Folyóiratunkat a TIT HMHE - Hagyományőrző Tagozata üzemelteti. |
Hajózástörténeti Közlemények |
Kezdőlap Küldetésünk Szerkesztők Aktuális Archívum Cikk küldése Impresszum |
Kazuhiro Fukumoto - Egy fiatal tengerész gondolatai* NOVA: Hogyan értesült a Jamato utolsó útjáról? Fukumoto: Showa 20 [1945] március 25-én parancsot kaptunk az Egyesített Flotta főhadiszállásáról, hogy készüljünk fel a támadásra. Az éjszakai műszak egyik tisztje azt mondta, nem tudja, visszatérünk-e, és hogy a szárazföldön senkinek sem beszélhetünk a támadás tervéről. De megengedték, hogy elbúcsúzzunk a szüleinktől, testvéreinktől, feleségeinktől és gyermekeinktől. Azt mondták, rendezzünk el mindent - fizessük ki az adósságainkat, és legyen gondunk mindenre, mielőtt elindulunk. Kuréban éltem a szüleimmel és a húgommal. Fiatal voltam és egyedülálló, így hát megettem anyám főztjét, és eltöltöttem ott egy kis időt. Ezután meglátogattam néhány rokonomat. Megkértem őket, hogy gondoskodjanak mindenről, miután elmentem. Majd visszatértem a hajóra. NOVA: Aggódott? Fukumoto: Meg voltam róla győződve, hogy a Jamato elsüllyeszthetetlen. Úgy gondoltam, hogy az embert eltalálhatja egy golyó és meghalhat, de eszembe se jutott volna, hogy azért is meghalhatok, mert a JAMATO elsüllyed. Azt is gondoltam, annak elég kicsi az esélye, hogy eltaláljon egy golyó, szóval viszonylag gondtalannak éreztem magam. Nem tudtam a küldetés részleteiről, ezért nem voltam különösen gondterhelt. NOVA: Hogy érzett a támadás előtti este? Fukumoto: Április hatodika volt. A második tiszt megparancsolta, hogy nyissuk ki az éléskamrát, ahol az élelmiszert és a szakét tároltuk. Mi, a legalacsonyabb rangú tengerészek, annyira el voltunk foglalva az előkészületekkel, hogy nem is gondoltunk a halálra. A jelennel voltunk elfoglalva, biztosítottuk, hogy az emberek egy jót egyenek és igyanak. Így volt. A vacsora hat órakor kezdődött. Mivel a fiatalabbak közé tartoztam, csak olyan dolgokról beszéltem, mint az édességek, és hogy mit kapunk vacsorára. Néhány tiszt énekelt, hogy vidámabbnak érezze magát. Egyesek hangfelvételeket vettek elő - azokat a 78 fordulatos régi felvételeket - és azokat hallgatták. A családos tisztek valószínűleg képtelenek voltak lerészegedni aznap este, de mi úgy berúgtunk, hogy tántorogtunk. Amikor eljött a takarítás ideje, észrevettem, hogy olyan emberek, akik korábban soha sem segítettek nekünk - az elöljáróink - segítenek, és azt mondták, hogy vonuljunk félre pihenni, mert részegek vagyunk. Nagyon meg voltam lepődve. A tengerészetnél volt egy olyan dolog, hogy "sorba állni". Ez azt jelentette, hogy az elöljáróink minden apró dolgot megjegyeztek, és minden este sorba állítottak minket, majd gumibottal ütöttek. De aznap este nem volt "sorban állás". Kedvesek voltak velünk. NOVA: Milyenek voltak aznap este a főtisztek? Fukumoto: Hogy őszinte legyek, távolságot tartottunk a főtisztektől. Tudták a terv részleteit, ezért úgy gondolom, arról beszéltek, hogy mennyire reménytelen egy terv, és hogy nem fogjuk tudni megvalósítani.
NOVA: Hol volt, amikor a támadás elkezdődött? Fukumoto: Éppen befejeztem az ebédemet, és felmásztam a legfelső fedélzetre, ahol még hét velem egyidős matróz volt. Csak jelentéktelen dolgokról beszéltünk, amikor hallottuk a hangosbemondókból a parancsot, hogy foglaljuk el a posztjainkat. Az enyém a középső szekció jobb oldalán volt, ezért elindultam arra. Mielőtt még meg tudtam volna mondani, hogy oda értem-e vagy sem, a bombák és a torpedók elkezdtek eltalálni minket. Azt hiszem, a csata nem sokkal 12 óra után kezdődött, és a Jamato 14:33-kor süllyedt el. Az egész két és fél óráig tartott. NOVA: Milyen emlékei vannak a csatáról? Fukumoto: Az egységem feladata a kárenyhítés volt, de addig, amíg nem ütött ki tűz, vagy nem történt vízbetörés, semmi dolgunk nem volt. A bombák akár ránk is eshettek, - bang, bang - de amíg nem okoztak kárt, csak várnunk kellett. Bizonytalanságban voltunk - "Eltaláltak?" "Eltaláltak?" Nagyon idegölő volt. Már szinte irigyeltük azokat, akik az ágyúknál szolgáltak - teljesen lekötötte őket a feladatuk. Nyugodtnak kellett maradnunk - "Mikor talál el minket egy bomba? Mikor talál el minket egy bomba?" Kettő óra körül azt mondta a parancsnokunk, hogy menjünk le a legalsó és a legalsó előtti fedélzetre. Szétváltunk. Egy négyfős csoport része voltam, mely a legalsó feletti fedélzeten maradt, de két ember, egy rangidős tiszt és egy altiszt a legalsó fedélzetre ment. Amint bezárták a lejárót egy torpedó találta el a hajó jobb oldalát. Abban a pillanatban minden ember megfulladt a legalsó fedélzeten. A felső fedélzetre, ahol mi voltunk, sugárban tört fel a víz - gaaa! A hajóban nem volt világítás, a teljes sötétségben azt hittem, hogy mindennek vége. Ahogy a víz ömlött be a hajóba, a légnyomás fokozatosan nőtt. A nyomás miatt a lejáró [felettünk], melyet nem zártak le rendesen, némiképp felemelkedett, és a fény bevilágított. Mindenki látta, hogy merre van a feljáró, és a fény felé kezdett úszni. Felfeszítettük a feljárót. De miután feljöttünk, a víz sugárban tört fel. Csavarokkal zártuk le a feljárót. Ám nem számított, milyen erősen húztuk meg őket, a levegő és a tengervíz továbbra is ömlött be a repedéseken. Attól tartottunk, hogy az ajtó felrobban, ezért egy ilyen helyzetekre rendszeresített gerendát helyeztünk a lejáró és a plafon közé, de a szivárgás folytatódott. A hajó dőlése [a vízbetörés miatt] egyre meredekebb lett, nehéz volt állva maradni. A legtöbb torpedó bal oldalt talált, ezért a hajó balra billent. A parancsnokunk felmászott, hogy megnézze, hogyan állnak a dolgok. Akkorra már bejelentették, hogy menjünk a tatra. De a hajóban a hangosító berendezés addigra tönkrement, ezért egyetlen parancsot sem hallottunk. A parancsnokunk lekiáltott: "Mindenki fel!" Először nem értettük az ágyúdörgés miatt, de később meghallottuk. A tat felé másztunk, és egy kis ajtóhoz értünk. A tengervíz olyan magasan állt, hogy gyakorlatilag úsznunk kellett. A parancsnokunk kihúzott minket az ajtón, ezzel megmentve minket.
Amikor felértünk a fedélzetre a harcban elesett gépágyú-kezelők már a le voltak fektetve. Yoshifuji, aki 15 vagy 16 éves lehetett, megsérült és odahozták hozzánk. Betört a feje - minden egyes alkalommal, amikor lélegzetet vett, vér spriccelt belőle. Azt nyögte, hogy "hosszú életet a Császárnak" vagy "adjatok vizet". Azt mondták, ha adunk neki, meghal, ezért nem adtunk semennyit sem. Egy hordágyon a kötözőbe vitték, de fogalmam sincs, mi történt vele később. A parancsnokunk kimászott a legfelső fedélzetre, és utasított, hogy jöjjünk ki és dobjunk mindent a vízbe, ami úszik - fahasábok, judo matracok, függőágyak. Három vagy négy perccel később a hajó elkezdett oldalra dőlni [dőlő hangot ad]. Mire a felső fedélzeten voltam, a teljes hajó balra süllyedt. Három fő ágyútorony volt, és egy már teljesen víz alatt volt. A hajó jobb oldalához tülekedtünk. Az volt ekkor a felső fedélzet. De az oldal sima volt - semmibe sem tudtunk kapaszkodni. Olyan volt, mintha csúszdán lennénk, ezért leugrottunk. Nincsenek emlékeim az ugrás pillanatáról. De volt egy hatalmas robbanás - még ma is emlékszem a hangra. Azoknak, akik a vízben úsztak, megsérültek a belső szerveik a víz alatti robbanás nyomásától. Azok, akik haboztak és nem ugrottak le, elrepültek a robbanás erejétől. A robbanás nem volt rám hatással és nem is repültem el. A mai napig sem tudom, miért nem sérültem meg. Leugrottunk a hajó hátuljáról, ami még mindig haladt egy kicsit előre, nagyon lassan, és a propeller is forgott még. A propellerek keltette örvény magával ragadott, és hátra lökött. Küszködtem, de erőtlen voltam - egy propeller toll 5 méter hosszú volt, egyetlen fordulat óriási örvényt generált. Kezdett elfogyni a levegőm. Nem bírtam tovább, és vizet nyeltem, tengervizet. Egy pillanatra jobban éreztem magam, de mivel nem kaptam levegőt, ezért újra fuldokolni kezdtem. Ez két vagy három alkalommal megismétlődött, majd kezdtem elveszíteni az eszméletemet. Abban a pillanatban nem gondoltam arra, hogy megmentenek, vagy mit kellene tennem. Kezdtem elveszíteni az eszméletemet, és azt hiszem, csak egy lépésre voltam a haláltól.
Egyszer csak a felszínre kerültem, nem messze a hajótól. Világos volt, és amikor kinyitottam a szemem, a kék eget láttam. Igyekeztem megtisztítani homályos elmémet, és úszni kezdtem, lebegő tárgyakat keresve. Megláttam egy nagy fagerendát és belekapaszkodtam. Körbe néztem, de senkit sem láttam. A Jamató sem volt látható. Csak füstöt láttam a távolban. Egy darabig azt hittem, én vagyok az egyetlen, aki életben maradt. De csak azért nem láttam senkit, mert egy hullám alján voltam. Amikor a hullám felemelt, embereket vettem észre itt-ott lebegni. Vagy két óráig kapaszkodtam a gerendába. Egy ember a távolban - azt hiszem egy tiszt volt - összehívott minket. Odaúsztam, ahol a többiek gyülekeztek. Az emberek egy mentőtutajba másztak, mely kb. 8 tatami nagyságú volt [nagyjából hétszer húsz láb]. Egyre több ember mászott fel, ezért a csónak a legkisebb hullám hatására is fel-le mozgott. Amikor kezdett rosszabbá válni, az egész időnként alámerült. Az embereket kezdtük elhajtani. Az hiszem a [amerikai] repülőgépek még mindig felettünk voltak, közel hozzánk. A közelben a Yukikaze romboló zászlójelzéseket adott le, hogy "várjunk egy kicsit, csak még egy kicsit". Gondoltam, végre megmentenek. Már két és fél órája volt, hogy elsüllyesztettek minket, amikor a romboló a közelünkbe jött, megállt, és köteleket, valamint kötéllétrákat eresztett le. Odaúsztunk és megkapaszkodtunk. Mindnyájan tetőtől talpig olajosak voltunk, és küszködtünk, hogy biztos fogást találjunk. Nagyon nehéz volt feljutni. A legrosszabb esetekben, amikor egyesek megkapaszkodtak a létrában, elvesztették az eszméletüket a megkönnyebbüléstől, hogy megmenekültek, és visszazuhantak az óceánba. Amikor végre felértem, két tiszt várt odafenn. Azonnal mindkét arcomon pofozni kezdtek. Azért tették, mert ha elveszítettem volna az eszméletemet a megkönnyebbüléstől, a halálomba zuhantam volna. Szóval ütöttek, hogy tartsák bennem a lelket. Törölközőket kaptunk, és régi munkaruhákba öltöztünk. Adtak egy üveg bort, és azt mondták, hogy igyak, majd menjek be. Ez majdnem négy órával az elsüllyedés után volt. Akik később másztak fel, annyira el voltak gémberedve, hogy nem tudtak rendesen beszélni. Relatíve energikusak voltunk, ezért bevittük, majd törülközőkbe csavartuk őket, és addig forgattuk úgy, mint a hordókat, amíg beszélni nem tudtak.
Ideges lettem - minden kis zaj felriasztott, miközben szenderegtem. Egy nagy durranás volt este 10 körül. Aztán hallottam, hogy egy másik rombolót, az Isokaze-t eltalálták a kormányművénél, és nem tudott manőverezni. Ezért a hajó teljes legénysége átszállt a Yukikaze-re, és a Yukikaze ágyúival elsüllyesztették az Isokaze-t. A nagy zajt a robbanás okozta. Másnap reggel nyolc körül leszólt valaki: "Hé, látni Saseho-t!" Amikor felmentem, és körülnéztem, láttam Saseho kikötőjét. "Á, megmenekültem!" De akkor egy tiszt észrevette, hogy még mindig olajosak vagyunk, ami elárulná, mi történt. Ezért azt mondta, maradjunk a hajóban. Minket, akik nem sérültek meg, oda vittek, ahol most az amerikai hadsereg tárolja az olajat. Egy hétig voltunk ott. Még a reggeli takarítás miatt sem kellett felkelnünk. Csak ennünk és pihennünk kellett. Sportoltunk és énekeltünk, hogy mulassuk az időt. . Parancsot kaptunk, hogy térjünk vissza Kurebe, ezért vonatra tettek. Egy hónapig tartottak minket ott. Ezért a szülők, akik tudtak a Jamato elsüllyedéséről, másfél hónapig nem láthatták a gyermeküket. Feladták, és azt hitték, a fiuk halott. Amikor először megengedték, hogy kimenjünk, hazamentem. Megkönnyebbültem, hogy az otthonom nem égett le, és a szüleim és a húgom is jól vannak. Természetesen nagyon örültek, hogy látnak. NOVA: Nem volt bűntudata, hogy túlélte, miközben közel 3000 társa meghalt. Fukumoto: Nem beszéltem erről mostanáig, de lényegében a szívem mélyén, igen. "Miért én? Miért éltem túl?" 50 év telt el a háború óta, és ez idő alatt voltak pillanatok, amikor azt kívántam, bárcsak meghaltam volna. Változó. A tény, hogy túléltem, nem a személyes erőmnek köszönhető. Több lehetőség is volt rá, hogy meghaljak, ha ide, vagy oda megyek, ha ezt vagy azt teszem. Nem magamnak köszönhetem, hogy elkerültem - sokkal inkább tűnik úgy, hogy azt az utat kellett járnom, mely a túlélésemhez vezetett. Azt hiszem, Isten akarata, hogy életben maradtam, hogy rendesen meggyászolhassam a halottakat és gondoskodhassak a családjaikról. Ez most a célom az életben. Ha nem ezt tenném, nem lennék ember. * Az interjú 2005 őszén jelent meg az alábbi honlapon: http://www.pbs.org/wgbh/nova/supership/surv-fukumoto.html |
Kezdőlap Küldetésünk Szerkesztők Aktuális Archívum Cikk küldése Impresszum |
A szerkesztők Hajózástörténeti Közlemények cskegyesulet[at]gmail.com © Minden jog fenntartva 2005-2014, TIT HMHE - Hagyományőrző Tagozat |