Hajózástörténeti Közlemények

Bánsági Andor:
Kereskedelmi tengeralattjárók alkalmazása az elsõ világháborúban
 

  Az elsõ világháború kitörésekor az antant által létesített blokád elvágta a gyarmataiktól a Központi Hatalmakat, a tengeri kereskedelmüket pedig gyakorlatilag a skandináv országokra korlátozta. Ezzel a hadiipar számára nélkülözhetetlen nyersanyagok egy részének utánpótlása megszûnt, ami hosszú távon katasztrófával fenyegetett. A villámháborús tervek összeomlása után már látszott, hogy a háború nem fog egyhamar befejezõdni. Mivel sem a német, sem az osztrák-magyar flotta nem volt képes a blokádot felszámolni, Németországban úgy döntöttek, hogy kereskedelmi tengeralattjárókkal próbálják meg kijátszani az antant blokádot és felújítani a kereskedelmet a semleges Egyesült Államokkal.

  1916 elején a Nord Deutsche Loyd és a Deutsche Bank Deutsche Ozean-Reederei néven közös leányvállalatot hozott létre, és 7 kereskedelmi tengeralattjáró építését kezdték meg még ugyan abban az évben. A tervekkel ellentétben azonban csak a DEUTSCHLAND-ot és a BREMEN-t fejezték be kereskedelmi tengeralattjáróként, a maradék öt egységet felfegyverezték, és tengeralattjáró-cirkálóként állították szolgálatba. A naszádok szállítási kapacitása egyenként 700 tonnát tett ki, de ebbõl 230 tonna gumit csak a külsõ és a belsõ héjazat közt tudtak elhelyezni. Bár egy átlagos kereskedelmi hajó kapacitásához képest ez viszonylag kevésnek számított, az adott helyzetben más megoldás nem volt. A tengeralattjárókat azért nem fegyverezték fel, mert így jogilag kereskedelmi hajónak minõsültek, és csak megállítás és átvizsgálás után lehetett õket elsüllyeszteni, míg egy hadihajót e nélkül is. Mivel azonban a tengeralattjáró elsõdleges fegyvere a láthatatlanság, a blokádírózó hajók elõl lemerülve könnyen kijátszhatta azokat, és háborítatlanul tudott eljutni a céljáig.

  A DEUTSCHLAND és a BREMEN jellemzõ adatai:

A DEUTSCHLAND

  Az elsõként elkészülõ DEUTSCHLAND parancsnokának Paul König-et nevezték ki, aki korábban a német kereskedelmi flottánál szolgált hajókapitányként, de az új megbízatása mellé tartalékos sorhajóhadnagyi rangot is kapott. Elsõ útjukra 1916. június 23-án futottak ki 750 tonna rakománnyal, melybõl 125 tonna kémiai festõanyagokat tett ki. Ezen kívül gyógyszereket, drágaköveket, és postai küldeményeket vitt magával. 1916. július 9-én érkeztek meg Baltimore-ba (más források szerint július 7-én). A DEUTSCHLAND kapitányát és személyzetét hõsökként köszöntötték, és újságírók hada ostromolta tartózkodásuk során. Egymást érték a vacsorameghívások és az üdvözlések, leginkább a német származású lakosság részérõl. Egyesek több száz kilómétert is hajlandóak voltak utazni, csak hogy találkozhassanak a tengerészekkel. A DEUTSCHLAND-ot a modern tengeralattjáró egyik atyja, Simon Lake is megtekintette, és megállapodott a Nord Deutsche Loyd képviselõivel, hogy kereskedelmi tengeralattjárókat épít a számukra, de ebbõl végül semmi sem valósult meg.

 
A DEUTSCHLAND Baltimore-ban.

  A tengeralattjáró augusztus 2-án hagyta el Baltimore-t, és augusztus 24-én érkezett meg Bréma kikötõjébe. 341 tonna nikkelt, 93 tonna ónt, és 348 tonna nyersgumit vitt magával, melybõl 257 tonnát a nyomásálló testen kívül helyeztek el. A szállítmány értéke 17,5 millió birodalmi márka volt, többszöröse a tengeralattjáró építési költségének. Útja során 8450 tengeri mérföldet tett meg, ebbõl 190-et a víz alatt. A hazaszállított nyersanyagok hónapokig fedezték a német hadiipar speciális szükségleteinek egy részét.

 
A DEUTSCHLAND legénysége Baltimore-ban. A középen tisztelgõ alak Paul König, a tengeralattjáró parancsnoka.

  1916 novemberében a DEUTSCHLAND újabb sikeres utat tett az Egyesült Államokba. Ekkor drágaköveket, gyógyászati termékeket, és értékpapírokat vitt magával. November 16-án indult volna haza New Londonból, de összeütközött a T. A. SCOTT, JR. vontatóval. A vontató a DEUTSCHLAND elõtt haladt, amikor a tengeralattjáró elõtt jobbra fordult, hogy kikerülje az öböl bejáratánál levõ sziklákat, azonban a dagály miatti erõs áramlások egy rövid idõre megállították a kis naszádot, a jóval nagyobb tengeralattjárót viszont nem, így az gyakorlatilag kettészelte. A vontató 5 fõs legénysége vízbe fulladt. Egyedül a fedélzeten tartózkodó Hans F. Hinsch, a német NECKER gõzös parancsnoka menekült meg, akit a CASSIE vontató legénysége mentett ki. Az ütközéstõl behorpadt a tengeralattjáró orra, és több szegecs is kiesett. Az incidens miatt a DEUTSCHLAND végül csak november 21-én tudott elindulni, többek közt 6,5 tonna ezüsttel a gyomrában.

 
A DEUTSCHLAND New London-ban.

  A hazaérkezés után Paul König kapitány Die Fahrt der Deutschland címmel könyvet írt az útról, melyet a német háborús propaganda is felkapott. A mû 1916-ban, többek közt, magyarul is megjelent.

  A DEUTSCHLAND 1917 januárjában indult volna harmadik útjára, de a romló német-amerikai kapcsolatok miatt erre már nem került sor. Így végül 1917. február 19-én U-155 néven a Birodalmi Német Haditengerészet lefoglalta, és felfegyverezte. 6 db torpedóvetõ-csövet és 2 db 150 mm-es ágyút kapott, az utóbbiakat az SMS ZÄHRINGEN pre-dreadnought csatahajóról szerelték le. Összesen 18 db torpedót tudott magával vinni egy bevetésre.

  1917. május 24. és szeptember 2. között Karl Meusel parancsnoksága alatt 105 napos cirkálást hajtott végre az Atlanti-óceán északi részén. Útja során 9 kereskedelmi hajót süllyesztett el, továbbá megtámadott 19 felfegyverzett szövetséges kereskedelmi hajót, melyek közül 9 süllyesztett el. Összesen 10 220 tengeri mérföldet tett meg, ebbõl 620-at alámerülve. Az elsõ világháború során ez volt az egyik leghosszabb út, melyet egy tengeralattjáró tett meg.

  1918. augusztus 11-én Ferdinand Studt parancsnoksága alatt futott ki Kielbõl. Azt a parancsot kapta, hogy aknákat telepítsen St. John's és Halifax kikötõje elõtt, továbbá el kellett vágnia a Sable sziget (50 tengeri mérföldre található Új Skóciától) telegráf kábeleit. Azonban a feladat kivitelezésébe hiba csúszott, mivel a kapitány összekeverte St. John's-t Saint John-al.

  További útja során elfogta és elsüllyesztette a portugál GAMO gõzöst, megtámadta az SS FRANCE-t, és ágyútûzzel elsüllyesztette a norvég STORTIND-et. Szeptember 7-én nagy távolságból tûzpárbajt vívott az amerikai FRANK H. BUCK gõzössel, mely elsüllyesztettnek jelentette az U 155-öt.

  Szeptember 13-án a brit NEWBY HALL kereskedelmi hajóval vívott tûzpárbajt. A nyomásálló lemezek behorpadtak, a hajótestbe több ponton víz szivárgott be, ami átmenetileg képtelenné tette arra, hogy alámerüljön.

  Szeptember 19-én Studt végül sikertelenül kereste a Sable sziget kábeleit, ezért Nantucket irányába hajózott tovább.

 
A DEUTSCHLAND Londonban, a háború után.

  Az U-155 november 12-én tért vissza Németországba, majd november 24-én megadta magát a fegyverszünet értelmében. Mint háborús zsákmányt Nagy-Britanniába vitték, és többek közt, Londonban állították ki, majd 1921-ben eladták ócskavasnak. 1921. szeptember 17-én a birkenhead-i Robert Smith and Sons hajógyárban állt lebontás alatt, amikor egy robbanás darabokra szaggatta, és megölt 5 embert.

A BREMEN

  A BREMEN 1916 szeptemberében indult Norfolkba Karl Schwartzkopf parancsnoksága alatt. Egyes feljegyzések szerint Simon Lakenek vitt pénzt, azzal a megbízással, hogy építsen kereskedelmi tengeralattjárókat Németország számára, de soha nem ért célba. A Bremen sorsa a mai napig nem tisztázott, és több elmélet is született, hogy mi okozhatta a vesztét.

 
Karl Schwartzkopf, a BREMEN parancsnoka.

  Egy feljegyzés szerint a Brement 10 mérföldre délre látták Izlandtól, és a 10. Cirkáló Raj néhány egységét küldték az elsüllyesztésére. A HMS MANTUA jelentette, hogy nekiütközött egy nagyméretû víz alatti tárgynak.

  Más állítások szerint a Brement a brit HMS G13 tengeralattjáró egyik torpedója süllyesztette el 1917 márciusában, de ennek a brit Admiralitás nem adott hitelt.

  Mivel semmilyen bizonyítékot sem találtak a BREMEN elsüllyesztésére, valószínûleg akna okozhatta a vesztét.

Összegzés

  A DEUTSCHLAND két sikeres útja bebizonyította, hogy az antant blokádnak van hatásos ellenszere. A BREMEN elvesztése azonban rámutat arra, hogy ez a módszer egyáltalán nem rizikó mentes. Azonban a kereskedelmi tengeralattjáróknak, fegyvertelenségük ellenére, volt egy igen nagy elõnyük a harci feladatokra alkalmazottakkal szemben: Nem kellett megközelíteniük ellenséges hajókat. Így sokkal nehezebb volt felfedezni õket, hiszen egy támadó tengeralattjáró a torpedói kilövésével azonnal tudatta jelenlétét az ellenséggel. Ha az Egyesült Államok nem lép be a háborúba, bizonyosan tömegesen alkalmazták volna ezeket a hajókat, mint azt a Simon Lake-el zajló tárgyalások is alátámasztják. Ebben az esetben tevékenységük komoly fejtörést okozott volna az antant haditengerészeti vezetõi számára. Fõleg, ha a Simon Lake által építendõ tengeralattjárók amerikai zászló alatt hajóztak volna. Az Egyesült Államoknak azonban jóval fontosabb volt a neki eladósodott Anglia és Franciaország gyõzelme, mint a nem túl jelentõs hasznot hozó kereskedelem Németországgal, hiszen az elõbbiek veresége esetén senki sem fizette volna vissza a kölcsönöket. Ezért is lépett be végül a háborúba az antant oldalán.

Felhasznált irodalom:

http://www.colorantshistory.org/SubmarineDeutschland.html
http://en.wikipedia.org/wiki/German_submarine_Deutschland
http://en.wikipedia.org/wiki/German_submarine_Bremen
http://en.wikipedia.org/wiki/Merchant_submarine
http://en.wikipedia.org/wiki/Paul_K%C3%B6nig
Five man drown as Deutschland crashes into tug - The New York Times. 1916. november 18.
(http://query.nytimes.com/mem/archive-free/pdf?_r=1&res=9C07E2D6143BE633A2575BC1A9679D946796D6CF)
König Kapitány: A Deutschland útja. Athenaeum R.T., Budapest, 1916.