Hajózástörténeti Közlemények

NOVA: Hogyan értesült a Jamato utolsó útjáról?

Fukumoto: Showa 20 [1945] március 25-én parancsot kaptunk az Egyesített Flotta fõhadiszállásáról, hogy készüljünk fel a támadásra. Az éjszakai mûszak egyik tisztje azt mondta, nem tudja, visszatérünk-e, és hogy a szárazföldön senkinek sem beszélhetünk a támadás tervérõl. De megengedték, hogy elbúcsúzzunk a szüleinktõl, testvéreinktõl, feleségeinktõl és gyermekeinktõl. Azt mondták, rendezzünk el mindent - fizessük ki az adósságainkat, és legyen gondunk mindenre, mielõtt elindulunk.

Kuréban éltem a szüleimmel és a húgommal. Fiatal voltam és egyedülálló, így hát megettem anyám fõztjét, és eltöltöttem ott egy kis idõt. Ezután meglátogattam néhány rokonomat. Megkértem õket, hogy gondoskodjanak mindenrõl, miután elmentem. Majd visszatértem a hajóra.

NOVA: Aggódott?

Fukumoto: Meg voltam róla gyõzõdve, hogy a Jamato elsüllyeszthetetlen. Úgy gondoltam, hogy az embert eltalálhatja egy golyó és meghalhat, de eszembe se jutott volna, hogy azért is meghalhatok, mert a JAMATO elsüllyed. Azt is gondoltam, annak elég kicsi az esélye, hogy eltaláljon egy golyó, szóval viszonylag gondtalannak éreztem magam. Nem tudtam a küldetés részleteirõl, ezért nem voltam különösen gondterhelt.

NOVA: Hogy érzett a támadás elõtti este?

Fukumoto: Április hatodika volt. A második tiszt megparancsolta, hogy nyissuk ki az éléskamrát, ahol az élelmiszert és a szakét tároltuk. Mi, a legalacsonyabb rangú tengerészek, annyira el voltunk foglalva az elõkészületekkel, hogy nem is gondoltunk a halálra. A jelennel voltunk elfoglalva, biztosítottuk, hogy az emberek egy jót egyenek és igyanak. Így volt.

A vacsora hat órakor kezdõdött. Mivel a fiatalabbak közé tartoztam, csak olyan dolgokról beszéltem, mint az édességek, és hogy mit kapunk vacsorára. Néhány tiszt énekelt, hogy vidámabbnak érezze magát. Egyesek hangfelvételeket vettek elõ - azokat a 78 fordulatos régi felvételeket - és azokat hallgatták. A családos tisztek valószínûleg képtelenek voltak lerészegedni aznap este, de mi úgy berúgtunk, hogy tántorogtunk.

Amikor eljött a takarítás ideje, észrevettem, hogy olyan emberek, akik korábban soha sem segítettek nekünk - az elöljáróink - segítenek, és azt mondták, hogy vonuljunk félre pihenni, mert részegek vagyunk. Nagyon meg voltam lepõdve. A tengerészetnél volt egy olyan dolog, hogy "sorba állni". Ez azt jelentette, hogy az elöljáróink minden apró dolgot megjegyeztek, és minden este sorba állítottak minket, majd gumibottal ütöttek. De aznap este nem volt "sorban állás". Kedvesek voltak velünk.

NOVA: Milyenek voltak aznap este a fõtisztek?

Fukumoto: Hogy õszinte legyek, távolságot tartottunk a fõtisztektõl. Tudták a terv részleteit, ezért úgy gondolom, arról beszéltek, hogy mennyire reménytelen egy terv, és hogy nem fogjuk tudni megvalósítani.

NOVA: Hol volt, amikor a támadás elkezdõdött?

Fukumoto: Éppen befejeztem az ebédemet, és felmásztam a legfelsõ fedélzetre, ahol még hét velem egyidõs matróz volt. Csak jelentéktelen dolgokról beszéltünk, amikor hallottuk a hangosbemondókból a parancsot, hogy foglaljuk el a posztjainkat. Az enyém a középsõ szekció jobb oldalán volt, ezért elindultam arra. Mielõtt még meg tudtam volna mondani, hogy oda értem-e vagy sem, a bombák és a torpedók elkezdtek eltalálni minket. Azt hiszem, a csata nem sokkal 12 óra után kezdõdött, és a Jamato 14:33-kor süllyedt el. Az egész két és fél óráig tartott.

 
NOVA: Milyen emlékei vannak a csatáról?

Fukumoto: Az egységem feladata a kárenyhítés volt, de addig, amíg nem ütött ki tûz, vagy nem történt vízbetörés, semmi dolgunk nem volt. A bombák akár ránk is eshettek, - bang, bang - de amíg nem okoztak kárt, csak várnunk kellett. Bizonytalanságban voltunk - "Eltaláltak?" "Eltaláltak?" Nagyon idegölõ volt. Már szinte irigyeltük azokat, akik az ágyúknál szolgáltak - teljesen lekötötte õket a feladatuk. Nyugodtnak kellett maradnunk - "Mikor talál el minket egy bomba? Mikor talál el minket egy bomba?"

Kettõ óra körül azt mondta a parancsnokunk, hogy menjünk le a legalsó és a legalsó elõtti fedélzetre. Szétváltunk. Egy négyfõs csoport része voltam, mely a legalsó feletti fedélzeten maradt, de két ember, egy rangidõs tiszt és egy altiszt a legalsó fedélzetre ment. Amint bezárták a lejárót egy torpedó találta el a hajó jobb oldalát. Abban a pillanatban minden ember megfulladt a legalsó fedélzeten. A felsõ fedélzetre, ahol mi voltunk, sugárban tört fel a víz - gaaa! A hajóban nem volt világítás, a teljes sötétségben azt hittem, hogy mindennek vége.

Ahogy a víz ömlött be a hajóba, a légnyomás fokozatosan nõtt. A nyomás miatt a lejáró [felettünk], melyet nem zártak le rendesen, némiképp felemelkedett, és a fény bevilágított. Mindenki látta, hogy merre van a feljáró, és a fény felé kezdett úszni. Felfeszítettük a feljárót. De miután feljöttünk, a víz sugárban tört fel. Csavarokkal zártuk le a feljárót. Ám nem számított, milyen erõsen húztuk meg õket, a levegõ és a tengervíz továbbra is ömlött be a repedéseken. Attól tartottunk, hogy az ajtó felrobban, ezért egy ilyen helyzetekre rendszeresített gerendát helyeztünk a lejáró és a plafon közé, de a szivárgás folytatódott.

A hajó dõlése [a vízbetörés miatt] egyre meredekebb lett, nehéz volt állva maradni. A legtöbb torpedó bal oldalt talált, ezért a hajó balra billent. A parancsnokunk felmászott, hogy megnézze, hogyan állnak a dolgok. Akkorra már bejelentették, hogy menjünk a tatra. De a hajóban a hangosító berendezés addigra tönkrement, ezért egyetlen parancsot sem hallottunk. A parancsnokunk lekiáltott: "Mindenki fel!" Elõször nem értettük az ágyúdörgés miatt, de késõbb meghallottuk. A tat felé másztunk, és egy kis ajtóhoz értünk. A tengervíz olyan magasan állt, hogy gyakorlatilag úsznunk kellett. A parancsnokunk kihúzott minket az ajtón, ezzel megmentve minket.

Amikor felértünk a fedélzetre a harcban elesett gépágyú-kezelõk már a le voltak fektetve. Yoshifuji, aki 15 vagy 16 éves lehetett, megsérült és odahozták hozzánk. Betört a feje - minden egyes alkalommal, amikor lélegzetet vett, vér spriccelt belõle. Azt nyögte, hogy "hosszú életet a Császárnak" vagy "adjatok vizet". Azt mondták, ha adunk neki, meghal, ezért nem adtunk semennyit sem. Egy hordágyon a kötözõbe vitték, de fogalmam sincs, mi történt vele késõbb.

A parancsnokunk kimászott a legfelsõ fedélzetre, és utasított, hogy jöjjünk ki és dobjunk mindent a vízbe, ami úszik - fahasábok, judo matracok, függõágyak. Három vagy négy perccel késõbb a hajó elkezdett oldalra dõlni [dõlõ hangot ad]. Mire a felsõ fedélzeten voltam, a teljes hajó balra süllyedt. Három fõ ágyútorony volt, és egy már teljesen víz alatt volt.

A hajó jobb oldalához tülekedtünk. Az volt ekkor a felsõ fedélzet. De az oldal sima volt - semmibe sem tudtunk kapaszkodni. Olyan volt, mintha csúszdán lennénk, ezért leugrottunk.

Nincsenek emlékeim az ugrás pillanatáról. De volt egy hatalmas robbanás - még ma is emlékszem a hangra. Azoknak, akik a vízben úsztak, megsérültek a belsõ szerveik a víz alatti robbanás nyomásától. Azok, akik haboztak és nem ugrottak le, elrepültek a robbanás erejétõl. A robbanás nem volt rám hatással és nem is repültem el. A mai napig sem tudom, miért nem sérültem meg.

Leugrottunk a hajó hátuljáról, ami még mindig haladt egy kicsit elõre, nagyon lassan, és a propeller is forgott még. A propellerek keltette örvény magával ragadott, és hátra lökött. Küszködtem, de erõtlen voltam - egy propeller toll 5 méter hosszú volt, egyetlen fordulat óriási örvényt generált. Kezdett elfogyni a levegõm. Nem bírtam tovább, és vizet nyeltem, tengervizet. Egy pillanatra jobban éreztem magam, de mivel nem kaptam levegõt, ezért újra fuldokolni kezdtem. Ez két vagy három alkalommal megismétlõdött, majd kezdtem elveszíteni az eszméletemet. Abban a pillanatban nem gondoltam arra, hogy megmentenek, vagy mit kellene tennem. Kezdtem elveszíteni az eszméletemet, és azt hiszem, csak egy lépésre voltam a haláltól.

Egyszer csak a felszínre kerültem, nem messze a hajótól. Világos volt, és amikor kinyitottam a szemem, a kék eget láttam. Igyekeztem megtisztítani homályos elmémet, és úszni kezdtem, lebegõ tárgyakat keresve. Megláttam egy nagy fagerendát és belekapaszkodtam. Körbe néztem, de senkit sem láttam. A Jamató sem volt látható. Csak füstöt láttam a távolban. Egy darabig azt hittem, én vagyok az egyetlen, aki életben maradt. De csak azért nem láttam senkit, mert egy hullám alján voltam. Amikor a hullám felemelt, embereket vettem észre itt-ott lebegni.

Vagy két óráig kapaszkodtam a gerendába. Egy ember a távolban - azt hiszem egy tiszt volt - összehívott minket. Odaúsztam, ahol a többiek gyülekeztek. Az emberek egy mentõtutajba másztak, mely kb. 8 tatami nagyságú volt [nagyjából hétszer húsz láb]. Egyre több ember mászott fel, ezért a csónak a legkisebb hullám hatására is fel-le mozgott. Amikor kezdett rosszabbá válni, az egész idõnként alámerült. Az embereket kezdtük elhajtani. Az hiszem a [amerikai] repülõgépek még mindig felettünk voltak, közel hozzánk. A közelben a Yukikaze romboló zászlójelzéseket adott le, hogy "várjunk egy kicsit, csak még egy kicsit". Gondoltam, végre megmentenek. Már két és fél órája volt, hogy elsüllyesztettek minket, amikor a romboló a közelünkbe jött, megállt, és köteleket, valamint kötéllétrákat eresztett le. Odaúsztunk és megkapaszkodtunk. Mindnyájan tetõtõl talpig olajosak voltunk, és küszködtünk, hogy biztos fogást találjunk.

Nagyon nehéz volt feljutni. A legrosszabb esetekben, amikor egyesek megkapaszkodtak a létrában, elvesztették az eszméletüket a megkönnyebbüléstõl, hogy megmenekültek, és visszazuhantak az óceánba. Amikor végre felértem, két tiszt várt odafenn. Azonnal mindkét arcomon pofozni kezdtek. Azért tették, mert ha elveszítettem volna az eszméletemet a megkönnyebbüléstõl, a halálomba zuhantam volna. Szóval ütöttek, hogy tartsák bennem a lelket.

Törölközõket kaptunk, és régi munkaruhákba öltöztünk. Adtak egy üveg bort, és azt mondták, hogy igyak, majd menjek be. Ez majdnem négy órával az elsüllyedés után volt. Akik késõbb másztak fel, annyira el voltak gémberedve, hogy nem tudtak rendesen beszélni. Relatíve energikusak voltunk, ezért bevittük, majd törülközõkbe csavartuk õket, és addig forgattuk úgy, mint a hordókat, amíg beszélni nem tudtak.

Ideges lettem - minden kis zaj felriasztott, miközben szenderegtem. Egy nagy durranás volt este 10 körül. Aztán hallottam, hogy egy másik rombolót, az Isokaze-t eltalálták a kormánymûvénél, és nem tudott manõverezni. Ezért a hajó teljes legénysége átszállt a Yukikaze-re, és a Yukikaze ágyúival elsüllyesztették az Isokaze-t. A nagy zajt a robbanás okozta.

Másnap reggel nyolc körül leszólt valaki: "Hé, látni Saseho-t!" Amikor felmentem, és körülnéztem, láttam Saseho kikötõjét. "Á, megmenekültem!" De akkor egy tiszt észrevette, hogy még mindig olajosak vagyunk, ami elárulná, mi történt. Ezért azt mondta, maradjunk a hajóban.

Minket, akik nem sérültek meg, oda vittek, ahol most az amerikai hadsereg tárolja az olajat. Egy hétig voltunk ott. Még a reggeli takarítás miatt sem kellett felkelnünk. Csak ennünk és pihennünk kellett. Sportoltunk és énekeltünk, hogy mulassuk az idõt. .

Parancsot kaptunk, hogy térjünk vissza Kurebe, ezért vonatra tettek. Egy hónapig tartottak minket ott. Ezért a szülõk, akik tudtak a Jamato elsüllyedésérõl, másfél hónapig nem láthatták a gyermeküket. Feladták, és azt hitték, a fiuk halott.

Amikor elõször megengedték, hogy kimenjünk, hazamentem. Megkönnyebbültem, hogy az otthonom nem égett le, és a szüleim és a húgom is jól vannak. Természetesen nagyon örültek, hogy látnak.

NOVA: Nem volt bûntudata, hogy túlélte, miközben közel 3000 társa meghalt.

Fukumoto: Nem beszéltem errõl mostanáig, de lényegében a szívem mélyén, igen. "Miért én? Miért éltem túl?" 50 év telt el a háború óta, és ez idõ alatt voltak pillanatok, amikor azt kívántam, bárcsak meghaltam volna. Változó.

A tény, hogy túléltem, nem a személyes erõmnek köszönhetõ. Több lehetõség is volt rá, hogy meghaljak, ha ide, vagy oda megyek, ha ezt vagy azt teszem. Nem magamnak köszönhetem, hogy elkerültem - sokkal inkább tûnik úgy, hogy azt az utat kellett járnom, mely a túlélésemhez vezetett. Azt hiszem, Isten akarata, hogy életben maradtam, hogy rendesen meggyászolhassam a halottakat és gondoskodhassak a családjaikról. Ez most a célom az életben. Ha nem ezt tenném, nem lennék ember.