Hajózástörténeti Közlemények

  Az 1805. október 21-én megvívott trafalgari csata Nagy-Britannia történetének legünnepeltebb gyõzelme mind a mai napig, ugyanígy a gyõztes angol parancsnok, Horatio Nelson altengernagy, aki a gyõzelem órájában esett el, hazájának legismertebb történelmi személyisége. Trafalgar beivódását az angol nemzeti lélekbe jelzi, hogy a tavalyi évben, a híres csata kétszázadik évfordulójának jegyében, az egész szigetországban és angol nyelvterületen világszerte, hatalmas ünnepségsorozattal emlékeztek meg a napóleoni háborúk korának legnagyobb tengeri gyõzelmérõl. A bicentenárium alkalmából számos könyv is megjelent, megkísérelve méltó emléket állítani a csatának vagy Nelson admirálisnak. A Hadtörténelmi Közlemények 2006 júniusi (2.) számában már ismertetésre került egy ilyen mû, melynek szerzõje inkább régészként végzett kutatásairól ismert Nagy-Britanniában, mindamellett méltó módon, egy remek történeti munkával emlékezett meg az évfordulóról.[1]

  Jelen munka szerzõje, Tom Pocock, sokkalta ismertebb névnek számít a Nelsonnal foglalkozó szakirodalomban, hiszen eddig összesen nyolc könyvet írt a szigetország leghíresebb történelmi személyiségérõl.[2] Pocock 1925-ben született és elõször mint a második világháború legfiatalabb haditudósítója vált szakmájában híressé. A háborút követõen, az 1950-es években több neves lapnál (Daily Mail, The Times, Daily Express, Evening Standard) dolgozott haditudósítóként. Elsõ könyve 1967-ben jelent meg Nelson and his World címmel, s azóta is számos életrajzot és monográfiát írt, bár fõ szakterületének Nelson és a vitorlás hadihajózás klasszikus korszaka tekinthetõ.[3]

  Pocock új könyvének, a Trafalgar: An Eyewitness History puhafedeles, ragasztott kiadásának borítóján Joseph Mallord William Turner híres The Battle of Trafalgar, 21 October 1805 címû festménye látható. Ennek apropóján meg kell említsünk egy érdekességet. A vonatkozó szakirodalomban néha felemlítik, hogy a híres festmény nem kevésbé híres impresszionista alkotóját számos korabeli kritika érte mûve elkészülte után, mivel a képen látható események nem a csata valamely pillanatát örökítik meg, hanem egyszerre több, idõben egymástól távol esõ történést elevenítenek fel. Így például a kép középpontjában elhelyezkedõ VICTORY árbocain Nelson híres "England expects that every men will do his duty" ("Anglia elvárja, hogy minden ember teljesítse a kötelességét") üzenetének jelzászlói vannak felhúzva, holott a csata elõtti utolsó jelzés - mely az ütközet során végig fenn maradt - az "Engage the enemy more closely" ("Közelebbrõl támadni az ellenséget!") volt. Az "England expects..." leadására kb. 11.35 órakor került sor, közvetlenül az ellenfél tûzmegnyitását megelõzõen, ezt követte a fent idézett utasítás. A képen látható a tatárboc ledõlése, ez kb. 13.00 órakor következett be, amikor már javában tartott a csata. Szembeötlõ a csatában felrobbant ACHILLE pusztulásának megjelenítése is, ami valójában csak késõ délután, 17.45 óra körül történt. Mindezek mellett látható a francia parancsnoki hajó, a BUCENTAURE elsüllyedése is, ez azonban csak a csata másnapján következett be.[4] Turner természetesen aligha a csata realisztikus megörökítésére törekedett királyi megrendelésre készült képén, inkább igyekezett a csata fõbb eseményeit egyetlen pillanatba összesûrítve átadni annak mozgalmasságát és egész drámáját.

  Az elsõ belelapozás után feltûnik, hogy a könyv nincs jegyzetekkel ellátva, tehát elsõsorban ismeretterjesztõ mû. A hagyományos szerzõi bevezetõ és a rövid szerkesztõi szó mellett ki kell emeljük a rövid életrajzi jegyzetek blokkját közvetlenül a törzsszöveget követõen, ahol a fõbb (túlélõ) szereplõk Trafalgar utáni életérõl tudhatunk meg információkat. A kötetet 55 tételes bibliográfia (külön említve a levéltári forrásokat) és a hagyományos index zárja.

  A kötet ismeretterjesztõ jellege kapcsán ismételten tennünk kell egy újabb kitérõt. Az "ismeretterjesztõ mû" fogalma az Egyesült Királyságban és általában Nyugat-Európában nem ugyanazt, vagy nem feltétlenül ugyanazt jelenti, mint amit manapság hazánkban. Magyarországon egy igen éles elválasztó vonal figyelhetõ meg a szûk szakmai közönségnek írt, a tudományosság igényeit több-kevesebb sikerrel kimerítõ, alacsony példányszámban megjelenõ (had)történeti mûvek és a laikus közönség számára tömegesen kiadott, olcsó és szó szerint szinte az utcán is beszerezhetõ ismeretterjesztõ (továbbá gyakran félretájékoztató, a történelmet vulgarizáló és bulvárszintre lezüllesztõ) "munkák" között. A kettõ közötti széles szakadékot sajnos korántsem képes kitölteni azoknak a mûveknek a mennyisége, amelyek az ismeretterjesztést többé-kevésbé "minõségi" szinten képviselik. Így a könyvpiacot elárasztják a szakmailag megbízhatatlan, formailag és stilisztikailag nívótlan, gyakran szenzációhajhász és áltudományos, a történeti módszert nélkülözõ, "összeollózott" fércmûvek, miközben az említett tudományos igényességû munkák és a minõségi ismeretterjesztés részesedése alacsony marad. Ez hosszú távon a történelmi események és folyamatok (és tulajdonképpen a történelem) félreértéséhez, "álmûveltség" kialakulásához és a történettudomány, illetve a történeti tudományos kutatás elnépszerûtlenedéséhez vezethet. Ezzel szemben angolszász nyelvterületen sokkal kevésbé áll távol egymástól a tudományos és az ismeretterjesztõ stílus. Ennek egyik, talán legszembeötlõbb megnyilvánulása a tudományos igényességgel megírt, "agyonjegyzetelt" könyvek gyakran végjegyzetelten történõ megjelenése, vagyis így nem riasztják el az olvasót a törzsszöveget (és az olvasás folyamatosságát) széttördelõ, esetlegesen oldalas lábjegyzetek, hanem mindezek egyben, a kötet végén szerepelnek, s a szakmai érdeklõdésû (az olvasótáborban sokkalta kisebb arányszámot képviselõ) olvasó ott nyugodtan utánanézhet bizonyos információk tudományos igényességgel lehivatkozott forrásának. Tom Pocock eleve ismeretterjesztõ célzattal írt (indíttatásában esetlegesen a Trafalgar-bicentenárium is szerepet játszhatott) könyvét nem látta el jegyzetekkel, de neve és eddigi - sajnos csak angol nyelvterületen megjelent - munkái garantálják a minõségi ismeretterjesztést. (Egyébként, mint arra itthon is találhatunk példát, a jegyzetek vagy a tartalom egyes részeinek elhagyása a kiadó kezdeményezésére is bekövetkezhet.[5] ) S végignézve egy angol könyvesbolt történeti témájú könyvkínálatát, számunkra úgy tûnhet, hogy ez a fajta ismeretterjesztés ott sokkalta megbecsültebb, mint hazánkban, miközben a puhafedeles (paperback) kiadásoknak hála megfizethetõbb is.

  De kanyarodjunk vissza az ismertetéshez. A szerzõi bevezetés tulajdonképpen egy rövid jellemzése a trafalgari csata korszakának, ahol a szerzõ a lehetõséget megragadva azonnal le is szögezi, hogy véleménye szerint mi Trafalgar: a napóleoni inváziós törekvések (és az angol birodalom addigi legnagyobb fenyegetettségének) vége, továbbá ezeknek elhárulta révén az egy évszázados brit világuralom alapja. Pocock rövid általánosságokban bemutatja a hajókat, az embereket, Nelson életútját, ecseteli a Mediterráneum szerepét, a szembenállók hasonlatosságait és erõit, pár szóban említve a késõbbi gyõzelem hírének fogadtatását Nagy-Britanniában és megemlítve a csata jelentõségét. Mindezek közül a Mediterráneum szerepe kapcsán írtakról ejtünk szót részletesebben. Pocock kiemeli: a két legfõbb francia hadikikötõ (Toulon és Brest) két különbözõ hadszíntéren helyezkedik el, s amennyiben a franciák bármelyikben összevonják erõiket, egyaránt támadást indíthatnak akár a Közel-Kelet, akár a Karib-térség vagy akár Nagy-Britannia irányába is - ezért Anglia számára az elsõdleges cél ezen egyesülés megakadályozása, mégpedig a francia és velük szövetséges kikötõk blokádja révén. Emellett még érdemes kitérni arra, hogy Pocock a parancsnok-beosztott viszony kapcsán felhívja a figyelmet: a csata elõtt nem sokkal Sir Home Popham által bevezetett alfanumerikus jelrendszer révén a parancsnok "személyesen" is kommunikálhatott az alá rendelt flottával. Nelson híres "England Expects"-e tulajdonképpen nem utasításnak, hanem bíztató szavaknak tekinthetõk, melyeket így egyszerre intézhetett a flotta teljes állományához.

  A szerkesztõi szóban a források közlésének módszertanáról olvashatunk. Pocock elsõdleges célja az idõrend betartása, ezért egyes visszaemlékezéseket szétbontva közöl, azok egyes elemeit mindig csak a vonatkozó történésekkor. A közlések nem nyújtanak rendszerezett vagy tárgyilagos beszámolót egyes személyek szerepérõl, sem áttekintést a csata mozzanatairól, inkább az érintettek (mindkét oldal, alacsonyabb rangútól magas beosztásúig) reakcióira, a napjaink történetírásában oly divatos, emberi oldalra összpontosítanak. Az egyes beszámolókat hosszabb-rövidebb kommentárok kötik össze, melyek a visszaemlékezések történeti kontextusba helyezését is segítik. Mivel sok trafalgari beszámoló éppoly zûrzavaros és nehezen áttekinthetõ mint egykoron maga a csata is volt, így a szerzõ az egyébként megszokottnak mondható tagolást alkalmazza a csata eseményeinek leírásakor: elõbb Collingwood, majd Nelson hajóoszlopának harcérintkezését írja le, végül belemerül a csata zûrzavarába. Külön hangsúlyozza, hogy nem minden egyes hajóról számol be részletesen. Végül a beszámolók, visszaemlékezések szöveggondozásáról ejt pár szót a szerkesztõ.

  A kötet törzsszövege, a tulajdonképpeni elbeszélés 12 fejezetre oszlik. A belsõ arányok megfelelõen eltaláltak. Az elsõ három fejezet a szûkebb elõzményeket taglalja; a negyediktõl a kilencedikig a trafalgari hadjáratról és túlnyomórészt magáról a csatáról olvashatunk; az utolsó három fejezet az ütközetet követõ viharral, az azt követõ eseményekkel, illetve a hazatéréssel és Nelson temetésével foglalkozik.

  Pocock különösebben részletezett, vagy messzire nyúló elõtörténet nélkül, 1803-mal kezdi az elõzmények ismertetését (Prelude - "Elõjáték"). Az Amiens-i béke kudarca után ebben az évben nevezik ki Nelsont a földközi-tengeri brit flotta parancsnokának és ekkor kezdõdik folyamatos, két évig tartó tengeri szolgálata, melynek során egyetlen alkalommal sem lép szárazföldre, majd csak 1805 júliusában. A francia fõparancsnok, Latouche-Tréville halála után 1804-ben Pierre-Charles Villeneuve altengernagy veszi át a francia flotta fõparancsnoki tisztét Toulonban, akinek feladata - Napóleon inváziós direktíváinak értelmében - más kikötõkbõl kinduló francia és (Spanyolország 1804 decemberi hadüzenetét követõen) spanyol hajórajokkal egyesülve kivívni a La Manche-csatorna feletti uralmat egy Anglia elleni invázióhoz. Azonban az 1805 tavaszán induló hadmûvelet gyorsan kudarcba fullad, miután több hajóraj is képtelen kijutni a kikötõkbõl.

  A második fejezet (Chase - "Az üldözés") részletesebben ismerteti Napóleon inváziós direktíváit, majd felidézi Villeneuve szerencsés kitörését Toulonból, útját a karib-tengeri gyülekezési pontra, valamit a Nelson vezette üldözést. A brit blokádon átjutott francia hajórajok karib-tengeri egyesülése kudarcba fulladt a rossz idõzítés miatt, ezt követõen Villeneuve flottája visszaindult, nyomában Nelsonnal.

  A harmadik fejezet (Interlude - "Közjáték") azzal a kisebb volumenû csatával indul, melyet Villeneuve egyesített, francia-spanyol flottája vívott a Sir Robert Calder vezette angol hajórajjal a Finisterre-fok közelében, 1805. július 22-én. A gyakran csak "Calder július 22-i akciója" néven emlegetett ütközet ugyan mind taktikai, mind stratégiai értelemben brit gyõzelemmel zárult (Calder elfogott két spanyol sorhajót, illetve megakadályozta, hogy Villeneuve bejusson a La-Manche-csatornára), a nagy és elvitathatatlan gyõzelmekhez (Les Saints, Dicsõ Június Elseje, Szent Vince-fok, Abukír-öböl, Koppenhága) szokott kortársak mégis elítélték Caldert, amiért nem erõltette jobban a gyõzelmet, s emiatt késõbb hadbíróság elõtt kellett tisztáznia magát. Villeneuve délnek vette az irányt, majd spanyol kikötõkben igyekezett flottáját növelni, miközben Nelson rövid pihenõre hazatért mertoni birtokára. Szeptember elején kapta a hírt, hogy az egyesített flotta végül Cádiz kikötõjébe futott be, s a hónap közepén, alig három hét pihenõ után már indult is vissza a tengerre. Pocock részletesen elbeszéli a kifutás körüli napok eseményeit, erõsen támaszkodva a korabeli beszámolókra. A fejezet közli a híres Keats-beszélgetést is, melyben Nelson a mertoni birtok kertjében sétálva vázolja fel régi harcostársának a késõbb Trafalgarnál követett taktikát.

  A negyedik fejezet (Action Stations - "Hadállások") a csatát megelõzõ három hét eseményeivel foglalkozik. Villeneuve különbözõ spanyol kikötõkbe - majd végül Cádizba - történt kényszerû visszavonulása, valamint az Ausztria és Oroszország szövetsége jelentette új fenyegetés miatt, Napóleon átmenetileg (s mint utóbb kiderül véglegesen) elhalasztotta a Nagy-Britannia elleni inváziót, s a Grand Armée-ra átkeresztelt "Angliai Hadsereg" Boulogne-i táborából a kontinens belseje felé indult. Nelson szeptember végén - 29-én, születsénapján - érkezik meg a Cádiznál álló brit flottához zászlóshajója, a VICTORY fedélzetén és veszi át a parancsnokságot régi barátjától, Cuthbert Collingwood altengernagytól. Nelson a flottát a kikötõtöl látóhatáron kívül vezényelve új megfigyelési rendszert alakít ki (a kikötõt fregattok - melyek száma igen kevés - figyelik a látóhatárról, közöttük és a flotta fõereje között egyfajta kommunikációs láncot képezve, ún. ismétlõhajók rendszere gondoskodik a hírek gyors továbbításáról); megszervezi a flotta folyamatos utánpótlását (Thomas Louis ellentengernagy vezetésével 4-5 sorhajó állandó rotációban jár Gibraltárba élelemért és vízért); kidolgozza és írásba foglalja a majdani csatában követendõ taktika alapvetõ irányelveit, melyet aprólékosan kifejt alárendeltjeinek is (ez az ún. cádizi vagy másnéven trafalgari memorandum, melyben oszlopokban való támadást határoz el, áttörve az ellenfél vonalát és elkerítve a centrum egy részét - különös tekintettel a fõparancsnokra - és hátsó alakzatát, helyi létszámfölényt kialakítva, az egyes hajókat a szél alatti oldalról támadva). Pocock e fejezetben a Nelson alá rendelt sorhajók számát folyamatosan a késõbbi csatában részt vett mennyiségnek (27 sorhajó) megfelelõen adja meg, holott Nelson érkezését követõen ez a szám folyamatosan ingadozott, elsõsorban az utánpótlási problémák megoldása miatt. Nelson érkezésekor a flotta valójában 29 sorhajót számlált (a VICTORY-val együtt), október 10-én elérte a 35 hajóból álló maximumot, majd a csata napjára 27 vitorlásban optimalizálódott.[6] A fejezetben a szerzõ rengeteg visszaemlékezést, azon belül több magánlevél részletét közli, a szerkesztõi szóban írtakhoz híven erõsen koncentrálva az emberi oldalra. Nem felejtkezik el az ellenfél megszólaltatásáról sem. Ezek közül kiemelendõ Villeneuve-nek a csata reggelén írt egy emlékirata, melyben nagy vonalakban felvázolva, lényegében megsejti Nelson haditervét, a hagyományostól eltérõ felállást, a helyi létszámfölény kialakítását és az egyes részeknek a vonalról való leválasztását illetõen. Bár Pocock nem említi, józan ésszel belegondolva Villeneuve megérzésében aligha van bármi meglepõ: tapasztalt és ellenfelei által is elismert - bár 18. századi elõdeihez aligha mérhetõ - tengerészként, ismerve Nelson korábbi csatáinak részleteit, a nílusi (vagy más néven abukír-öbölbeli) csatában személyesen is megtapasztalva a brit tengernagy nem szokványos eljárásokra való hajlamát, talán az lenne leginkább meglepõ és sekélyes tengeri harcászati és emberi ismeretekrõl valló megnyilatkozás, ha ezt nem teszi meg. A fejezet egészen a csata elõestéjéig követi nyomon az események menetét, folyamatosan beszámolókkal színesítve azt.

  A híres trafalgari üzenet elsõ két szavával kezdõdõ (England expects - "Anglia elvárja") ötödik fejezet október 21. hajnalától délig, az elsõ leadott lövésekig követi nyomon az eseményeket, ugyancsak számos visszaemlékezésen keresztül. Az angol sorhajók õrszemei valóságos "árbocerdõ"-ként írták le a távoli keleti horizonton kirajzolódó francia-spanyol flottát. Miután világossá vált, hogy az ellenség elérhetõ közelségben van, s a csatára sor kerülhet, Nelson elrendelte flottájának a kétoszlopos alakzat felvételét. Villeneuve, miután látta, hogy a Gibraltári-szorost már nem érheti el, s a brit flotta ütközetre készen közeledik, elrendelte az egyesített flotta irányváltását Cádiz felé. E manõver azonban kisebbfajta káoszhoz vezetett a francia-spanyol vonalban, több hajó majdhogynem összeütközött, a vonalban széles rések alakultak ki. Valamikor 11.35 óra körül - mintegy negyedórával az elsõ francia oldalsürtezek leadása elõtt - Nelson felvonatta híres, fentebb már idézett üzenetét az árbocokra: England expects that every man will do his duty - "Anglia elvárja, hogy minden ember teljesítse a kötelességét". Pocock megemlíti, hogy Nelson eredetileg az expects helyett a confides ("bízik benne") kifejezést használta volna, azonban a jelzõtiszt, John Pasco hadnagy közölte vele, hogy az expects jobb lenne, mivel benne van a Popham-féle jelkönyvben, míg a confides-ot betûzni kellene és több idõbe kerülne felvonni a megfelelõ zászlókat.[7] A fejezetet a FOUGUEUX oldalsortüzei zárják, ez volt az egyesített flotta elsõ hajója, mely tüzet nyitott a közeledõ angol hajókra, egészen pontosan a szél alatti oszlopot vezetõ ROYAL SOVEREIGN-re, Collingwood zászlóshajójára. Részletes beszámolók olvashatók a szembenálló felek hajóin uralkodó hangulatról is a megközelítési fázisban.

  A csatával foglalkozó három fejezet a Collingwood, a Nelson és a Pell-mell (kb. "összevisszaság", "csetepaté") címeket viseli, azaz elõbb a két oszlop áttörését és az azokat közvetlenül követõ eseményeket idézi fel, majd a csata további eseményeit, azt a fázist, amikor az egyes hajók egyéni párviadalaikat vívták. Ez a felosztás, mint már említettük, általánosnak mondható a témával foglalkozó szakirodalomban.

  A megközelítés során az oszlopok hajói fokozott veszélynek voltak kitéve, hiszen képtelenek voltak viszonozni az ellenség tüzét, miközben annak ágyúgolyói hosszában végigsöpörhettek a hajókon. A gyenge francia és spanyol tüzérségi teljesítménynek köszönhetõen azonban a britek kevés kárt szenvedtek. Az egyesített flotta vonalát tehát elõször Collingwood oszlopa törte át a hátvéd utolsó hajójától számított tizenötödik és tizenhatodik sorhajó (vagyis a 112 ágyús spanyol SANTA ANA és a 74 ágyús FOUGUEUX) között. A SANTA ANA mögött elhaladva, az angol hajók közül elsõként, a ROYAL SOVEREIGN nyitott tüzet. Közvetlen közelrõl a spanyol hajó védtelen tattükrébe leadott dupla- és triplatöltései (azaz egymásra töltött három ágyúgolyó) elképesztõ pusztítást okoztak. A ROYAL SOVEREIGN ezután hosszú ideig egyedül állta a rázárkózó francia és spanyol hajók tüzét. A Collingwoodot viszonylag hamar követõ hajók (BELLEISLE, MARS, TONNANT, BELLEROPHON) fokozatosan kapcsolódtak be a harcba. A harc hevességét jelzi, hogy Trafalgarnál két kapitány (George Duff, John Cooke) esett el brit részrõl, mindkettõjük hajója (MARS, BELLEROPHON) ebben az oszlopban harcolt, halálukról Pocock részletes beszámolókat közöl. A hajók belsõ tereiben (ágyúfedélzetek, kötözõhely) uralkodó viszonyokról részletes beszámolók festenek, gyakran igen naturalisztikus képet.

  Collingwood áttörését mintegy 20 percccel követte Nelsoné. A francia-spanyol vonal elsõ lövései a VICTORY-t sem kímélték, a találatok több embert megöltek (többek között Nelson személyi titkárát, John Scottot is) és megsebesítettek, kisebb-nagyobb károkat okoztak a hajóban (pl. ellõték a kormánykereket, így a következõkben a kormánylapátot közvetlenül kellett a hajótesten belülrõl mozgatni). A VICTORY végül épp Villeneuve zászlóshajója, a BUCENTAURE mögött haladt el, és pusztító ágyútüzet zúdított annak tatjába. A francia zászlóshajó már az elsõ angol sortûztõl súlyos veszteségeket szenvedett és hamarosan meg is adta magát. Pocock megemlékezik az utólagosan az egyesített flotta legfelkészültebb sorhajójának tekintett REDOUTABLE-ról is, annak kapitánya Jean-Jacques Étienne Lucas késõbbi visszaemlékezését idézve. Lucas hajójának legénységét tudatosan az ellenséges hadihajók megcsáklyázására és az azok fedélzetén vívandó közelharcra készíttette fel, számolva azzal a ténnyel, hogy ágyúkezelés tekintetében az angolok messze ellenfelük fölé nõttek: lezáratta az ágyúk lõréseit, a legénységet a felsõ fedélzeten koncentrálta, az árbocokra mesterlövészeket helyeztetett. Nagyjából 13.15 óra körül a REDOUTABLE egyik mesterlövésze adta le azt a lövést is, mely Nelsont halálosan megsebesítette. Pocock e tekintetben Sir William Beatty, a VICTORY hajóorvosának visszaemlékezésére támaszkodik, gyakran hosszan idézve tõle. Mint Beatty beszámolójából kiderül, Nelson tudatában volt a halálos lövésnek, mely eltörte gerincét, belsõ vérzést idézett elõ és késõbb a halálát is okozta. A VICTORY-t a sorban az egykor francia zászló alatt hajózó TÉMÉRAIRE követte, mely a REDOUTABLE mögött elhaladva okozott súlyos veszteségeket a legjobban felkészített hajónak és legénységének. A TÉMÉRAIRE-t a brit NEPTUNE követte, majd sorban a többiek is. Akárcsak Collingwood oszlopa esetén, itt is az áttörést vezetõ brit hajók szenvedték el a legnagyobb veszteségeket. A fejezet végül Villeneuve kapitulációjával ér véget, aki a csata zûrzavarában a rommá lõtt, kapitányát vesztett MARS fedélzetén tudta csak megadni magát.

  A közvetlenül a csatával fogalakozó harmadik fejezet terjedelmileg a leghosszabb és a csata további alakulását igyekszik elénk tárni a résztvevõk szemén át, a teljesség igénye nélkül, de így is igen részletesen. Nyomon követhetjük a francia-spanyol egyesített flotta hajóinak egyenkénti megadását - mindezekrõl terjedelmes beszámolók olvashatók, közöttük több olyan is, melyek elõadói gyakran igencsak kalandos-regényes stílusba bocsátkoznak, így elõfordulhat, hogy az olvasó helyenként legalábbis fenntartásokkal fogadja mondandójukat. Mindazonáltal részletekbe menõen tárul elénk a korabeli hadihajók fedélzetén vívott közelharc annak minden szörnyûségével, zûrzavarával és nem ritkán abszurditásával - mindkét oldal szereplõit megszólaltatva, mennyiségileg kiegyensúlyozottan. Hosszan idézi a szerzõ Sir William Beatty emlékiratait Nelson végórái kapcsán, így szinte percrõl percre követhetõ az admirális haláltusája. Az események idõrendjének betartása itt is érzékelhetõ. Beatty egyébként igen részletes és terjedelmes beszámolója Nelson kb. három és fél órás agóniájáról, természetesen csak részletekben kap helyet, ennek elbeszélését a szerzõ a francia elõhad lassú visszafordulásával és eredménytelen harcba avatkozásával töri meg. Nelson halála délután 16.30 óra magasságában következett be a gyõzelem teljes tudatában. Mindazonáltal a csata végpontjának tekinthetõ szimbolikus mozzanat az égõ francia ACHILLE sorhajó felrobbanása volt 17.45 óra körül.

  A csatával foglalkozó három fejezetet egy rövid számvetés (The Reckoning - "Számvetés") követi. Az idézett, gyakran oldalas terjedelmû visszaemlékezések a hajók általános állapotát rögzítik, a rengeteg sebesült kapcsán külön kitérve a kötözõhelyekre. Nelson halálával a fõparancsnoki poszt Collingwoodra szállt, akinek a flottának kiadott parancsát, illetve az Admiralitás részére írott jelentését a szerzõ teljes egészében közli. A fejezetet Nelson bizalmas barátjának, Henry Blackwood kapitánynak, a fregattok parancsnokának feleségéhez írt, személyes hangvételû beszámolója zárja.

  Az ütközet után hatalmas vihar tört a gyõztesekre és a legyõzöttekre, ennek eseményeit örökíti meg a következõ fejezet (Storm - "Vihar"). A napokig tartó viharban számos zsákmányhajót fel kellett adniuk a briteknek, ezek egy részét - a csata utáni napok kevéssé közismert epizódjaként - saját legénységük foglalta vissza a zsákmányoló osztagoktól, más részüket a britek kényszerültek sorsukra hagyni vagy felgyújtani az ítéletidõ közepette. A francia-spanyol hajók sebesültjeinek kimentésére sem mindig adódott idõ vagy lehetõség. A fejezet rögtön a kor legnagyobb hadihajója, a négy ütegfedélzetes spanyol SANTÍSIMA TRINIDAD pusztulásával, annak részletes leírásával kezdõdik. Hasonlóan részletes beszámoló olvasható egy Jeanette nevû francia nõ megmentésérõl, aki az égõ ACHILLE fedélzetérõl vetette vízbe magát közvetlenül a hajó felrobbanását megelõzõen - az epizód az angol szakirodalomban gyakran emlegetett, érdekes momentuma a csatának. Emellett olvashatunk beszámolókat a viharról mind francia, mind angol szemszögbõl, illetve megismerhetjük a vihar közbeni eseményeket is. A fejezet végén Pocock megvonja a vihar mérlegét a hajók tekintetében: az angolok által elfogott tizenhét francia-spanyol hajóból kettõt visszafoglalt legénysége, hat partra futott és általában komoly, javíthatatlan károkat szenvedett, ötöt a britek levágtak a vontatókötelekrõl, illetve felgyújtottak és így pusztult el. Mindösszesen négy hajó maradt a britek birtokában a zsákmányból.

  A valódi mérleget a tizenegyedik fejezet vonja meg (Aftermath - "Utóhatások"). Itt olvashatunk pontos számadatokat a csata emberi veszteségeirõl. Eszerint a brit fél összesen 449 fõs veszteséget szenvedett halottakban és 1214-et sebesültekben. A legsúlyosabb veszteségük egy admirális (Nelson) és két kapitány volt (Duff és Cooke). Az egyesített flotta veszteségei ezt többszörösen meghaladták, bár veszteségük jelentõs részét a vihar miatt kellett elszenvedjék, emiatt pontos számadatokkal nehéz szolgálni. A franciák vesztesége 3370 halott és 1160 sebesült - némiképp szokatlan az utóbbi értéknek az elõbbihez képest alacsonyabb volta, amely arra utal hogy számos sebesült halt meg részben a hiányos orvosi ellátás miatt, részben a vihar során, fõképp a sorsukra hagyott hajókon, melyeknek legénységét nem lehetett kimenteni. A spanyolok halottainak száma 1038, sebesültjeiké 2545 fõ.

  A veszteségek kapcsán ismét tennünk kell egy rövidebb kitérõt. A szakirodalom külön e célból vizsgált egyes tételeiben (melyben egyaránt találhatók kortárs és modern munkák), általánosságban véve, a közöltekkel többé-kevésbé megegyezõ adatok olvashatók, de nagyon gyakori a kisebb eltérés. Külön meg kell említenünk, hogy még a brit fél sebesültjeinek száma sem egységes (szemben a halottak számával): egyaránt olvashatunk a fenti 1214 fõs adattal megegyezõt, valamint 1241 fõt is.[8] Több modern munka is átveszi egyik vagy másik adatot. Eltérések kötetenként felfedezhetõk az egyesített flotta összesített vagy külön bontott statisztikáiban is, de ezek az eltérések elhanyagolhatók.[9] A brit veszteségekre azonban szinte csak ez a két variáns a leggyakoribb. Nem tartjuk kizártnak, hogy az említett két adat közül a helytelenebbik mögött egy sokkal korábban elkövetett, és azóta újra és újra ugyanúgy - urambocsá! kritikátlanul - átvett és lehivatkozott tévedés, elírás, esetlegesen nyomdászati hiba állhat.

  Térjünk vissza ismét Tom Pocock könyvéhez. Az utózöngék ismertetését Nelson holttestének sorsával - Nelson határozottan kérte, hogy halála után ne dobják a vízbe - annak szállításával és tartósításával folytatja. Az admirális tetemét, tartósítás végett, Sir William Beatty vezérletével egy hordó brandybe helyezték, melyet Gibraltárban (a VICTORY súlyos károkat szenvedett a csatában, ezért Gibraltárban komoly javításokat kellett végezni rajta, hogy elérhesse a Brit-szigeteket) borpárlatra cseréltek. Egy viszonylag hosszabb és gyakran igen erõteljesen naturalisztikus beszámolóból ismerhetjük meg a gibraltári kórházi viszonyokat, ahol a súlyos sebesültek lábadoztak. Részletesen szó esik a flottát ért károkról, jóllehet a legnagyobb veszteség egybehangzóan Nelson elvesztése volt. Pocock megemlíti a foglyok sorsát is, hiszen Spanyolország közelsége révén a britek spanyol foglyaikat hamar elengedhették a spanyol partokat elért és ott fogságba esett zsákmányoló osztagok tagjaiért cserébe. Részletesen leírja Collingwood gyõzelmi jelentésének hazajuttatását is, e feladatot a PICKLE sóner, a flotta írott üzenetek és sürgönyök továbbítására használt vitorlása vitte véghez. A fejezet végén pedig fény derül Dumanoir négy hajójának sorsára is: a hajóraj november elején a Vizcayai-öbölben, az északnyugat-spanyolországi Ortegal-foknál belebotlott Sir Richard Strachan négy sorhajóból és négy fregattból álló rajába, majd rövid, ám derekas küzdelem után megadta magát.

  A kötetet záró fejezet (Home - "Otthon") a csatát követõ angliai eseményekkel ismerteti meg az Olvasót. A gyõzelem hírének érkezését szinte percrõl percre követhetjük, majd ezt követõen annak széles nyilvánosság elé kerülésével értesülhetünk Nelson halálhírének fogadtatásáról a nép körében. Ehhez kapcsolódó külön aspektusként a szerzõ kitér a gyõztes csata hírének franciaországi brit hadifoglyok általi fogadtatására is. Sir William Beatty révén olvashatunk Nelson porhüvelyének a temetésre való végsõ elõkészítésérõl, majd az admirális unokaöccse, George Matcham szemén át tárul elénk maga a díszes külsõségek között lezajlott temetés, amely mint az egyik legpompázatosabb maradt meg a brit kollektív emlékezetben. A fejezet végén Pocock kitér az egyes francia parancsnokok sorsára: a fogolycserével hazatért kapitányok Jean-Jacques Lucas (REDOUTABLE) és Louis Antoine Infernet (INTRÉPIDE) kitüntetésére a Francia Becsületrenddel, valamint Villeneuve hazatérésére és titokzatos halálára 1806 áprilisában.

  Tom Pocock könyve rendkívül olvasmányos feldolgozása a trafalgari csatának, az események szinte percrõl percre peregnek, ráadásul azokat a korabeli szereplõk szemén keresztül láthatjuk, megismerhetjük gondolataikat, érzéseiket mindezt úgy, hogy a szerzõ néha csak a kompilátor szerepét tölti be. Nem mindenütt mélyed bele az események részletes ismertetésébe, háttérinformációt gyakran csak annyit ad meg, hogy éppen el lehessen helyezni az eseményeket idõben és térben, s hagyja, hogy a száraz leírás helyett az események átélõi ragadják magukhoz a szót.

  Ki kell emelnünk a szerzõ egy apró, ám annál fontosabb megnyilvánulását. Pocock az életrajzi jegyzetek között, Sir Edward Codrington rövid biográfiájánál, a trafalgari helyett a navarinói csatát említi - véleményünk szerint nagyon helyesen - mint az utolsó, nagy, vitorlás hadihajókkal vívott csatát, ahol az említett parancsnok vezényelte az egyesült angol-francia-orosz flottát a török szultáni hajóhaddal szemben, elsöprõ diadalra vezetve a szövetségeseket. Ezt azért is fontos kiemelnünk, mert a már említett Roy Adkins-féle Trafalgar-monográfia errõl a tényrõl tudomást sem vesz és többször is Nelson utolsó csatáját nevezi a történelem utolsó, vitorlás hajóflottákkal vívott tengeri ütközetének. Ez az állítás azonban csak a nyílt vízen (azaz nem egy szûk tengerszorosban, vagy öbölben, mint a navarinói) megvívott tengeri ütközet esetén tartható fenn. Adkins mûve egyébként megtalálható Pocock irodalomlistájában.

  Kifogás érheti viszont a kötet szövegtördelését. Néha nincs meg a megfelelõ térköz az idézetek és a szerzõ által írt részek között, s így csak a stílus és a betûméret teszi egyértelmûvé, hogy nem egybefüggõ részekrõl van szó. A tördelés hibái visszaütnek az index használatakor is.

  Mindent egybevetve megállapítható, hogy az elismert szerzõ Trafalgarról megemlékezni hivatott, emberközpontúra szerkesztett, könnyû nyelvezetû munkája remek ismeretterjesztõ mû, melyet a laikus érdeklõdõ bizonyosan haszonnal forgathat, hiszen érdekfeszítõ, színesen ábrázolt cselekménye akár komolyan is felkeltheti olvasója érdeklõdését a téma mélyebb megismerése, akár kutatása iránt.

  1 Roy ADKINS: Trafalgar. The Biography of a Battle. Abacus, London, 2005. In: Hadtörténelmi Közlemények 2005/4. 574-580. o. Ismerteti: Illés András.
 
  2 Legalábbis a kiadó (Penguin Books) így reklámozza a szerzõt. A világ legnagyobb internetes könyvkereskedésében, az amazon.com-on, jelen kötetet is beleértve, Tom Pocock hét különbözõ, Nelsonnal foglalkozó munkáját sikerült fellelnünk: Nelson and his World (London, 1967.), Remember Nelson. The Life of Captain Sir William Hoste (London, 1977), The Young Nelson in the Americas (London, 1980.), Horatio Nelson (London, 1987.), Nelson's Women (London, 1999.), The Terror before Trafalgar. Nelson, Napoleon and the Secret War (London, 2002), Trafalgar: An Eyewitness History (London, 2005.). Hozzá kell tegyük, hogy a szerzõ számos egyéb mûve is foglalkozik a vitorlás hadihajózás korszakával, illetve más jeles személyiségek életrajzát is megírta.
 
  3 Tom Pocock rövid szakmai életrajza megtalálható az Andrew Lownie Literary Agency Ltd. honlapján, lásd http://www.andrewlownie.co.uk/books/pocock.tom/index.shtml - hozzáférés: 2006. augusztus 15.
 
  4 Az újabb keletû, hazánkban is elérhetõ munkák közül Nicholas TRACY: Nelson's Battles. The Art of Victory in the Age of Sail (London, 1996.) címû munkája említi részletesen a képpel kapcsolatban megfogalmazott kritikákat (196. o.), William James monumentális munkájának 1837. évi kiadásából idézve (William JAMES: The Naval History of Great Britain from the Declaration of War by France in 1793, to the Accession of George IV. I-VI. kötet. London, 1837. Elérhetõ az Interneten: http://www.pbenyon.plus.com/Naval_History/Index.html - hozzáférés: 2006. augusztus 10. A vonatkozó részre lásd a IV. kötet 35. ill. 106. oldalát -
http://www.pbenyon.plus.com/Naval_History/Vol_IV/Vol_IV_P_035.htm ill. .../Vol_IV_P_106.htm.)
 
  5 Hogy csak egyetlen példát említsünk, ezt feltételezi Krámli Mihály a Kossuth Kiadó egyik kiadványa kapcsán (CSONKARÉTI Károly: Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete. Kossuth Kiadó, Budapest, 2001. In: Hadtörténelmi Közlemények 2003/1. 235-238. o. Ismerteti: Krámli Mihály.)
 
  6 Lásd TRACY 1996. 168., ill. 177. o.
 
  7 Roy Adkins szerint, nem sokkal a csatát követõen terjedt el - egy általa meg nem nevezett történész révén - az a változat, miszerint Nelson eredetileg azt diktálta: Nelson confides. Adkins végül idézi az eset egyetlen szemtanújaként számon tartott George Brown hadnagyot, aki a fenti változatról beszél és nem tér ki arra, hogy az England a Nelson helyett került volna alkalmazásra. Lásd ADKINS 2005. 92. o.
 
  8 1214 fõ sebesültre lásd jelen munkát (180. o.), továbbá John KEEGAN: The Price of Admiralty. The Evolution of Naval Warfare. New York, 1988. 85. o., TRACY 1996. 200. o.
  1241 fõ sebesültre lásd ADKINS 2005. 290. o., JAMES 1837. (IV.) 79. o.
http://www.pbenyon.plus.com/Naval_History/Vol_IV/Vol_IV_P_079.htm., Brian LAVERY: Nelson's Navy. The Ships, Men and Organization 1793-1815. Annapolis, 2000. 318. o., S. S. ROBINSON: A History of Naval Tactics from 1530 to 1930. The Evolution of Tactical Maxims. Annapolis, 1940. 484. o.
  1587 fõ összesített brit veszteséget említ SOUTHEY Róbert (Robert Southey): Nelson életrajza. (Fordította és jegyzetekkel ellátta: Reményi Antal.) Budapest, 1902. 331. o.
  1695 fõ összesített adatot közöl - mely adat 1246 fõ sebesültre enged következtetni - Peter PADFIELD: Maritime Power and the Struggle for Freedom 1788-1851. London, 2003. 250. o.
 
  9 3373 halottra és 1155 sebesültre (franciák), illetve 1022 halottra és 1386 sebesültre (spanyolok) lásd ADKINS 2005. 290. o.; kb. 3370 halottra és 1160 sebesültre, illetve 1038 halottra és 1385 sebesültre lásd jelen munkát (180. o.; a spanyol sebesültek száma eltér), KEEGAN 1988. 86. o., TRACY 1996. 204. o.; 5860 fõs összesített veszteségre lásd PADFIELD 2003. 250. o.