Folyóiratunkat a TIT HMHE - Hagyományőrző Tagozata üzemelteti.

Hajózástörténeti Közlemények

Kezdőlap     Küldetésünk     Szerkesztők     Aktuális     Archívum     Cikk küldése     Impresszum

   

Csonkaréti Károly:
A Monarchia tengerészeti repülése 1917-ben

 

  Az 1917. esztendőben a tengerészrepülők közül először a trieszti támaszpontról emelkedett a magasba repülőgép, mégpedig az A 12 jelű, rettenthetetlen pilótájával Banfield sorhajóhad-naggyal, hogy felderítse az Isonzó vonalát. Közben nagy légi csatát vívott a kor egyik kiváló olasz vadászpilótájával, Francesco Baraccával 3500 méter magasan a Doberdó-fennsíkja fölött. Bár mindketten több találatot kaptak, szerencsésen hazaérkeztek, csak Banfieldnek sebesült meg a könyöke.

  A zord téli időjárás miatt januárban Triesztből csupán kétszer s Pólából csak egyszer szálltak fel gépek; kétszer kötelékben repülve bombáztak olasz városi célpontokat - gyárakat, repülőtereket -, egyszer ellenséges légitámadás elhárítására startoltak. Egy gép elveszett, személyzete (Babics fregatthadnagy és Gönczy egyéves önkéntes) fogságba esett.

  Az időjárás s vele a repülési viszonyok javulásával februárban megélénkült a légtér forgalma. Triesztből négyszer, Pólából ötször, Fiuméből háromszor indultak gépe bevetésre. Említésre érdemes, hogy az egyik saját gépünk, az L 124-es, tévedésből a 73. Számú saját torpedónaszádunkat bombázta, szerencsére eredménytelenül. A február 11-ei, Póla elleni ellenséges légitámadás visszaverésére felszálló A 15 az egyik gépet lelőtte, majd a másik kettőt vette üldözőbe, de végül nyomtalanul eltűnt, valószínűleg az olaszok lelőtték, pilótája, Soupper fregatthadnagy elesett. A déli támaszpontokról, Kumborból háromszor emelkedtek a magasba a gépek s Barit és Brindisit bombázták, megvívva légiharcaikat; Durazzóból ugyancsak háromszor repültek támadásra és felderítésre a gépek. A február 10-ei bevetésnél három gép támadott meg két őrhajót, amelyek keményen védekeztek és eltalálták az L 133-at, amely kénytelen volt a tengerre ereszkedni, alig 500 méterre az egyik brit őrhajótól. A viharos tenger egyik hulláma szétzúzta a gép orrát, amely fejre állt. Az őrhajó teljes gőzzel igyekezett a süllyedő gép felé s közben vadul lőtte. Az L 130 és az L 131 többszöri kísérletezés után végre le tudott szállni a háborgó tengerre az L 133 mellé. Az L 131 felvette Mossig tengerészkadétot, s hogy ismét felszállhasson, kidobta a géppuskáját és felszállt. Miközben a másik gép, az L 130 még a szerencsétlenül járt L 133-as másik pilótájának megmentésén fáradozott, egyszercsak öt ellenséges romboló jelent meg a közelben s a parti tüzérség is lőni kezdte a repülőket Sasenóról és a Linguetta-fokról. Addigra sikerült az L 130-nak fedélzetére vennie Seger egyéves önkéntest s megkísérelte a felszállást. Egy hullám azonban lecsapta a jobb szárnyat, a gép tőbbé nem mozdult. Schiavon sorhajóhadnagy, Metzner repülőmester és Seger olasz fogságba került, az egyik romboló vette fel őket.

  Márciusban az időjárás ismét rosszabbra fordult, kevesebbszer indultak a gépek bevetésre, mint februárban. Az igazán nagy küzdelmek áprilisban kezdődtek. Triesztből, elsősorban a front fölé vagy annak közelébe tizenkétszer, Pólából négyszer, Parenzóból egyszer szálltak föl a gépek, 18-20 egységből álló kötelékben.

  Április 17-én azzal a paranccsal indult Pólából a K 192 (gróf Széchenyi Mihály és Plachner János tengerészkadettek) hogy felderítést végezzenek az olasz parton a Piavétól a Pó torkolatig. Velence előtt három olasz gép támadta a K 192-est, átlőtték a benzintankját s kénytelen volt leszállni a vízre. A háborgó tengeren azonban a gép átfordult és fejre állt. Egy olasz gép melléje szállt, hogy a pilótákat megmentse, ám a hullámverésben az olasz gép is megsérült s most egymás mellett úszkáltak a vízben az olaszok és a magyarok. Hamarosan újabb olasz gép ereszkedett, ez sikerrel landolt s felvette az olasz és magyar pilótákat. Felszállni azonban az olasz sem tudott motorhavariája miatt, ezért jelzőpisztolyából fényjeleket adott, amit viszont a K 192-est kereső 75 T cs. és kir. torpedónaszád vett észre és oda érve fedélzetére vette Széchenyit és Plachnert, valamint foglyul ejtette a három olasz tisztet és egy altisztet. A K 192 keresésére indított K 188-as viszont eltűnt...

  1917 májusában a trieszti repülőállomásról csaknem naponta szálltak föl gépek, rendszerint nagyobb köteléket alkotva, hogy bombázzák a frontvonalat, valamint a parti hadifontosságú célokat. Előfordult, mint például május 24-én, 25-én, 26-án a reggeli bevetésről visszatért pilóták közül többen délután is felszálltak s kemény légi csatákat vívtak a sajátpartokra törő olasz és francia repülőkkel (Kolos Kálmán tengerészzászlós, Sabratzky Kurt fregatthadnagy, Banfield sorhajóhadnagy és még sokan mások is).

  Az olaszokat a francia és brit haditengerészet is támogatta. Május 24-én öt gép indult táma-dásra az ellen a két brit monitor ellen, amelyek a tenger felől avatkoztak bele hajólövegjeikkel a 10. Isonzó csatába. Közülük az A 24-el Banfieldnek még Muggiánál le kellett szállnia, de átült egy másikra, az A 11-re és a többiek után sietett. A repülők összesen 38 bombát dobtak az EARL OF PETERSBOROUGH és a SIR THOMAS PICTON nevű brit monitorokra s géppuskatűzzel árasztották el fedélzetüket. A támadás olyan jól sikerült, hogy a monitorok felhagytak a tüzeléssel és visszavonultak sérüléseik kijavítására. Közben légiharc bontakozott ki, s az L 137-est leszállásra kényszerítették, személyzete fogságba esett. A délután ismét felszálló Banfield egy francia vadászgéppel keveredett légiharcba, de mindkettőjüknek elfogyott a lőszere s szétválva, hazatértek.


 
A Hanza-Brandenburg-típusú A 24 repülőgép a hangár előtt.

  1917-ben az Adrián a legjelentősebb harci esemény az otrantói tengeri csata volt, amelyben Horthy sorhajókapitány, kötelékparancsnok három gyorscirkálójával és két rombolójával széttépte az otrantói tengerzárat s áttörte a nála sokkal erősebb egyesült brit-olasz-francia hajók vonalát. A győzelemhez a tengerészrepülők is derekasan hozzájárultak, bár erről általában kevés szó esik. A csata napján, május 15-én két repülő startolt Durazzóból, úgymint a K 177 (Konyevics és Kolhauser sorhajóhadnagy, Adametz fregatthadnagy) és a K 179 (Klimburg fregatthadnagy, Schramek tengerészzászlós) és felderítették a Brindisiből kifutó ellenséget. Később beavatkoztak gépfegyvereikkel abba a tűzpárbajra, amelyet a CSEPEL és a BALATON romboló vívott a brit DARTMOUTH cirkálóval és csoportjával. Amikor megpillantották a sebesen közeledő MIRABELLO-csoportot, azonnal a saját gyorscirkálók-hoz repültek és értesítették erről a NOVARÁ-t. Ezután légi csatát vívtak két ellenséges repülőgéppel s az egyiket leszállásra kényszerítették. Ezután, üzemanyaguk fogytán, több találattal a gépek testében, visszatértek támaszpontjukra.

  A Kumborból felszálló K 153 (Zelezny fregatthadnagy, Lerch fregatthadnagy) és K 154 (Poljanec sorhajóhadnagy, Prauer egyéves önkéntes) a Rodoni-foknál figyelték az ellenséget és jelentették észrevételeiket a NOVARÁ-nak, majd segítették rádión a CSEPEL-csoport tűzvezetését. Később visszatértek Durazzóba, ahol üzemanyagot és bombát vételeztek, majd megtámadták a MARSALA cirkálót, amelyen érzékeny károkat okoztak.

  A K 205 (Brooser sorhajóhadnagy, Rehmann fregatthadnagy) és a K 206 (Haschke repülőmester, Czencz sorhajóhadnagy) az egyik brit cirkálót támadták s bombáztak egy tengeralattjárót, amely idejében lemerült. A K 195 (erre szállt át Lerc, Lenti tengerészzászlós) és a K 152 (Kaltschmid tengerészzászlós, Engel zászlós) észlelték először a SANKT GEORG csoport kifutását és jelentették a nehéz helyzetben küzdő Horthy sorhajókapitánynak, valamint a NOVARA-csoport helyzetéről egy dobozba tett jelentést dobott le Lerch és Lenti (K 195) 5 méteres magasságból a teljes gőzzel száguldó SANKT GEORG fedélzetére. A jelentés célba ért, pedig erős szél fújt!


 
A K 197 csónakrepülőgép.

  A cirkálóflottilla parancsnoka, Hanza Sándor ellentengernagy jelentésében igen nagyra értékelte a repülők tevékenységét, rádiós tűzvezetésüket és hősi helytállásukat az ellenség tüzében és a feltámadt bórában, kiemelve, hogy egyesek közülük tíz órán át voltak a levegőben...

  Tengerészrepülőink roppant igénybevétele és hősi helytállása a napról napra megismétlődő küzdelemben csak akkor tudatosodhat az utókor olvasójában, ha rövid betekintést nyerhet a háború hétköznapjaiba. Ennek bemutatására most egy testvérpár néhány hónapját elevenítjük fel.

  Okrógi Zhuber Erik 1896-ban született s 1915. december 1-jén avatták tengerészkadettá. Két évvel fiatalabb öccse, Ferdinánd 1916. augusztus 1-jétől viselte ezt a rendfokozatot. Mindketten a tengerészeti repüléshez jelentkeztek, mert a korszerűség, a haladás vonzotta őket. A hajókon kötelezően letöltött idő, majd a repülős kiképzés után együtt helyezték át őket a trieszti repülőállomásra. Először, 1917 márciusában az idősebb, Erik szállt föl a K 217-esen egy Arady nevű tábori pilótával s Grado kikötőjét bombázták tíz másik géppel együtt. Második bevetésére április 3-án indult a K 212 fedélzetén, másnap, kötelékben ugyancsak Gradót és a gorgói repülőteret bombázták s eltaláltak két hangárt 8 bombával. A heves elhárítótűz azonban nem tett kárt bennük. Délután Okrógi Zhuber Ferdinánd, az ifjabbik indult első bevetésre az A 25-ös gépen, kísérve az A 11-en repülő híres Banfield sorhajóhad-nagyot s ott, ahol a bátyja bombázott, légi csatát vívott több olasz géppel. Április 29-én Okrógi Zhuber Erik szállt kötelékben Villa Vincentina fölé, ahol a gépek összesen 90 bombát dobtak az ottani katonai táborra. A következő napon ugyanott a vasútvonalat bombázták.


 
A Hanza-Brandenburg-típusú A 11 repülőgép a hangár előtt.

  Május 2-án ismét Villa Vicentinát bombázták kötelékben. Okrógi Zhuber Erik társa, megfigyelője Schramm egyéves önkéntes volt a K 194-es gépen. Másnap fordult elő először, hogy a testvérpár ugyanabban a kötelékben szállt fel. Sagredo katonai táborát kellett bombázniuk. Erik ezúttal is Schrammal repült, Ferdinánd egy hadseregbeli ezredest vitt magával megfigyelőül a K 212-es gépen. Május 10-én Okrógi Zhuber Erik Schrammal a K 194 géppel kötelékben ismét egy katonai tábort bombáztak és géppuskáztak. Két nappal később, május 12-én egy kötelékben repült a testvérpár. Az idősebb Schrammal a K 194-esen, öccse egyedül az A 25-ösön. Megint katonai tábor volt a célpont Palazzattóban. A következő napon Beligna, Aquilea, valamint a Sdobba-ütegek volt a célpont. Május 14-én ismét együtt startoltak a testvérek. Erik a K 194-en Schrammal, Ferdinánd a K 212-esen Kolossal együtt. A célpont S. Canziano és a félelmetes Sdobba-üteg volt. Ugyanezen a napon az öccs a K 212-esen Kolossal ismét felszállt s a K 221-est vezető Banfielddal újból elrepültek a front fölé, hogy felderítsék, mekkora kárt okoztak a Sdobba-ütegben.

  Amint látjuk, ha az időjárás és gépek műszaki állapota megengedte, repülőink fáradtságot nem ismerve, állandó harckészültségben várták a startparancsot, hogy naponta akár többször is megküzdjenek az egyre nagyobb erőfölényt mutató ellenséggel. Hogy az egyes vállalkozá-sokról visszatérve, a néhány órás harci szünetben miről beszélgettek, azt nem tudjuk, a hivata-los iratok erről hallgatnak. A testvérek, élményeiken kívül bizonyára az otthonról is váltottak néhány szót s amikor beugráltak gépeikbe, valószínűleg egymásba kapcsolódott a tekintetük s pillantásaik szerencsés visszatérést üzentek, mielőtt szemükre húzták a motorosszemüveget.

  Május 16-án csak a báty szállt fel, de 17-én ismét egyazon kötelékben bombázták Valentino raktárait és katonai táborát, valamint a Bosco-csatornát.

  Május 18-án Okrógi Zhuber Ferdinánd, az öccs, felderítő úton volt az A 25-el Capodistria-Umago fölött, ahonnan visszatérőben Morosini szigetnél szétlőtt egy megfigyelő léggömböt, amelytől tüzet fogott a gépe s lángolva lezuhant. A hősi halált halt tengerészkadett még nem volt 19 éves.

  Bátyját néhány hét szabadságra küldték, majd visszatérve áthelyezték a pólai repülőtérre. Innen június 6-án indult először bevetésre Schrammal az L 124-es gépen. Aknamező után kutattak. Aztán Rovignó közelében motorhiba miatt lezuhanva életüket vesztették.

  Emlékezik-e még valaki e hős fivérekre, akik önfeláldozó vitézségükkel példát adtak haza-szeretetből és kötelességteljesítésből?

  De folytassuk az év hadi krónikáját.

  A nyári hónapok folyamán a szemben álló felek mindent elkövettek a légtér feletti uralom megtartásáért. Egymást érték a kölcsönös bombázások, légicsaták. A legtöbbször Triesztből startoltak a gépek, de Pólából és Parenzóból is sokszor indultak bevetésre, ami természetes, mert a Monarchia hadműveleteinek súlypontja ekkor már az olasz frontra helyeződött át s itt volt a legnagyobb szükség a légi támogatásra, amihez kézenfekvő volt a közeli haditengerészeti repülőbázisok igénybevétele. Július 10-én például Triesztből öt gép indult Monfalcone bombázására, ugyanekkor három olasz gép támadott Isonzónál. Három saját gépünk szállt szembe velük s közülük ketten együttes rajtaütéssel lelőtték az egyiket. Mire azonban a cs. és kir. torpedónaszád a helyszínre érkezett, hogy foglyul ejtse az olaszokat, az egyik olasz motorcsónak megelőzte s Gradóba vontatta a gépet s pilótáit.

  Többször előfordult, hogy hadseregbeli tisztekkel repültek a front fölé, mert a hadsereg fel-derítőtisztjei személyesen, a helyszínen akartak tájékozódni a helyzet felöl. A hadsereg készült az újabb rohamra az Isonzó mentén.

  Július 28-án nagyszabású támadást dolgozott ki és hangolt össze a tengerészeti repülés parancsnoksága, mindenekelőtt Mikuleczky Ferenc sorhajóhadnagy, a tengerészeti repülés parancsnoka. Mikuleczkynek, mint parancsnoknak, ez volt az utolsó hadművelete, mert saját kérésére augusztus 1-jével felváltották. De búcsúzóul örök időkre emlékezetessé tette nevét a trieszti, pólai és parnezói támaszpontról egyszerre indított és vezetett nagyszabású légi had-műveletével. Pólából 134. Triesztből 7 és Parenzóból 2 gép indult Grado és Carvignano pályaudvarának bombázására. A gépek több hullámban érkeztek a célpontok fölé és súlyos károkat okoztak úgy, hogy a heves ellenére egyetlen gépet sem veszítettek, csupán a K 162-nek kellett motorhiba miatt kényszerleszállást végrehajtania, de pilótája, Széchenyi Mihály tengerészzászlós és megfigyelője, Srch Jaroboy egyéves önkéntes sértetlenül ért földet Parenzón. Ugyancsak szerencsésen végződött a K 198-as gép balesete, amikor beleakadt Saluga világítótornyába. A gépek összesen 2040 kiló bombát dobtak Gradóra és 960 kilónyit Cervignano pályaudvarára. Ilyen mennyiségű bombát egy támadás alatt eddig még nem dobtak le tengerészrepülők.


 
Az L 109 csónakrepülőgép.

  Másnap ékszaka megismételték a Grado elleni bombatámadást, ezúttal a belső kikötő volt a célpont. Ebben a hadműveletben csak 16 gép vett részt a pólai és a parenzói támaszpontról s összesen 1510 kiló szórtak le, újabb jelentős kárt okozva az ellenségnek.

  A kumbori és durazzói bázisokról felszálló gépek elsősorban ellenséges tengeralattjárók után kutattak s Valonát, valamint Otrantót bombázták. A hónap utolsó napján érte baleset a kumbori repülők parancsnokát, Konyovics Demeter sorhajóhadnagyot, amikor az A 29-es géppel a kumbori repülőtéren felbukott. Felépülése hetekig tartott.

  A trieszti repülőállomáson egy másik testvérpár is szolgált, róluk is illő megemlékezni. Ottinger Ágoston tiszti beosztású kétéves önkéntes negyedmester, Ottinger Ottó repülőmester pilóta altiszt volt. Számtalanszor repültek azonos kötelékben és többször ugyanabban a gép-ben, együtt. Azután elkövetkezett október 25-e, amikor azonos kötelékben, de más-más gépen ütköztek meg az ellenséggel. Ottinger Ágoston gépe, a K 221-es, légi harcba került két olasszal, s azok Pirano fölött lelőtték, s Gerzetics József egyéves önkéntessel hősi halált halt. Ottinger Ottó megérte a háború végét.

  Augusztus 14-én, hajnali fél négykor kezdték a trieszti, pólai és parenzói támaszpontról felszállt gépek bombázni Velencét, elsősorban az Arzenált (fegyver- és lőszerraktárait), amelyre 73 bombát dobtak. A remekül összehangolt támadásban összesen 20 gép vett részt. Ezt tekinti a szakirodalom a Velence elleni legnagyobb szabású bombatámadásnak, amelyet a tengerészeti repülők hajtottak végre. A haditengerészet gépei után egy órával a hadsereg légiereje ugyancsak 20 tábori repülőgépet indított Velence fölé, de közölük csak kevesen értek célba. A rendkívül heves elhárító tűz ellenére az olaszoknak csak a K 288-as gépet sikerült lelőniük, legénysége - Wachtel Pál fregatthadnagy és Ziegler Nándor tengerész-zászlós - elesett.

  A K 201-es motorhiba miatt a tengerre szállt, de személyzetét - Kolos Kálmán tengerész-zászlóst és Niedermayer József tengerészzászlóst - a mellé ereszkedő K 227 - Pranberger és Meller fregatthadnagy - felvette. A K 203-as ugyancsak motorhiba miatt szállt le a Piave toroknál, de az olaszok nem vették őket észre, így Russ és Trost fregatthadnagynak sikerült a motort kijavítani, újból felszállni s Velence fölé visszatérni. Ekkor kerültek abba az elhárító tűzbe, amely átütötte a benzintartályt és Trost hátát is találat érte. Újabb kényszerleszállás a tengerre Tagliamentonál. A repülőtámadásokat rendszerint torpedónaszádok fedezték és azon az útvonalon cirkáltak, amelyeken a gépeknek haza kellett térniük. Ezúttal a 90 F torpedó-naszád akadt rá a tengeren ringatózó gépre. Trostot elsősegélyben részesítették s vontatókötélre véve a gépet, megindultak vissza. Az olasz és francia repülők azonban üldözve a mieinket, meglátták a torpedónaszádot és mélyrepülésben géppuskatüzet zúdítottak rá. A naszádban többszöri rajtaütéssel sem okoztak kárt, a vontatott K 203-as azonban süllyedni kezdett, végül felfordult s a naszád parancsnoka elsüllyesztette.

  Augusztus 19-én megkezdett 11. Isonzó csatát az olasz és brit monitorok indították el a Hermada-fensíkon beásott osztrák-magyar állások lövésével. A tengerészeti repülés késede-lem nélkül válaszolt: hat gép tüstént startolt és bombázta a monitorokat, majd az Isonzó torkolatnál felállított Sdobba-ütegeket. Délután a hat gép ismét bombázta a monitorokat és Sdobba-ütegeket. A gépek feltöltve bombakészleteiket, harmadszor is támadtak, esetenként 700-800 méterre közelítve meg az erős légelhárító tűz ellenére a monitorokat. A harmadik hullámban eltalálták a K 220-as gépet, amely kigyulladva lezuhant, Kolos Kálmán és Pramberger Emil tengerészzászlósok hősi halált haltak.

  Az Isonzó-front és főként a Sdobba-ütegek elleni támadások tovább folytatódtak. Ugyanekkor az olaszok is rendszeresen berepültek Trieszt fölé. A cs. és kir. repülők azonban mindig készen álltak s hatalmas légi csatákat vívtak az ellenséggel. Trieszt mellett különösen Póla volt az ellenség leggyakrabban támadott városa. Augusztus 4-én például 23 óra 30-tól másnap reggel 4 óra 40-ig hullottak a bombák, mintegy 80 darab, a városra. A Pólát támadó 36 repülőgép bombái eltalálták a vagongyárat, a kazánépítő telepet, az aknaraktárat és a kórházat. Az akciót a leghíresebb olasz pilótatiszt, D'Annunzió vezette. Bár a mieink felszálltak, hogy elűzzék az ellenséget, ezúttal egyetlen gépet sem tudtak lelőni. Néhány nap elteltével - augusztus 9-én - 28 gép támadta Pólát s mintegy 90 bombát dobtak a város üzemeire.

  Az egyes repülőállomások együttesen végrehajtott és közösen szervezett nagy bombatámadásokon kívül önállóan is hajtottak végre akciókat.

  Pólából 1917. augusztus 2-án 12 gép indult Bottrighe, Cavanello, Tenuta Ca Nouvo ipartelepeinek bombázására s itt 87 bombát dobtak le. Másnap 11 géppel támadták Pontelagoscure gyártelepeit. Ebben az akcióban 1240 kiló bombával szórták meg a célpontokat. Az egyik 150 kilós bomba telibe találta a vasúti hidat. Az erős légelhárítás több sérülést okozott a gépeken. Közülük a K 232-es - Mitterwallner tengerészkadett és Trüber repülőmester-pilóta - kénytelen volt leszállni. Miután a tengert nem érhették el, a Pó folyón landoltak s azon igyekeztek az Adriáig lecsurogni. Közben azonban az olasz csendőrök felfedezték őket, motorcsónakkal utánuk eredtek és mindkettőjüket elfogták.

  Augusztus 21-én négy gép indult felderítőútra. Feladatuk a Piave - Velence közötti terület megfigyelése volt. A felszálló olasz gépekkel légi harcot vívtak, de két gépnek is elakadt a géppuska hevedere s így a légi csatát abbahagyták. Hazatérőben egy tengeralattjárót bombáztak, eredménytelenül. Augusztus 28-án Grado kikötőjét bombázta négy gép. Visszatérőben kigyulladt a K 213-as gép, de még le tudtak ereszkedni a Trieszti-öbölben a vízre s társaik megmentették Vio tenegrészkadettet és Polinak tengerészzászlóst.

  A kumbori és durazzói bázisról felszálló gépek fő feladata az otrantói tengerzár támadása és az otrantói szoros állandó őrzése volt, hogy megkönnyítsék a tengeralattjárók áthatolását az Adriától délre fekvő tengerrészekre, illetve visszatérésüket a Földközi-tengerről. Ezért az olasz, francia és brit repülők rendszeresen támadták ezt a két repülőállomást Korfuból, Otrantóból, Valonából, Brindisiből és még néhány kisebb támaszpontról felszállva. A durazzói, legdélebbre fekvő repülőállomásunkat például augusztus 3-án két olasz gép támad-ta. Elűzésükre az A 21 és a K 207-es szállt fel. (Az "A" jelű gépek kimondottan elhárító vadászgépek voltak.) Augusztus 5-én ugyancsak megjelentek az olaszok s a kifejlődött légi harcban az A 21 pilótája, Reinhold Haschke repülőmester-pilóta az egyiket lelőtte. Másnap két francia gép akarta bombázni a durazzói repülőállomást, de Haschke az A 21-el elűzte őket. Augusztus 11-én ugyanez megismétlődött s ezúttal is Hascke szállt fel ellenük. Augusztus 14-én is megjelent két olasz repülő, ezeket az A 23 pilótája, Nardelli fregatthadnagy kergette el. Augusztus 17-én is megjelent a két olasz gép. Ezúttal az A 23-on kívül a K 207 is a levegőbe emelkedett, de a légi csata félbeszakadt, mert elakadt mindkét gép géppuskahevedere.

  Az olasz, illetve a francia gépek augusztusban még 18-án, 24-én, 27-én és 30-án akarták bombázni, illetve részben bombázták is a durazzói repülőállomást.

  Szeptemberben viszont csak háromszor támadták a repülők Durazzót. Egy alkalommal bombázták a BARON CALL kórházhajót (szeptember 28), pedig az idő tiszta volt és a kórházhajón messziről virított a vörös kereszt.

  A durazzói támaszpontról szeptemberben hatszor indultak felderítésre vagy bombázásra a gépek. Egy ilyen, Brindisi bombázásra felszálló, hét gépből álló kötelékből szeptember 27-én három gép nem tért vissza. A K 307-est lelőtték, személyzetét (Lerch Emmánuel fregatthadnagy és Lenti Béla tengerészzászlós) foglyul ejtették. A másik kettőről csak annyit lehetett kideríteni, hogy a K 193-asnak a roncsait, benne Sewera fregatthadnagy és Strizik tengerészzászlós holttestével, az olaszok a part közelében megtalálták. A K 223-as nyomtala-nul eltűnt Traxelmayr egyéves önkéntessel és Czencz Jenő tartalékos hadnaggyal együtt. Pedig a bajtársak két napon át keresték őket.

  1917 nyarán érte el az adriai térségben a légi háború a legnagyobb hatásfokot. Ugyanekkor a cs. és kir. repülőknek egyre többször kellett védekezniük, elhárítaniuk az ellenség támadásait. Ennek ellenére értek még el látványos eredményeket. Szeptember 27-én például a Pólából felszálló hat gép közül az egyiknek, a K 190-esnek, illetve legénységének: Max Otto repülőmester-pilótának s Felix Elsner egy éves önkéntesnek (zászlósnak) sikerült úgy telibe találnia bombájával Jesiben a nagy hangárt, hogy az teljesen megsemmisült. A benne lévő, gázokkal teli léghajók mind elégtek. Lángjuk 100 méter magasra csapott. Megjegyzendő, hogy ezt a léghajó-hangárt a repülőink 1916-ban már egyszer lerombolták s az olaszok újból felépítették.

  Két nappal később, szeptember 29-én pedig a K 161-es gép személyzete: Kuncz Ottó tengerészzászlós és muraházi Khil Ferenc tengerészkadett ért el két telitalálatot bombáival Ferrarában a léghajó-hangáron s ebben is benne égett legalább egy gázzal töltött léghajó, amint ezt a hozzávetőleg 100 méterre felcsapó szúróláng bizonyította.

  Késő őszre kézzelfoghatóan érezni lehetett az antant egyre nagyobb légi fölényét s különösen novemberben és decemberben már csak kizárólag védekeztek a mieink, eltekintve néhány olyan felszállástól, amelynek inkább propagandisztikus, önbizalmat növelő célja volt.

  A déli támaszpontokon, Kumborban és Durazzóban állomásozó repülők fő feladata a felde-rítés és az otrantói zár elleni támadások voltak. Hogy ezek a bombázások és géppuskázások mennyire zavarták az antant zárvédelmét, azt mutatja, hogy júniusban elkezdték rendszeresen bombázni repülőgépeik a durazzói tengerészeti repülőállomást s ezeket a bombatámadások augusztustól Kumborra is kiterjesztették. E két támaszpont pilótái úgy védekeztek, ahogy tudtak, de hatékonyan nem vehették fel az antant gépeivel a harcot, mert ekkoriban már növekedett a vadászgéphiány, mert ami volt, azt az olasz fronton vetették be. Ha a mieink nem is tudtak kellő eredménnyel szembeszállni az ellenséggel e két déli bázison, annyit elértek, hogy elég jelentős erőket kötöttek le, amelyek különben az Adria északi térségében, a frontvonalon vagy Triesztnél és Pólában kerültek volna bevetésre.

  A legkevesebb szó eddig a kumbori repülőállomásról esett, ezért most nézzük meg naplószerűen, hogy 1917 októberében hogyan folyt a tengerészrepülők háborúja ezen az állomáson.

  5-én az ellenség éjszaka jelent meg a cattarói öbölben és bombázta az ott horgonyzó hajókat. A repülők azért nem szálltak föl, mert nem volt egyetlen üzemképes, légi harcra alkalmas gépük sem. A légvédelmet a hajók látták el, de gépet nem lőttek le.

  Másnap és 7-én a felderítő gépek az eltűnt 11. számú torpedónaszádot keresték, eredményte-lenül. Amint később ismertté vált, a 11. számú torpedónaszád október 5-én járőrszolgálatra futott ki, de a nyílt vízen a cseh legénység letartóztatta két tisztjét és a magyar szakácsot, bezárta őket a kajütjükbe és a hajóval együtt átszöktek az ellenséghez. Még 5-én, 10 órakor fehér lobogó alatt befutott a naszád Porto Recantaniba, (Anconától délre), ahol megadták magukat. Az olaszok a hajót átkeresztelték FRANCESCO RISMONDÓ-ra. Trianonban ez az árulás is megérdemelt néhány felvidéki falut...

  18-án négy gép fedezte az otrantói zárvédő hajók elleni, nagyszabású, a HELGOLAND gyorscirkáló vezette torpedórombolók - TÁTRA, CSEPEL, TRIGLAV II és LIKA II - vállal-kozását. Közben a gépek légi harcot vívtak az ellenséggel s egyet a K 206 - Holoubek fregatt-hadnagy, Schreinczer egyéves önkéntes - lelőtt s égve zuhant a tengerbe.

  A K 205 megtámadott egy tengeralattjárót, de bombái mellé potyogtak. Az ellenséges hajó-egységekre dobott bombáik jelentéktelen károkat okoztak. Négy másik gép a Menders-fok körül figyelte a tengert s időben értesítették a HELGOLAND-csoportot a kifutó, cirkáló mérető nagy egységekről, amelyek a korfui támaszpontjukról futottak ki, hogy harapófogóba zárják hajóinkat.

  Novemberben és decemberben siralmassá vált a kumbori repülőállomáson a helyzet. Alig maradt bevetésre alkalmas gépük. Az anyaghiányra jellemző, hogy az ott veszteglő 14 repülő-gép közül mindössze ötnek volt légcsavarja, mert a széttöröttek, tönkrementek és felrobban-tak helyett nem kaptak újat. Igaz, az időjárás is viharosra fordult s a felszállásokat egyébként is ritkítani kellett.

  1917. október 24-én kezdődött a caporettói áttöréssel a 12. Isonzócsata, amely a Monarchia csapatainak hozott sikert: 1917 novemberére az osztrák-magyar hadsereg elérte a Tolmezzo-Tagliamento vonalat. A haditengerészetnek az volt a feladata, hogy a tenger felől vízről és levegőből zavarja az olaszok visszavonulását. Ezekben a harcokban a repülők kiérdemelték és megkapták a Hadsereg-főparancsnokság legmagasabb elismerését és dicséretét. A tengerész-repülők azonban e harcokban nagy veszteségeket szenvedtek. Egyre nagyobb volt a hiány a képzett pilótákban és megfigyelőkben, ez utóbbiakban különösen, mert ezeknek az érvényes előírások szerint feltétlenül tiszteknek kellett lenniük. Ezért májusban úgy módosítottak a szabályzaton, hogy a kitűnő eredményt elért egyéves önkénteseket tengerészzászlóssá léptették elő, vagyis tisztekké váltak azért, hogy megfigyelők lehessenek. Tehát inkább csináltak tiszteket az önkéntesekből megfelelő szolgálati s tanulmányi idő előtt, mintsem hogy megváltoztassák a megfigyelőkre vonatkozó előírásokat.

  Az év utolsó két hónapjában a trieszti és pólai repülőállomásokon is erősen csökkentek az akciók. Elsősorban védekeztek az ellenség meg-megújuló rohamaival szemben. Legfeljebb a visszavonuló olasz hadsereget támadták, ha az időjárás engedte, valamint védték az olasz állásokat a partközelben lövő WIEN és BUDAPEST csatahajókat, amelyeket az ellenség gépei sűrűn támadtak. Egy ilyen légi csatában - november 11-én - egyszerre négy gépünk veszett oda. Másnap és november 29-én ugyancsak lelőttek egy-egy gépünket, közülük a K 210-est egyszerre öt ellenséges repülő támadta, de a pilótának, Boross Jenő tengerészzászlós-nak sikerült még vízre tennie gépét, amelyet a mellé ereszkedő A 58-as (pilótája Pichl tengerészkadett) bevontatott.

  A december 19-ei nagy támadást a Piave-vonalon hajók és repülők egyaránt támogatták. Triesztből tíz gép szállt a magasba. A K 202-es az ADMIRAL SPAUN gyorscirkálónak volt a tüzérségi megfigyelője (Mindszenty Árpád fregatthadnagy, a pilóta Obendorfer korvett-hadnagy), az L 143-as pedig a BUDAPEST csatahajó tüzérségi tüzét figyelte és irányította, helyesbítette a célelemeket (a pilóta Schneider repülőmester-pilóta, a megfigyelő Zerbs tengerészzászlós). A K 202-es több találatot kapott és lezuhant. Obendorfer meghalt, Mindszenty súlyos sérüléseket szenvedett, de később felépült. A K 381-est ugyancsak lelőtték, de pilótája Szenes György hajómester vízre tette, bár megsebesült. Megfigyelője, Dorcic korvetthadnagy elesett, Ruzicska egyéves önkéntest csak súrolta egy lövedék.

  Összesítve, 1917-ben a tengerészeti repülés harcban elveszített 25 gépet, fogságba esett 18, és hősi halált halt 43 tengerészrepülő, majdnem mind kivétel nélkül tisztek voltak. És míg 1916-ban a mieink lelőttek 17 gépet, addig 1917-ben ez a szám hétre csökkent, ami mutatja, hogy az ellenség mennyire megerősödött...


Kezdőlap     Küldetésünk     Szerkesztők     Aktuális     Archívum     Cikk küldése     Impresszum

Hajózástörténeti Közlemények
A szerkesztők
Hajózástörténeti Közlemények
cskegyesulet[at]gmail.com

© Minden jog fenntartva 2005-2011, TIT HMHE - Hagyományőrző Tagozat