Folyóiratunkat a TIT HMHE - Hagyományõrzõ Tagozata üzemelteti.

Hajózástörténeti Közlemények

Kezdõlap Küldetésünk Szerkesztõk Aktuális Archívum Cikk küldése Impresszum

Hanny Ákos:
A magyar honvéd folyami erõk újjászervezése 1920 után

  Az elsõ világháború után a gyõztes hatalmak nemzetközi bizottságot hoztak létre, amelynek többek között az volt a feladata, hogy döntsön a Monarchia folyami hajóállományának sorsáról.[1] A bizottság ülésein Magyarország érdekeit Wulff Olaf Richárd[2] fregattkapitány képviselte.

  Az 1920. június 4-én aláírt békediktátum szerint Magyarország elveszítette egyetlen tengeri kikötõjét, Fiumét, valamint a nagyjából 540 hajóból álló kereskedelmi flottáját.[3]

  A trianoni békeparancs V. Rész 1. Cím 1. fejezete tartalmazta a katonai rendelkezéseket. A 120. Cikk rendelkezett a hadihajózásról: "A jelen szerzõdés életbelépésének idõpontjával az összes osztrák–magyar hadihajót – beleértve a tengeralattjárókat is – a Szövetséges és Társult Fõhatalmak részére végérvényesen kiszolgáltatottnak jelentetnek ki. A dunai flottillákhoz tartozó minden monitort, torpedóhajót és felfegyverzett vízi jármûvet ki kell szolgáltatni a Szövetséges és Társult Fõhatalmaknak.

  Magyarországnak mindamellett jogában áll, hogy a dunai folyamrendõri szolgálat céljaira a jelen szerzõdés 138. cikkében meghatározott Bizottságtól kiválasztandó három felderítõ naszádot tartson. A Szövetséges és Társult Fõhatalmak felemelhetik ezt a számot abban az esetben, ha azt az említett Bizottság helyszíni szemle alapján elégtelennek ítélné..."[4]

  Ez a bizottság – amelyet a 138. cikkben említenek – a Hadihajózási Szövetségközi Ellenõrzõ Bizottság[5] volt, amely valóban kiszállt a helyszínre és megengedte, hogy három helyett négy õrnaszádot kapjon vissza Magyarország.

  Az antant bizottság az Osztrák–Magyar Monarchia volt hajóparkjának szétosztásakor a dunai flottilla egységei közül mind Ausztriának, mind Magyarországnak négy-négy õrnaszádot juttatott. Magyarországé lett a CSUKA[6], a WELS[7], a VIZA[8] és a LACHS[9]. Ausztria kapta a FOGAS, a BARSCH, a COMPÓ és a STÖR hajókat.[10]

  A négy õrnaszád formális átadására 1920. november 30-án került sor. A hajók leromlott, kifosztott állapotban kerültek vissza, jóllehet az elvontatásukkor még üzemképesek voltak.[11] Az õrnaszádok karbahelyezésére és felszerelésére hamarosan elkészítették az elsõ, becslésen alapuló költségvetést. Eszerint a WELS üzembe helyezéséhez 115 864 aranykorona, a VIZA rendbehozatalához 148 172, a LACHS-hoz 123 532, a CSUKA-hoz 81 120 aranykorona kellett volna, ami azonban nem volt meg.[12]

  Meg kell még jegyezni, hogy ezeken kívül Magyarország visszakapott – igaz, leszerelve – két monitort, a SZAMOS-t és a LEITHA-t, 1921-ben. Mindkettõt a késõbbiekben elevátorrá alakították át.[13]

  Mivel a békeszerzõdés a magyar folyami hadihajózást nem engedélyezte, a négy õrnaszádot kizárólag folyamrendészeti feladatok ellátására adták vissza. A hadihajózás megtartására, burkolt tovább élésére az egyetlen lehetõség a folyamrendészeti-igazgatási feladatok elvállalása volt. A gyakorlatban ez már akkor megkezdõdött, amikor 1919 után a budapesti és a vidéki révkapitányságokat haditengerészekkel töltötték fel. Wulff 1920 júliusáig állt a budapesti révkapitányság élén.[14]

  Wulff Olaf 1920. október 4-én egy memorandumot terjesztett elõ a Nemzeti Hadsereg vezérkari fõnökéhez, amelyben felvázolta azokat a szempontokat, amelyek miatt helyesnek tartaná, ha folyamrendészetté alakítanák át a hadihajózást. A vezérkar elfogadta a javaslatot, és a minisztertanács elé terjesztette – 1921. január 3-án –, amelyen elhatározták a folyamõrség felállítását.[15]

  A vezérkar helyénvalónak találta azt a Wulff-féle megoldást, hogy a hadihajózásból legyen folyamrendészet, ami tehát nem honvédelmi tárca alatt volt, de a minisztertanácsi felterjesztéshez hozzáfûzte: "...Okvetlenül biztosítani kell továbbá katonai szempontból a honvédelmi miniszter rendelkezési jogát is. Ezen célból a Honvédelmi Minisztériumban a hadihajóosztály továbbra is fenntartandó, amely osztály feladata volna a folyamõrség fejével egyetértésben a folyamõrségben a honvédelem érdekeinek biztosítása és az entente-val való érintkezés... Szükséges tehát annak (a hadihajózásnak) átszervezése oly módon, hogy a hadihajózás értékes tisztikara, valamint legénysége és anyaga a nemzeti hadsereg számára el ne vesszen, azaz hadmûveleti szempontból tekintve leplezetten a jövõben is a hadsereg kiegészítõ részét képezze..."[16]

  Minderre – hogy a folyamõrség a belügyminisztérium alá legyen beosztva, nem pedig a honvédséghez – azért volt szükség, mert a békediktátum kemény intézkedéseket rendelt Magyarország számára, elsõsorban a hadseregének létszámára való tekintetben.[17] A folyamõrség létszámát 5000 fõre tervezték, a békeszerzõdés azonban csak 1620 fõnyi fegyveres létszámot – ebbõl 96 tisztet – és 1800 fõnyi fegyver nélküli alkalmazottat engedélyezett.[18] A költségvetésben évekig csak 1947 fõ volt a folyamõrségnél rendszeresítve, s e csekély állományból kellett 651 fõt igénybe venni, egy rádióiskola (híradószázad) és egy utászzászlóalj kiállítására, a folyamõrség egyenruhájába bújtatva. Az utászok és a híradók természetesen csak papíron tartoztak a folyamõrséghez, a valóságban tiszta honvéd alakulatok voltak, tehát még annyi közük sem volt a Belügyminisztériumhoz, mint a folyamõrségnél a folyamrendészetet ténylegesen ellátó révhatóságoknak.[19]

  Felvetõdött a kérdés már akkoriban is, hogy valóban szükség van-e a folyamõrségre, és nem csak a haditengerész államfõ kedvéért hozzák-e létre. Errõl azonban szó sincsen, szükségességét a folyamõrség felügyelõje is röviden, a cél ismertetésével a következõképpen indokolta: "A folyam-hadihajózás célja a folyamok uralása, szabatosabban kifejtve, saját csapataink és úszóegységeink szabad mozgásának biztosítása a folyamon, a folyam mentén és a folyamon át, és ugyanannak meggátlása az ellenség részérõl. Ezt a célt csak egy abszolút fölényben levõ hajórajjal tudjuk elérni és akkor is csak addig, amíg mindkét part saját csapataink birtokában van."[20]

  Wulff Olaf is hasonlóképpen vélekedett: "Oly ország, melyet hatalmas folyók határolnak és szelnek át, úgy támadásban, mint védelemben, rászorul a folyamerõkre, ha csak nem akarja tüzérségének egy részét lekötni kizárólag azon célból, hogy a saját folyamán való átkelést... biztosítsa... Különösen áll ez a tétel olyan országban, ahol a közlekedés a folyókon át nincs elegendõ számú híd által biztosítva... és ahol a folyók mentén nem állnak rendelkezésre kiépített országutak, amelyeken megfelelõ gyorsasággal lehetne automobil ütegeket veszélyeztetett helyekre (átkelés vagy ellenséges folyamerõk betörése) eltolni. Véleményem szerint (ha ez a vallomás egy volt tengerésznek még oly nehezére esik is), le kell mondanunk nagy típusú páncélozott monitorok építésérõl, hanem a fõ gondot elsõsorban fegyvertüzelés ellen védett, gyors és lehetõleg hangtalan járatú, legmodernebb repülõelhárító üteggel, gépfegyverrel és gyújtó lõszerrel felszerelt ágyúnaszádok, másodsorban pedig a folyamakna és összekötõ szolgálat kiépítésére kell fordítanunk..."[21]

  Az 1921. március 1-tõl felállított folyamõrséget, mint új folyamrendészeti hatóságot és szervezetet az 1922: XIV. törvénycikk "Folyamõrség és ellenõrzés" címmel iktatta be az állam igazgatási szervezetébe. A törvény leszögezte, hogy a folyamõrség minden tekintetben a belügyminiszternek volt alárendelve. A korábban már említett létszám mellett arról is rendelkezett, hogy 8 darab õrnaszádot lehet fenntartani folyamrendészeti célra.[22] A törvény továbbá engedélyezett még 2 darab 20–30 tonna és 10 darab 12–20 tonna vízkiszorítású, géppuskával felszerelt motorcsónakot is.[23]

  Azonban a folyamõrség csak folyamrendészeti és igazgatósági–hatósági ügyekben volt a belügyminiszternek alárendelve, minden más tekintetben végsõ soron a honvédelmi miniszter alá tartozott.[24]

  A pénzügyi nehézségek miatt a folyamõrség részére engedélyezett hajópark nem volt rendesen kiépíthetõ. Az õrnaszádok közül – amiket a békeszerzõdés Magyarországnak juttatott – csak három volt használható, de azok is teljesen leromlott állapotban voltak.[25]

  A trianoni békeszerzõdés értelmében Magyarországon a Szövetséges Katonai Ellenõrzõ Bizottság mûködött, amely ellenõrizte, hogy nem szegi-e meg az ország a békeszerzõdésnek a katonai létszámra, a fegyverzetre, a hadianyagra vonatkozó korlátozásait. A bizottság tagjai a gyõztes hatalmak tisztjeibõl kerültek ki, s az ellenõrzést végzõ személyek idõnként változtak, emiatt az ellenõrzés idõnként szigorúbb, máskor enyhébb volt.

  A Dunát olasz és francia hadihajók ellenõrizték, nem csak a magyarországi szakaszát, de az osztrákot is. Habár a kisantant országai is kaptak osztrák és magyar hadihajókat a békeszerzõdés értelmében, a nagyhatalmak az õ hadihajózásukat is korlátok közé szorították, így 1920 és 1925 között csak brit, olasz és francia hadihajók járõrözése volt engedélyezve a két legyõzött ország Duna-szakaszán.[26]

  Az Szövetségközi Katonai Ellenõrzõ Bizottság 1921-ben kezdte meg mûködését, és 1927. március 31-ig tartózkodott Magyarországon.[27] A Bizottság kivonulását a kisantant államai mindenképpen szerették volna megakadályozni, még azzal is megvádolták Magyarországot, hogy nyíltan fegyverkezik, mivel tiltott eszközt, tengeralattjárót tartanak rendszerben. Ez a tengeralattjáró az elsõ világháborúban, az oroszoktól zsákmányolt UB–3 volt, amit azonban a magyarok természetesen nem használtak hadi célokra – a Dunán nem is lehetett volna ilyen eszközt használatba venni. A torpedókilövésnél használt levegõsûrítõ miatt maradt meg az UB–3, s ezt is békés célokra, a szegecseket beverõ légkalapácsok üzeméhez használták. A magyarok aztán – hogy a vádaskodásokat megelõzzék – végül szétbontották 1927-ben a tengeralattjárót.[28]

A hajópark alakulása

  Mint arról már korábban volt szó, 1922 végéig csak a SZEGED õrnaszádot sikerült helyreállítani. Másodikként a VIZA állt szolgálatba, amely a KECSKEMÉT nevet kapta aztán. Próbamenetét 1923. március 28-án tartotta, teljesen felszerelve.[29] Az 1927-es nyári gyakorló hajórajnál már ott volt a SIÓFOK (a korábbi CSUKA) is, majd 1928-ban már a DEBRECEN õrnaszád (régi nevén LACHS) is szolgálatra készen állt.[30]

  Magyarország, hogy tovább növelje az õrnaszádállományát, 1927-ben tárgyalásokat kezdett Ausztriával. Az osztrákoknak nem volt szüksége a békeszerzõdésben nekik juttatott hajókra, mivel azok az õ országukhoz tartozó Duna-szakaszhoz nem voltak megfelelõek. Ausztria kicsi és gyors egységeket kívánt szolgálatba állítani a sebes folyású folyón. 1927. október 6-án született meg az egyezség. A magyar kormány a COMPÓ[31] és a STÖR[32] õrnaszádokért összesen 80 000 schillinget, a FOGAS-ért[33] 25 000 schillinget fizetett. Az osztrákoknak ítélt negyedik hajót, a BARSCH-ot[34] cserével és némi ráfizetéssel szerezte meg Magyarország; a BARSCH-ért cserébe a SIÓFOK-ot adták, valamint további 228 814 schillinget.[35]

  Szükség is volt a folyami erõk bõvítésére, mert a környezõ országok mind erõs flottillával rendelkeztek, ráadásul ellenséges viszonyban is álltak Magyarországgal. Jugoszláviának négy, Romániának pedig három monitort juttattak a Monarchia felosztott flottájából. Csehszlovákia pedig ekkor kezdte el kiépíteni hadiflottáját, melynek legnagyobb egysége, a PRESIDENT MASARYK lényegesen nagyobb ágyúnaszád volt, mint a magyar hajók bármelyike.[36]

  A következõ program az õrnaszádok korszerûsítése volt – elsõsorban a hajók dízelesítése –, amely azonban a pénzügyi nehézségek miatt nem ment zökkenõmentesen. Az egyetlen õrnaszád, amelynek átépítését és dízelesítését befejezték, a SOPRON volt.[37] A második korszerûsítésre váró hajó a GÖDÖLLÕ volt, azonban különbözõ okokból – fõleg a kevés pénz miatt – nagyon vontatottan haladt az átépítése, és csak 1944 õszére került vízre bocsátható állapotba.[38]

  A folyamõrség már az antant katonai ellenõrzése idején lépéseket tett új hajók építésére. Wullf Olaf kifejtette, hogy szüksége van a folyamõrségnek arra a fegyverre, amely az egyik legnagyobb kárt okozta a Nagy Háborúban, az aknára. "... az akna a gyöngébb fél fegyvere lévén, ezt a fegyvert a hajóraj kiépítéséig is okvetlen fejlesztenünk kell, hogy az erõsebb szomszédok ellen sikerrel védekezhessünk..."[39]

  Az aknatelepítéshez hajókra volt szükség, azonban a folyamõrségnek nem állt rendelkezésére ilyen víziegység. Ezért 1926 tavaszán a Belügyminisztérium, Wulff ösztönzésére beadvánnyal fordult a Honvéd Vezérkar fõnökéhez – aki a rejtés miatt a HM VI. csoportfõnöke elnevezést viselte – , és kérte, engedélyezze egy bójahajó építését. Az építendõ hajó hivatalos indoklás szerint a kisvízkitûzéshez kellett, de a bójázáshoz hasonló berendezés kell, mint az aknatelepítéshez, a megépítendõ hajó tehát a valóságban nem lenne más, mint egy aknarakó-aknaszedõ hajó. A békeszerzõdés katonai rendelkezései az aknahajó építését és tartását nem tették lehetõvé, ezért kellett ehhez a megoldáshoz folyamodni.[40]

  Az aknatelepítést már korábban is gyakorolták a BADACSONY[41] lapátkerekes vontatógõzössel, ez azonban nem volt a legtökéletesebb megoldás. Ezért aztán a vezérkar hozzájárult a tervhez, mondván: "... várható ellenfeleink folyamharci egységeinek vizeinkre való gyors betörését csakis az aknák gyors lerakása által tudjuk a leghatásosabban megakadályozni. Ezért egy aknarakó hajó építését szükségesnek tartjuk. Ezen hajó különben békében a kisvízi út kitûzési osztag kiképzését is nagyon elõmozdítaná..."[42] Az új hajót a Ganz-Danubius hajógyárban építették, és MAROS[43] néven sorolták be a flottillába. Ez a hazai építésû hajó volt a Duna elsõ aknarakója, ilyen ugyanis korábban a Monarchia folyami egységei között sem szerepelt.[44]

  A folyamõrség flottillájának továbbá szüksége volt szállító és kiszolgáló hajókra is. Ennek érdekében készült el a CSOBÁNC[45] anyaghajó, szintén a Ganz-Danubius hajógyárban.[46]

  Vásárlás útján is bõvült a folyamõrség hajóállománya. 1928-ban került megvételre a német LISELOTTE nevû csavargõzös, amely eredetileg a német haditengerészet részére partközeli aknák felkutatására épült. A hajót Bornemissza Félix parancsnoksága alatt hozták át a tengerrõl Budapestre[47], majd a KÕRÖS[48] nevet kapta a késõbbiekben. A hajó azonban nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket, merülése a Dunán aknatelepítésre alkalmatlanná tette, valamint nehezen lehetett kormányozni. A késõbbiekben mint iskolahajó, vonathajó vagy parancsnoki hajó szolgált.[49]

  A húszas évek vége felé került vissza a folyamõrséghez a BAJA aknarakó, amely a háború után 1926-ig rejtési célból a Földmûvelésügyi Minisztérium Vízrajzi Osztályánál szolgált. Miután a folyamõrség visszavette, átkeresztelték HEGYALJÁ-ra[50], és csak a háborúban állították be ismét aknaszedésre.[51]

  Továbbá a folyamõrséghez került a MECSEK[52] csavaros motoros vontató, amelyet valószínûleg Odesszában zsákmányolt a Dunaflottilla. Ugyanilyen úton került Magyarországra a HONVÉD, a HUSZÁR és a TÜZÉR[53] páncélmotorcsónak is.[54]

  A Magyar Királyi Folyamõrség 1930 után hét õrnaszáddal rendelkezett, de ebbõl a 60 t-s GÖDÖLLÕ és a 133 t-s BAJA felfegyverzésére már nem jutott pénz, ezért leszerelve tárolták õket. Harcképes õrnaszád csak öt volt, ebbõl négyet fegyvereztek fel a 8 cm-es (7,65 cm-es) L/30 tábori ágyúval, név szerint: a DEBRECEN, a KECSKEMÉT, a SOPRON és a SZEGED õrnaszádokat.[55] Továbbá a GYÕR volt még a folyamõrség kötelékében 1930-ban.

  A további hajóállomány a következõképpen alakult:

  Aknahajók: MAROS és KÕRÖS. Vontatók: BADACSONY, HEGYALJA, MECSEK. Vonathajó: CSOBÁNC. Mûhelyhajó: VULKÁN. Fürdõhajó: "E". Páncélos motorcsónakok: HONVÉD, HUSZÁR, TÜZÉR. Továbbá 8 darab nagyméretû motorcsónak, 13 darab kisebb motorcsónak, 5 darab egyéb kishajó és jacht, 5 darab vitorlás, 4 darab tanyahajó, 4 darab ponton, 9 darab uszály és 2 darab gõzbárka. Összesen tehát 68 darab úszóegységgel rendelkezett a folyamõrség.[56]

  1932-ben a folyamõrségnél jelentõs fejlesztésekre került sor. 1932 és 1934 között kicserélték az õrnaszádok fõ lövegeit, valamint tervek voltak a hajóállomány további bõvítésére. A szakemberek különbözõ változatokat dolgoztak ki a folyamõrségnek. Az 1932. október 20-i dátummal elkészült tervezet fontosnak tartotta, hogy a folyamõrségnek legyenek monitorai, valamint további gyors õrnaszádjai. Ezeken kívül páncélmotorcsónakok építését is javasoltnak tartották, amelyek a nagyobb egységek elõtt járva fõleg felderítésre lennének alkalmasak, valamint a partváltások biztosítására. A késõbbiekben a páncélmotorcsónakokat sikerült is megépíteni.[57]

  A tervezett fejlesztéseknek 1940-ig azonban csak mintegy 22 százaléka valósult meg. Ennek legfõbb oka az ország pénzügyi helyzete volt, valamint az, hogy a honvédségnél a fejlesztések elsõsorban a légierõt és a harckocsizókat érintették.[58]

  A hajóállomány változásának következménye volt a folyamõrség szervezeti tagozódásában 1932-ben végrehajtott módosítás, amely 1938-ig volt érvényben. Eszerint kialakították a Csajkás-ezredet, amely az ezredtörzsbõl és az õrnaszádosztályból állt. Ide tartozott még a TÜZÉR, a CSOBÁNC és a MECSEK. A Kiképzõ zászlóaljat megszüntették. A Mûszaki zászlóalj átalakult Folyambiztosító zászlóaljjá, amelyben helyet kapott az aknászszázad, egy önálló lövészszakasz és a híradószázad. A Mûszaki üzem, Mûszaki raktár, Anyagraktár helyére a Szertár lépett, állományában egy legénységi századdal, hozzá tartozott a kikötõ, sólyatér, mûszaki hivatal, mûszaki üzemek és raktárak. Elhelyezésük a gróf Csáky-laktanyában volt. Szervezetileg önálló lett, illetve közvetlenül a folyamõrség parancsnoksága alá tartozott a Térképészeti Hivatal, Könyvtár és házinyomda, a Hajóépítési Ellenõrzõ Bizottság, a Zenekar és a Gazdasági Hivatal. A rendészzászlóalj (a húszas években század) 1938-ban beleolvadt a folyamõrségbe. Feladatkörét 1939-tõl a magyar királyi rendõrség vette át (részben a határvadászok).[59]

  A folyamõrség utolsó belügyminisztériumi évének békehadrendje (1938) a következõ volt: folyamerõ-parancsnokság, csajkásezred-parancsnokság, õrnaszádosztály (3 õrnaszád, 1 páncélos motorcsónak), folyambiztosító zászlóalj 1. osztálya Budapesten, 2. osztálya Komáromban és 3. osztálya Szegeden; folyamõr-megfigyelõ és kisvízkitûzõ osztály. A felriasztási vagy mozgósítási hadrend, amelyben a csajkásezred elnevezés õrnaszád-ezredre változott, a következõ: folyamerõ-parancsnokság, õrnaszádezred-parancsnokság, I. õrnaszádosztály (2 õrnaszád, TÜZÉR), II. õrnaszádosztály (2 õrnaszád). A mozgósítás lefújása után, 1938 végén az õrnaszádezred csajkásezreddé, azon belül egyetlen, számozás nélküli õrnaszádosztállyá alakult.[60]

Kezdõlap Küldetésünk Szerkesztõk Aktuális Archívum Cikk küldése Impresszum

A szerkesztõk
Hajózástörténeti Közlemények
cskegyesulet[at]gmail.com

© Minden jog fenntartva 2005-2014, TIT HMHE - Hagyományõrzõ Tagozat