[29]

  A COURAGEOUS-hoz hasonló elvek alapján tervezett, 1915-1917 között megépült FURIOUS-t, mely eredetileg 45,7 cm-es ágyúkat kapott volna, két, egylöveges toronyban elhelyezve, már építése közben repülõgép-hordozóvá alakították át.

  Az elsõ világháború végén a Brit Birodalom rendelkezett a legtöbb DREADNOUGHT-mintájú hadihajóval. A háborút követõen a hatalmas flotta fenntartása az eladósodott szigetországnak komoly anyagi terhet jelentett. Mivel a csatahajók és csatacirkálók fejlõdése azok árának növekedésével is járt, a nagy flottával rendelkezõ államok számára egy újabb tengerészeti fegyverkezési verseny katasztrófát jelentett volna. Ezért, és Japán csendes-óceáni terjeszkedésének megakadályozására Washingtonban 1920-21-ben konferencia zajlott le. Itt meghatározták a tengeri hatalmak haditengerészeteinek méretét és tíz éves építési moratóriumot vezettek be. A konferencia rendelkezéseinek értelmében Britannia nehéz hadihajóinak túlnyomó részét megsemmisítette. Az elsõ világháború idején meglévõ, vagy építés alatt álló DREADNOUGHT-mintájú páncélosok közül csak a QUEEN ELIZABETH-, a REVENGE-osztály csatahajói, a RENOWN-osztályú csatacirkálók, és a HOOD maradtak meg. Ezekkel az egységekkel, és a húszas években épített NELSON-osztály, valamint a harmincas években megrendelt KING GEORGE V-osztály csatahajóival lépett be a Brit Birodalom a második világháborúba.

  1 Hough, Richard: The Great War at Sea (Birlinn Ltd., 2000), 8. oldal
 
  2 Gibbons, Tony: The Complete Encyclopedia Of Battleships And Battlecruisers (Salamander Books, 1983), 161. és 166. oldal; Parkes, Oscar: British Battleships (Seely Service & Co., 1970), 428. és 466. oldal; The Eclipse Of The Big Gun (Chartwell Books Inc., 2001), 14. oldal
 
  3 Hajóosztály: ugyanazon tervek alapján épített, egymástól legfeljebb csak kis mértékben eltérõ hajók csoportja. Az osztálynak általában a legelõször elkészült hajó adja a nevét. Nehéz hadihajók esetén az osztály 2-9 hajóból áll. Kisebb hajótípusoknál az osztályba többtíz hajó tartozhatott.
 
  4 Krupp által a századforduló környékén szabadalmaztatott páncél. A kohóban fehérizzásig hevített acéllapok közé magasnyomású világítógázt (hidrogénbõl, metánból, oxigénbõl, nitrogénbõl, és egyéb összetevõkbõl álló gázkeverék) fújtak. A gáz reakcióba lépett az acéllal, így a hirtelen hûtést követõen az acél felülete mintegy 5-7 cm mélységig üvegkeménységûvé vált. A cementált acélpáncél a hagyományos páncélnál mintegy 30 %-kal erõsebb volt (Beck Zoltán: A hadihajók tüzérsége [Magyar Adria Egyesület, 1916], 8-9.oldal).
 
  5 A gõzgéppel hajtott sorhajók csak rövid ideig tudtak 18-19 csomóval haladni, de hajógépeik meghibásodásának gyakorisága már nyolc órán át tartó 14 csomós sebességnél is megnõtt.
 
  6 A nyolccsöves sortûz csak elméletben létezett, mert a brit nehéz hajók még az elsõ világháborúban is csak félsortüzeket lõttek, azaz a sortûzben tornyonként egy ágyú vett részt. A teljes sortûz ritkaság volt.
 
  7 Breyer, Siegfried: Battleships and Battle Cruisers 1905-1970 (Doubleday, 1973), 115. oldal.
 
  8 Révai Nagy Lexikona, 9. kötet (reprint, Szépirodalmi és Babits Könyvkiadó, 1991), 361.oldal, Hajóvért címszó.
 
  9 Preston, Antony: Battleships of World War I (Arms and Armour Press, 1972), 113. és 116. oldal.
 
10 Parkes, i. m. adatai alapján. Tartalékban állt még 12 régi, csökkent harcértékû sorhajó.
 
11 Padfield, Peter: Battleship (Birlinn Ltd, 2000), 197. oldal.
 
12 Hough, i. m. 14-15. oldal.
 
13 Padfield: Battleship, 198. oldal.
 
14 Brown David K.: The Grand Fleet (Naval Institute Press, 1999), i. m. 13. oldal.
 
15 Keegan, John: A tengeri hadviselés története (Corvina, 1998), 107. oldal.
 
16 Brown, i. m. 10-11. oldal.
 
17 Tarrant, V. E.: Jutland - The German Perspective (Naval Institute Press, 1995), 17. oldal.
 
18 Padfield, Peter: Guns at Sea (Hugh Evelyn Ltd., 1973), 232. oldal.
 
19 Hogg, Ian V.: Naval Gun (Blandford Press Ltd., 1978), 117-118. oldal.
 
20 Az IRON DUKE nehéztüzérsége oldalsortüzének tömege 6350 kg volt, a QUEEN ELIZABETH-é pedig 6968 kg (a http://www.navweaps.com weboldal adatai alapján).
 
21 Késõbb, a két világháború között nem csak a britek, hanem számos más tengeri hatalom látta el hajóit torpedó elleni dudorral.
 
22 Az Admiralitás augusztus 3-án jelentette be, hogy "átvette" és átnevezve a saját flottájában állítja szolgálatba a törökök számára épült két csatahajót. Az AGINCOURT mellett a másik elkobzott egység a RESHADIJE volt, amely az angoloknál az ERIN nevet kapta (Brassey's Naval Annual 1915 - War Edition [William Clowes and Sons Ltd., 1915], 28-29. oldal).
 
23 Az üzlet létrejöttét Churchill november 27-én jelentette be az Alsóházban (Brassey's Naval Annual 1915, 29. oldal).
 
24 Hough, i. m. 26. oldal.
 
25 Howarth, David: The Dreadnoughts (Time-Life books, 1990), 49. oldal.
 
26 Az osztály névadójának 1908-ban ellopták a terveit. Sem arra nem derült fény, hogy kik voltak a tettesek, sem arra, hogy kiknek a kezébe kerültek a tervek (Bellairs, Carlyon: The Battle of Jutland - The Sowing and the Reaping [Stoughton Ltd., é. n.], 52. oldal).
 
27 Úgy tartották, egy sortûzben legalább három ágyúnak kell részt vennie, hogy a becsapódások jól megfigyelhetõk legyenek és a tüzelést pontosítani lehessen.
 
28 Az 1916. április 7-én elfogadott specifikációban 10100 tonna össztömegû páncélzat szerepel, a végleges, 1917. augusztus 30-án elfogadott specifikációban pedig 13550 tonna (John Roberts: The Battlecruiser Hood [Conway Maritime Press, 2001], 12. oldal).
 
29 Jane's Fighting Ships of World War I (reprint, Military Press, 1990), 50. oldal.