Hajózástörténeti Közlemények

  A cádizi (vagy más néven trafalgari) memorandum nem más, mint Horatio Nelson altengernagy, a francia-spanyol egyesített flotta ellen megvívandó, majdani csatára vonatkozó irányelveinek, 1805. október 9-én papírra vetett összefoglalása. E dokumentum minden bizonnyal a brit Királyi Haditengerészet történetének egyik leghíresebb feljegyzése, saját szerzõje által a benne foglaltakra alkalmazott kifejezés - a "Nelson-vonás" (Nelson touch) - késõbb az angol nyelvbe is belopta magát, s mint egy hadi helyzet Nelsonra jellemzõ kezelése, megoldása (bátor, merész kockázatvállalás, újszerû megoldás alkalmazása a siker érdekében) értendõ. Ismereteink szerint a memorandum teljes szövege magyarul még nem került publikálásra. Jelen sorok írójának, egy a Hadtörténelmi Közlemények 2005. évi 4. számában megjelent forrásközlése szintén tartalmazza e dokumentum fordítását egy nagyobb válogatás részeként, de az alábbiakban olvasható, rövid bevezetõ tanulmány nélkül.[2] Utóbbival szerves egységet alkotva a dokumentum fordítása illetve eredeti szövege elõször jelen folyóirat hasábjain olvasható.

A memorandum eredete

  A cádizi memorandum, mint Nelson taktikai gondolkodásának végsõ lépcsõje, a 18. század folyamán döntõ tengeri ütközet megvívására gyakorlatilag alkalmatlan csatasorban való harc megreformálására való törekvéseken, saját, 1803-ban íródott (touloni) taktikai memorandumán, illetve az 1805 szeptemberében Sir Richard Keats kapitánnyal valamint Lord Sidmouth, Henry Addington korábbi miniszterelnökkel folytatott diskurzuson alapul.

  A tengeri taktikában a 17. század közepére kialakuló és másfél évszázadon keresztül meghatározó csatasorban való harc - melynek során a flották egymás mögött, egyvonalban felvonuló, oldalütegsorokkal épített vitorlás sorhajói csaptak össze a velük szemben hasonló módon felálló ellenféllel - sikertelenségének megoldása érdekében, a 18. század folyamán több haditengerészeti vezetõ is kísérletezett olyan módszer kidolgozásával, mely egyértelmû gyõzelemre vezet az ellenféllel szemben.[3] Végül a század végén, az 1782-ben vívott Les Saintes-i tengeri csata hozott fordulatot, amikor is, kihasználva a szélirány hirtelen változását, a George Brydges Rodney admirális vezette brit flotta egyes hajói áttörték a François Joseph Paul de Grasse vezette francia hajóhad vonalát és öt hajót - közte a francia parancsnokét is - elfogtak.[4] A gyõzelemnek ez a módja minden bizonnyal nagy hatást gyakorolt az akkor még 24. életévét sem betöltött Nelsonra. Késõbbi taktikai gondolkodására ennél is komolyabb hatást gyakorolhatott az az eljárás, melyet Lord Richard Howe dolgozott ki és alkalmazott az 1794. évi, késõbb "Dicsõséges Június Elseje" néven emlegetett csatában. Howe felismerte, hogy az ellenfél legyõzéséhez nem elég áttörni vonalát, s az áttört hajókkal kereszttûzbe fogni valamely kisebb raját. Ehelyett úgy döntött, hogy minden egyes hajója törjön át az ellenfél egy-egy hajója mögött, s ezután a szélalatti oldalról bocsátkozzon azzal közelharcba.[5] Bár az utasítást ebben a formájában nem sikerült végrehajtani, a csatában a britek elfogtak hat ellenséges hajót egyet pedig elsüllyesztettek.[6] Ekkorra a hatékony tüzérségi munka és ennek következtében az ágyúkkal vívott közelharc fontosabb tényezõ egy csata megnyerésében, mint a nyolc évtizeden át dogmaként ismételt vonalon belüli pozíciótartás és a vonalformációban való manõverezés.[7]

  Mindezek közvetlen hatása felismerhetõ Nelson 1803. évi (touloni) taktikai memorandumában. Ebben kifejti, hogy "egy angol fõparancsnok dolga mindenekelõtt az kell legyen, hogy a számára legkedvezõbb körülmények közepette bocsátkozzon harcba az ellenség flottájával", mely alatt alapvetõen a közvetlen közelrõl megvívott tüzérségi párbajt érti. A közelharc hangsúlyozása mellett elveti a bonyolult manõverezést annak idõigényes volta miatt: "ha a két flotta egyaránt hajlandóságot mutat a harcra, de némi manõverezés szükséges, akkor az úgy a legjobb ha minél kevesebb", mivel "a nap hamar elvész emiatt". Legalább ennyire lényeges az is, hogy beosztottai tökéletesen tisztában legyenek szándékaival, s különösebb utasítások, zászlójelzések nélkül is tudják, hogyan cselekedjenek a harc folyamán. A dokumentum további részében két metódust ír le az ellenség megtámadására szinte a legapróbb részletekig lebontva. Mindkét eljárás közös alapja az ellenség vonalának átvágása.[8] E kockázatos, az ellenség vonalának áttörésén alapuló manõverek mindazonáltal magas szintû vitorlakezelést és tüzérségi munkát valamint kiváló morált követeltek meg.[9]

  Az 1805. október 9-i cádizi memorandumban olvasható irányelvek szinte szóról szóra egyazon gondolatoknak az írásba foglalása, melyeket Nelson 1805 szeptemberében Sir Richard Keats kapitánnyal folytatott beszélgetése során fogalmazott meg. Rögtön az elején kifejti, amit már a touloni memorandumban is: "egyetlen nap sem lehet elég hosszú két flotta összerendezésére és döntõ csata megvívására a régi módszer szerint". Ezután következik az a gondolat, mely korábban nem bukkan fel Nelsonnál, viszont meghatározó képe a késõbbi trafalgari csatának, vagyis a flotta oszlopokra bontása. Nelson három részre szándékozott osztani hajóhadát, ebbõl az elsõ a gyorsabb, két ütegfedélzetes hadihajókból állt volna, s ezt egyfajta tartalékként szándékozott felhasználni ott, ahol majd úgy ítéli meg, hogy az szükséges. A flotta fennmaradó, két oszlopba rendezett részével az ellenség vonalának elsõ hajótól számított egyharmadánál szándékozott "nekik menni"[10]. Az effejta, csatasorra merõlegesen, oszlopokban történõ támadásnak természetesen meg volt a maga kockázata, hiszen az oszlopok élein haladó hajók egy idõre ki voltak téve az ellenség ágyútüzének. E tekintetben azonban Nelson nem annyira alábecsülte ellenfelét, mint inkább számításba vette azok gyatra tüzérségi képességeit.[11] Mint Nicholas Tracy feltételezi, a három oszlopban való felvonulással valószínûleg sokkolni akarta az ellenfelet, illetve a több ponton történõ, éppen ezért több hajóra kiterjedõ támadás révén akart komolyabb veszteségeket okozni az egyesített flottának.[12]

  Pár nappal késõbb - az idõpont egyelõre, a kutatások jelen állása szerint közelebbrõl nem meghatározható - még mielõtt elhagyta volna Angliát, Nelson Lord Sidmouth-val, a korábbi Henry Addington miniszterelnökkel ebédelt, s az ebédet követõen ujjaival egy kisebb asztal lapjára vázolta fel tervét. Ekkor is két oszlopban való támadást említ, melyekkel célja az eseményektõl függõen vagy az ellenség elõhadának és centrumának, vagy a centrumnak és az utóhadnak az elfogása.[13] A két oszloppal végrehajtandó támadást megerõsíti az a kijelentése is, miszerint "Rodney egy ponton törte át a vonalat, én két helyen fogom", mellyel a már említett Les Saints-i esetre utal.[14]

A cadizi memorandum

  Az alábbiakban részletesen kiemelezzük a memorandumot, ismertetve a benne foglaltakat, majd az ezt követõ részben összevetjük a valós eseményekkel, vizsgálva, hogy a memorandumban foglaltak mennyiben valósultak, valósulhattak meg.

  A taktikai gondolkodásának csúcspontját jelentõ cádizi memorandum megírása elõtt, Nelson élõszóban is megbeszélte tervét beosztottaival, azonban az ekkor elhangzottakról egyik kapitánya sem hagyott örökül feljegyzést, legalábbis ilyen eddig nem került elõ. Magát a memorandumot pedig alapvetõen régi barátjának, a parancsnokhelyettesi posztot betöltõ Cuthbert Collingwood altengernagynak írta, amint arra az eredeti dokumentum javításai is utalnak.[15]

  Nelson a cádizi memorandumban már módosít annyit a Keats-beszélgetéshez képest, hogy "a flottát a felvonulási rendnek megfelelõen" tartja csatarendben. A három oszlop itt is jelen van, de annyi módosítással, hogy az "elõretolt raj" már nem pusztán tartalék szerepét tölti be (bár ennek lehetõségére is van utalás az elsõ bekezdés végén), hanem konkrét feladatot szab számára, nevezetesen, hogy a szél felõli raj (vagyis a sajátja) centrumbéli áttörési pontja elõtt három-négy hajóval vágja át az ellenség centrumának vonalát a fõparancsnok elfogása végett. A harmadik oszlopot képezõ szél alatti hajórajnak, melyet a parancsnokhelyettes, azaz Collingwood vezet, az ellenség vonalának végétõl számított tizenkettedik hajónál kell áttörnie.[16]

  Nelson saját részrõl 40 (8-16-16 hajó), míg az egyesített flotta részérõl 46 sorhajóval számol. Ennek megfelelõen, amennyiben akár egyik, akár másik flotta kevesebb hajót számlál, arányosan kisebb részt kell elvágni, de csak annyit, hogy a britek megmaradjanak legalább 25%-os fölényben az elvágott ellenséges hajók számához képest. Mivel a memorandum feltételezi, hogy a brit flotta támadása a szél felõli oldalról történik, ez azt jelenti, hogy Nelson számításba vette az ellenfél elõhadának nehézségeit, a visszafordulás és társaik megsegítése tekintetében. Így tervének értelmében, miként azt írja is, erõfölényt kíván létrehozni az ellenfél centrumával és utóhadával szemben. Számításai szerint az egyesített flotta elsõ húsz hajója az áttörés sikeres végrehajtása esetén nem, vagy csak hosszú idõ múlva tud részt venni a harcban. Nelson külön bekezdésben rendelkezik az elfogott hajók pozícióiról is amennyiben az élhad hajói a megtámadottak segítségére igyekeznének sietni.

  Mindezek mellett még elõírja, hogy a hajók teljes vitorlázattal, szárnyvitorláikat is kifeszítve közelítsék meg az ellenség vonalát, hogy minél rövidebb ideig legyenek kitéve az ágyútûznek a megközelítési fázisban. Ezzel szintén feltételezi, pontosabban számításba veszi az ellenség tüzérségi munkájának gyenge voltát, amint arról már fentebb szót ejtettünk. Számol azzal is, hogy nyílván nem minden saját hajó lesz képes, teljes vitorlázat mellett sem, ugyanolyan sebességgel közelíteni, azaz lesznek lemaradozók, akik hátsóbb pozíciójuk miatti késedelem okán még késõbb kapcsolódhatnak be a harcba, esetlegesen az ellenség vonalát sem tudják majd már átvágni.

  Az angolszász szakirodalomban gyakran idézik a memorandumból a következõket: "a parancsnokhelyettes minden lehetséges dologban irányítja vonala mozdulatait", illetve "ha a jelzõzászlókat nem lehetne jól látni, vagy világosan értelmezni, túl nagy hibát aligha vét az a kapitány, aki hajójával az ellenség hajója mellé helyezkedik". E két mondatrész pontosan mutatja, hogy Nelson memoranduma alapvetõen irányelvek gyûjteménye, s nem határozott utasításoké, valamint szép példája Nelson rugalmas vezetési stílusának, a hadmûveleti szabadság alkalmazásának, mely nagyfokú bizalmat sugároz Collingwood, illetve minden beosztottja irányába, s olyan vezetõ képét vetíti elénk, aki bízik alárendeltjeiben és azok felelõsségteljes döntési képességeiben. Collingwood kapcsán a dokumentum utolsó elõtti bekezdésében megerõsíti a szél alatti raj áttörési pontjának fontosságát, illetve a parancsnokhelyettesnek szánt hadmûveleti szabadságot. Ezzel áll kapcsolatban az utolsó bekezdés is, melyben rávilágít a parancsnokhelyettes vezette oszlop megmozdulásának fontosságára azzal, hogy õ maga, mint fõparancsnok igyekszik elkövetni mindent, Collingwood áttörésének fedezése érdekében.

  Összességében tehát látható Nelson terve: a létszámhátránytól függetlenül helyi erõfölény kialakítására törekvõ, bátor, kockázatot vállaló, offenzív felfogásban tervezett hadmûvelet, mely hadmûveleti szabadságot biztosítva a parancsnokhelyettesnek, több oszlopban való támadást irányoz elõ az ellenfél csatasorának áttörése, s ezt követõen az egyes hajóegységeknek, a jobb brit tüzérségi teljesítményt kihasználva, közelharcban történõ legyõzése végett, építve az ellenfél ebbéli gyengeségére.

A valóság

  Az 1805. október 21-i trafalgari csatában végül nem minden úgy alakult, ahogyan az a memorandumban foglaltatott - ez fõleg a számszerû adatokra értendõ.[17] Ami Nelson alapvetõ elgondolását illeti, tehát az ellenség vonalának a centrumban és az utóhad elején történõ áttörése, majd a szél alatti oldalról való támadás és közelharcban a nagyobb brit tûzgyorsaság és jobb tüzérségi munka kihasználása, a terv bevált.

  Elõbb a számszerû eltérésekrõl. Nelson 40 saját és 46 ellenséges hajóval számolt, ehhez képest mindkét fél 13-13 hajóval kevesebbet számlált a csatában. Emiatt Nelson el kellett hagyja a nyolc, két ütegfedélzetesbõl álló elõretolt rajt, melynek hajóit beosztotta saját és Collingwood oszlopába. A két oszlop még így is a memorandumban elõírt 16-16 hajónál kevesebb egységbõl állt (12-15). Nelsonnak a memorandum megírása utáni napon, október 10-én összeállított hadrendje azt sugallja, hogy már akkor lemondott az elõretolt rajról,[18] holott a parancsnoksága alatt álló hajók akkori száma (35) ezt nem indokolja.[19] Nem zárható ki, hogy elõre számolt a Thomas Louis ellentengernagy vezette, készletekért Gibraltárba tartó hajóraj esetleges távollétével - ugyanis e hajók szintén szerepelnek a dokumentumon - s a csata ilyen alkalommal történõ bekövetkezésével. Amennyiben valóban így kalkulált, késõbb igaza is lett. Marianne Czisnik feltételezése szerint Nelson a csata napján csak azért tizenkét hajót osztott be saját oszlopába, mert számított rá, hogy az akkor valóban távollévõ Louis hajóraja az utolsó pillanatban befut.[20] Az a tény pedig, hogy Collingwood oszlopába Nelson több hajót osztott, mint a sajátjába, valamint, hogy saját oszlopa élhajói a nagyobb, három ütegfedélzetesekbõl kerültek ki, mutatja egyrészt, hogy mennyire fontosnak tartotta az ellenfél hátsó alakzatával való gyors elbánást, másrészt, hogy hangsúlyt fektetett az ellenség centrumban lévõ erõire való mihamarabbi, minél nagyobb csapásmérésre.[21] Utóbbiban szerepet játszhatott az is, hogy az áttörõ három ütegfedélzetes sorhajók jobban képesek viszonozni a több irányból jövõ tüzet, amennyiben a nyomukban haladó társaik nem követnék õket elég gyorsan, lekötendõ az ellenfél hátrébb haladó hajóit, melyek így az áttörõre zárkózhatnak. A számokkal és a lehetõségekkel el lehetne még játszadozni, mindenesetre a késõbbi események ismeretében megkockáztatható az a kijelentés, hogy a csata abban a pillanatban eldõlt, amikor a brit hajóoszlopoknak sikerült átvágniuk a francia-spanyol vonalat.

  A szél alatti raj áttörési pontja sem pontosan az volt, melyet Nelson meghatározott. Collingwoodnak az ellenfél vonalának végétõl számított tizenkettedik hajónál kellett volna áttörnie, azonban valójában a tizenötödik és a tizenhatodik hajó között vágta át azt. A tizenhatodik hajó, a Santa Ana, Don Ignacio Maria de Alava spanyol altengernagy zászlóshajója volt, s egyes vélemények szerint, Collingwood éppen emiatt a tény miatt tört át ezen a ponton, de nem zárható ki az sem, hogy egyszerûen nem vette észre, pontosan melyik hajónál vágja át a vonalat.[22]

  Nelson a cádizi memorandumban csak Collingwoodra vonatkozóan írta elõ pontosan, hogy hol törjön át, saját oszlopának nem. Mindenesetre az elsõ francia lövések után, mind az angol mind a francia-spanyol flotta zászlóshajói felvonták a tengernagyi lobogókat. Nelson ennek nyomán a Victoryval irányt váltott, és sikerült a francia fõparancsnok, Pierre Charles Jean-Baptiste Silvestre de Villeneuve tengernagy zászlóshajója, a Bucentaure mögött áttörnie, melyet az elsõ sortûz elsöprõ ereje gyakorlatilag azonnal megbénított.[23]

  A teljes vitorlázattal végrehajtandó megközelítés alapvetõen azt a célt szolgálta, hogy ebben a fázisban a sérülékeny orr-részükkel az ellenség lõtávolába tartó angol hajók minél rövidebb ideig legyenek kitéve az ágyútûznek. Ehhez azonban, mint Nelson is írja, szükséges a teljes vitorlázat és a szárnyvitorlák kifeszítése, ami viszont nagyobb, ráadásul a hajótestnél gyúlékonyabb célfelületet jelent. Az áttörés során, vagy azt közvetlenül megelõzõen, a legénységnek le kellett vágnia a szárnyvitorlákat, egyrészt a közelharc jelentette fokozott tûzveszély miatt, másrészt, hogy lelassítsák hajóikat az ellenség szél alatti oldalához való azonnali odafordulás végett.[24] A dolog pikantériája az, hogy a csata napján igen gyenge szél fújt, a leggyorsabb sorhajók sebessége alig haladhatta meg az 5-6 km/h-t.

  Az egyesített flotta hajói, miképp azt Nelson feltételezte, igyekeztek segítséget nyújtani a megtámadott centrumnak és utóhadnak. A francia-spanyol flotta élhadának négy francia (Formidable, Scipion, Duguay-Trouin, Mont Blanc) és egy spanyol (Neptuno) sorhajója Dumanoir ellentengernagy vezetésével valóban megkísérelt a megtámadott egységek segítségére sietni a csata során.[25] A spanyol hajót az angolok elfogták, a négy francia hajó elmenekült, majd november 2-án harc nélkül megadta magát Sir Richard Strachan admirális angol hajórajának a Vizcayai-öbölben.[26] A francia-spanyol flotta élhadának többi hajója vissza sem fordult, hanem tartotta a cádizi irányt.

  Collingwood önálló vezetése is meghozta gyümölcsét, ami bizonyítja azt is, hogy Nelson mennyire jól ismerte helyettesét, s annak képességeit. A szél alatti rajnak több hajóval kellett összecsapnia, mint Nelson oszlopának, ráadásul a tervezett létszámfölényben történõ támadás sem valósult meg. Collingwood oszlopában jórészt 74 ágyús sorhajók vették fel a küzdelmet francia-spanyol flotta hasonló hajóival, s végül a jobb hajózási ismeretek és a jobb tüzérségi munka egyértelmûen Collingwood javára döntötték el az összecsapást.

  Mindent egybevetve látható, hogy a valóságban, ha nem is az elõirányzott formában és mértékben, de sikerült megvalósítani a memorandumban foglaltakat az ellenség csatasorának önálló vezetésû oszlopokban való áttörése, hajóegységeinek közelharcban történõ, tüzérségi munkabeli fölényen alapuló legyõzése tekintetében.

A memorandum jelentõsége

  Nelson cádizi memoranduma a korábbi véleményekkel ellentétben nem valamilyen isteni szikra sugallta forradalmi újítás, hanem egy olyan taktikai eljárás írásba foglalása, mely pontott tett egy több mint két évtizede tartó reformfolyamat végére. E folyamat gyökerei a 18. század közepéig nyúlnak vissza, amikor a csatasorban való harc "doktrínából dogmává merevedett".[27] A század folyamán vívott döntetlen csaták mutatták meg, hogy a vonalharcászat kora lejárt, azonban a megmerevedett szemlélet komolyan hátráltatta a döntõ gyõzelem kivívását. Les Saints megmutatta a követendõ utat, ezt követõen mind többször sikerült a brit flottának komoly gyõzelmeket aratnia ellenfeleivel szemben. E folyamat kiemelkedõ személyisége Horatio Nelson admirális, elméleti gondolkodásának eredménye pedig a napóleoni háborúk egyik legfényesebb tengeri gyõzelme. A cádizi memorandum e gyõzelem tintával papírra vetett alapköve.

  De Nelson nagysága nem ennek kiötlésében az igazán jelentõs, sokkal inkább abban, hogy azok közé tartozott, akik mertek újdonságokkal kísérletezni (ráadásul sikerrel), elszakadni a sikertelen hagyományos elgondolásoktól. Ennek fejlõdését láthatjuk korábbi megnyilatkozásaiban és cselekedeteiben (manõvere a Szent Vince-fok-i csatában vagy nílusi taktikája, melyek itt nem kerültek terítékre). Trafalgar mindezek végsõ kiforrása: "Nelson-vonás" némi újítással és nagyfokú kockázatvállalással a döntés érdekében. Talán kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy a nyugati individualista eszmény egyik legszebb példája, hiszen mert elszakadni a dogmatikus hagyományoktól, és saját felelõsségére, saját elhatározásából valami újjal kísérletezve aratott világraszóló diadalt. Taktikája nem isteni szikraként pattant ki elméjébõl, hanem tudatos tanulás, elméleti kísérletezés és gyakorlati megfigyelés eredményeképpen fejlõdött ki, s nem más, mint tudatosan vakmerõ kockázatvállalás a körülmények teljes számításba vételével.

  Nagyságát emellett vezetési rugalmasságában is megláthatjuk. Õ maga hajlamos volt eltérni a kapott parancstól, s maga feje után menve kihasználni egy-egy, a siker halovány reményét sugalló taktikai lehetõséget. S mint a memorandumból is kiviláglik, ezt elvárta beosztott parancsnokaitól is. Sõt, nem csak elvárta az önálló taktikai kezdeményezést, az alkalmas pillanat megragadására való hajlandóságot, hanem bíztatta is erre embereit. Mindezek eredményeképpen lett a memorandum, parancs helyett, irányelvek gyûjteménye.

(Közli: Corbett 1905. 316-320. o. http://www.gutenberg.org/files/16695/16695-8.txt)[28]

Victory, off Cadiz, 9th October, 1805.

  Thinking it almost impossible to bring a fleet of forty sail of the line into line of battle in variable winds, thick weather, and other circumstances which must occur, without such a loss of time that the opportunity would probably be lost of bringing the enemy to battle in such a manner as to make the business decisive; I have therefore made up my mind to keep the fleet in that position of sailing (with the exception of the first and second in command), that the order of sailing is to be the order of battle; placing the fleet in two lines of sixteen ships each, with an advance squadron of eight of the fastest sailing two-decked ships, which[29] will always make, if wanted, a line of twenty-four sail on whichever line the commander-in-chief may direct.

  The second in command will[30], after my intentions are made known to him, have the entire direction of his line; to make the attack upon the enemy, and to follow up the blow until they are captured or destroyed.

  If the enemy's fleet should be seen to windward in line of battle, and that the two lines and the advanced squadron can fetch them,[31] they will probably be so extended that their van could not succour their rear.

  I should therefore probably make the second in command's[32] signal, to lead through about the twelfth ship from the rear (or wherever he[33] could fetch, if not able to get as far advanced). My line would lead through about their centre; and the advanced squadron to cut two, three, or four ships ahead of their centre, so far as to ensure getting at their commander-in-chief on whom every effort must be made to capture.

  The whole impression of the British fleet must be to overpower from two to three ships ahead of their commander-in-chief, supposed to be in the centre, to the rear of their fleet. I will suppose twenty sail of the enemy's line to be untouched; it must be some time before they could perform a manoeuvre to bring their force compact to attack any part of the British fleet engaged, or to succour their own ships; which indeed would be impossible, without mixing with the ships engaged.[34]

  Something must be left to chance; nothing is sure in a sea fight beyond all others. Shots will carry away the masts and yards of friends as well as foes; but I look with confidence to a victory before the van of the enemy could succour their rear;[35] and then the British fleet would most of them be ready to receive their twenty sail of the line, or to pursue them, should they endeavour to make off.

  If the van of the enemy tacks, the captured ships must run to leeward of the British fleet; if the enemy wears, the British must place themselves between the enemy and the captured and disabled British ships; and should the enemy close, I have no fears as to the result.

  The second in command will, in all possible things, direct the movements of his line, by keeping them as compact as the nature of the circumstances will admit. Captains are to look to their particular line as their rallying point. But in case signals can neither be seen nor perfectly understood, no captain can do very wrong if he places his ship alongside that of an enemy.

  [Plan] Of the intended attack from to-windward, the enemy in the line of battle ready to attack.[36]

  The divisions of the British fleet will be brought nearly within gunshot of the enemy's centre. The signal will most probably be made for the lee line to bear up together, to set all their sails, even steering sails[37] in order to get as quickly as possible to the enemy's line and to cut through, beginning from the twelfth ship from the enemy's rear. Some ships may not get through their exact place; but they will always be at hand to assist their friends; and if any are thrown round the rear of the enemy, they will effectually complete the business of twelve sail of the enemy.

  Should the enemy wear together, or bear up and sail large, still the twelve ships, composing in the first position the enemy's rear, are to be the object of attack of the lee line, unless otherwise directed by the commander-in-chief; which is scarcely to be expected, as the entire management of the lee line, after the intention of the commander-in-chief is[38] signified, is intended to be left to the judgment of the admiral commanding that line.

  The remainder of the enemy's fleet, thirty-four sail, are to be left to the management of the commander-in-chief, who will endeavour to take care that the movements of the second in command are as little interrupted as possible.

Nelson & Brontë[39]

A magyar fordítás:

Victory, Cadiznál, 1805. október 9.

  Úgy vélem, majdhogynem lehetetlen csatasorba rendezni egy negyven hajóból álló flottát[40] - változó szelek, borús idõ és olyan körülmények közepette, amikor minden megtörténik, ami csak megtörténhet - olyan idõveszteség nélkül, ami alatt el ne veszne a lehetõség az ellenség döntõ csatára kényszerítésére. Ezért elhatároztam, hogy a flottát a felvonulási rendnek megfelelõen tartom csatarendben (a fõparancsnok[41] és a parancsnokhelyettes[42] kivételével) két, egyenként 16 sorhajóból álló vonalra osztva, az élen a nyolc leggyorsabb két ütegfedélzetesbõl álló elõretolt rajjal, mellyel - amennyiben szükséges - mindig létrehozható lesz egy huszonnégy sorhajóból álló vonal, abból [a vonalból], amelyre a fõparancsnok választása esik.[43]

  A parancsnokhelyettes[44], szándékaim ismeretében, vonala teljes hosszában megtámadja az ellenséget, s egészen addig folytatja a harcot, amíg azok [ti. az ellenség hajói] fogságba esnek vagy elpusztulnak.

Amennyiben az ellenséges flotta a szél felõli oldalon tûnne fel csatasorba [rendezõdve], s olyan helyzetben, hogy a két vonal és az elõretolt raj el tudja érni õket,[45] [formációja] valószínûleg olyannyira szét lesz húzódva, hogy az elõhaduk képtelen lesz segíteni a többieket.

  Ezért valószínûleg jelzem a parancsnokhelyettesnek,[46] hogy az [ellenséges] utóvédtõl számított tizenkettedik hajó környékén törjön át (vagy ahol[47] el tudja érni õket, ha nem jutna ennyire elõre); az én vonalam a centrumuk környékén fog áttörni; élrajunk két, három vagy négy hajóval a centrumuk elõtt metszi [a vonalukat], azért, hogy biztosítsa a hozzáférést a fõparancsnokukhoz, akinek elfogására minden erõfeszítést meg kell tenni.

  A brit flottának, fellépésével, túlerõt kell kialakítania az ellenség fõparancsnoka - aki feltehetõen a centrumban fog elhelyezkedni - elõtti második vagy harmadik hajó környékétõl az utóvédjükig. Feltételezésem szerint az ellenség vonalának húsz hajója marad érintetlen;[48] s némi idõbe telik, mire manõvert tudnak végrehajtani erõik összevonása végett, hogy megtámadják a harcban álló brit hajórajt, vagy mire segítséget nyújthatnak saját hajóiknak; s mindezt teljességgel lehetetlen lesz [véghezvinniük] a harcban álló hajókkal való keveredés nélkül.[49]

  Néhány dolgot a véletlenre kell bíznunk; végül is a tengeri harcban semmi sem biztos. Ágyúgolyó fogja ledönteni az árbocokat és elsodorni a vitorlarudakat nálunk éppúgy, mint az ellenségnél; de én biztos vagyok benne, hogy gyõzünk, mielõtt az ellenség élhajói utóvédjük[50] segítségére siethetnének, és hogy a brit hajóhad java része készen áll majd a húsz sorhajójuk fogadására, vagy üldözésére, ha menekülni próbálnának.[51]

  Ha az ellenség élhada szél ellen fordul, az elfogott hajóknak a brit flotta szél alatti oldalára kell húzódniuk; ha az ellenség széllel fordul, a briteknek kell az ellenség, illetve az elfogott [ellenséges] és a harcképtelen brit hajók közé helyezkedniük; s ha az ellenség közelítene, semmi kétségem az eredményt illetõen.

  A parancsnokhelyettes minden lehetséges dologban irányítja vonala mozdulatait, olyan zárt rendben tartva õket, amennyire az adott körülmények között lehetséges. A kapitányok úgy tekintsenek saját vonalukra, mint gyülekezési pontra. Abban az esetben, ha a jelzõzászlókat nem lehetne jól látni, vagy világosan értelmezni, túl nagy hibát aligha vét az a kapitány, aki hajójával az ellenség hajója mellé helyezkedik.

  A szél felõli oldalról végrehajtandó támadás terve; az ellenség harcrendben, készen a támadás fogadására

  A brit hajóhad oszlopai az ellenség centrumának lõtávolába fognak kerülni. A legvalószínûbb, hogy ekkor kapják majd a jelzést a szél alatti vonalban lévõ hajók, hogy együtt, lassan közelítsenek [az ellenséghez], bontsák ki minden vitorlájukat, még a szárnyvitorlákat[52] is, hogy amilyen hamar csak lehetséges, elérjék az ellenség vonalát és az utóvédjétõl [számított] tizenkettedik hajónál áttörjék azt. Néhány hajó nem tud majd a kívánt helyen áttörni, de azok mindig kéznél lesznek, hogy bajtársaikat segítsék; és ha bármelyikük akár csak egyetlen lövést is lead az ellenség utóvédjére, eredményesen [hozzájárul ahhoz, hogy] az ellenség tizenkét sorhajója teljesítse [az általam neki szánt] szerepét.

  Hacsak a fõparancsnok máshogy nem rendelkezik, a szél alatti vonal támadásának célpontja még akkor is elsõsorban a tizenkét sorhajóból álló ellenséges utóhad legyen, ha az ellenség széllel fordulna, vagy negyedszéllel vitorlázva lassan közeledne; ilyen utasítás azonban aligha várható, mivel a fõparancsnok határozott szándéka szerint a szél alatti vonal teljes vezetése a vonalat parancsnokló admirális ítéletére bízatik.

  Az ellenség flottájának maradék harmincnégy hajójával [szembeni fellépés] a fõparancsnokra marad, aki próbál majd ügyelni, hogy a parancsnokhelyettes hadmozdulatait oly kevéssé zavarja meg, amennyire csak lehetséges.

Nelson & Brontë[53]

  1 Nelson Sir Richard Keats-nek társalgásuk folyamán 1805 szeptemberében. Idézi Nicholas TRACY: Nelson's Battles. The Art of Victory in the Age of Sail. Chatham Publishing, London, 1996. (továbbiakban: TRACY 1996.) 176. o. A szeptember eleji idõpontról tájékoztat: Colin WHITE: Nelson's 1805 Battle Plan. Journal for Maritime Research, May 2002. (a továbbiakban: WHITE 2002.)
http://www.jmr.nmm.ac.uk/server/show/conJmrArticle.32/viewPage/1 (hozzáférés: 2005. október 20.)
 
  2 Az említett forrásközlésre lásd ILLÉS András: Dokumentumok a trafalgari hadjáratból. Hadtörténelmi Közlemények 2005/4. 962-982. o.
 
  3 A vonalharcászat és a csatasorban való harc itt nem kifejtett kialakulására, valamint kudarcának némiképp összetett okaira magyar nyelven jó összefoglaló Jack SWEETMAN: Admirálisok. A történelem legkiválóbb tengernagyai 1585-1945. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1999. (a továbbiakban: SWEETMAN 1999.) 16-26. o., 76-88. o. A téma rövid összefoglalására lásd még John KEEGAN: The Price of Admiralty. The Evolution of Naval Warfare. Wiking Press, New York, 1988. (a továbbiakban: KEEGAN 1988.) 5-8. o., 44-47. o. Részletesebben lásd TRACY 1996. 52-76. o., Brian LAVERY: Nelson's Navy. The Ships, Men and Organisation 1793-1815. Naval Institute Press, Annapolis, 2000. (a továbbikaban: LAVERY 2000.) 16-18., 255-259. o.
 
  4 A csatára részletesen lásd Alfred Thayer MAHAN: The Major Operations of the Navies in the War of American Independence. Sampson Low, Marston & Company Limited, London, 1913. 213-221. o. http://www.gutenberg.org/files/16602/16602-h/16602-h.htm (hozzáférés: 2005. október 15.). Lásd még TRACY 1996. 80-81. o. Magyarul röviden SWEETMAN 1999. 88. o. A vélemények megoszlanak afelõl, hogy Rodney szándékos manõver nyomán vágta-e át a francia vonalat. SWEETMAN 1999. 88. o. szerint Rodney zászlóskapitánya, Sir Charles Douglas bíztatására cselekedett így. John Jervis, St. Vincent grófja véletlennek tulajdonította a megmozdulást, vö. TRACY 1996. 80. o. Lehetséges, hogy Rodney manõvere a skót John Clerk of Eldrin teoretikus munkájának közvetlen eredménye, vö. LAVERY 2000. 255-256. o.
 
  5 A vitorlás hadihajók vonalharcászatában a kezdeményezés azé a hajóhadé volt, amelyik szél felõl közelítette meg ellenfelét, mivel így maga választhatta meg a támadás idejét és helyét. Ez általában az angol félre volt jellemzõ, mint amely a bármi áron kivívandó gyõzelemre törekszik. Azonban a szél alatti oldalon elhelyezkedõ hajóhad, alárendelt pozíciójából adódóan, ha számára kezdtek rosszul alakulni a dolgok, egyszerûen szélbe fordítva hajóit visszavonulhatott. E tényezõ komoly mértékben hozzájárult a vonalharcászat kudarcához, a 18. századi tengeri ütközetek eldöntetlenül végzõdéséhez. Vö. LAVERY 2000. 255. o., KEEGAN 1988. 44. o. Howe metódusa, azzal, hogy a szél alatti oldalra való áttörést és az onnan történõ támadást irányozta elõ, megakadályozta az ellenfél menekülését. Õ maga, késõbbi, 1799-es jelkönyvében ezt az utasítást így fogalmazta meg: "Áttörni az ellenség vonalát mindenhol ahol [az] megvalósítható, s megtámadni a másik [szél alatti] oldalon." Vö. Fighting Instructions, 1530-1816. Szerk. Julian CORBETT. Navy Record Society, h. n., 1905. (a továbbiakban: CORBETT 1905.) 205. o. http://www.gutenberg.org/files/16695/16695-8.txt (hozzáférés: 2005. október 15.).
 
  6 SWEETMAN 1999. 90. o. Viszonylag részletes leírásra lásd TRACY 1996. 87-91. o.
 
  7 TRACY 1996. 175. o.
 
  8 A touloni memorandum teljes szövegére és a két eljárás itt nem tárgyalt részletes leírására lásd CORBETT 1905. 313-315. o., TRACY 1996. 207. o.
 
  9 TRACY 1996. 176. o.
 
10 Keats kapitány visszaemlékezését a Nelsonnal való diskurzusra közli TRACY 1996. 176. o.
 
11 Az angolszász szakirodalom ezzel kapcsolatban gyakran idézi azt a kitételt, mely szerint, amennyiben Trafalgarnál a francia-spanyol flottát valamelyik, a forradalom elõtt tevékenykedõ francia admirális vezeti (pl. Suffren), akkor Nelson hajói, legalábbis oszlopai élhajói, úszó roncsokként érik el az egyesített flotta vonalát.
 
12 TRACY 1996. 177. o.
 
13 Letters and Dispatches of Horatio Nelson. The War Times Journal, (a továbbiakban: LDHN) http://www.wtj.com/arcdocs/f/nel1005a.htm, 2. jz. (hozzáférés: 2005. június 10.)
 
14 Idézi WHITE 2002. http://www.jmr.nmm.ac.uk/server/show/conJmrArticle.32/viewPage/1.
 
15 Marianne CZISNIK: Admiral Nelson's Tactics at the Battle of Trafalgar. History, October 2004. (a továbbiakban: CZISNIK 2004.) 550-551. o. Az eredeti dokumentumra és a javításokra lásd alább az eredeti angol szöveget és magyar nyelvû fordítását, illetve azok jegyzeteit.
 
16 Marianne Czisnik felhívja a figyelmet arra, hogy egyes vélekedések szerint Nelson a szél alatti raj áttörését úgy gondolta el, hogy minden egyes brit hajó az általa megtámadni szándékozott ellenséges hajó tatja mögött vágja át a vonalat, majd a szél alatti oldalról közelharcba bocsátkozva gyõzze le ellenfelét. Ezt erõsíti meg az a mindössze 1990 óta ismert utasítás, melyet Nelson állítólag szándékozott leadni, de erre végül nem került sor, vö. CZISNIK 2004. 553. o. Az utasítás - "Átvágni az ellenség vonalát és megtámadni a másik [szél alatti] oldalon" - erõsen egybecseng Lord Howe 1799-ben kiadott Jelkönyvének már idézett passzusával (l. 5. jegyzet), míg a hajónként történõ áttörés terve emlékeztet Howe eredeti elgondolására a "Dicsõséges Június Elsején" vívott csatában. Czisnik felhívja még a figyelmet arra is, hogy e manõver egyik kulcsa a gyors megközelítés, melyet Nelson a cádizi memorandumban is említ.
 
17 A trafalgari csata leírására magyarul, legújabban lásd KRÁMLI Mihály: A trafalgari csata, 1805. október 21. Hadtörténelmi Közlemények, 2005/4. 911-961. o.
 
18 CZISNIK 2004. 552. o.
 
19 A hadrendet tartalmazó dokumentumot közli TRACY 1996. 177. o.
 
20 Vö. CZISNIK 2004. 555. o. E vélekedést elsõ pillantásra megerõsíteni látszik Nelson két, október 18-án Collingwoodnak írt levele is, azonban ezek inkább a vízkészletek, semmint a sorhajók beérkezése miatt aggódnak, vö. LDHN http://www.wtj.com/archives/nelson/1805_10e.htm. Blackwood, amikor fregattjai leadták a jelet az egyesített flotta kifutásáról szlúpokat küldött Louisért Gibraltárba és a Spartel-fokhoz, de nem sikerült rábukkannia, vö. TRACY 1996. 172. o.
 
21 CZISNIK 2004. 555. o.
 
22 TRACY 1996. 187. o.
 
23 TRACY 1996. 192. o.
 
24 CZISNIK 2005. 553. o., TRACY 1996. 177. o.
 
25 TRACY 1996. 196-197. o., KEEGAN 1988. 79. o.
 
26 TRACY 1996. 199-200. o.
 
27 Michael Lewis brit történészt idézi SWEETMAN 1999. 83. o.
 
28 Összevetve William BEATTY: Authentic Narrative of the Death of Lord Nelson. K. n., London, 1807. (a továbbiakban: BEATTY 1807.) http://www.gutenberg.org/files/-15233/15233-h/15233-h.htm (hozzáférés: 2005. szeptember 13.), ill. TRACY 1996. 208. o. közlésével.
 
29 A kurzívval kiemelt mondatrész John Scott, Nelson titkárának betoldása az eredeti szövegben. Scott elesett a trafalgari csata elsõ fázisában, vö. KEEGAN 1988. 68. o. A gyakran csak "Mr. Scott"-ként emlegetett John Scott nem összetévesztendõ dr. Alexander John Scott hajókáplánnal, kinek neve "Dr. Scott"-ként szokott felbukkani a vonatkozó szakirodalomban, s akit William Beatty szintén Nelson titkáraként említ, vö. BEATTY 1807.
 
30 E ponton Nelson eredetileg azt írta: "in fact command his line and", de aztán lehúzta.
 
31 Itt Nelson eredetileg azt írta: "I shall suppose them forty-six sail in the line of battle", de végül lehúzta.
 
32 Itt eredetileg "your"szerepelt, de Nelson végül lehúzta.
 
33 Itt eredetileg "you" szerepelt, de Nelson végül lehúzta.
 
34 Nelson ezen a ponton hivatkozott eredeti széljegyzete: the Enemy's Fleet is supposed to consist of 46 sail of the line; British Fleet of 40. If either is less, only a proportional number of Enemy's ships are to be cut off; B[ritish] to be 1 superior to the E[nemy] cut off.
 
35 Nelson eredetileg azt írta: "friends", de végül átjavította.
 
36 A dokumentum közlési helyén nem szerepel ábra, nyílván a szöveg elektronikus feldolgozása nyomán. A fenti ábrát TRACY 1996. 210. o. közli a memorandum egy kéziratos másolatának képén. Ugyanott két oldallal korábban (TRACY 1996. 208. o.) az alábbi ábra látható:
 

Hosszú ideig ez volt az egyetlen ismert, saját kezû ábrázolása Nelson haditervének, egészen a közelmúltig. Colin White, a Greenwich-i National Maritime Museum munkatársa és a trafalgari csata bicentenáriumi megemlékezéseinek fõszervezõje, az említett múzeum Journal for Maritime Research címû on-line folyóiratának 2002 májusi számában beszámol egy újonnan felfedezett dokumentumról, mely nagy valószínûséggel Nelson keze nyomát viseli és haditervét ábrázolja. Bõvebben lásd WHITE 2002. http://www.jmr.nmm.ac.uk/server/show/conJmrArticle.32/viewPage/1 - ...viewPage/2.
 
37 Nelson ezen a ponton hivatkozott eredeti széljegyzete: "Vide instructions for Signal, yellow with blue fly, Page 17, Eighth flag, Signal Book, with reference to Appendix." Megjegyzendõ még, hogy a memorandum közölt változatában steering sails ("kormányozó vitorlák") szerepel, azonban a szövegkörnyezet alapján egyértelmûen a studding sails ("szárnyvitorlák") kifejezés a helyes, ahogyan azt BEATTY 1807. is közli. A szárnyvitorla az a vitorlafajta volt, melyet - általában gyenge szélben - akkor feszítettek ki, amikor már minden más vitorla ki volt bontva, de a hajó sebességét még növelni szándékoztak. Julian Corbett úgy véli, hogy a steering sail kifejezés "általános használatban volt Nelson idejében" a szárnyvitorlára, vö. CORBETT 1905. 320. o. 11. jz.
 
38 A dokumentum egyik közlésében (TRACY 1996. 208. o.) kiemelten szerepel, hogy ehelyt Nelson nyelvtani hibát vétett, nem egyeztette az alanyt az állítmánnyal (after the intentions of commander-in-chief is signified). Ez azt feltételezné, hogy a signified szó önmagára, a fõparancsnokra vonatkozik, ráadásul a szórend is helytelen, holott annak eredendõen a fõparancsnok szándékára kellene vonatkoznia. Corbett közlésében az intention kifejezés egyesszámban szerepel, így a mondatrész nyelvtanilag helyes. BEATTY 1807. szerint intentions, azaz többesszám szerepel, de egyeztetve az állítmánnyal, tehát ez a változat is helyes nyelvtanilag (after the intentions of commander-in-chief are signified).
 
39 BEATTY 1807. közlésében még az alábbiak olvashatók:
"By Command of the Vice Admiral.
Jno. Scott"
 
40 Mint azt már a bevezetõben említettük, Nelsonnak ez a saját erõkre vonatkozó adata becslés volt csupán. Érkezésekor, 1805. szeptember 28-án, zászlóshajójával, a Victoryval együtt összesen 29 sorhajó felett rendelkezett, vö. TRACY 1996. 168. o. Október 5-én, Lord Barhamnek az Admiralitás Elsõ Lordjának írt levelében 23 sorhajót említ, vö. WTJ NELSON http://www.wtj.com/archives/nelson/1805_10b.htm. Október 10-én, egy általa írt hadrendben 35 sorhajó számolható össze, vö. TRACY 1996. 177. o. E létszámbeli ingadozások egyik legfõbb oka az, hogy Nelson utasítása nyomán, Thomas Louis ellentengernagy, a parancsnoki lánc harmadik tagja vezetésével, brit sorhajók egy konvoja állandóan úton volt Gibraltárba és Tetuánba, készletek vételezése és esetleges javítások végett. Így adódik, hogy az október 21-i trafalgari csatában angol részrõl összesen 27 sorhajó vett részt.
 
41 Nelson maga.
 
42 Cuthbert Collingwood altengernagy, zászlóshajója ekkor a 100 ágyús Royal Sovereign, vö. TRACY 1996. 179. o.
 
43 Mint már a bevezetõben említettük, Nelsonnak a becsültnél kevesebb sorhajója lévén, le kellett mondania a "a nyolc leggyorsabb két ütegfedélzetesbõl álló elõretolt raj"-ról, így támadását két hajóoszloppal kényszerült végrehajtani.
 
44 Itt eredetileg "ténylegesen vezeti vonalát, és" szerepelt volna.
 
45 Eredetileg Nelson úgy folytatta: "úgy vélem negyvenhat hajó lesz a csatasorban", de ezt végül törölte.
 
46 Eredetileg Nelson azt írta: "Önnek", ami arra utal, hogy a memorandumot elõször csak Collingwoodnak szánta. A végleges változatban a fenti kifejezést végül törölte.
 
47 Eredetileg: "Ön".
 
48 Mind Nicolas, mind Beatty közlésében e mondatrész kurzívval kiemelve szerepel, mint Nelson titkárának utólagos betoldása. Corbett munkájában ilyen kiemelésnek e mondatrészre vonatkozóan nincs nyoma, s ezt alátámasztja a cádizi memorandum British Libraryban õrzött eredetije is, melynek fényképe elérhetõ az interneten is, vö. http://www.bl.uk/onlinegallery/themes/histtexts/nelmemlge.html (hozzáférés: 2005. szeptember 13.). A képen megállapítható, hogy a betoldás Nelson kézírásával történt.
 
49 Nelson a papír felsõ szélére odaírta, majd ehhez titkára hozzátoldott egy, a szövegben jelölt hivatkozást: "az ellenséges flotta feltételezhetõen 46 sorhajóból áll, a brit 40-bõl. Ha egyik is kevesebb, az ellenséges flottának csak ennek megfelelõ arányú száma szakítható el, [tehát] a b[rit hajók] legyenek 1 fölényben az >>elvágott<< e[llenség]hez képest." Vö. WTJ NELSON http://www.wtj.com/arcdocs/f/nel1005b.htm#3). BEATTY 1807. közlésében ez a szakasz az élõszöveg része. A két flotta a fenti, becsült adatnál valójában 13-13 sorhajóval kevesebbet számlált a csatában.
 
50 Eredetileg Nelson azt írta "társaiknak", de végül törölte.
 
51 A menekülõ hajók üldözésére valószínûleg sor került volna ha Nelson nem hal meg, s Collingwood nem rendelkezik másként, vö. Robert SOUTHEY: Nelson életrajza. (Fordította és jegyzetekkel ellátta: Reményi Antal.). A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest, 1902. 398. o. 58. jz. Megjegyzendõ, hogy a közelgõ nagy erejû vihar az üldözést valószínûleg lehetetlenné tette volna.
 
52 A papír felsõ szélén, és Nelson által hivatkozva a szövegben: "Lásd jelzési utasítások, sárga kék jelzés, 17. oldal, nyolcadik zászló, Jelkönyv, hivatkozással a Függelékben."
 
53 A BEATTY 1807. által közölt változatban még az alábbiak olvashatók:
"Az altengernagy utasítása nyomán
Jno. Scott"