Hajózástörténeti Közlemények

  Az atom-tengeralattjáró szó hallatán a legtöbb ember vélhetõen a hidegháborúra asszociál és egy hatalmas acélszivart képzel maga elé, mely valamiféle úszó rakétabázisként cirkálva várja a parancsot egy pusztító nukleáris csapás végrehajtására az ellenség hátországa ellen. A Sárhidai Gyula-Szabó Miklós szerzõpáros jelen kötete ezt a - részben helytálló, ám mégiscsak sztereotip - képet igyekszik árnyalni, címadásával sejtetve a 20. század második fele atom-tengeralattjáróinak történetét. Sárhidai Gyula korábban már foglalkozott a témával 1984-ben kiadott Hadihajók c. típuskönyvében, illetve a mostanihoz hasonló címmel már jelentetett meg egy füzetet 1987-ben, a Zrínyi Kiadó "Haditechnika fiataloknak" sorozatában. Szabó Miklós ugyanebben a témában a Haditechnika c. folyóiratban közölt számos cikket az elmúlt tíz évben. A nagyalakú, viszonylag vékonyra sikeredett, keménytáblás kötet megjelenése és papírminõsége igényes; a munka színes és fekete-fehér képekkel, vonalrajzokkal és igen aprólékosnak tûnõ táblázatokkal bõségesen illusztrált, mely elsõ belelapozásra szemébe ötlik az olvasónak. A kötetrõl már jelent meg egy rövidebb ismertetõ Amaczi Viktor tollából az Új Honvédségi Szemle 2006/5. számában.

  A szerzõk a bevezetõben azonnal a tárgyra térnek és röviden áttekintik a víz alatti hajózás kudarcokkal bõven megtûzdelt fejlõdéstörténetét Leonardo da Vinci reneszánsz tengeralattjáró-skiccétõl a második világháború végéig. A tengeralattjáró fejlõdését három szakaszra bontják, ebbõl az elsõ kettõt itt röviden összefoglalják (kézi hajtásmód: 1620-1860; régi hajtásmód, vagyis a robbanómotor és a villanymotor kombinációja: 1860-1954).

  A harmadik korszakot a nukleáris meghajtás idõszaka jelenti, ennek összefoglalása külön fejezetben kap helyet. A dízel-elektromos meghajtás jelentette problémát - erõsen korlátolt idejû víz alatt tartózkodás, alacsony sebesség felszínen és víz alatt - az atomhajtómû oldotta meg. A fejezet az elsõ két amerikai teszthajó, a Nautilus és a Seawolf történetén keresztül mutatja be a nukleáris meghajtás gyermekbetegségeit és a problémák kiküszöbölésére tett erõfeszítéseket. Az elsõ nukleáris meghajtással végrehajtott víz alatti menetre 1955. január 17-én került sor a Nautilussal. Mindkét hajótest meglehetõsen elõnytelen kialakítású volt - elsõsorban a meghajtórendszerek tesztelése miatt épültek, így az áramlástani tényezõk figyelembevétele háttérbe szorult tervezésük során.

  A következõ fejezetben az atom-tengeralattjáró felépítésével ismerkedhet meg az olvasó. Sajnos a szerzõk nem említik, csak a fejezet utolsó mondatában, hogy az amerikai Lafayette osztály atomrakéta-hordozóit tekintik mintának az atom-tengeralattjárók általános felépítésének ismertetéséhez. Jobb lett volna ezt a tényt az elején leszögezni, ugyanis az ilyesfajta általánosítás súlyos félreértéshez vezethet az olvasóban: a leírás egy rakétahordozó tengeralattjáróé melynek felépítése lényegi különbséggel bír egy vadász-tengeralattjáróéhoz képest, nevezetesen az utóbbi nem rendelkezik indítótubusokkal a nukleáris töltetû rakéták számára, mivel nincsenek is ilyen fegyverei, s ennek következtében rendelkezik olyan gépészeti és elektronikai berendezésekkel, amilyenekkel egy hagyományos nukláris meghajtású vadász-tengeralattjáró nem.

  Ezt követõen ismerkedhetünk meg a tengeralattjáró-fedélzeti atomreaktoros meghajtás fejlõdéstörténetével. Ez tulajdonképpen folytatása a kettõvel korábbi fejezetnek. Szó esik az Albacore teszthajóról, mellyel az amerikai hajóépítõ mérnökök a hajótest elõnyös kialakítását kísérletezték ki; az atomreaktor, illetve egyes távközlési mûszerek tesztjeihez megépített Tritonról; végül a Regulus robotrepülõgépek indítására alkalmas Halibutról. A szerzõpáros ezután részletes technikai leírást ad az atomreaktor mûködési elvérõl, majd a tengeralattjáró egyéb technikai berendezéseinek mûködésérõl a helymeghatározás, a navigáció, a szonár, a merülés, a manõverezés és a fegyverzet (ballisztikus rakéták, torpedók) tekintetében. Fontos kiemelnünk azt a tényt, hogy a modern atom-tengeralattjárókba általában minden fontos gépészeti berendezésükbõl és az ahhoz tartozó elektronikából kettõ van beépítve, a nagyobb üzembiztonság miatt.

  E fejezetet követõen a kötet szerkezete megváltozik és a szerzõpáros áttér a tengeralattjáró-fejlesztés országonkénti bontására. Elsõként természetesen az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete által alkalmazott atom-tengeralattjárók kerülnek terítékre. A szerzõk három tengeralattjáró-típust határoznak meg: ballisztikus rakétahordozók (nukleáris csapás), tengerészeti rakétahordozók (felszíni egységek és partmenti objektumok elleni csapás) és vadász-tengeralattjárók (felségvizek és az õrjáratozó terület véddelme). Elõször a ballisztikus rakétahordozók fejlõdéstörténetét tekinthetjük át a dízel-elektromos meghajtású és nukleáris töltetû robotrepülõgépekkel ellátott Darter osztálytól kezdve, a már Polaris ballisztikus rakétákkal felszerelt George Washington és Eathan Allen osztályon át a nagy számban gyártott Lafayette osztályú hajókig, melyek már 16 indítótubussal rendelkeztek és a folyamatos modernizációk révén interkontinentális ballisztikus rakéták egész generációit (Polaris, Poseidon, Trident) hordozhatták. 1979-tõl épültek az újabb és még ma is szolgáló, 24 indítótubussal készült Ohio osztályú egységek. A fegyverzetcsökkentési kezdeményezések természetesen a ballisztikus rakétahordozó atom-tengeralattjárókat is érintették, számosat emiatt vontak ki, illetve szerepüket ezért alakították át, s lettek tengerészeti rakétahordozók. A vadász-tengeralattjárók kapcsán elsõsorban a jelenleg legmodernebb és legszámosabb Los Angeles osztályról esik szó, a korábbi Skipjack, Permit és Sturgeon osztályokat csak megelítik a szerzõk, jóllehet a teljesség kedvéért talán megérdemeltek volna egy-egy bekezdést. A fejezet lezárásaként szóba kerülnek a legújabb Seawolf és Virgina osztályú egységek is, amelyek azonban túl költségesek és túl nagyok, emiatt jelenleg újabb tengeralattjáró típus nem épül, helyette a Los Angeles osztály második sorozatának áttervezésére kerül sor.

  A fejezetet egy tekintélyes méretû, többoldalas táblázat zárja, melyben felsorolásra kerül minden eddigi, egyesült államokbeli nukleáris tengeralattjáró idõrendbe szedve, alapvetõ adataival, valamint különlegességként a névadó és az elsõ parancsnok megnevezésével. Sajnos a szerzõk nem fordítottak kellõ figyelmet a táblázat magyarítására, amit a hosszadatoknál szereplõ "feet" (láb), a vízkiszorításnál említett "tons" (hosszú tonna, 1016 kg) nem-metrikus mértékegységek mellett a vízrebocsátás, illetve szolgálatba állítás idõpontjainak amerikai típusú (hó, nap, év) megadása, illetve az elsõ parancsnokok rendfokozatának angolszász rövidítése bizonyítanak. Egyértelmûen látszik, hogy a táblázat átvétel eredményeként, minimális magyarítás után került a kötetbe - és nem a szerzõpáros saját összeállításaként - azonban a forrás megjelölése nélkül, noha korábban és a késõbbiekben is akadnak táblázatok, illetve ábrák ahol találhatunk utalást az adatok forrására.

  Az Egyesült Államok atom-tengeralattjáróit ismertetõ fejezetet két kisebb követi, melyek az Ohio, illetve a Los Angeles osztályt mutatják be részletesen, aprólékos táblázatokkal, valamint különlegességként az összes egység emblémáival illusztrálva. E két fejezetet azonban véleményünk szerint be kellett volna illeszteni az elõzõbe, még akkor is ha emiatt az némiképp szerkezeti módosításra szorul.

  Az országonkénti fejlesztések a francia atom-tengeralattjárók ismertetésével folytatódnak. Franciaország - Nagy-Britanniával ellentétben - a második világháború után nem jutott hozzá az amerikai nukleáris technológiához és atomreaktorokhoz sem, így e tekintetben maradt az önerõre való támaszkodás. További problémát okoztak az infrastrukturális hiányosságok, pl. a cherbourg-i arzenálban mind a mai napig nem épülhet egyszerre egynél több tengeralattjáró. Az elsõ francia atom-tengeralattjárót, a hagyományos francia hajónevet viselõ Le Redoutable-t 1967 márciusában bocsátották vízre. További öt hajó épült 1986-ig, majd az összesen hat egység 2005-ig fokozatosan kivonásra került, helyüket jelenleg három ballisztikus rakétahordozó tölti be, a negyedik Le Terrible elkészülte 2008-ra várható. A francia vadász-tengeralattjárók gyártása 1978-ban indult be a Rubis osztállyal, melyek jelenleg a világ legkisebb ilyen típusú vizi jármûvei. Kivonásukra illetve pótlásukra létezik terv, és hamarosan megkezdõdhet az egységek építése is, mivel a magas költségek miatt Franciaországban egyszerre csak egyfajta tengeralattjáró típus építése megoldható.

  Ezután Kína tengeralattjárói következnek, melyekrõl a szövegbõl és a terjedelembõl (mindössze két oldal) is kitûnik, hogy keveset tudni. Ezt alátámasztja az a tény is, hogy a szöveg jelentõs részét táblázatban is összesíthetõ technikai adatok teszik ki. A kínai tengeralattjáró-flottillát alapvetõen elavult szovjet technológia alkotja, modernebb eszközök beszerzése és fejlesztése csak az 1980-as években következett be. Atom-tengeralattjáróik 1967-1972 között épültek. 1990-tõl ismeretes egy új vadász-tengeralattjáró projektje, mely szintén orosz/ex-szovjet haditechnikán alapul. Általánosságban elmondható, hogy a kínai atom-tengeralattjárókat a nyugati típusoktól való több évtizedes lemaradás jellemzi.

  A sorban Nagy-Britannia következik, mely még az 1941-es ottawai egyezmény értelmében a második világháború után megkapta az amerikai atomtechnológiát, emiatt a hazai fejlesztésekkel le is állnak. Elsõ nukleáris meghajtású tengeralattjárójuk, a Dreadnought, 1963-ban állt szolgálatba. Ez, a mai modern atom-tengeralattjárókhoz hasonlóan legfontosabb gépészeti berendezéseibõl kettõvel rendelkezett a nagyobb üzembiztonság végett. 1966-1986 között összesen 18 vadász-tengeralattjáró került a Királyi Haditengerészet kötelékébe a Valiant, a Swiftsure és a legmodernebb Trafalgar osztályokból, ezekbõl mára az állomány fele maradt hadrendben (két Swiftsure és hét Trafalgar). Rakétahordozók terén a britek az 1960-as években megkapták az amerikai Lafayette osztály dokumentációját illetve mellé 100 db Polaris rakétát. A Lafayette nyomán épült meg 1964-1969 között a Resolution osztály négy egysége. Cseréjükre az 1993-1999 között hadrendbe állt Vanguard, Victorious, Vigilant és Vengeance nevû hajókkal került sor.

  Oroszország és a volt Szovjetunió tengeralattjárói zárják az országonkénti bontást. A késõbbiekben a szerzõpáros igen részletesen foglalkozik az egykori kommunista világhatalom atom-tengeralattjáróival, tekintve, hogy a téma a kötet majd harmadát teszi ki. Az elsõ ilyen fejezet az elõzõek mintájára az orosz/ex-szovjet atom-tengeralattjáró fejlesztés történetének áttekintésével foglalkozik. Mivel a Szovjetunió a nukleáris technológiával szemben eleinte inkább a rakétafejlesztésben járt élen, ezért tengerészeti és ballisztikus rakétáikat eleinte dízel-elektromos meghajtású tengeralattjárókra kényszerültek telepíteni. Az elsõ atommeghajtású egység tervezésérõl 1953 márciusából származik rendelkezés. Ilyen hajó, a November osztályba (NATO-kódnév) sorolt K-3 vadász-tengeralattjáró végül 1957 szeptemberében tesztelte elõször a nukleáris meghajtást. A tengerészeti robotrepülõgép-hordozó nukleáris meghajtású egységek közül az Echo, a Charlie és az Oscar osztályokban épültek nagyobb számban az 1980-as évekig. A ballisztikus rakétahordozók terén az elsõ nukleáris meghajtású egység a Hotel osztály elsõ hajója volt, melyet az évtizedek során folyamatosan követtek a Yankee és a Delta osztály variánsai, majd a Typhoon és a legújabb Borej osztály (utóbbi orosz kódnév) tengeralattjárói. Vadász-tengeralattjárók terén a November osztályt a Victor és az Alfa, majd az 1980-as évek közepétõl a jelenlegi legmodernebb Akula és Sierra osztály követte. A szerzõpáros röviden kitér a fegyverzetkorlátozási egyezmények nyomán fellépett leszerelésekre, amelyet tovább erõsítenek a Szovjetunió felbomlását követõ idõszak pénzügyi problémái.

  Súlyos kritikaként kell megjegyeznünk, hogy a fejezetben az információk összevissza szerepelnek, szinte lehetetlen áttekinteni mikor milyen típusba tartozó osztályokról van szó. A közölt két táblázat nélkül, pusztán a törzsszöveg alapján, az egyes osztályok pontos beazonosítása nem is lenne lehetséges. A nukleáris fegyvereket hordozó dízel-elektromos meghajtású egységek is megértek volna egy táblázatot - ha nem is atom-tengeralattjárókról van szó - legalább a szöveg könnyebb értelmezhetõsége miatt. Mivel a késõbbiekben részletesen esik szó az orosz/ex-szovjet atom-tengeralattjáró fejlesztésrõl, talán érdemesebb lett volna elhagyni e fejezetet és a benne szereplõ információkat azokba beépíteni, az említett igen részletes és a szövegnél sokkalta áttekinthetõbb táblázatokkal egyetemben.

  A következõ fejezet az orosz/ex-szovjet atomhajtású rakétahordozó tengeralattjárók bemutatását ígéri az olvasónak - aki azonban ezt legfeljebb a közölt két táblázat formájában kapja meg. A leírás ugyanis csak az 1955. szeptember 16-án 17 óra 32 perckor végrehajtott elsõ, tengeralattjáróról történõ, felszíni ballisztikus rakétaindítás pillanatait és annak elõzményeit, valamint az 1960. szeptember 10-i (pontos idõ nincs közölve) elsõ víz alatti indítás eseményeit örökíti meg. Nem vitatjuk ezen események egyetemes haditechnika-történeti jelentõségét, azonban a történések ilyetén részletes, néhol regényes leírását indokolatlannak tartjuk.

  Ezután következik a kötet legterjengõsebb fejezete a szovjet flotta korai ballisztikus rakétarendszereirõl. A fejezetcím azt sejteti, hogy a késõbbiekben szó esik a a szovjet flotta késõbbi (1970-es és 1980-as évekbeli) rakétarendszereirõl is, ilyen tárgyú fejezet azonban nincs a kötetben. Tartalmilag részben a korábbi fejezetekben írtak ismétlõdnek, többé-kevésbé hasonló részletességgel, mint elõzõleg. Viszonylagos részletességgel áttekintésre kerül az 1958-1982 között kifejlesztett D-1, D-2 és D-4 rakétarendszerek, és a hozzájuk tartozó ballisztikus rakéták (R-11FM, R-13, R-21) története és technikai leírása, jóllehet utóbbiak kapcsán egy, a fejezet elsõ oldalain közölt ábra szerint az R-11FM és R-13 mellett az R-27 rakétáról esik részletesen szó. Errõl azonban csak részinformáció olvasható, csakúgy, mint a hozzá tartozó D-5 rakétarendszerrõl, valamint a késõbbi D-9 (R-29) és D-19 (R-39) komplexumokról. Ezt követõen a fejezet átvált ismét a szovjet atom-tengeralattjárók fejlesztéseinek ismertetésébe és eljut egészen napjainkig, megemlítve a jelenlegi orosz terveket. Mindezek mellett a szerzõpáros helyesen hívja fel a figyelmet a szovjet fejlesztések hátrányára, vagyis a túlzott információvédelemre, melynek folytán párhuzamos fejlesztésekre került sor, s ez irdatlan költségekkel járt. Ennek legszembeötlõbb példájaként kerül említésre a Typhoon és a Delta-IV ballisztikus rakétahordozó tengeralattjárók párhuzamos kifejlesztése és gyártása. A Szovjetunió széthullását követõen Oroszországot sújtó siralmas anyagi viszonyok miatt az 1981-ben még 62 egységet számláló rakétahordozó flottát 1996-ra 39, majd a fegyverzetcsökkentési megállapodások miatt 2003-ra 18 hajóra kellett csökkenteni. Jól kifejezi az egykori nagyság lehanyatlását az az adat, mely szerint 2001-re az orosz tengeralattjáró fegyvernem nukleáris robbanófejeinek felét (1200 db vagyis 120 db több robbanófejes rakéta - MIRV) összesen hat Typhoon osztályú egység hordozta. A fejezet végén szó esik a már említett jövõbeni tervek (orosz kódnevükön Borej és Jaszeny osztály) mellett a legújabb vadász-tengeralattjáró modelleknek tekinthetõ Akula és Akula II osztályú (NATO-kódnév) hajókról. Meg kell jegyezzük, hogy utóbbi fejezetrészek már egyáltalán nem kapcsolódik a fejezet címéhez, azaz a szovjet vadász-tengeralattjárókról esik szó ott, ahol elvileg a szovjet flotta korai ballisztikus rakétarendszereirõl kellene írni. Itt jegyzendõ még meg, hogy a szövegben némi zavart okoz a Typhoon osztály eredeti orosz kódnevének (Akula) és az utóbb említett vadász-tengeralattjáró típus hasonló nevének gyakran következetlen alkalmazása. Nem is beszélve az elõbbi NATO-kódnév gyakran magyar kiejtés szerinti említésérõl ("Tájfun"), amely helytelen, hiszen latinbetûs írásképû kifejezést az eredeti helyesírással kell közölni ("Typhoon").

  A következõ fejezet némiképp váratlanul(?) megbontva a kötet szerkezetét aktualizálásba kezd és részletesen ismerteti a Kurszk orosz atom-tengeralattjáró katasztrófáját. Elõször a hajóosztály (orosz nevén Antyej, NATO-kódnevén Oscar II) fejlesztési és technikai részletei kerülnek terítékre, majd a Kurszk pusztulásához vezetõ hadgyakorlat következik. A hajó katasztrófájának okait a szerzõpáros sorra veszi, majd ismerteti az elfogadott, legvalószínûbb verziót, mely szerint az egyik vetõcsõben beindult az egyik torpedó hajtómûve, ez a vetõcsõ zárófedelét lerobbantva tüzet okozott, majd a tûzben a többi torpedó robbanófeje berobbant, felszakítva a hajótestet a toronyig. A katasztrófában a hajó fedélzetén tartózkodó 118 fõ tiszt és legénység minden tagja életét vesztette. Ismertetésre kerülnek a roncs feltárásának és kiemelésének eseményei is.

  A Kurszk katasztrófáját követõen egyéb, ismert atom-tengeralattjáró katasztrófákat vesznek sorra a szerzõk országok szerint. Két amerikai mellett tíz orosz/ex-szovjet eset beszámolója olvasható, azonban a szerzõk ehelyt minden eddiginél nagyobb hibákat vétenek. Bár megemlítik, hogy a tíz esetbõl kettõ csak azért került a felsorolásba, mert nukleáris ballisztikus rakétát hordozó dízel-elektromos meghajtású tengeralattjáróról van szó, a szovjet-orosz flotta veszteségeinek összegzésnél a konkrét esetek ellenére még így is csak négy atomhajtású egységrõl esik szó. Az esetek felsorolásánál kimarad a fejezet végén részletesen ismertetett baleset, melynek a K-429 tengeralattjáró esett áldozatul (Charlie I osztály). Az egyik dízeles meghajtású rakétahordozó, a K-129 katasztrófája az egyik oldalon még 1968 márciusában történt, a fejezet végén pedig a dátum egy hónappal korábbra utal. A fejezet utolsó mondata ("Ezek a tengeralattjárók a KURSZK-hoz képes [sic!] csak »játékhajócskák« voltak") pedig olyasfajta bagatellizálása az említett katasztrófáknak, mely súlyos etikátlanságra és rendkívüli részvétlenségre vall a szerzõk részérõl az áldozatokkal és azok emlékével szemben.

  A kötet zárófejezete a leszerelés problematikájával foglalkozik, emiatt talán megérdemelt volna valamelyest nagyobb terjedelmet. A szerzõpáros rámutat a szovjet-orosz gyártási gondatlanságra, vagyis arra, hogy a tervezés és az építés során a szovjet mérnökök nem gondoltak a hajók és fegyverzetük leszerelése jelentette problémákra, illetve alábecsülték a radioaktív anyagok környezetkárosító hatását. Ennek folytán legtöbbször a leselejtezett hajókat és reaktoraikat a tengerbe süllyesztették. Az Egyesült Államokban ezzel szemben szervezetten történik a leselejtezett állomány lebontása. Ugyanerre még Nagy-Britanniában és Franciaországban nem kellett sort keríteni az egységek alternatív felhasználása (múzeumhajók) illetve konzerválása miatt. Kína kapcsán nincs adat.

  A kötet tartalmi ismertetése során már szót ejtettünk pár súlyos hibáról, az alábbiakban még néhány általános és konkrét hibára hívnánk fel a figyelmet.

  A köteten végigvonul és elsõ olvasatra szemet szúr a szöveg tagolatlansága, a külön bekezdések hiánya vagy - ritkábban - szükségtelensége, mely ezenfelül zavaró és félreértésekre is okot adhat a laikus olvasó számára. Az információk helyt-helyt igencsak összedobáltnak tetszenek, a stílus igénytelensége folytán gyakran támad olyan érzésünk, hogy a nem megfelelõ helyen olvassuk valamely téma részleteit. A kötet szerkezetére határozottan és szemmel jól láthatóan rányomja a bélyegét az a tény, hogy az egyes fejezeteket vagy fejezetrészeket fõként Szabó Miklósnak a Haditechnika c. folyóiratban megjelent cikkei alkotják. Egyes témáknál, fõleg a régebben megjelent cikkek esetében, azonban elmaradt a szöveg aktualizálása így fordulhat elõ, hogy egy 2005. évi kiadású munkában a 2004. évre, mint a jövõre történik utalás. A szöveggondozás kapcsán sajnos még meg kell jegyezzük, hogy a folyóiratban közölt cikkek tagolása a kötetével szemben megfelelõ, holott a szöveg tartalmilag keveset vagy egyáltalán nem változott.

  A szöveg stílusa kapkodó, gyakran igen nehéz követni (pl. 87-92. o.), az információk összedobált volta pedig néha fokozza a zavart, az olvasónak vissza-vissza kell lapoznia, hogy megértse pontosan mirõl is van éppen szó az egyes bekezdésekben (pl. 99-125. o.). Ennek oka feltételezhetõen az, hogy a szerzõk korábbi saját, egyéni munkáikból vágták össze vagy vették át az egyes részeket, esetenként komplett fejezeteket, mindehhez hozzá toldották az újabb keletû információkat, azonban kettejük eltérõ stílusát már elfelejtették összefésülni egységes mûvé. Ez lehet az oka, példának okáért, a köteten végigvonuló nyelvtani következetlenségeknek, amelyek az egyes szovjet tengeralattjárók saját és NATO-kódnevei terén is felmerülnek. E zavar tetõpontjának tekinthetõ a már említett példa az orosz/ex-szovjet Akula (NATO-kódnevén Typhoon) illetve a 971 és 971A tervezetszámú (a kötet nem közli de orosz kódnevén a Scsuka B osztályról van szó, NATO-kónevén Akula és Akula II osztály) atom-tengeralattjárók kapcsán.

  A kötet képanyagát és táblázatait is érheti kritika. Az egyik kép különbözõ méretben és közel megegyezõ képaláírással ugyan, de kétszer is szerepel a kötetben (16. és 86. o.), a képanyag gazdagságát tekintve (173 db fekete-fehér fotó, rajz és vonalrajz + 33 színes fotó + 2 vonalrajz az elõzéken és hátul) teljesen feleslegesen. Az elõzéken és hátul közölt rajzok belsõ borítón megadott adatait illetõen, az elõzéken "AKILA osztály" helyett Akula osztályról (orosz kódnév) van szó, amelynek tervezetszáma "Pr. 341" helyett Pr. 941, hátul pedig "GRÁNIT osztály" helyett az Antyej osztály (orosz kódnév) ábrája látható, legalábbis a közölt tervezetszám (Pr. 949) arra utal. A táblázatok kapcsán már említettük, hogy a kötet legnagyobb, tíz oldalt felölelõ (38-47. o.) táblázatának magyarítására csak minimális mértékben került sor. Emellett kisebb-nagyobb pontatlanságok és tévedések is észrevehetõk. Így pl. a 110. oldalon közölt jegyzékben "Rakéták típusjelzése" helyett "A hajók típusjelzése" szerepel, noha a táblázat a tengeralattjárókról indítható szovjet-orosz ballisztikus rakétákkal foglalkozik, és az oszlopcímhez tartozó oszlopban is rakéták típusnevei vannak megadva. A 119. és 122. oldalon közölt, A 971 osztály hajóegységeinek kronológiája illetve Az AKULA hajóosztály hajóegységei c. táblázatokban pedig ugyanazon egységek kronológiai adatai meglehetõsen eltérõek.

  Mindezek után kevés pozitív dolog mondható el a kötetrõl. Mint már említettük, megjelenése igényes, mind a kötésre, mind a papírminõségre vonatkozóan. Színes és fekete-fehér képekkel (összesen 208 db) és táblázatokkal (33 db) gazdagon illusztrált. A 144 oldalnyi terjedelembõl 103-on a két hasábba szedett törzsszöveg megtalálható, ámbár ez az adat csalóka, a törzsszöveg valójában ennél sokkal kisebb terjedelmû. Szigorúan tartalmi értelemben a kötet jó ismeretterjesztõ munka, azonban olvasása során súlyos stilisztikai és szöveggondozási problémákba ütközünk. A téma iránt bõvebben érdeklõdõk a kötet végén megtalálják a felhasznált irodalom 15 tételes listáját, amelyben egy tételként közölve fellelhetõk Szabó Miklósnak a témában a Haditechnika hasábjain megjelent cikkei is (könyvészetileg több szempontból is helytelenül közölve).

  Mindent egybevetve a kötet megjelenése, mint törekvés a két szerzõ témabeli munkásságának egybefogására üdvözlendõ, dicséretre méltó és értékelendõ. Azonban ezen az értéken a szöveggondozás súlyos hiányosságai, és a kötet aránytalansága nagyon sokat ront dacára annak, hogy a munka képekkel és táblázatokkal gazdagon illusztrált. Ráadásul az olvasónak mélyen a zsebébe kell nyúlnia, amikor úgy dönt, megveszi ezt a könyvet, és úgy véljük, messze nem a szerzõk szakmai hírnevének megfelelõ munkát kap a kezébe.