Hajózástörténeti Közlemények

Bernát Péter:
A dunai római flotta nyomában

   A Duna a Római Birodalom egyik legfontosabb vízi útja volt. Hajózható mellékfolyóival együtt egy páratlan közlekedési hálózatot alkotva összekötötte a nyugati, közép-európai, balkáni és fekete-tengeri provinciáit. A Duna azonban amellett, hogy a folyami kereskedelem révén a birodalom gazdaságának egyik fõ ütõere volt, katonai szempontból is kiemelkedõ jelenõséggel bírt. A Kr.u. I. századtól kezdve 400 éven keresztül ez a folyam képezte a Római Birodalom északi határát, a partjain kiépített katonai objektumok alkották a ripát, azaz a római határvédelmi rendszert, amelyet gyakran, hibásan általánosítva limesnek neveznek. Ez téves, ugyanis a limes kifejezést az ókorban csak olyan határszakaszra használták, ahol azt ténylegesen sáncok és árkok alkották. Az olyan határszakaszokra, mint például a pannoniai, ahol végig folyó mentén építették ki a rendszert, a ripa kifejezést használták.
 
  Amennyiben a dunai római flotta történetét szeretnénk áttekinteni, akkor a kutatás fonalát a mellékfolyóknál, pontosabban a Drávánál és a Szávánál kell felvennünk. Ez a két folyóvölgy volt ugyanis, ahová a Júliai Alpokon átkelve elõször leereszkedtek a hódító légiók. Mivel Pannonia vidékei közül elõször a Dráva-Száva köze került római uralom alá, az említett két folyó által biztosított vízi út volt az elsõ, amelyik katonai és gazdasági szempontból kulcsfontosságú szerepet játszott a Kr.u. I. század elsõ évtizedeiben. Ebbõl következik az is, hogy az elsõ flottaegységek is ezeken a vizeken álltak szolgálatba. A legelsõ hajózásra utaló nyomok a Száva menti Sisciához (a késõbbi Sziszek, ma: Sisak, Horvátország) és Sirmiumhoz (a késõbbi Szávaszentdemeter, ma Srimska Mitrovica, Horvátország) köthetõk. Ezzel körülbelül egy idõben feltételezhetõ a római hajózás megindulása is a Dráván Poetovio (a késõbbi Pettau, ma Ptuj, Szlovénia) és Mursa (a késõbbi Eszék, ma Osijek, Horvátország) központtal.[1] Természetesen a Száva és a Dráva menti kikötõk lehetõvé tették azt is, hogy a római hajók a Dunát is igénybe vegyék a Kazán-szorosig, amely egészen a késõ római idõszakig nem csak földrajzi, hanem adminisztratív határt is jelentett az al-dunai (moesiai) és a pannonai római flották között.
 
  Katonailag számottevõ dunai jelenlétrõl az Kr.u. I. közepétõl lehet beszélni, miután a római hadsereg tartósan megszállta a folyó vonalát. Az elsõ ismert, pannoniai flottaegységek által végrehajtott akcióra is ekkor került sor Tacitus beszámolója alapján. A leírás szerint, amikor Kr.u. 50-ben a Rómával szövetséges kvád királyt Vannius-t elûzték a dunai flotta segítségével menekült Pannoniába:
 
  "Egyébként a Danuviuson várakozó hajókra menekült; nemsokára követték hívei, és miután földeket kaptak, Pannoniában telepedtek meg."[2]
 
  "ceterum ad classem in Danuvio opperientem perfugit; secuti mox clientes et acceptis agris in Pannonia locati sunt."
 
  A légiók és a segédcsapatok állomáshelyei által a Kr.u. I. század második felében kialakított dunai határ a pannoniában tevékenykedõ római flotta diszlokációjára is fontos hatást gyakorolt. A Vespasianushoz (69-79) köthetõ átszervezés során a Classis Pannonica fõ táborhelye a Száva torkolatánál található Taurunumba (a késõbbi Zimony, ma Zemun, Szerbia) került, valamint már lehet támaszpontokkal számolni a légiós táborok mellett Aquincumban (ma Óbuda), Brigetióban (ma Szõny, Komárom), Carnuntumban (ma Petronell, Ausztria), Vindobonában (ma Bécs, Ausztria).[3] A flotta napi feladatai közé tartozott a kereskedelmi hajózás védelme, a határellenõrzés és a csempészek elleni fellépés is.
 
  A legkésõbb a Kr.u. II. század elejére megszilárdult pannoniai római folyami flotta mûködési területe minden bizonnyal nem korlátozódott kizárólag csak a Dunára, Drávára és a Szávára. Valószínûleg - amellett, hogy háborús idõben az átkelést segítették és az utánpótlást szállították a folyami hadihajók - a bal parti folyókon (Morva, Vág, Garam, Tisza, Maros) felhajózva részt vehetett a hadsereg barbár területen folytatott hadmûveleteinek támogatásában is. Ezt támasztja alá, hogy mind a Traianus-, mind pedig a Marcus-oszlop ábrázolásai szerint a római inváziós erõk a Kr.u. II. század elején és végén hajókból készült pontonhidakon keltek át a Dunán, amelyeknek a megépítése minden bizonnyal a flotta feladata volt. Emellett az eben az idõszakban barbár területen római hadsereg tartós jelenlétére utaló emlékek is hajózható folyók közelében kerültek elõ (Musov, Trencsén, Szeged), ami feltételezi, hogy az ottani egységek utánpótlását jórészt vízi úton oldhatták meg.
 
  A Duna a római határvédelemben a késõ római idõszakban is kiemelt szerepet játszott, ezért a birodalom a diocletianusi-constantinusi hadseregreformot követõen is jelentõs folyami flottát tartott fent rajta. Sajnos nincsen arra vonatkozó adatunk, hogy pontosan mekkora volt a római dunai flotta, de azt tudjuk, hogy a IV. században a Rajnán 600, az Eufráteszen 1100 hajó teljesített szolgálatot. Ebbõl arra lehet következtetni, hogy hasonló számú hajó állhatott a rómaiak rendelkezésére a Dunán is. A pannoniai flotta szervezetével és bázisaival kapcsolatosan a késõ római korra vonatkozóan a Notitia Dignitatumban szereplõ adatokra támaszkodhatunk. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy a Kr.u. III. - IV. század fordulóján végre hajtott reformok a dunai folyami flottát sem hagyták érintetlenül. A század végére az addig különálló folyamszakaszokon tevékenykedõ flottákat összevonták egy egységes dunai flottává a Classis Histrica néven. Vagyis, innentõl kezdve a Kazán-szoros két oldalán mûködõ római flottaegységeket, az elõzõ korszaktól eltérõ módon egy név alatt egyesítették, ugyanakkor számos regionálisan tevékenykedõ alegységrõl is tudomásunk van. Ezek diszlokációja a következõ volt:[4]
 

Római település	Mai település és ország	A településen állomásozó római hajóhad
Sirmium	Szávaszentdemeter/Srmska Mitrovica, Szerbia	Classis I. Flavia Augusta
Graium	(?)	Classis II. Flavia Augusta
Servitium	Gradiska, Bosznia-Hercegovina	Classis I. Pannonica
Siscia	Sziszek/Sisak, Horvátország	Classis II. Pannonica
Arelape, Comagena	Pöchlarn és Tulln, Ausztria	Classis Arlapensis et Maginensis
Lauriacum	Enns, Ausztria	Classis Lauriacensis
Margum	Dubravica, Szerbia	Classis Stradensis et Germensis
Ratiaria	Archar, Bulgária	Classis Ratinensis
Inplateypeg	(?)	II. Herculiae musculorum Scythicorum et classis
Viminacium	Stari Kostolac, Szerbia	Classis Histrica
Egeta	Brza Palanka, Szerbia	Classis Histrica
Mursa	Eszék/Osijek, Horvátország	Classis Histrica
Florentia	Dunaszekcsõ, Magyarország	Classis Histrica
Vindobona	Bécs, Ausztria	Classis Histrica
Carnuntum	Petronell, Ausztria	Classis Histrica, XV. Gemina legio liburna cohors (egy része)
Arrabona	Gyõr, Magyarország	X. és a XV. Gemina legio liburna egységei

 
További bázis feltételezhetõ még: Brigetio, Cirpi, Aquincum (Szõny/Komárom, Dunabogdány, Óbuda - Magyarország) területén.  
 

  A dunai flotta jelentõségét mutatja, hogy a késõ római korban számos olyan elem jelenik meg a római erõdépítészetben, amely szoros összefüggést mutat a katonai folyami hajózással. Ilyenek például megerõsített folyami átkelõhelyek és a folyó felé megnyitott légiós táborok.
 
   A késõ római hadsereg megerõsített átkelõhelyek rendszerét építette ki a Duna mentén, amik olyan kiserõdökbõl álltak, amelyeket a szakirodalom az úgynevezett nógrádverõcei típusba szokott sorolni. Az ebbe a típusba tartozó erõdökre a nagy, négyszögletes központi épület volt a jellemzõ, amelyhez két oldalról L alakú, tornyokban végzõdõ oldalfalak csatlakoztak, amik gyakran a folyóba nyúltak.[5] Ezeket a kiserõdöket a folyó két partján egymással szemben építették fel, így szolgálhattak komp kikötõként, a dunai flotta támaszpontjaiként, de pontonhidak hídfõjeként is.
 
  Az ilyen erõdített hídfõállások azonban nem csak a Duna vidékére voltak jellemzõk, hanem a Rajna és a Neckar völgyére is, ahol Engrs bei Neuweit, Zullerstein, Neckarau és Ladenburg környékén ismerünk hasonlóakat. A pannoniai határszakaszon viszont igazán nagy sûrûségben fordulnak elõ, hiszen ilyeneket ismerünk az alábbi helyeken: Szob, Verõce (Nógrádverõce), Kisoroszi-Pásztorkert (?), Tahitótfalu-Balhavár, Szentendre-Dera patak, Horány, Dunakeszi, Bölcske, Harta-Káli-major, Dunaszekömlõd, Dunaszekcsõ, Bács. De még többet is feltételezhetünk.[6]
 
Most nézzük meg ezen megerõsített átkelõhelyek részletesebb, rendelkezésünkre álló adatait:[7]  
 

Név	Alapterület	Egyéb adat
Szob	-	-
Verõce (Nógrádverõce)	18 X 23 m	Falvastagság: 2.8 m, L alakú oldalfalak hossza: 14 m, 2 db. torony: 5 x 5 m
Kisoroszi-Pásztorkert (?)	12 X 12 m	-
Szentendre-Dera patak	20 X 20 m	2 db. torony: 7.5 X 7.5 m
Horány	16 X 22 m	Falvastagság: 2.5 m, L alakú oldalfalak hossza: 16 m, 2db. torony: 4 X 4 m
Dunakeszi	-	Falvastagság: 1.8 m
Bölcske	80 X 60 m	-
Harta-Káli-major	-	-
Dunakömlõd	100 X 55 m	-
Dunaszekcsõ	-	-
Bács	-	-

 
   A pannoniai megerõsített átkelõhelyeket eddig II. Constantius és I. Valentinianus uralkodásának idõszakára datálhatták. Korábban a kutatás a Szentendrei-sziget térségében található megerõsített átkelõhelyekrõl is azt tartotta, hogy II. Constantius idejébõl származnak, de újabban Lõrincz Barnabás mindegyiknél Valantinianus kori építést állapított meg.[8] Mráv Zsolt pedig minden ilyen objektumnál valentinianusi építéssel számol.[9]
 
   Véleményem szerint a nagyobb alapterületû objektumok alkalmasak lehettek arra is, hogy kisebb alakulatok állomásozzanak bennük állandóan, ne csak õrszemélyzet, mint a kisebbekben.[10] Kisoroszi-Pásztorkert némileg kilóg a sorból, de ebben az eseten csak feltételezni lehet, hogy a megerõsített átkelõhelyek közé tartozik, mivel a verõcei objektummal szemben helyezkedik el. Könnyen elképzelhetõ azonban, hogy csak egy egyszerû õrtoronyról van szó, amit mérete is alátámasztana.
 

   Ezek a megerõsített átkelõhelyek jelentették a kapcsolatot a római tartományok és a barbár területek között, feladatuk pedig az volt, hogy az átkelõhelyek ellenõrzése mellett szükség esetén hídfõállást biztosítsanak az ellenséges területre behatoló római csapatoknak. Ezen feladatukat ellátásához pedig nélkülözhetetlen volt a dunai flotta támogatása.
 

   Egy erõs dunai flotta nélkül az az erõd építészeti megoldás is értelmetlen lett volna, amit a rómaiak Brigetiónál és Aquincumnál alkalmaztak. Itt a korábbi épületeket szinte kivétel nélkül elbontották a IV. század folyamán. Teljesen új típusú erõdítményt építettek megnövelt, 3.2 méter széles falvastagsággal, 10-12 méteres magassággal és két kapuval. Alapterületük még mindig impozáns, 720 X 300 méteres volt, falaik pedig egészen a folyópartig futottak úgy, hogy a folyó felé esõ oldalt szabadon hagyták, ezáltal egy óriási szabad kikötõ felületet nyertek.[11] Ez az építészeti megoldás felvet egy érdekes kérdést: vajon miért gondolták úgy az építõk, hogy a folyó felé nyitott erõdítmény nem sebezhetõ a túlpartról jövõ támadásokkal szemben? A brigetioi és az aquincumi késõ római erõdítmény azonos szerkezete mindenképpen központi tervezésre utal, vagyis az erõdök folyó felé történõ megnyitása mögött egy komolyabb stratégiai koncepciónak kell rejtõznie.[12] Ennek elõfeltétele kellett, hogy legyen az, hogy a rómaiak biztosak legyenek benne, a Dunát szilárdan ellenõrzik, így onnan nem érheti komolyabb támadás az erõdítményeket. Ez pedig csak egy nagy létszámú jól szervezett folyami hajóhaddal volt kivitelezhetõ.
 
  A késõ római korban a dunai flotta több alkalommal is fontos szerepet játszott a térségben lezajlott háborúk menetében. A római csapatok, nagyobb volumenû, a császár által vezetett támadások esetén mindig a flotta által biztosított hajóhídon keltek át a folyón. Ezen kívül a flottaegységek, a már bemutatott megerõsített átkelõhelyeket logisztikai csomópontként, kirakodási pontként használva, részt vettek a barbár területeken tevékenykedõ római csapatok utánpótlásában is.
 
  Adatok vannak arról, hogy a dunai flotta nem csak logisztikai, hanem harci támogatást is nyújtott a parton tevékenykedõ római egységeknek, szervesen együttmûködve velük. Ezt támasztja alá egy 359 tavaszán történt eset. Ekkor a flotta II. Constantius szarmatákkal folytatott tárgyalásának biztosításában vett rész Acumincum (Szalánkemén) mellett. Ammianus Marcellinus leírása szerint a császár:
 
  "megparancsolta, hogy az odarendelt hajókon elhelyezett harcedzett legionariusok a tervet kieszelõ Innocentius vezetésével kísérjék figyelemmel a folyó medrének part menti sávját, és ha a barbárokat háborogni látják, azonnal támadják õket hátba, amikor figyelmük másfelé terelõdik."[13]
 
  "proinde vallo prope Acimincum locato celsoque aggere in speciem tribunalis erecto naves vehentes quosdam legionarios expeditos alveum fluminis proximum ripis observare sunt iussae cum Innocentio quodam agrimensore huius auctore consilii, ut si barbaros tumultuare sensissent, aliorsum intentos post terga pervaderent inprovisi."
 
  Megállapítható, tehát hogy a rómaiak kiemelten kezelték ebben az esetben is a folyó feletti ellenõrzés biztosítását, valamint az is, hogy konkrét harci feladat ellátása érdekében legionáriusokat, vagyis nem a flotta kötelékébe tartozó katonákat vezényeltek a hajók fedélzetére. A római hadvezetés óvatossága ebben az esetben indokolt is volt, mivel a szarmaták rátámadtak a császárra. Az összecsapás végül vérfürdõvé változott és lemészárolták a szarmatákat, akinek esélyük sem volt a visszavonulásra, tekintve, hogy a Dunán római hajók cirkáltak.
 
  A Classis Histrica hajói a szállítási és harci feladatok mellett alkalomadtán egyéb funkciókat is elláthattak. 369-ben például Athanaric gót vezér, egy esküre hivatkozva, nem volt hajlandó római földre lépni, ezért:
 
  "úgy határoztak, hogy evezõs hajók vigyék a folyó közepére a császárt fegyveres kísérõivel és a gót fejedelmet saját embereivel, s ott kössék meg megállapodásuk szerint a békét."[14]
 
  "indecorumque erat et vile ad eum imperatorem transire; recte noscentibus placuit navibus remigio directis in medium flumen, quae vehebant cum armigeris principem, gentisque iudicem inde cum suis, foederari, ut statutum est, pacem."
 
  Szintén a gótokkal volt kapcsolatban a dunai flotta azon mûvelete is, amely végül az egész birodalom sorsát meghatározta. 376-ban ugyanis a hunok elõl menekülõ gótok egy csoportját Valens befogadta a birodalomba és a római flotta szállította át a Dunán a menekülteket. Voltak azonban olyan gót és alán csoportok is, amelyek számára a császár nem engedélyezte a folyón való átkelést. Csakhogy ezek:
 
  "kihasználták ezt a kedvezõ alkalmat, amikor a római csapatok másfelé voltak elfoglalva és észrevették, hogy az õ átkelésük akadályozása végett a két part között állandóan cirkáló hajók egy idõ után nem jelentkeztek, sebtében összetákolt tutajikon átkeltek, és Fritigernustól nagy távolságra tábort vertek."[15]
 
  "Id tempus oportunum nancti Greuthungi cum, alibi militibus occupatis, navigia ultro citroque discurrere solita transgressum eorum prohibentia quiescere perspexissent, ratibus transiere male contextis castraque a Fritigerno locavere longissime."
 
  Vagyis, a dunai folyami flotta mulasztása vagy más hadszíntérre vezénylése tette lehetõvé újabb csoportok átkelését a Dunán.
 
  A gótok betelepítése végül végzetesnek bizonyult. A 378-as hadrianopolisi csatában a rómaiak döntõ vereséget szenvedtek, amelyet a római hadsereg többet nem volt képes kiheverni. Theodosius császárnak azonban még átmenetileg sikerült stabilizálnia a dunai határt és a folyami erõk is még egy ideig megõrizték ütõképességüket. Erre utal, egy 386-ban végrehajtott nagyszabású mûvelet sikeres végrehajtása.
 
  Promotusnak, a thraciai gyalogsági magister militumnak Zosimos tudósítása szerint, ekkor az volt a feladata, hogy megakadályozza az Oedotheus vezetése alatt álló keleti gótok al-dunai átkelését.[16] Zosimos leírásából egyértelmû, hogy a római flotta mind létszámában, mind a hajók minõségében és méretében is felülmúlta a gótok számára rendelkezésre álló vízi jármûveket. A rómaiak az ellenség dezinformálásával elérték, hogy azok, egy általuk kívánt idõpontban és helyen kíséreljék meg az átkelést. Oedotheus azt tervezte, hogy elõször válogatott csapatai meglepetésszerûen partra szállnak, majd az így létesülõ hídfõt a késõbb beérkezõ csapatok tovább szélesítik. Csakhogy a rómaiak csapdát állítottak, amiben a flottáé volt a fõszerep.
 
  A rómaiak terve szerint az éj leple alatt átkelõ gótokat a dunai hajóknak kellett bekerítenie és megakadályoznia, hogy a támadók elérjék a túlpartot. Ennek érdekében hajókat állítottak keresztbe a folyón, valamint egy három sorból álló 4 km hosszú hajó oszlopot állítottak össze, amely a gót átkelési kísérlet megkezdése után folyásirányból érkezve oldalba kapta az ellenséget maguk elõtt terelve õket, egészen a folyón keresztbe felállított hajókig, ahol azok evezõikkel felborították a gótok csónakjait. Ha ennek ellenére mégis sikerült néhány gót egységnek partot érnie, azokkal a lesbe állított római gyalogság végzett.
 
  Látható, hogy a Classis Histrica tíz évvel a gót betelepülés után még mindig szilárdan ellenõrizte a Dunát és megõrizte fölényét az ellenséggel szemben. Csakhogy Pannonia gótok, majd késõbb hunok általi megszállása végül a Classis Histricának is megadta a kegyelemdöfést. Ezzel lezárult az a 400 éves korszak, amikor római hajók õrizték Pannónia határait.
 

  1 MÓCSY-FITZ 1990. 82-83.
 
  2 Tac.Ann. XII./30.
 
  3 MÓCSY-FITZ 1990. 82-83.
 
  4 NOT.DIG. occ. / NOT.DIG. ori.
 
  5 MÓCSY, 1974. 99. / MÓCSY-FITZ, 1990. 107. / SOUTHERN-DIXON, 2000. 142-144.
 
  6 VISY, 2000. 116-118. / LÕRINCZ, 1999. 53-57. / MÓCSY-FITZ, 1990. 107.
 
  7 VISY, 2000. 116-118.
 
  8 VISY, 2000. 50-51. 53. 54-55. / LÕRINCZ, 1999. 53-56. / SOPRONI, 1978. 71.
 
  9 MRÁV, 2009. 58.
 
10 PROCOPIUS, IV./2.5.
 
11 PÓCZY, 2004. 35.
 
12 PÓCZY, 2004. 35.
 
13 AM. XIX.11.
 
14 AM. XXVII.5.
 
15 AM. XXXI.5.
 
16 Zos. IV. 35-39.