Hajózástörténeti Közlemények

  Az 1917. esztendõben a tengerészrepülõk közül elõször a trieszti támaszpontról emelkedett a magasba repülõgép, mégpedig az A 12 jelû, rettenthetetlen pilótájával Banfield sorhajóhad-naggyal, hogy felderítse az Isonzó vonalát. Közben nagy légi csatát vívott a kor egyik kiváló olasz vadászpilótájával, Francesco Baraccával 3500 méter magasan a Doberdó-fennsíkja fölött. Bár mindketten több találatot kaptak, szerencsésen hazaérkeztek, csak Banfieldnek sebesült meg a könyöke.

  A zord téli idõjárás miatt januárban Triesztbõl csupán kétszer s Pólából csak egyszer szálltak fel gépek; kétszer kötelékben repülve bombáztak olasz városi célpontokat - gyárakat, repülõtereket -, egyszer ellenséges légitámadás elhárítására startoltak. Egy gép elveszett, személyzete (Babics fregatthadnagy és Gönczy egyéves önkéntes) fogságba esett.

  Az idõjárás s vele a repülési viszonyok javulásával februárban megélénkült a légtér forgalma. Triesztbõl négyszer, Pólából ötször, Fiumébõl háromszor indultak gépe bevetésre. Említésre érdemes, hogy az egyik saját gépünk, az L 124-es, tévedésbõl a 73. Számú saját torpedónaszádunkat bombázta, szerencsére eredménytelenül. A február 11-ei, Póla elleni ellenséges légitámadás visszaverésére felszálló A 15 az egyik gépet lelõtte, majd a másik kettõt vette üldözõbe, de végül nyomtalanul eltûnt, valószínûleg az olaszok lelõtték, pilótája, Soupper fregatthadnagy elesett. A déli támaszpontokról, Kumborból háromszor emelkedtek a magasba a gépek s Barit és Brindisit bombázták, megvívva légiharcaikat; Durazzóból ugyancsak háromszor repültek támadásra és felderítésre a gépek. A február 10-ei bevetésnél három gép támadott meg két õrhajót, amelyek keményen védekeztek és eltalálták az L 133-at, amely kénytelen volt a tengerre ereszkedni, alig 500 méterre az egyik brit õrhajótól. A viharos tenger egyik hulláma szétzúzta a gép orrát, amely fejre állt. Az õrhajó teljes gõzzel igyekezett a süllyedõ gép felé s közben vadul lõtte. Az L 130 és az L 131 többszöri kísérletezés után végre le tudott szállni a háborgó tengerre az L 133 mellé. Az L 131 felvette Mossig tengerészkadétot, s hogy ismét felszállhasson, kidobta a géppuskáját és felszállt. Miközben a másik gép, az L 130 még a szerencsétlenül járt L 133-as másik pilótájának megmentésén fáradozott, egyszercsak öt ellenséges romboló jelent meg a közelben s a parti tüzérség is lõni kezdte a repülõket Sasenóról és a Linguetta-fokról. Addigra sikerült az L 130-nak fedélzetére vennie Seger egyéves önkéntest s megkísérelte a felszállást. Egy hullám azonban lecsapta a jobb szárnyat, a gép tõbbé nem mozdult. Schiavon sorhajóhadnagy, Metzner repülõmester és Seger olasz fogságba került, az egyik romboló vette fel õket.

  Márciusban az idõjárás ismét rosszabbra fordult, kevesebbszer indultak a gépek bevetésre, mint februárban. Az igazán nagy küzdelmek áprilisban kezdõdtek. Triesztbõl, elsõsorban a front fölé vagy annak közelébe tizenkétszer, Pólából négyszer, Parenzóból egyszer szálltak föl a gépek, 18-20 egységbõl álló kötelékben.

  Április 17-én azzal a paranccsal indult Pólából a K 192 (gróf Széchenyi Mihály és Plachner János tengerészkadettek) hogy felderítést végezzenek az olasz parton a Piavétól a Pó torkolatig. Velence elõtt három olasz gép támadta a K 192-est, átlõtték a benzintankját s kénytelen volt leszállni a vízre. A háborgó tengeren azonban a gép átfordult és fejre állt. Egy olasz gép melléje szállt, hogy a pilótákat megmentse, ám a hullámverésben az olasz gép is megsérült s most egymás mellett úszkáltak a vízben az olaszok és a magyarok. Hamarosan újabb olasz gép ereszkedett, ez sikerrel landolt s felvette az olasz és magyar pilótákat. Felszállni azonban az olasz sem tudott motorhavariája miatt, ezért jelzõpisztolyából fényjeleket adott, amit viszont a K 192-est keresõ 75 T cs. és kir. torpedónaszád vett észre és oda érve fedélzetére vette Széchenyit és Plachnert, valamint foglyul ejtette a három olasz tisztet és egy altisztet. A K 192 keresésére indított K 188-as viszont eltûnt...

  1917 májusában a trieszti repülõállomásról csaknem naponta szálltak föl gépek, rendszerint nagyobb köteléket alkotva, hogy bombázzák a frontvonalat, valamint a parti hadifontosságú célokat. Elõfordult, mint például május 24-én, 25-én, 26-án a reggeli bevetésrõl visszatért pilóták közül többen délután is felszálltak s kemény légi csatákat vívtak a sajátpartokra törõ olasz és francia repülõkkel (Kolos Kálmán tengerészzászlós, Sabratzky Kurt fregatthadnagy, Banfield sorhajóhadnagy és még sokan mások is).

  Az olaszokat a francia és brit haditengerészet is támogatta. Május 24-én öt gép indult táma-dásra az ellen a két brit monitor ellen, amelyek a tenger felõl avatkoztak bele hajólövegjeikkel a 10. Isonzó csatába. Közülük az A 24-el Banfieldnek még Muggiánál le kellett szállnia, de átült egy másikra, az A 11-re és a többiek után sietett. A repülõk összesen 38 bombát dobtak az EARL OF PETERSBOROUGH és a SIR THOMAS PICTON nevû brit monitorokra s géppuskatûzzel árasztották el fedélzetüket. A támadás olyan jól sikerült, hogy a monitorok felhagytak a tüzeléssel és visszavonultak sérüléseik kijavítására. Közben légiharc bontakozott ki, s az L 137-est leszállásra kényszerítették, személyzete fogságba esett. A délután ismét felszálló Banfield egy francia vadászgéppel keveredett légiharcba, de mindkettõjüknek elfogyott a lõszere s szétválva, hazatértek.

 
A Hanza-Brandenburg-típusú A 24 repülõgép a hangár elõtt.

  1917-ben az Adrián a legjelentõsebb harci esemény az otrantói tengeri csata volt, amelyben Horthy sorhajókapitány, kötelékparancsnok három gyorscirkálójával és két rombolójával széttépte az otrantói tengerzárat s áttörte a nála sokkal erõsebb egyesült brit-olasz-francia hajók vonalát. A gyõzelemhez a tengerészrepülõk is derekasan hozzájárultak, bár errõl általában kevés szó esik. A csata napján, május 15-én két repülõ startolt Durazzóból, úgymint a K 177 (Konyevics és Kolhauser sorhajóhadnagy, Adametz fregatthadnagy) és a K 179 (Klimburg fregatthadnagy, Schramek tengerészzászlós) és felderítették a Brindisibõl kifutó ellenséget. Késõbb beavatkoztak gépfegyvereikkel abba a tûzpárbajra, amelyet a CSEPEL és a BALATON romboló vívott a brit DARTMOUTH cirkálóval és csoportjával. Amikor megpillantották a sebesen közeledõ MIRABELLO-csoportot, azonnal a saját gyorscirkálók-hoz repültek és értesítették errõl a NOVARÁ-t. Ezután légi csatát vívtak két ellenséges repülõgéppel s az egyiket leszállásra kényszerítették. Ezután, üzemanyaguk fogytán, több találattal a gépek testében, visszatértek támaszpontjukra.

  A Kumborból felszálló K 153 (Zelezny fregatthadnagy, Lerch fregatthadnagy) és K 154 (Poljanec sorhajóhadnagy, Prauer egyéves önkéntes) a Rodoni-foknál figyelték az ellenséget és jelentették észrevételeiket a NOVARÁ-nak, majd segítették rádión a CSEPEL-csoport tûzvezetését. Késõbb visszatértek Durazzóba, ahol üzemanyagot és bombát vételeztek, majd megtámadták a MARSALA cirkálót, amelyen érzékeny károkat okoztak.

  A K 205 (Brooser sorhajóhadnagy, Rehmann fregatthadnagy) és a K 206 (Haschke repülõmester, Czencz sorhajóhadnagy) az egyik brit cirkálót támadták s bombáztak egy tengeralattjárót, amely idejében lemerült. A K 195 (erre szállt át Lerc, Lenti tengerészzászlós) és a K 152 (Kaltschmid tengerészzászlós, Engel zászlós) észlelték elõször a SANKT GEORG csoport kifutását és jelentették a nehéz helyzetben küzdõ Horthy sorhajókapitánynak, valamint a NOVARA-csoport helyzetérõl egy dobozba tett jelentést dobott le Lerch és Lenti (K 195) 5 méteres magasságból a teljes gõzzel száguldó SANKT GEORG fedélzetére. A jelentés célba ért, pedig erõs szél fújt!

 
A K 197 csónakrepülõgép.

  A cirkálóflottilla parancsnoka, Hanza Sándor ellentengernagy jelentésében igen nagyra értékelte a repülõk tevékenységét, rádiós tûzvezetésüket és hõsi helytállásukat az ellenség tüzében és a feltámadt bórában, kiemelve, hogy egyesek közülük tíz órán át voltak a levegõben...

  Tengerészrepülõink roppant igénybevétele és hõsi helytállása a napról napra megismétlõdõ küzdelemben csak akkor tudatosodhat az utókor olvasójában, ha rövid betekintést nyerhet a háború hétköznapjaiba. Ennek bemutatására most egy testvérpár néhány hónapját elevenítjük fel.

  Okrógi Zhuber Erik 1896-ban született s 1915. december 1-jén avatták tengerészkadettá. Két évvel fiatalabb öccse, Ferdinánd 1916. augusztus 1-jétõl viselte ezt a rendfokozatot. Mindketten a tengerészeti repüléshez jelentkeztek, mert a korszerûség, a haladás vonzotta õket. A hajókon kötelezõen letöltött idõ, majd a repülõs kiképzés után együtt helyezték át õket a trieszti repülõállomásra. Elõször, 1917 márciusában az idõsebb, Erik szállt föl a K 217-esen egy Arady nevû tábori pilótával s Grado kikötõjét bombázták tíz másik géppel együtt. Második bevetésére április 3-án indult a K 212 fedélzetén, másnap, kötelékben ugyancsak Gradót és a gorgói repülõteret bombázták s eltaláltak két hangárt 8 bombával. A heves elhárítótûz azonban nem tett kárt bennük. Délután Okrógi Zhuber Ferdinánd, az ifjabbik indult elsõ bevetésre az A 25-ös gépen, kísérve az A 11-en repülõ híres Banfield sorhajóhad-nagyot s ott, ahol a bátyja bombázott, légi csatát vívott több olasz géppel. Április 29-én Okrógi Zhuber Erik szállt kötelékben Villa Vincentina fölé, ahol a gépek összesen 90 bombát dobtak az ottani katonai táborra. A következõ napon ugyanott a vasútvonalat bombázták.

 
A Hanza-Brandenburg-típusú A 11 repülõgép a hangár elõtt.

  Május 2-án ismét Villa Vicentinát bombázták kötelékben. Okrógi Zhuber Erik társa, megfigyelõje Schramm egyéves önkéntes volt a K 194-es gépen. Másnap fordult elõ elõször, hogy a testvérpár ugyanabban a kötelékben szállt fel. Sagredo katonai táborát kellett bombázniuk. Erik ezúttal is Schrammal repült, Ferdinánd egy hadseregbeli ezredest vitt magával megfigyelõül a K 212-es gépen. Május 10-én Okrógi Zhuber Erik Schrammal a K 194 géppel kötelékben ismét egy katonai tábort bombáztak és géppuskáztak. Két nappal késõbb, május 12-én egy kötelékben repült a testvérpár. Az idõsebb Schrammal a K 194-esen, öccse egyedül az A 25-ösön. Megint katonai tábor volt a célpont Palazzattóban. A következõ napon Beligna, Aquilea, valamint a Sdobba-ütegek volt a célpont. Május 14-én ismét együtt startoltak a testvérek. Erik a K 194-en Schrammal, Ferdinánd a K 212-esen Kolossal együtt. A célpont S. Canziano és a félelmetes Sdobba-üteg volt. Ugyanezen a napon az öccs a K 212-esen Kolossal ismét felszállt s a K 221-est vezetõ Banfielddal újból elrepültek a front fölé, hogy felderítsék, mekkora kárt okoztak a Sdobba-ütegben.

  Amint látjuk, ha az idõjárás és gépek mûszaki állapota megengedte, repülõink fáradtságot nem ismerve, állandó harckészültségben várták a startparancsot, hogy naponta akár többször is megküzdjenek az egyre nagyobb erõfölényt mutató ellenséggel. Hogy az egyes vállalkozá-sokról visszatérve, a néhány órás harci szünetben mirõl beszélgettek, azt nem tudjuk, a hivata-los iratok errõl hallgatnak. A testvérek, élményeiken kívül bizonyára az otthonról is váltottak néhány szót s amikor beugráltak gépeikbe, valószínûleg egymásba kapcsolódott a tekintetük s pillantásaik szerencsés visszatérést üzentek, mielõtt szemükre húzták a motorosszemüveget.

  Május 16-án csak a báty szállt fel, de 17-én ismét egyazon kötelékben bombázták Valentino raktárait és katonai táborát, valamint a Bosco-csatornát.

  Május 18-án Okrógi Zhuber Ferdinánd, az öccs, felderítõ úton volt az A 25-el Capodistria-Umago fölött, ahonnan visszatérõben Morosini szigetnél szétlõtt egy megfigyelõ léggömböt, amelytõl tüzet fogott a gépe s lángolva lezuhant. A hõsi halált halt tengerészkadett még nem volt 19 éves.

  Bátyját néhány hét szabadságra küldték, majd visszatérve áthelyezték a pólai repülõtérre. Innen június 6-án indult elõször bevetésre Schrammal az L 124-es gépen. Aknamezõ után kutattak. Aztán Rovignó közelében motorhiba miatt lezuhanva életüket vesztették.

  Emlékezik-e még valaki e hõs fivérekre, akik önfeláldozó vitézségükkel példát adtak haza-szeretetbõl és kötelességteljesítésbõl?

  De folytassuk az év hadi krónikáját.

  A nyári hónapok folyamán a szemben álló felek mindent elkövettek a légtér feletti uralom megtartásáért. Egymást érték a kölcsönös bombázások, légicsaták. A legtöbbször Triesztbõl startoltak a gépek, de Pólából és Parenzóból is sokszor indultak bevetésre, ami természetes, mert a Monarchia hadmûveleteinek súlypontja ekkor már az olasz frontra helyezõdött át s itt volt a legnagyobb szükség a légi támogatásra, amihez kézenfekvõ volt a közeli haditengerészeti repülõbázisok igénybevétele. Július 10-én például Triesztbõl öt gép indult Monfalcone bombázására, ugyanekkor három olasz gép támadott Isonzónál. Három saját gépünk szállt szembe velük s közülük ketten együttes rajtaütéssel lelõtték az egyiket. Mire azonban a cs. és kir. torpedónaszád a helyszínre érkezett, hogy foglyul ejtse az olaszokat, az egyik olasz motorcsónak megelõzte s Gradóba vontatta a gépet s pilótáit.

  Többször elõfordult, hogy hadseregbeli tisztekkel repültek a front fölé, mert a hadsereg fel-derítõtisztjei személyesen, a helyszínen akartak tájékozódni a helyzet felöl. A hadsereg készült az újabb rohamra az Isonzó mentén.

  Július 28-án nagyszabású támadást dolgozott ki és hangolt össze a tengerészeti repülés parancsnoksága, mindenekelõtt Mikuleczky Ferenc sorhajóhadnagy, a tengerészeti repülés parancsnoka. Mikuleczkynek, mint parancsnoknak, ez volt az utolsó hadmûvelete, mert saját kérésére augusztus 1-jével felváltották. De búcsúzóul örök idõkre emlékezetessé tette nevét a trieszti, pólai és parnezói támaszpontról egyszerre indított és vezetett nagyszabású légi had-mûveletével. Pólából 134. Triesztbõl 7 és Parenzóból 2 gép indult Grado és Carvignano pályaudvarának bombázására. A gépek több hullámban érkeztek a célpontok fölé és súlyos károkat okoztak úgy, hogy a heves ellenére egyetlen gépet sem veszítettek, csupán a K 162-nek kellett motorhiba miatt kényszerleszállást végrehajtania, de pilótája, Széchenyi Mihály tengerészzászlós és megfigyelõje, Srch Jaroboy egyéves önkéntes sértetlenül ért földet Parenzón. Ugyancsak szerencsésen végzõdött a K 198-as gép balesete, amikor beleakadt Saluga világítótornyába. A gépek összesen 2040 kiló bombát dobtak Gradóra és 960 kilónyit Cervignano pályaudvarára. Ilyen mennyiségû bombát egy támadás alatt eddig még nem dobtak le tengerészrepülõk.

 
Az L 109 csónakrepülõgép.

  Másnap ékszaka megismételték a Grado elleni bombatámadást, ezúttal a belsõ kikötõ volt a célpont. Ebben a hadmûveletben csak 16 gép vett részt a pólai és a parenzói támaszpontról s összesen 1510 kiló szórtak le, újabb jelentõs kárt okozva az ellenségnek.

  A kumbori és durazzói bázisokról felszálló gépek elsõsorban ellenséges tengeralattjárók után kutattak s Valonát, valamint Otrantót bombázták. A hónap utolsó napján érte baleset a kumbori repülõk parancsnokát, Konyovics Demeter sorhajóhadnagyot, amikor az A 29-es géppel a kumbori repülõtéren felbukott. Felépülése hetekig tartott.

  A trieszti repülõállomáson egy másik testvérpár is szolgált, róluk is illõ megemlékezni. Ottinger Ágoston tiszti beosztású kétéves önkéntes negyedmester, Ottinger Ottó repülõmester pilóta altiszt volt. Számtalanszor repültek azonos kötelékben és többször ugyanabban a gép-ben, együtt. Azután elkövetkezett október 25-e, amikor azonos kötelékben, de más-más gépen ütköztek meg az ellenséggel. Ottinger Ágoston gépe, a K 221-es, légi harcba került két olasszal, s azok Pirano fölött lelõtték, s Gerzetics József egyéves önkéntessel hõsi halált halt. Ottinger Ottó megérte a háború végét.

  Augusztus 14-én, hajnali fél négykor kezdték a trieszti, pólai és parenzói támaszpontról felszállt gépek bombázni Velencét, elsõsorban az Arzenált (fegyver- és lõszerraktárait), amelyre 73 bombát dobtak. A remekül összehangolt támadásban összesen 20 gép vett részt. Ezt tekinti a szakirodalom a Velence elleni legnagyobb szabású bombatámadásnak, amelyet a tengerészeti repülõk hajtottak végre. A haditengerészet gépei után egy órával a hadsereg légiereje ugyancsak 20 tábori repülõgépet indított Velence fölé, de közölük csak kevesen értek célba. A rendkívül heves elhárító tûz ellenére az olaszoknak csak a K 288-as gépet sikerült lelõniük, legénysége - Wachtel Pál fregatthadnagy és Ziegler Nándor tengerész-zászlós - elesett.

  A K 201-es motorhiba miatt a tengerre szállt, de személyzetét - Kolos Kálmán tengerész-zászlóst és Niedermayer József tengerészzászlóst - a mellé ereszkedõ K 227 - Pranberger és Meller fregatthadnagy - felvette. A K 203-as ugyancsak motorhiba miatt szállt le a Piave toroknál, de az olaszok nem vették õket észre, így Russ és Trost fregatthadnagynak sikerült a motort kijavítani, újból felszállni s Velence fölé visszatérni. Ekkor kerültek abba az elhárító tûzbe, amely átütötte a benzintartályt és Trost hátát is találat érte. Újabb kényszerleszállás a tengerre Tagliamentonál. A repülõtámadásokat rendszerint torpedónaszádok fedezték és azon az útvonalon cirkáltak, amelyeken a gépeknek haza kellett térniük. Ezúttal a 90 F torpedó-naszád akadt rá a tengeren ringatózó gépre. Trostot elsõsegélyben részesítették s vontatókötélre véve a gépet, megindultak vissza. Az olasz és francia repülõk azonban üldözve a mieinket, meglátták a torpedónaszádot és mélyrepülésben géppuskatüzet zúdítottak rá. A naszádban többszöri rajtaütéssel sem okoztak kárt, a vontatott K 203-as azonban süllyedni kezdett, végül felfordult s a naszád parancsnoka elsüllyesztette.

  Augusztus 19-én megkezdett 11. Isonzó csatát az olasz és brit monitorok indították el a Hermada-fensíkon beásott osztrák-magyar állások lövésével. A tengerészeti repülés késede-lem nélkül válaszolt: hat gép tüstént startolt és bombázta a monitorokat, majd az Isonzó torkolatnál felállított Sdobba-ütegeket. Délután a hat gép ismét bombázta a monitorokat és Sdobba-ütegeket. A gépek feltöltve bombakészleteiket, harmadszor is támadtak, esetenként 700-800 méterre közelítve meg az erõs légelhárító tûz ellenére a monitorokat. A harmadik hullámban eltalálták a K 220-as gépet, amely kigyulladva lezuhant, Kolos Kálmán és Pramberger Emil tengerészzászlósok hõsi halált haltak.

  Az Isonzó-front és fõként a Sdobba-ütegek elleni támadások tovább folytatódtak. Ugyanekkor az olaszok is rendszeresen berepültek Trieszt fölé. A cs. és kir. repülõk azonban mindig készen álltak s hatalmas légi csatákat vívtak az ellenséggel. Trieszt mellett különösen Póla volt az ellenség leggyakrabban támadott városa. Augusztus 4-én például 23 óra 30-tól másnap reggel 4 óra 40-ig hullottak a bombák, mintegy 80 darab, a városra. A Pólát támadó 36 repülõgép bombái eltalálták a vagongyárat, a kazánépítõ telepet, az aknaraktárat és a kórházat. Az akciót a leghíresebb olasz pilótatiszt, D'Annunzió vezette. Bár a mieink felszálltak, hogy elûzzék az ellenséget, ezúttal egyetlen gépet sem tudtak lelõni. Néhány nap elteltével - augusztus 9-én - 28 gép támadta Pólát s mintegy 90 bombát dobtak a város üzemeire.

  Az egyes repülõállomások együttesen végrehajtott és közösen szervezett nagy bombatámadásokon kívül önállóan is hajtottak végre akciókat.

  Pólából 1917. augusztus 2-án 12 gép indult Bottrighe, Cavanello, Tenuta Ca Nouvo ipartelepeinek bombázására s itt 87 bombát dobtak le. Másnap 11 géppel támadták Pontelagoscure gyártelepeit. Ebben az akcióban 1240 kiló bombával szórták meg a célpontokat. Az egyik 150 kilós bomba telibe találta a vasúti hidat. Az erõs légelhárítás több sérülést okozott a gépeken. Közülük a K 232-es - Mitterwallner tengerészkadett és Trüber repülõmester-pilóta - kénytelen volt leszállni. Miután a tengert nem érhették el, a Pó folyón landoltak s azon igyekeztek az Adriáig lecsurogni. Közben azonban az olasz csendõrök felfedezték õket, motorcsónakkal utánuk eredtek és mindkettõjüket elfogták.

  Augusztus 21-én négy gép indult felderítõútra. Feladatuk a Piave - Velence közötti terület megfigyelése volt. A felszálló olasz gépekkel légi harcot vívtak, de két gépnek is elakadt a géppuska hevedere s így a légi csatát abbahagyták. Hazatérõben egy tengeralattjárót bombáztak, eredménytelenül. Augusztus 28-án Grado kikötõjét bombázta négy gép. Visszatérõben kigyulladt a K 213-as gép, de még le tudtak ereszkedni a Trieszti-öbölben a vízre s társaik megmentették Vio tenegrészkadettet és Polinak tengerészzászlóst.

  A kumbori és durazzói bázisról felszálló gépek fõ feladata az otrantói tengerzár támadása és az otrantói szoros állandó õrzése volt, hogy megkönnyítsék a tengeralattjárók áthatolását az Adriától délre fekvõ tengerrészekre, illetve visszatérésüket a Földközi-tengerrõl. Ezért az olasz, francia és brit repülõk rendszeresen támadták ezt a két repülõállomást Korfuból, Otrantóból, Valonából, Brindisibõl és még néhány kisebb támaszpontról felszállva. A durazzói, legdélebbre fekvõ repülõállomásunkat például augusztus 3-án két olasz gép támad-ta. Elûzésükre az A 21 és a K 207-es szállt fel. (Az "A" jelû gépek kimondottan elhárító vadászgépek voltak.) Augusztus 5-én ugyancsak megjelentek az olaszok s a kifejlõdött légi harcban az A 21 pilótája, Reinhold Haschke repülõmester-pilóta az egyiket lelõtte. Másnap két francia gép akarta bombázni a durazzói repülõállomást, de Haschke az A 21-el elûzte õket. Augusztus 11-én ugyanez megismétlõdött s ezúttal is Hascke szállt fel ellenük. Augusztus 14-én is megjelent két olasz repülõ, ezeket az A 23 pilótája, Nardelli fregatthadnagy kergette el. Augusztus 17-én is megjelent a két olasz gép. Ezúttal az A 23-on kívül a K 207 is a levegõbe emelkedett, de a légi csata félbeszakadt, mert elakadt mindkét gép géppuskahevedere.

  Az olasz, illetve a francia gépek augusztusban még 18-án, 24-én, 27-én és 30-án akarták bombázni, illetve részben bombázták is a durazzói repülõállomást.

  Szeptemberben viszont csak háromszor támadták a repülõk Durazzót. Egy alkalommal bombázták a BARON CALL kórházhajót (szeptember 28), pedig az idõ tiszta volt és a kórházhajón messzirõl virított a vörös kereszt.

  A durazzói támaszpontról szeptemberben hatszor indultak felderítésre vagy bombázásra a gépek. Egy ilyen, Brindisi bombázásra felszálló, hét gépbõl álló kötelékbõl szeptember 27-én három gép nem tért vissza. A K 307-est lelõtték, személyzetét (Lerch Emmánuel fregatthadnagy és Lenti Béla tengerészzászlós) foglyul ejtették. A másik kettõrõl csak annyit lehetett kideríteni, hogy a K 193-asnak a roncsait, benne Sewera fregatthadnagy és Strizik tengerészzászlós holttestével, az olaszok a part közelében megtalálták. A K 223-as nyomtala-nul eltûnt Traxelmayr egyéves önkéntessel és Czencz Jenõ tartalékos hadnaggyal együtt. Pedig a bajtársak két napon át keresték õket.

  1917 nyarán érte el az adriai térségben a légi háború a legnagyobb hatásfokot. Ugyanekkor a cs. és kir. repülõknek egyre többször kellett védekezniük, elhárítaniuk az ellenség támadásait. Ennek ellenére értek még el látványos eredményeket. Szeptember 27-én például a Pólából felszálló hat gép közül az egyiknek, a K 190-esnek, illetve legénységének: Max Otto repülõmester-pilótának s Felix Elsner egy éves önkéntesnek (zászlósnak) sikerült úgy telibe találnia bombájával Jesiben a nagy hangárt, hogy az teljesen megsemmisült. A benne lévõ, gázokkal teli léghajók mind elégtek. Lángjuk 100 méter magasra csapott. Megjegyzendõ, hogy ezt a léghajó-hangárt a repülõink 1916-ban már egyszer lerombolták s az olaszok újból felépítették.

  Két nappal késõbb, szeptember 29-én pedig a K 161-es gép személyzete: Kuncz Ottó tengerészzászlós és muraházi Khil Ferenc tengerészkadett ért el két telitalálatot bombáival Ferrarában a léghajó-hangáron s ebben is benne égett legalább egy gázzal töltött léghajó, amint ezt a hozzávetõleg 100 méterre felcsapó szúróláng bizonyította.

  Késõ õszre kézzelfoghatóan érezni lehetett az antant egyre nagyobb légi fölényét s különösen novemberben és decemberben már csak kizárólag védekeztek a mieink, eltekintve néhány olyan felszállástól, amelynek inkább propagandisztikus, önbizalmat növelõ célja volt.

  A déli támaszpontokon, Kumborban és Durazzóban állomásozó repülõk fõ feladata a felde-rítés és az otrantói zár elleni támadások voltak. Hogy ezek a bombázások és géppuskázások mennyire zavarták az antant zárvédelmét, azt mutatja, hogy júniusban elkezdték rendszeresen bombázni repülõgépeik a durazzói tengerészeti repülõállomást s ezeket a bombatámadások augusztustól Kumborra is kiterjesztették. E két támaszpont pilótái úgy védekeztek, ahogy tudtak, de hatékonyan nem vehették fel az antant gépeivel a harcot, mert ekkoriban már növekedett a vadászgéphiány, mert ami volt, azt az olasz fronton vetették be. Ha a mieink nem is tudtak kellõ eredménnyel szembeszállni az ellenséggel e két déli bázison, annyit elértek, hogy elég jelentõs erõket kötöttek le, amelyek különben az Adria északi térségében, a frontvonalon vagy Triesztnél és Pólában kerültek volna bevetésre.

  A legkevesebb szó eddig a kumbori repülõállomásról esett, ezért most nézzük meg naplószerûen, hogy 1917 októberében hogyan folyt a tengerészrepülõk háborúja ezen az állomáson.

  5-én az ellenség éjszaka jelent meg a cattarói öbölben és bombázta az ott horgonyzó hajókat. A repülõk azért nem szálltak föl, mert nem volt egyetlen üzemképes, légi harcra alkalmas gépük sem. A légvédelmet a hajók látták el, de gépet nem lõttek le.

  Másnap és 7-én a felderítõ gépek az eltûnt 11. számú torpedónaszádot keresték, eredményte-lenül. Amint késõbb ismertté vált, a 11. számú torpedónaszád október 5-én járõrszolgálatra futott ki, de a nyílt vízen a cseh legénység letartóztatta két tisztjét és a magyar szakácsot, bezárta õket a kajütjükbe és a hajóval együtt átszöktek az ellenséghez. Még 5-én, 10 órakor fehér lobogó alatt befutott a naszád Porto Recantaniba, (Anconától délre), ahol megadták magukat. Az olaszok a hajót átkeresztelték FRANCESCO RISMONDÓ-ra. Trianonban ez az árulás is megérdemelt néhány felvidéki falut...

  18-án négy gép fedezte az otrantói zárvédõ hajók elleni, nagyszabású, a HELGOLAND gyorscirkáló vezette torpedórombolók - TÁTRA, CSEPEL, TRIGLAV II és LIKA II - vállal-kozását. Közben a gépek légi harcot vívtak az ellenséggel s egyet a K 206 - Holoubek fregatt-hadnagy, Schreinczer egyéves önkéntes - lelõtt s égve zuhant a tengerbe.

  A K 205 megtámadott egy tengeralattjárót, de bombái mellé potyogtak. Az ellenséges hajó-egységekre dobott bombáik jelentéktelen károkat okoztak. Négy másik gép a Menders-fok körül figyelte a tengert s idõben értesítették a HELGOLAND-csoportot a kifutó, cirkáló méretõ nagy egységekrõl, amelyek a korfui támaszpontjukról futottak ki, hogy harapófogóba zárják hajóinkat.

  Novemberben és decemberben siralmassá vált a kumbori repülõállomáson a helyzet. Alig maradt bevetésre alkalmas gépük. Az anyaghiányra jellemzõ, hogy az ott veszteglõ 14 repülõ-gép közül mindössze ötnek volt légcsavarja, mert a széttöröttek, tönkrementek és felrobban-tak helyett nem kaptak újat. Igaz, az idõjárás is viharosra fordult s a felszállásokat egyébként is ritkítani kellett.

  1917. október 24-én kezdõdött a caporettói áttöréssel a 12. Isonzócsata, amely a Monarchia csapatainak hozott sikert: 1917 novemberére az osztrák-magyar hadsereg elérte a Tolmezzo-Tagliamento vonalat. A haditengerészetnek az volt a feladata, hogy a tenger felõl vízrõl és levegõbõl zavarja az olaszok visszavonulását. Ezekben a harcokban a repülõk kiérdemelték és megkapták a Hadsereg-fõparancsnokság legmagasabb elismerését és dicséretét. A tengerész-repülõk azonban e harcokban nagy veszteségeket szenvedtek. Egyre nagyobb volt a hiány a képzett pilótákban és megfigyelõkben, ez utóbbiakban különösen, mert ezeknek az érvényes elõírások szerint feltétlenül tiszteknek kellett lenniük. Ezért májusban úgy módosítottak a szabályzaton, hogy a kitûnõ eredményt elért egyéves önkénteseket tengerészzászlóssá léptették elõ, vagyis tisztekké váltak azért, hogy megfigyelõk lehessenek. Tehát inkább csináltak tiszteket az önkéntesekbõl megfelelõ szolgálati s tanulmányi idõ elõtt, mintsem hogy megváltoztassák a megfigyelõkre vonatkozó elõírásokat.

  Az év utolsó két hónapjában a trieszti és pólai repülõállomásokon is erõsen csökkentek az akciók. Elsõsorban védekeztek az ellenség meg-megújuló rohamaival szemben. Legfeljebb a visszavonuló olasz hadsereget támadták, ha az idõjárás engedte, valamint védték az olasz állásokat a partközelben lövõ WIEN és BUDAPEST csatahajókat, amelyeket az ellenség gépei sûrûn támadtak. Egy ilyen légi csatában - november 11-én - egyszerre négy gépünk veszett oda. Másnap és november 29-én ugyancsak lelõttek egy-egy gépünket, közülük a K 210-est egyszerre öt ellenséges repülõ támadta, de a pilótának, Boross Jenõ tengerészzászlós-nak sikerült még vízre tennie gépét, amelyet a mellé ereszkedõ A 58-as (pilótája Pichl tengerészkadett) bevontatott.

  A december 19-ei nagy támadást a Piave-vonalon hajók és repülõk egyaránt támogatták. Triesztbõl tíz gép szállt a magasba. A K 202-es az ADMIRAL SPAUN gyorscirkálónak volt a tüzérségi megfigyelõje (Mindszenty Árpád fregatthadnagy, a pilóta Obendorfer korvett-hadnagy), az L 143-as pedig a BUDAPEST csatahajó tüzérségi tüzét figyelte és irányította, helyesbítette a célelemeket (a pilóta Schneider repülõmester-pilóta, a megfigyelõ Zerbs tengerészzászlós). A K 202-es több találatot kapott és lezuhant. Obendorfer meghalt, Mindszenty súlyos sérüléseket szenvedett, de késõbb felépült. A K 381-est ugyancsak lelõtték, de pilótája Szenes György hajómester vízre tette, bár megsebesült. Megfigyelõje, Dorcic korvetthadnagy elesett, Ruzicska egyéves önkéntest csak súrolta egy lövedék.

  Összesítve, 1917-ben a tengerészeti repülés harcban elveszített 25 gépet, fogságba esett 18, és hõsi halált halt 43 tengerészrepülõ, majdnem mind kivétel nélkül tisztek voltak. És míg 1916-ban a mieink lelõttek 17 gépet, addig 1917-ben ez a szám hétre csökkent, ami mutatja, hogy az ellenség mennyire megerõsödött...