Hajózástörténeti Közlemények

  II. Fülöp hatalmas és sokszínû hajórajának, az Armadának története az angol könyvkiadás egyik kedvenc témája, népszerûsége Nelson ademiráliséhoz vagy a trafalgari csatáéhoz fogható. Különösen nagy számban jelentek meg történeti munkák az esemény négyszázadik évfordulójára 1988-ban. Jelen, ismertetésre kerülõ könyvünk is ilyen, melynek elsõ kiadása ekkor látott napvilágot.

  Magyar nyelven már találunk a témában egy fontos munkát, a népszerû angol történész David Howarth Az Armada pusztulása címmel (Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1988.) megjelent mûvét (eredeti, angol megjelenés: 1981). Roger Whiting magyar nyelven újonnan megjelent könyve tehát most mintegy "leporolja" a témát a magyar olvasó elõtt, jóllehet e munka is már két évtizede, hogy elõször megjelent.

  Whiting könyvének újonnan megjelent magyar fordítása közli az eredeti, 1988-as kiadás elõszavát is. Ebben a szerzõ hangsúlyozza, hogy azt az 1980-as évekbeli, az Armadával kapcsolatos történetírási "trendet" szándékozik követni, amely figyelembe veszi a spanyol forrásokat. Ezen tárgyilagosságra és nagyobb történeti pontosságra törekvõ nézet talán legjelentõsebb alakja a már említett David Howarth, aki 1981-ben megjelent, fent említett könyvének elõszavában nyíltan jelentette ki, hogy az addig a témában megjelent angol történeti munkák mennyire elfogultak és egyoldalúak. Roger Whiting mindezek nyomán, és a 400. évfordulót kihasználva igyekszik összefoglalni az 1588-as eseményekkel kapcsolatos ismereteket. Spanyol levéltári források figyelembevételén kívül igyekezett felhasználni a tengeri (vagy búvár-) régészet eredményeit is, melyeket a könyv törzsszövegének utolsó fejezetében foglal össze. Whiting már az elõszóban kijelenti a végkövetkeztetést, az akkor újkeletûnek számító kutatások eredményeit, miszerint II. Fülöp spanyol király nem Anglia meghódítása végett indította útnak az Armadát, hanem azért, hogy visszaszorítsa a spanyollal szemben mind növekvõ angol befolyást, gondoljunk akár Sir Francis Drake portyáira az Újvilágból hazafelé tartó spanyol kincses flották ellen, a németalföldi szabadságharc lázadóinak nyújtott angol pénzügyi és anyagi segítségre, vagy a spanyol iga alá került Portugália felszabadításának burkolt támogatására. Ez a növekvõ angol befolyás szorosan összefügg a 16. század talán legjelellemzõbb történelmi folyamatával, a fõ tengeri kereskedelmi útvonalaknak, a nagy földrajzi felfedezések révén, a Mediterráneumból az Atlantikumba történõ áthelyezõdésével, illetve Anglia (és a késõbbi Nagy-Britannia) elõnyös földrajzi pozíciójából eredõ politikai felemelkedésével. Ennek megakadályozása végett született meg a Németalföldön harcoló, Párma hercege vezette hadsereg és a La Manche-csatornába behajózó hatalmas Armada egyesítésének és a csapatok angliai partraszállásának terve. A szerzõ mindezek mellett még hangsúlyozza, hogy az újkeletû kutatások más megvilágításba helyezik az események fõszereplõit is.

  A kötet egyes fejezeteinek részletes ismertetése helyett inkább igyekszünk röviden összefoglalni az eseményeket, blokkokba összefogva az egyes fejezeteket.

  Az elsõ blokkba az elsõ öt fejezetet sorolhatnánk. A szerzõ röviden, de kellõ részletességgel áttekinti a történelmi hátteret, melybõl éppúgy képet kaphatunk a reformáció nyugat-európai terjedésérõl és az abból eredõ politikai konfliktusokról, mint a spanyol abszolutizmus fénykoráról. Szó esik az Armada felállításáról és annak számos problematikájáról: soknemzetiségû flotta, fõleg Mediterráneumbeli, óceáni hajózásra kevésbé alkalmas hajókból álló változatos hajópark, hihetetlen költségek, melyek az anyaországi és a gyarmatbirodalomból (gyakorlatilag az Újvilágból) származó bevételeket egyaránt felemészették. Mindezekhez járult még, hogy a kifutás késleltetésével az élelmiszer és ivóvízkészletek jelentõs része tönkre ment, ami a késõbbiekben súlyos gondokat okozott az út során és idõvel a hajókon tomboló járványokhoz is vezetett. Megismerhetjük még az Armada parancsnokát Medina Sidonia herceget, akit az adminisztrátor II. Fülöp szervezõi képességei miatt nevezett ki parancsnoknak, s aki meg volt gyõzõdve arról, hogy tengeri járatlansága miatt a legkevésbé alkalmas a feladatra. Képet kaphatunk az angliai félelmekrõl, melyek a La Coruna-i kikötõben gyülekezõ spanyol hajóhad hírére láttak napvilágot. Végezetül a szerzõ vet egy pillantást az angol flottára is, itt részletes adatokat találhatunk az új építésû angol hajókról, melyek kisebbek, karcsúbbak, alacsonyabbak és keskenyebbek mint az Armadáéi, valamint a korabeli tengerészeti tüzérségi eszközökrõl, ágyúkról, mozsarakról, csatakígyókról is.

  Képzeletbeli második blokkunkban helyezhetnénk el a La Manche-csatornán és az Északi-tengeren történt csatározásokat feldolgozó fejezeteket. Az Armadának, attól a pillanattól kezdve, hogy 1588. július 20-án kifutott a La Coruna-i kikötõbõl, súlyos nehézségekkel kellett szembenéznie (rossz minõségû élelmiszer és ivóvíz, embertelen viszonyok a hajókon, vegyes flotta miatti lassú és nehézkes haladás), a csatornán azonban gondjai tovább fokozódtak. Heves viharokkal kellett megküzdeniük, nyugodt idõben pedig a Lord Howard fõparancsnok vezette angol hadihajók zaklatták folyamatosan õket távolról leadott lövésekkel. E harcmodor a közelharchoz szokott spanyol tengerészek számára idegen volt. Az Armada hajóin szárazföldi csapatok várták az ellenséges hajók legénységével, azok fedélzetén történõ összecsapást, illetve a partraszállást, ám ilyen körülmények közepette kevés hasznuk akadt. A Drake és Frobisher vezette angol hajórajok folyamatos zaklatása közepette a sokszínû Armadának nem adatott lehetõsége döntõ csata megvívására, ellenben az állandó rajtaütések során le-leszakadt egy-egy hajó, ami végül angol zsákmánnyá lett. Az angol hajók, bár kisebb kaliberû lövegekkel voltak ellátva, mint a spanyolok, mégis komolyabb károkat tudtak okozni az ellenségnek, annak ágyúinak effektív lõtávolán belül is(!), mivel egyrészt a spanyol tüzérségi személyzet kevésbé volt képzett, másrészt a használt ágyúgolyók nem voltak olyan jó minõségûek, mint az angolokéi. A szerzõ részletesen beszámol az augusztus 8-i gravelines-i csatáról is, ahol az angolok gyújtóhajókat vetettek be a Calais elõtt horgonyzó és a Párma herceg csapatait szállító flottillára váró Armadával. Bár a gyújtóhajók közvetlenül semmilyen kárt nem okoztak, azonban a spanyol hajóknak el kellett vágniuk horgonyköteleiket, hogy kikerülhessék a lángoló naszádokat, s a flottán eluralkodó általános zûrzavar közepette számos vitorlásuk összeütközött.

  A harmadik blokkba az Armada pokoli hazaútjának eseményeit feldolgozó fejezetek kerülhetnének. A gravelines-i csata után nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehetséges az inváziós erõk átszállítása a Csatornán ezért Medina Sidonia úgy döntött, flottájával hazatér. Mivel el akarta kerülni a további veszteségeket, az azonnali visszafordulás helyett az egész Brit-szigetek megkerülésére adott utasítást. Mindeközben Erzsébet Angliájában továbbra is tartottak egy kelet-angliai, majd az Armada északra való haladásával, egy esetleges skóciai partraszállástól, ezért megindult a London körüli védmûvek kiépítése, illetve csapatösszevonásokra került sor a part mentén. Medina Sidonia hajóhada már nem szándékozott harcolni, partraszállásokra azonban mégis sor került bár nem úgy, ahogyan azt Fülöp király képzelte. A viharos Északi-tengeren hánykolódó földközi-tengeri hadi- és kereskedelmi hajókból álló flotta vitorlásai sorban szenvedtek hajótörést a skót partoktól, az Orkney-szigeteken keresztül végig az ír nyugati part mentén. A partot érõk közül akadtak akik a helyiektõl beszerzett élelem révén túl tudtak élni (mint a skót partoknál és az Orkney-szigeteken), majd katolikus skót hittársaikon keresztül hazajutottak Spanyolországba. Sokan lelték azonban halálukat hajóik pusztulásakor, vagy éppen a szárazföldön, amikor az ír partokra érve a helyi klánok tagjai gyakran megtámadták, kifosztották és/vagy lemészárolták õket. Végül 1588. szeptemberének második felében a flotta maradványa hazaért, az egyes hajók különbözõ spanyol kikötõkbe futottak be. A legénység elgyötört volt, a tengerészek rendkívül embertelen körülmények között élték meg az elmúlt heteket. A hajókon járványok dúltak, s az elszenvedett veszteségeket tovább növelte, hogy a kikötõi hatóságok nem szívesen engedték ki a hajók legénységét a városokba, mert félõ volt, hogy a járvány még jobban elharapózik. Összességében az Armada kb. 130 hajójából Whiting szerint 66 tért haza, összesen kb. 30 000 fõs legénységébõl pedig mintegy 20 000 fõ halt meg. Ebbõl kb. 1500-ra tehetõ a ténylegesen csatákban elhulltak száma, kb 6000-re a hajótörésekkor tengerbe veszetteké, míg a járványok következtében meghaltak száma meghaladja a tízezret(!). A hazatéréssel foglalkozó fejezetet a szerzõ II. Fülöp további Anglia elleni inváziós kísérleteivel zárja, amelyek azonban mind volumenükben, mind eredményükben elmaradtak az 1588-as kísérlettõl.

  A kötet zárófejezete a tengeri régészeti leletek feltárását ismerteti részletesen, elsõsorban az ír partoknál elsüllyedt spanyol hajók tekintetében. Végezetül három függelékben, eredeti dokumentumok kivonatának és összevetésének formájában ismerhetjük meg az Armada igen vegyes összetételét, és a hajóraj állandó vita tárgyát képezõ létszáma körüli problémákat, illetve a spanyol veszteségeket. Utóbbihoz kapcsolódóan a szerzõ kronológiai és geográfiai szempontból lajstromba veszi az ír partok mentén bekövetkezett hajótöréseket is. A munka részletes, sokrétû bibliográfiával és indexszel zárul.

  Roger Whiting munkája részletekbe menõen számol be az 1588-as eseményekrõl, a laikus közönség számára könnyen érthetõ színes, olvasmányos, helyt-helyt közvetlen stílusban, mely azonban marad annyira komoly, hogy a szakmai közönség is örömmel fogadhatja. A szerzõ jól foglalja össze az Armadával kapcsolatos szakirodalom eredményeit, bár inkább a primér forrásokra támaszkodik. Törekszik az objektivitásra, kritikával él a korábbi angol történetírói ferdítések és torzítások irányában, melyek egyik legfõbb oka a spanyol nyelvû források nem ismerete vagy szándékolt figyelmen kívül hagyása. Gyakran szólaltat meg korabeli szereplõket számos dokumentum közlése által, melyek jól illeszkednek a szerzõ mondanivalójába, a történet eseményszövésébe, nem törik meg annak lendületét. Mindazonáltal a primér források használatánál is érzékelhetõ a forráskritika jelenléte írásában. Külön kiemelendõ, hogy a szerzõ a történelemnél experimentálisabb és gyakorlatiasabb jellegû tengeri régészetet is remekül beilleszti kutatásaiba, s a másik diszciplina eredményeit külön is ismerteti, mely arra utal, hogy képes megfelelõen értékelni annak szerepét és jelentõségét.

  Mindent összevetve A spanyol Armada igazi, jó történeti munka, mely megfelelõ arányban ötvözi a politika-, a diplomácia- és a hadtörténetet, egy rendkívül izgalmas és olvasmányos, szinte az Olvasó szeme elõtt megelevenedõ legendát idézve fel.