Folyóiratunkat a TIT HMHE - Hagyományőrző Tagozata üzemelteti.

Hajózástörténeti Közlemények

Kezdőlap     Küldetésünk     Szerkesztők     Aktuális     Archívum     Cikk küldése     Impresszum

   

Bernát Péter:
A dunai római flotta nyomában

 

   A Duna a Római Birodalom egyik legfontosabb vízi útja volt. Hajózható mellékfolyóival együtt egy páratlan közlekedési hálózatot alkotva összekötötte a nyugati, közép-európai, balkáni és fekete-tengeri provinciáit. A Duna azonban amellett, hogy a folyami kereskedelem révén a birodalom gazdaságának egyik fő ütőere volt, katonai szempontból is kiemelkedő jelenőséggel bírt. A Kr.u. I. századtól kezdve 400 éven keresztül ez a folyam képezte a Római Birodalom északi határát, a partjain kiépített katonai objektumok alkották a ripát, azaz a római határvédelmi rendszert, amelyet gyakran, hibásan általánosítva limesnek neveznek. Ez téves, ugyanis a limes kifejezést az ókorban csak olyan határszakaszra használták, ahol azt ténylegesen sáncok és árkok alkották. Az olyan határszakaszokra, mint például a pannoniai, ahol végig folyó mentén építették ki a rendszert, a ripa kifejezést használták.
 
  Amennyiben a dunai római flotta történetét szeretnénk áttekinteni, akkor a kutatás fonalát a mellékfolyóknál, pontosabban a Drávánál és a Szávánál kell felvennünk. Ez a két folyóvölgy volt ugyanis, ahová a Júliai Alpokon átkelve először leereszkedtek a hódító légiók. Mivel Pannonia vidékei közül először a Dráva-Száva köze került római uralom alá, az említett két folyó által biztosított vízi út volt az első, amelyik katonai és gazdasági szempontból kulcsfontosságú szerepet játszott a Kr.u. I. század első évtizedeiben. Ebből következik az is, hogy az első flottaegységek is ezeken a vizeken álltak szolgálatba. A legelső hajózásra utaló nyomok a Száva menti Sisciához (a későbbi Sziszek, ma: Sisak, Horvátország) és Sirmiumhoz (a későbbi Szávaszentdemeter, ma Srimska Mitrovica, Horvátország) köthetők. Ezzel körülbelül egy időben feltételezhető a római hajózás megindulása is a Dráván Poetovio (a későbbi Pettau, ma Ptuj, Szlovénia) és Mursa (a későbbi Eszék, ma Osijek, Horvátország) központtal.[1] Természetesen a Száva és a Dráva menti kikötők lehetővé tették azt is, hogy a római hajók a Dunát is igénybe vegyék a Kazán-szorosig, amely egészen a késő római időszakig nem csak földrajzi, hanem adminisztratív határt is jelentett az al-dunai (moesiai) és a pannonai római flották között.
 
  Katonailag számottevő dunai jelenlétről az Kr.u. I. közepétől lehet beszélni, miután a római hadsereg tartósan megszállta a folyó vonalát. Az első ismert, pannoniai flottaegységek által végrehajtott akcióra is ekkor került sor Tacitus beszámolója alapján. A leírás szerint, amikor Kr.u. 50-ben a Rómával szövetséges kvád királyt Vannius-t elűzték a dunai flotta segítségével menekült Pannoniába:
 
  "Egyébként a Danuviuson várakozó hajókra menekült; nemsokára követték hívei, és miután földeket kaptak, Pannoniában telepedtek meg."[2]
 
  "ceterum ad classem in Danuvio opperientem perfugit; secuti mox clientes et acceptis agris in Pannonia locati sunt."
 
  A légiók és a segédcsapatok állomáshelyei által a Kr.u. I. század második felében kialakított dunai határ a pannoniában tevékenykedő római flotta diszlokációjára is fontos hatást gyakorolt. A Vespasianushoz (69-79) köthető átszervezés során a Classis Pannonica fő táborhelye a Száva torkolatánál található Taurunumba (a későbbi Zimony, ma Zemun, Szerbia) került, valamint már lehet támaszpontokkal számolni a légiós táborok mellett Aquincumban (ma Óbuda), Brigetióban (ma Szőny, Komárom), Carnuntumban (ma Petronell, Ausztria), Vindobonában (ma Bécs, Ausztria).[3] A flotta napi feladatai közé tartozott a kereskedelmi hajózás védelme, a határellenőrzés és a csempészek elleni fellépés is.
 
  A legkésőbb a Kr.u. II. század elejére megszilárdult pannoniai római folyami flotta működési területe minden bizonnyal nem korlátozódott kizárólag csak a Dunára, Drávára és a Szávára. Valószínűleg - amellett, hogy háborús időben az átkelést segítették és az utánpótlást szállították a folyami hadihajók - a bal parti folyókon (Morva, Vág, Garam, Tisza, Maros) felhajózva részt vehetett a hadsereg barbár területen folytatott hadműveleteinek támogatásában is. Ezt támasztja alá, hogy mind a Traianus-, mind pedig a Marcus-oszlop ábrázolásai szerint a római inváziós erők a Kr.u. II. század elején és végén hajókból készült pontonhidakon keltek át a Dunán, amelyeknek a megépítése minden bizonnyal a flotta feladata volt. Emellett az eben az időszakban barbár területen római hadsereg tartós jelenlétére utaló emlékek is hajózható folyók közelében kerültek elő (Musov, Trencsén, Szeged), ami feltételezi, hogy az ottani egységek utánpótlását jórészt vízi úton oldhatták meg.
 
  A Duna a római határvédelemben a késő római időszakban is kiemelt szerepet játszott, ezért a birodalom a diocletianusi-constantinusi hadseregreformot követően is jelentős folyami flottát tartott fent rajta. Sajnos nincsen arra vonatkozó adatunk, hogy pontosan mekkora volt a római dunai flotta, de azt tudjuk, hogy a IV. században a Rajnán 600, az Eufráteszen 1100 hajó teljesített szolgálatot. Ebből arra lehet következtetni, hogy hasonló számú hajó állhatott a rómaiak rendelkezésére a Dunán is. A pannoniai flotta szervezetével és bázisaival kapcsolatosan a késő római korra vonatkozóan a Notitia Dignitatumban szereplő adatokra támaszkodhatunk. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy a Kr.u. III. - IV. század fordulóján végre hajtott reformok a dunai folyami flottát sem hagyták érintetlenül. A század végére az addig különálló folyamszakaszokon tevékenykedő flottákat összevonták egy egységes dunai flottává a Classis Histrica néven. Vagyis, innentől kezdve a Kazán-szoros két oldalán működő római flottaegységeket, az előző korszaktól eltérő módon egy név alatt egyesítették, ugyanakkor számos regionálisan tevékenykedő alegységről is tudomásunk van. Ezek diszlokációja a következő volt:[4]
 
Római település
Mai település és ország
A településen állomásozó római hajóhad
Sirmium
Szávaszentdemeter/Srmska Mitrovica, Szerbia
Classis I. Flavia Augusta
Graium
(?)
Classis II. Flavia Augusta
Servitium
Gradiska, Bosznia-Hercegovina
Classis I. Pannonica
Siscia
Sziszek/Sisak, Horvátország
Classis II. Pannonica
Arelape, Comagena
Pöchlarn és Tulln, Ausztria
Classis Arlapensis et Maginensis
Lauriacum
Enns, Ausztria
Classis Lauriacensis
Margum
Dubravica, Szerbia
Classis Stradensis et Germensis
Ratiaria
Archar, Bulgária
Classis Ratinensis
Inplateypeg
(?)
II. Herculiae musculorum Scythicorum et classis
Viminacium
Stari Kostolac, Szerbia
Classis Histrica
Egeta
Brza Palanka, Szerbia
Classis Histrica
Mursa
Eszék/Osijek, Horvátország
Classis Histrica
Florentia
Dunaszekcső, Magyarország
Classis Histrica
Vindobona
Bécs, Ausztria
Classis Histrica
Carnuntum
Petronell, Ausztria
Classis Histrica, XV. Gemina legio liburna cohors (egy része)
Arrabona
Győr, Magyarország
X. és a XV. Gemina legio liburna egységei
 
További bázis feltételezhető még: Brigetio, Cirpi, Aquincum (Szőny/Komárom, Dunabogdány, Óbuda - Magyarország) területén.  
 

  A dunai flotta jelentőségét mutatja, hogy a késő római korban számos olyan elem jelenik meg a római erődépítészetben, amely szoros összefüggést mutat a katonai folyami hajózással. Ilyenek például megerősített folyami átkelőhelyek és a folyó felé megnyitott légiós táborok.
 
   A késő római hadsereg megerősített átkelőhelyek rendszerét építette ki a Duna mentén, amik olyan kiserődökből álltak, amelyeket a szakirodalom az úgynevezett nógrádverőcei típusba szokott sorolni. Az ebbe a típusba tartozó erődökre a nagy, négyszögletes központi épület volt a jellemző, amelyhez két oldalról L alakú, tornyokban végződő oldalfalak csatlakoztak, amik gyakran a folyóba nyúltak.[5] Ezeket a kiserődöket a folyó két partján egymással szemben építették fel, így szolgálhattak komp kikötőként, a dunai flotta támaszpontjaiként, de pontonhidak hídfőjeként is.
 
  Az ilyen erődített hídfőállások azonban nem csak a Duna vidékére voltak jellemzők, hanem a Rajna és a Neckar völgyére is, ahol Engrs bei Neuweit, Zullerstein, Neckarau és Ladenburg környékén ismerünk hasonlóakat. A pannoniai határszakaszon viszont igazán nagy sűrűségben fordulnak elő, hiszen ilyeneket ismerünk az alábbi helyeken: Szob, Verőce (Nógrádverőce), Kisoroszi-Pásztorkert (?), Tahitótfalu-Balhavár, Szentendre-Dera patak, Horány, Dunakeszi, Bölcske, Harta-Káli-major, Dunaszekömlőd, Dunaszekcső, Bács. De még többet is feltételezhetünk.[6]
 
Most nézzük meg ezen megerősített átkelőhelyek részletesebb, rendelkezésünkre álló adatait:[7]  
 
Név
Alapterület
Egyéb adat
Szob
-
-
Verőce (Nógrádverőce)
18 X 23 m
Falvastagság: 2.8 m, L alakú oldalfalak hossza: 14 m, 2 db. torony: 5 x 5 m
Kisoroszi-Pásztorkert (?)
12 X 12 m
-
Szentendre-Dera patak
20 X 20 m
2 db. torony: 7.5 X 7.5 m
Horány
16 X 22 m
Falvastagság: 2.5 m, L alakú oldalfalak hossza: 16 m, 2db. torony: 4 X 4 m
Dunakeszi
-
Falvastagság: 1.8 m
Bölcske
80 X 60 m
-
Harta-Káli-major
-
-
Dunakömlőd
100 X 55 m
-
Dunaszekcső
-
-
Bács
-
-

 
   A pannoniai megerősített átkelőhelyeket eddig II. Constantius és I. Valentinianus uralkodásának időszakára datálhatták. Korábban a kutatás a Szentendrei-sziget térségében található megerősített átkelőhelyekről is azt tartotta, hogy II. Constantius idejéből származnak, de újabban Lőrincz Barnabás mindegyiknél Valantinianus kori építést állapított meg.[8] Mráv Zsolt pedig minden ilyen objektumnál valentinianusi építéssel számol.[9]
 
   Véleményem szerint a nagyobb alapterületű objektumok alkalmasak lehettek arra is, hogy kisebb alakulatok állomásozzanak bennük állandóan, ne csak őrszemélyzet, mint a kisebbekben.[10] Kisoroszi-Pásztorkert némileg kilóg a sorból, de ebben az eseten csak feltételezni lehet, hogy a megerősített átkelőhelyek közé tartozik, mivel a verőcei objektummal szemben helyezkedik el. Könnyen elképzelhető azonban, hogy csak egy egyszerű őrtoronyról van szó, amit mérete is alátámasztana.
 

   Ezek a megerősített átkelőhelyek jelentették a kapcsolatot a római tartományok és a barbár területek között, feladatuk pedig az volt, hogy az átkelőhelyek ellenőrzése mellett szükség esetén hídfőállást biztosítsanak az ellenséges területre behatoló római csapatoknak. Ezen feladatukat ellátásához pedig nélkülözhetetlen volt a dunai flotta támogatása.
 

   Egy erős dunai flotta nélkül az az erőd építészeti megoldás is értelmetlen lett volna, amit a rómaiak Brigetiónál és Aquincumnál alkalmaztak. Itt a korábbi épületeket szinte kivétel nélkül elbontották a IV. század folyamán. Teljesen új típusú erődítményt építettek megnövelt, 3.2 méter széles falvastagsággal, 10-12 méteres magassággal és két kapuval. Alapterületük még mindig impozáns, 720 X 300 méteres volt, falaik pedig egészen a folyópartig futottak úgy, hogy a folyó felé eső oldalt szabadon hagyták, ezáltal egy óriási szabad kikötő felületet nyertek.[11] Ez az építészeti megoldás felvet egy érdekes kérdést: vajon miért gondolták úgy az építők, hogy a folyó felé nyitott erődítmény nem sebezhető a túlpartról jövő támadásokkal szemben? A brigetioi és az aquincumi késő római erődítmény azonos szerkezete mindenképpen központi tervezésre utal, vagyis az erődök folyó felé történő megnyitása mögött egy komolyabb stratégiai koncepciónak kell rejtőznie.[12] Ennek előfeltétele kellett, hogy legyen az, hogy a rómaiak biztosak legyenek benne, a Dunát szilárdan ellenőrzik, így onnan nem érheti komolyabb támadás az erődítményeket. Ez pedig csak egy nagy létszámú jól szervezett folyami hajóhaddal volt kivitelezhető.
 
  A késő római korban a dunai flotta több alkalommal is fontos szerepet játszott a térségben lezajlott háborúk menetében. A római csapatok, nagyobb volumenű, a császár által vezetett támadások esetén mindig a flotta által biztosított hajóhídon keltek át a folyón. Ezen kívül a flottaegységek, a már bemutatott megerősített átkelőhelyeket logisztikai csomópontként, kirakodási pontként használva, részt vettek a barbár területeken tevékenykedő római csapatok utánpótlásában is.
 
  Adatok vannak arról, hogy a dunai flotta nem csak logisztikai, hanem harci támogatást is nyújtott a parton tevékenykedő római egységeknek, szervesen együttműködve velük. Ezt támasztja alá egy 359 tavaszán történt eset. Ekkor a flotta II. Constantius szarmatákkal folytatott tárgyalásának biztosításában vett rész Acumincum (Szalánkemén) mellett. Ammianus Marcellinus leírása szerint a császár:
 
  "megparancsolta, hogy az odarendelt hajókon elhelyezett harcedzett legionariusok a tervet kieszelő Innocentius vezetésével kísérjék figyelemmel a folyó medrének part menti sávját, és ha a barbárokat háborogni látják, azonnal támadják őket hátba, amikor figyelmük másfelé terelődik."[13]
 
  "proinde vallo prope Acimincum locato celsoque aggere in speciem tribunalis erecto naves vehentes quosdam legionarios expeditos alveum fluminis proximum ripis observare sunt iussae cum Innocentio quodam agrimensore huius auctore consilii, ut si barbaros tumultuare sensissent, aliorsum intentos post terga pervaderent inprovisi."
 
  Megállapítható, tehát hogy a rómaiak kiemelten kezelték ebben az esetben is a folyó feletti ellenőrzés biztosítását, valamint az is, hogy konkrét harci feladat ellátása érdekében legionáriusokat, vagyis nem a flotta kötelékébe tartozó katonákat vezényeltek a hajók fedélzetére. A római hadvezetés óvatossága ebben az esetben indokolt is volt, mivel a szarmaták rátámadtak a császárra. Az összecsapás végül vérfürdővé változott és lemészárolták a szarmatákat, akinek esélyük sem volt a visszavonulásra, tekintve, hogy a Dunán római hajók cirkáltak.
 
  A Classis Histrica hajói a szállítási és harci feladatok mellett alkalomadtán egyéb funkciókat is elláthattak. 369-ben például Athanaric gót vezér, egy esküre hivatkozva, nem volt hajlandó római földre lépni, ezért:
 
  "úgy határoztak, hogy evezős hajók vigyék a folyó közepére a császárt fegyveres kísérőivel és a gót fejedelmet saját embereivel, s ott kössék meg megállapodásuk szerint a békét."[14]
 
  "indecorumque erat et vile ad eum imperatorem transire; recte noscentibus placuit navibus remigio directis in medium flumen, quae vehebant cum armigeris principem, gentisque iudicem inde cum suis, foederari, ut statutum est, pacem."
 
  Szintén a gótokkal volt kapcsolatban a dunai flotta azon művelete is, amely végül az egész birodalom sorsát meghatározta. 376-ban ugyanis a hunok elől menekülő gótok egy csoportját Valens befogadta a birodalomba és a római flotta szállította át a Dunán a menekülteket. Voltak azonban olyan gót és alán csoportok is, amelyek számára a császár nem engedélyezte a folyón való átkelést. Csakhogy ezek:
 
  "kihasználták ezt a kedvező alkalmat, amikor a római csapatok másfelé voltak elfoglalva és észrevették, hogy az ő átkelésük akadályozása végett a két part között állandóan cirkáló hajók egy idő után nem jelentkeztek, sebtében összetákolt tutajikon átkeltek, és Fritigernustól nagy távolságra tábort vertek."[15]
 
  "Id tempus oportunum nancti Greuthungi cum, alibi militibus occupatis, navigia ultro citroque discurrere solita transgressum eorum prohibentia quiescere perspexissent, ratibus transiere male contextis castraque a Fritigerno locavere longissime."
 
  Vagyis, a dunai folyami flotta mulasztása vagy más hadszíntérre vezénylése tette lehetővé újabb csoportok átkelését a Dunán.
 
  A gótok betelepítése végül végzetesnek bizonyult. A 378-as hadrianopolisi csatában a rómaiak döntő vereséget szenvedtek, amelyet a római hadsereg többet nem volt képes kiheverni. Theodosius császárnak azonban még átmenetileg sikerült stabilizálnia a dunai határt és a folyami erők is még egy ideig megőrizték ütőképességüket. Erre utal, egy 386-ban végrehajtott nagyszabású művelet sikeres végrehajtása.
 
  Promotusnak, a thraciai gyalogsági magister militumnak Zosimos tudósítása szerint, ekkor az volt a feladata, hogy megakadályozza az Oedotheus vezetése alatt álló keleti gótok al-dunai átkelését.[16] Zosimos leírásából egyértelmű, hogy a római flotta mind létszámában, mind a hajók minőségében és méretében is felülmúlta a gótok számára rendelkezésre álló vízi járműveket. A rómaiak az ellenség dezinformálásával elérték, hogy azok, egy általuk kívánt időpontban és helyen kíséreljék meg az átkelést. Oedotheus azt tervezte, hogy először válogatott csapatai meglepetésszerűen partra szállnak, majd az így létesülő hídfőt a később beérkező csapatok tovább szélesítik. Csakhogy a rómaiak csapdát állítottak, amiben a flottáé volt a főszerep.
 
  A rómaiak terve szerint az éj leple alatt átkelő gótokat a dunai hajóknak kellett bekerítenie és megakadályoznia, hogy a támadók elérjék a túlpartot. Ennek érdekében hajókat állítottak keresztbe a folyón, valamint egy három sorból álló 4 km hosszú hajó oszlopot állítottak össze, amely a gót átkelési kísérlet megkezdése után folyásirányból érkezve oldalba kapta az ellenséget maguk előtt terelve őket, egészen a folyón keresztbe felállított hajókig, ahol azok evezőikkel felborították a gótok csónakjait. Ha ennek ellenére mégis sikerült néhány gót egységnek partot érnie, azokkal a lesbe állított római gyalogság végzett.
 
  Látható, hogy a Classis Histrica tíz évvel a gót betelepülés után még mindig szilárdan ellenőrizte a Dunát és megőrizte fölényét az ellenséggel szemben. Csakhogy Pannonia gótok, majd később hunok általi megszállása végül a Classis Histricának is megadta a kegyelemdöfést. Ezzel lezárult az a 400 éves korszak, amikor római hajók őrizték Pannónia határait.
 

Modern szakirodalom:
 
LÖRINCZ Barnabás: A későrómai hídfőállások bélyeges téglái Valeriában. In: Pannoniai kutatások. 1999. 53 - 57.
 
MÓCSY András: Pannonia a késői császárkorban. Budapest, Akadémiai. 1974.
 
MÓCSY András - FITZ Jenő: Pannonia régészeti Kézikönyve. Budapest, Akadémiai. 1990.
 
MRÁV Zsolt: A Valeria Ripensis provincia határán létesített késő római kikötőerődök keltezéséhez. In: A bölcskei kikötőerőd, Wosinsky Mór Megyei Múzeum, Szekszárd, 2009. 51-71.
 
PÓCZY Kára: Aquincum, Budapest római kori történelmi városmagja. Enciklopedia, Budapest. 2004.
 
SOPRONI Sándor: Der spätrömische Limes zwischen Esztergom und Szentendre. Der Verteidigungssystem der Provinz Valeria im 4. Jahrhundert. Budapest, Akademiai. 1978.
 
SOUTHERN, Pat - DIXON R. Karen: Late Roman army. Routledge. Cambridge. 2000.
 
VISY Zsolt: A Ripa Pannonica Magyarországon. Budapest, Akadémiai. 2000.
 
 
Kortárs források:
 
AMMIANUS MARCELLINUS: Róma története. (Ford: Szepesy Gyula) Budapest, Europa, 1993.
 
AMMIANUS MARCELLINUS: Rerum gestarum libri, qui supersunt. Leipzig, Teubner, 1978.
 
Notitia dignitatum occedunt notitia urbis Constantinopolitana et laterculi Provinciarum. (Not. dig.) Szerk: SEECK, Otto, Berlin, Berolini, 1876.
 
PROCOPIUS: De aedificiis.( Haury, J.-Wirth, G.) Teubner. 1962-64.
 
TACITUS (TAC): Tacitus összes művei (Ford: Borzsák István) Szeged, Szukits Könyvek.1998.
 
ZOSIMOS (ZOS): Neue Geschichte, (Übr.: Otto Veh,). Hirsemann, Studgart, 1990.
 

  1 MÓCSY-FITZ 1990. 82-83.
 
  2 Tac.Ann. XII./30.
 
  3 MÓCSY-FITZ 1990. 82-83.
 
  4 NOT.DIG. occ. / NOT.DIG. ori.
 
  5 MÓCSY, 1974. 99. / MÓCSY-FITZ, 1990. 107. / SOUTHERN-DIXON, 2000. 142-144.
 
  6 VISY, 2000. 116-118. / LŐRINCZ, 1999. 53-57. / MÓCSY-FITZ, 1990. 107.
 
  7 VISY, 2000. 116-118.
 
  8 VISY, 2000. 50-51. 53. 54-55. / LŐRINCZ, 1999. 53-56. / SOPRONI, 1978. 71.
 
  9 MRÁV, 2009. 58.
 
10 PROCOPIUS, IV./2.5.
 
11 PÓCZY, 2004. 35.
 
12 PÓCZY, 2004. 35.
 
13 AM. XIX.11.
 
14 AM. XXVII.5.
 
15 AM. XXXI.5.
 
16 Zos. IV. 35-39.
 


Kezdőlap     Küldetésünk     Szerkesztők     Aktuális     Archívum     Cikk küldése     Impresszum

Hajózástörténeti Közlemények
A szerkesztők
Hajózástörténeti Közlemények
cskegyesulet[at]gmail.com

© Minden jog fenntartva 2005-2014, TIT HMHE - Hagyományőrző Tagozat