Hajózástörténeti Közlemények

Antal Gábor:
Tengely és tenger közé szorulva:
a francia hadiflotta 1940-1942 között [1]

  Azon két év alatt, míg Franciaország részben német megszállás alatt állt, részben egy kollaboráns kormányzat uralta, az ország tengeri hadereje különösen kellemetlen helyzetben volt. A szárazföld felõl olyan "barátok" álltak mögöttük, akik korábban ellenségeik voltak, a tengeren pedig korábbi szövetségese többé-kevésbé ellenségként állt vele szemben. A szárazföldi "barátok" a tengelyhatalmak, Németország és Olaszország voltak, a tengert uraló "ellenség" pedig Nagy-Britannia, aki mögött nemsokára ott állt az Amerikai Egyesült Államok is. Ezen hatalmakban mindössze egy közös volt: a francia flottára valamennyien egyformán célpontként tekintettek. Erre kívántam utalni a tanulmány címében, és a továbbiakban ezt kísérlem meg kissé részletesebben kifejteni.
 
  1940 májusának végén, amikor már látható volt, hogy Franciaország Lengyelországhoz, Hollandiához és Belgiumhoz hasonlóan elbukik a német Wehrmacht iszonyatos csapásai alatt, a brit kormányt aggodalommal töltötte el a francia hadiflotta sorsa. A brit miniszterelnök, Winston Churchill elsõsorban attól tartott, hogy a rendkívül gyorsan elõretörõ német csapatok elragadják a korszerû francia hadihajókat. Több alkalommal igyekezett meggyõzni a francia kormányt, hogy flottájukat mihamarabb hajózzák át brit kikötõkbe. Június 12-én, amikor Churchill az összeomlás elõtt utoljára járt Franciaországban, a flotta fõparancsnoka, Jean Francois Darlan tengernagy határozott ígértet tett neki, hogy nem hagyja a hajóit német kézre kerülni.[2] Amikor azonban néhány nappal késõbb, június 17-én Paul Reynaud kormánya megbukott és az újonnan felállt Pétain-kabinetben Darlan elfoglalhatta a tengerészeti miniszteri posztot, hirtelen revideálta korábbi álláspontját. Ezután eszében sem volt kiadni a parancsot a brit kikötõkbe való áthajózáshoz.
 
  Franciaország ebben az idõben elsõ osztályú haditengerészeti erõvel rendelkezett. A húszas években, nem sokkal az 1922-ben, Washingtonban lezajlott haditengerészeti konferencia után a francia kormányzat hozzálátott a flotta egységeinek felújításához, illetve modernizálásához. Az elsõ olyan év, amikor újonnan épített nagyobb méretû hadihajókat bocsátottak vízre, 1925 volt. Ebben az évben öt cirkáló, huszonnégy nehéz romboló, nyolc romboló és ötvenöt tengeralattjáró szállt vízre. Ezután 1937-ig összesen több mint 421 ezer tonnányi hajótér készült el (ez a szám kizárólag hadihajókat jelent).[3] Ekkor épültek meg Franciaország tengeri haderejének legnagyobb és legerõsebb egységei.
 

  Ebben az idõszakban a tengeri hadviselésben a csatahajó számított abszolút fegyvernek. A többi európai tengeri nagyhatalomhoz hasonlóan Franciaország is osztotta ezt a nézetet. A francia haditengerészet csatahajó-állománya ebben az idõben rendkívül vegyes korú és minõségû volt. A legrégebben épült, még aktív szolgálatot teljesítõ csatahajó a Danton-osztályú CONDORCET volt, amely még az elsõ világháború elõtt, 1911-ben állt szolgálatba.[4]
 
  Ugyancsak 1911-ben vízrebocsátott, de 1926 és 1929 között felújított és modernizált csatahajók voltak a Courbet-osztályú COURBET és OCÉAN. Ezek már 26000 tonna vízkiszorítású, 20 csomós maximális sebességre képes, tizenkét darab 305 milliméteres ágyúval felszerelt egységek voltak.[5] Az elsõ, igazán komolyan vehetõ csatahajók a Bretagne-osztály hajói voltak. Ezeket szintén még az elsõ világháború elõtt építették, de - az elõbbiekhez hasonlóan - komoly felújításon estek át 1932 és 1935 között. 28500 tonnás vízkiszorításuk és huszonegy csomós maximális sebességük mellett ezek voltak az elsõ francia csatahajók, amelyeket 340 milliméteres lövegekkel szereltek fel. Ebbe a hajóosztályba tartoztak a BRETAGNE, a LORRAINE és a PROVENCE nevû egységek.[6]
 
  Amikor a harmincas évek közepén a németek vízre bocsátották a DEUTSCHLAND zsebcsatahajót, a francia haditengerészet válaszul megkezdte a Dunkerque-osztály két hajójának, a DUNKERQUE-nek és testvérhajójának, a STRASBOURG-nak az építését, amelyek 1935-ben készültek el. A több mint 36 ezer tonnás csatahajók fõtüzérsége nyolc darab 330 milliméteres lövegbõl állt, amelyeket két, egyenként négy csõbõl álló toronyban helyeztek el. Ez az elrendezés kissé hátrányos volt, mert az ellenfél képes volt egyetlen találattal kiiktatni a hajó fõfegyverzetét. Viszont a közepes tüzérségét úgy rendezték el, hogy képes volt tüzelni szárazföldi/tengeri, valamint légi célpontokra egyaránt. A hajók maximális sebessége 30,5 csomó volt.[7]
 
  Már a háború alatt, 1940-ben fejezte be a francia haditengerészet két legmodernebb csatahajójának, a RICHELIEU-nek és a JEAN BART-nak megépítését. Még mielõtt az utolsó munkálatokkal végeztek volna, el kellett hagyniuk atlanti-óceáni kikötõjüket, hogy a német csapatok ne ejthessék õket zsákmányul. Ezek a csatahajók a Dunkerque-osztály továbbfejlesztéseként készültek. E két hatalmas, több mint 48 ezer tonna vízkiszorítású csatahajónak kellett volna õriznie Franciaország biztonságát. A sors iróniája, hogy hatalmas 381 milliméteres ágyúik elõször éppen szövetségeseikre, a brit hadiflottára lõttek, amint ezt késõbb látni fogjuk. Harminckét csomós maximális sebességük pedig arra volt jó, hogy minél hamarabb eljuttassa õket Nyugat-Afrikába.[8]
 
  A franciák egy csatahajóból átalakított repülõgép-hordozóval (BÉARN) és egy hidroplán-anyahajóval (COMMANDANT TESTE) rendelkeztek a háború elején. Ezek szintén nem játszottak komoly szerepet a továbbiakban. Franciaország összeomlása után a Béarn a Karib-tengeren az Egyesült Államokkal internáltatta magát, a COMMANDANT TESTE pedig ugyanebben az idõben Toulon kikötõjében önelsüllyesztést hajtott végre.[9]
 
  A flotta kötelékében több cirkáló- és rombolótípus hajózott. A cirkálóknak az volt az elsõdleges feladata, hogy biztosítsák a zavartalan hajózási kapcsolatot a francia anyaország és annak afrikai gyarmatai között. Itt elsõsorban az Olasz Királyság haditengerészete lehetett ellenfelük. A Suffren-, Algerie- és La Gallisoniére-osztály nehézcirkálóit tehát olasz hajóegységekkel szembeni harcra fejlesztették ki a harmincas években. A maguk kategóriájában igen jónak számítottak több mint 14 ezer tonnás vízkiszorításukkal és 203 milliméteres lövegeikkel.[10]
 
  A francia romboló-állomány ugyancsak jól felszerelt és komoly létszámú volt. Külön figyelemre méltó az a - csak a francia haditengerészetre jellemzõ - rombolótípus, amit õk contre torpilleurs-nek neveztek.[11] Ezek egy "egyszerû" rombolónál közel kétszer nagyobbak és erõsebb fegyverzetûek voltak. A flotta összesen tizennyolc ilyen hajóval rendelkezett.
 

  Churchill tisztában volt azzal, hogy a német hadvezetés az elsõ adandó alkalommal megkísérli ellenõrzése alá vonni a francia hajókat. Ezért a Királyi Haditengerészetnek fel kellett készülnie azok állandó ellenõrzésére és szükség esetén semlegesítésére is. Június 14-én az egyiptomi brit haditengerészeti támaszponton, Alexandriában Sir Andrew B. Cunningham tengernagy, a brit Földközi-tengeri Flotta fõparancsnoka utasítást kapott, hogy ne adjon engedélyt az ott horgonyzó francia hajórajnak a tengerre szállásra, illetve amennyiben francia-német különbéke születik, a "brit érdekeknek megfelelõen" bánjon velük.[12] Ez kimondva-kimondatlanul brit ellenõrzés alá vonást, esetleg lefegyverzést jelentett. Sir Dudley North admirális, a Gibraltárban állomásozó Atlanti Hajóraj parancsnoka június 16-án rádióbeszédben tett említést egy elképzelhetõ brit támadásról a francia-algériai partokon fekvõ Mers el-Kebir haditengerészeti támaszponton horgonyzó francia hadihajók ellen.[13]
 
  A június 22-én a Rethondes-i erdõben aláírt német-francia fegyverszüneti egyezmény 8. cikkelye szerint a francia hadiflottának - kivéve azon részét, amely a francia gyarmatbirodalom épségét szavatolja - a háború végéig, német-olasz ellenõrzés mellett lefegyverezve a Vichy-ben székelõ kollaboráns francia kormány által birtokolt dél-franciaországi kikötõkben kell állomásoznia, további sorsáról a háború után döntenek majd.[14] Ez a brit kormány és a hadvezetés számára a legrosszabb félelmeik realizálódásának lehetõségét jelentette. Churchill a francia haditengerészet kérdését Nagy-Britannia biztonsága szempontjából abszolút prioritásnak tartotta. Egyrészt a brit kikötõkben lefoglalt (és késõbb a De Gaulle-féle francia szabadságmozgalom rendelkezésére bocsátott) hadihajók jelentõs erõsítést jelentettek a Királyi Haditengerészet számára, emellett azonban szilárdan hitt abban, hogy a háború folytatása szempontjából elsõrendû feladat a modern francia hadihajók semlegesítése. A kabinet végül június 26-án hozta meg a döntést, miszerint határozott (szükség esetén katonai) lépéseket kell tenni a francia haditengerészet semlegesítésére. A hadmûvelet - amely a Katapult fedõnevet kapta - végrehajtásának napját 1940. július 3.-ra tûzték ki.[15]
 

  A Katapult-hadmûvelet célja az volt, hogy az összes francia hadihajót brit fennhatóság alá vonják, vagy egy harmadik országban (elsõsorban az Egyesült Államokban) internáltassák. Amennyiben ez nem lehetséges, készek voltak akár megsemmisíteni is õket. A Nagy-Britannia kikötõiben, illetve Alexandriában horgonyzó francia hajók elfogása viszonylag könnyen lehetségesnek tûnt. Azonban ezek a francia haditengerészetnek csak egy kis részét tették ki. A hadihajók legnagyobb része az észak-afrikai francia gyarmatokon, elsõsorban Mers el-Kebir kikötõjében állomásozott.[16] Ide vonultak vissza 1940. június elején azok az egységek, amelyek a francia atlanti-óceáni hajórajhoz tartoztak. Ennek eredményeként Mers el-Kebir volt a brit támadás fõ célpontja. Június 22-23. óta a francia-marokkói Casablanca, illetve a szenegáli Dakar kikötõjében horgonyzott még két francia csatahajó, a JEAN BART és a RICHELIEU. Mindkét hajót az utolsó pillanatban menekítették ki honi kikötõjükbõl - a JEAN BART-t Saint Nazaire-bõl, a RICHELIEU-t pedig Brestbõl -, hogy elkerüljék azt, hogy az elõretörõ német csapatok zsákmányul ejtsék õket.[17] Ezen kívül Toulon kikötõjében állt még két francia cirkálóraj is, amelyek szintén a földközi-tengeri hajóraj kötelékébe tartoztak. Bár egy német-olasz támadás valószínûleg elsõsorban ezeket fenyegette volna, Churchill nem akart megkockáztatni egy közvetlen katonai akciót a francia anyaország egyik kikötõje ellen. Ezenkívül 1940 júliusában nem is álltak rendelkezésre olyan haditengerészeti erõk, amelyekkel ez végrehajtható lett volna.
 
  1940. július 3-án a korai reggeli órákban megkezdõdött a hadmûvelet végrehajtása. Portsmouth és Plymouth kikötõiben, ahol a legtöbb francia hadihajó horgonyzott, viszonylag kevés fáradtsággal járt. Brit különleges egységek léptek a francia hajók fedélzetére és bejelentették, hogy átveszik az irányítást. A francia legénység csak egyetlen hajón, a Surcouf tengeralattjárón tanúsított fegyveres ellenállást, ezt néhány perces tûzharc után elfojtották. Három brit és egy francia tengerész halt meg.[18]
 

  A Mers el-Kebir-ben horgonyzó francia flotta fõparancsnoka, Marcel-Bruno Gensoul altengernagy nagy meglepetésére július 3-án, reggel hét órakor, egy brit parlamenter jelentkezett nála és átadta Sir James Sommerville altengernagy, a brit "H" haderõ parancsnokának ultimátumát. Ebben többek között ez állt:
 
  "(...) Mi, az Önök eddigi fegyvertársai, nem engedhetjük meg, hogy az Önök nagyszerû hajói a német és az olasz ellenség kezére kerüljenek. (...) Ilyen körülmények között kaptam Õfelsége kormányától azt az utasítást, hogy a következõ változatok egyikének elfogadására szólítsam fel a most Mersz-el-Kbírben és Oránban horgonyzó francia flottát:
 
  a/ csatlakozzék hozzánk, és folytassa a harcot, amíg le nem gyõzzük a németeket és az olaszokat;
 
  b/ induljon csökkentett létszámú legénységgel irányításunk alatt brit kikötõbe. A legénységet, mihelyt lehetséges, hazaszállítjuk; (...)
 
  c/ ha ellenben kötelességüknek érzik gondoskodni róla, hogy hajóikat ne használhassák fel a németek és az olaszok ellen, hacsak ez utóbbiak meg nem szegik a fegyverszünetet, akkor csökkentett létszámú legénységgel hajózzanak velük valamelyik karib-tengeri francia sziget - például Martinique - kikötõjébe; ott megnyugtatóan lefegyverezhetnénk, vagy az Egyesült Államok felügyeletére bízhatnánk és biztonságba helyezhetnénk hajóikat egészen a háború végéig (...)
 
  Ha ezeket a méltányos ajánlatokat elutasítják, legmélyebb sajnálatomra meg kell követelnem, hogy hat órán belül süllyesszék el hajóikat.
 
  Ha ez nem történik meg, Õfelsége kormányától utasításom van rá, hogy minden szükséges eszközzel akadályozzam meg, hogy hadihajóik német vagy olasz kézre kerüljenek."[20]

  Az ultimátum alátámasztására Sommerville altengernagy felvonultatta Mers el-Kebir kikötõje elõtt teljes haderejét. Zászlóshajóján, a HOOD csatacirkálón kívül még az ARK ROYAL repülõgép-hordozó, a RESOLUTION és VALIANT csatahajó, két könnyûcirkáló és tizenegy romboló vette blokád alá a kikötõt. Velük szemben Gensoul admirális parancsnokolt a DUNKERQUE, a STRASBOURG, a BRETAGNE és a PROVENCE csatahajóból, valamint hat rombolóból álló francia flotta felett.[21]
 
  A francia tengernagy elõször nem is volt hajlandó fogadni Sommerville parlamenterét, Cedrick Holland sorhajókapitányt, csak segédtisztjét, Bernard Dufay sorhajóhadnagyot küldte ki, hogy vegye át a dokumentumot. Végül csak késõ délután volt hajlandó személyesen beszélni Holland kapitánnyal, miután futár útján tájékoztatta Darlan tengernagyot és a kollaboráns kormányt a brit ultimátumról, és utasításokat kért. Vichy-ben 15 órakor ült össze a kormány, hogy megvitassa a kérdést. Végül - mivel Darlan állítólag nem a teljes dokumentumot adta át nekik[22] - nem engedélyezték Gensoul-nak a brit javaslatok elfogadását. A tengernagy ezt Hollandon keresztül közölte Sommerville-lel is, valamint tudomására hozta, hogy bármilyen erõszakos lépést viszonozni fog.
 
  Miután Gensoul elutasította a brit ultimátumot, 17 óra 54 perckor a brit harccsoport megkezdte a tüzelést a francia hajórajra. A körülbelül tíz-tizenöt percig tartó heves tüzérségi tûzben a BRETAGNE csatahajó felrobbant, fedélzetén 997 tengerész meghalt. A DUNKERQUE és a PROVENCE komoly sérüléseket szenvedett és mozgásképtelenné vált, valamint a brit hajótüzérség súlyosan megrongálta a MOGADOR rombolót is. A STRASBOURG öt romboló kíséretében sikeres kitörési manõvert hajtott végre, és bár sokáig üldözték az ARK ROYAL-ról felszálló torpedóvetõ repülõgépek, másnapra sikerült elérnie Toulon kikötõjét. A támadás során összesen 1253 francia tengerész vesztette életét. Ez a szám tovább nõtt július 6-án, amikor brit torpedóvetõ repülõgépek újabb támadást intéztek Mers el-Kebir kikötõje ellen. A torpedók eltalálták a vízibombákkal megrakott TERRE NEUVE vontatóhajót, amely felrobbant és a detonáció hatalmas léket ütött a mellette álló sérült DUNKERQUE csatahajó törzsén. A két hajón összesen huszonöt ember vesztette életét, és a francia csatahajó olyan súlyos kárt szenvedett, hogy helyreállítása sokáig nem volt lehetséges.[23]
 
  Alexandriában az események másképpen alakultak. A brit Sir Andrew Cunningham tengernagy néhány napos tárgyalás után írásos egyezményt kötött a francia René-Émile Godfroy admirálissal, aki a LORRAINE csatahajót hét kísérõhajójával és egy tengeralattjáróval együtt lefegyverezte. A legénységet 1943 augusztusáig Alexandriában internálták, majd átadták õket a gaulle-ista erõknek. Churchill számára a továbbiakban a két, korábban már említett francia csatahajó, a JEAN BART és a RICHELIEU okozott problémát. A Mers el-Kebir-i események után Francia Marokkó kormányzója, Hippolyte Nogués tábornok megerõsítette Casablanca kikötõjének erõdjeit és folyamatos tengeri járõrtevékenységet rendelt el. A meglepetésszerû támadás így nem volt lehetséges, a kikötõ bombázása pedig olyan komoly áldozatokat követelt volna Casablanca civil lakossága körében, amelyet a brit kabinet nem akart vállalni, így tartózkodott az itteni katonai fellépéstõl. A JEAN BART egészen a háború végéig Casablanca kikötõjében horgonyzott.[24]
 

  Más volt a helyzet a RICHELIEU-vel. Az Admiralitás veszélyesnek ítélte, ezért úgy döntött, amint a szükséges haderõ rendelkezésre áll, megtámadja Dakar kikötõjét és megkísérli elpusztítani a francia csatahajót. 1940. július 7.-rõl 8.-ra virradó éjszaka brit búvár kommandós egységek robbanószerkezeteket helyeztek el a RICHELIEU hajótestén, majd másnap hajnali 5 órakor a HERMES repülõgép-hordozóról felszálló hat torpedóvetõ repülõgép támadást intézett ellene. Az egyik torpedó eltalálta a csatahajó farát, és az ettõl felrobbanó bombák egy kb. kilenc méteres léket szakítottak a hajótesten. A hajó mozgásképtelenné vált, és a késõbbiekben nem vett részt abban az ütközetben sem, amelyet 1940. szeptember 23-án folyt le Dakarban az ott horgonyzó hajók és a De Gaulle-féle erõk Dakar elleni támadásának támogatására érkezett, Sir John Cunningham altengernagy (nem összetévesztendõ Sir Andrew Cunningham tengernaggyal, a brit Földközi-tengeri Flotta parancsnokával) által vezetett brit hadiflotta között.[25]
 
  Bár ezek a támadások komoly emberveszteségeket okoztak a francia haditengerészetnek és értékes hajók pusztultak el, a britek mégsem érték el azokat a katonai célokat amelyeket szerettek volna. A francia hadiflottának csak egy részét sikerült megszerezniük, illetve semlegesíteniük. A háború elõtti francia tengeri haderõnek körülbelül negyven százaléka gyûlt össze ekkor Toulon kikötõjében, ahol relatíve "biztonságban" érezhették magukat. Ellenben bármikor lehetségessé vált az, hogy a tengelyhatalmak átvegyék ezeket a hajókat, míg erre az afrikai kikötõkben jóval kisebb esélyük volt. Nem is szólva arról, hogy a brit támadások Franciaországban komoly visszatetszést keltettek, elsõsorban természetesen tengerészeti körökben. A RICHELIEU elleni támadás után a vichy-i kormány engedélyt adott az ellenõrzése alatt álló hajóknak, hogy tüzeljenek minden brit tengerészeti egységre a Földközi-tengeren. Azonban ezek a katonai intézkedések ugyanolyan szimbolikusak voltak csak, mint az afrikai gyarmatokról felszálló repülõgépekkel Gibraltár ellen végrehajtott légitámadások, melyek közül az elsõt alig néhány nappal a Mers el-Kebir-i események után hajtották végre.[26]
 
  Politikai téren súlyosabbak voltak a következmények. Adolf Hitlert megdöbbentette a Királyi Haditengerészet fellépése, így elérte, hogy a francia kollaboránsok úgymond "kérjék" tõle a rethondes-i fegyverszüneti egyezmény - már korábban említett - 8. cikkelyének felfüggesztését. Ez azt jelentette, hogy a németek felfüggesztették a Toulonban horgonyzó francia hadihajók leszerelését, és megõrizve mûködési kapacitásuk egy részét lehetõvé tették, hogy védelmi feladatokat lássanak el. Mintegy 210 ezer tonnányi hajótér állt így Toulonban és kerülhetett bármikor a tengelyhatalmak kezébe. A német hadvezetés úgy látta - némileg jogosan - hogy sokkal kevésbé áll fenn annak a veszélye, hogy a francia gyarmatok csatlakoznak Nagy-Britanniához és folytatják a harcot.[27]
 
  Mivel a Katapult-hadmûvelet után - mint feljebb említettem - a Toulonba menekült francia flotta gyakorlatilag a tengelyhatalmak uralma alatt álló területen egyesült, a német politikai és hadvezetés számára e probléma jelentõsége erõteljesen csökkent. Ekkor már Hitler a Nagy-Britannia elleni invázió (Fall Seelöwe) tervezésének szentelte minden idejét. Véleménye szerint a Földközi-tengeren zajló hadmûveleteket - beleértve a francia flotta ellenõrzését is - olasz szövetségesére kellett hagyni.[28]
 
  A Fall Seelöwe elhalasztása után a német haditengerészet vezetése, ellentétben Hitlerrel, úgy gondolta, érdemes és hasznos lenne szorosabb együttmûködést kialakítani a vichy-i kormánnyal. A szeptember 23-i Dakar elleni brit támadás után a Kriegsmarine fõparancsnoka, Erich Raeder vezértengernagy szorgalmazni kezdte egy (vichy-)francia-olasz-német haditengerészeti együttmûködés tervét a Földközi-tenger térségében, melynek célja az észak-afrikai francia gyarmatok biztosítása, valamint Málta és a közel-keleti térség elfoglalása lett volna, elkerülendõ egy esetleges - és késõbb be is következõ - szövetséges partraszállást a Mediterráneum térségében.[29] Hitler figyelme azonban ekkor már kelet, a Szovjetunió felé fordult, és a Földközi-tengert teljesen olasz érdekszférának tekintette, ahol csupán defenzív jellegû mûveleteket kívánt folytatni. Az olasz katonai vállalkozások kudarca, valamint a Gibraltár elfoglalására irányuló Felix-hadmûvelet (spanyol elutasítás miatt) elvetése után azonban Hitler számára ismét problémát jelentettek a touloni hadihajók. Aggódott az egyre inkább tért nyerõ észak-afrikai francia felszabadító mozgalom miatt, attól tartott, hogy adandó alkalommal a francia flotta kitör Toulonból és csatlakozik hozzájuk. 1940 decemberében kijelentette, hogy bármilyen Észak-Afrikában bekövetkezõ ellenséges támadás esetén azonnal ellenõrzésük alá kell vonniuk Dél-Franciaország területét, az ott horgonyzó hadihajókkal együtt. A német hadvezetés ezért kidolgozta az országrész katonai megszállásának tervét (Attila-hadmûvelet).[30] Ebben szerepelt Toulon kikötõjének elfoglalása és az ott horgonyzó hajóknak a tengelyhatalmak általi átvétele. Az 1941-es évben azonban, mivel a háború súlypontja Kelet-Európába helyezõdött át, nem került sor ennek végrehajtására. Más volt a helyzet 1942 novemberében, amikor a brit-amerikai szövetséges csapatok észak-afrikai partraszállásukkal megkezdték a tengelyhatalmak elleni támadásukat.[31] A Vichy-ben székelõ kollaboráns francia vezetõk ekkor már biztosak lehettek abban - még ha álltatták is magukat - hogy a touloni hadihajók napjai meg vannak számlálva.
 

  Bár a francia haditengerészet vezetése már 1941 augusztusában is rendelkezett információkkal egy esetleges, a hajóik megszerzésére irányuló német támadásról, csak 1942 elején kezdték meg egy részletes terv kidolgozását, amely az önelsüllyesztés technikai kivitelezésével foglalkozott, a flotta összes hajójára vonatkozóan.[32]
 
  Ezek az instrukciók éppen abban az idõben kerültek kidolgozásra, amikor a német haderõt megállították a keleti fronton és Észak-Afrikában. A német hadvezetés újra elõvette régi tervét Dél-Franciaország megszállásáról és a touloni flotta átvételérõl. A franciák gyanították ezt, és megkezdték terveik kidolgozását. A cél a francia flotta gyors és teljes megsemmisítése volt. 1942. június 12-én kezdték meg a tervek ismertetését a hajóparancsnokok között. Ezek arra szolgáltak, hogy ismertessék a flottaparancsnokság utasításait a hajógépek, a segédberendezések és a fegyverrendszerek robbanóanyaggal történõ elpusztítására. Továbbá a hajókat terveik szerint oldalukra döntve kell elsüllyeszteni, ezzel megnehezítve - esetleg lehetetlenné is téve - a németek számára, hogy ezeket késõbb kiemeljék. A mûveletet a tervezés során három szakaszra bontották.
 
  Az elõkészítési szakaszban az egyes egységeken elõre meghatározott helyeken meghatározott mennyiségû robbanóanyagot helyeznek el. Ez utóbbi nagy mennyiségben állt rendelkezésre azokból, amelyeket korábban, 1941-ben egy Toulon elleni német támadás esetén az odavezetõ utak megrongálására szántak (azt megelõzõen pedig vízibombák robbanótöltetei voltak).
 
  A hajtómû- és fegyverrendszerek megsemmisítésére különlegesen kiképzett rombolóosztagokat állítottak fel. A hajók egyes szakaszainak elárasztására szóló pontos terveket a haditengerészet mûszaki tervezési hivatala készítette el, az utasításokat is õk adták ki.
 
  A második szakasz az utolsó utasítások kiadását jelentette. Az egyes rombolóosztagok számára meghatározzák a pontos feladatokat és eljuttatják õket a végrehajtás helyére. A második szakaszra vonatkozó parancs elhangzásakor a teljes legénységnek - természetesen a rombolóosztagok tagjait kivéve - el kell hagynia a hajót.
 
  A harmadik szakaszban történik az elsüllyesztés. Ennek ütemezését is elõre meghatározták. Elõször a hajó berendezéseit (pl. navigáció, tûzvezetés), a hajógépeket és a fegyverrendszereket kell megsemmisíteni lángvágók, robbanóanyagok, esetleg kézigránátok felhasználásával. Ezután a már korábban meghatározott szakaszokon megnyitják a fenékszelepeket és elárasztják az adott szektorokat. Ezzel ugyanakkor elkerülhetõvé válik az esetleges tûzvészbõl származó, nagy károkat okozó és életeket veszélybe sodró robbanás.
 
  Amikor 1942. november 11-én a kora reggeli órákban a német csapatok megkezdték a benyomulást az eddig meg nem szállt Dél-Franciaország területére, a vichy-i francia kollaboráns kormány haditengerészeti minisztere, Paul Gabriel Auphan tengernagy azonnal riadókészültséget rendelt el a Toulonban horgonyzó flotta számára. Utasította, hogy álljanak készenlétben az ismertetett elsüllyesztési parancs végrehajtására. A francia admiralitás Pierre Laval miniszterelnök útján megkísérelte elérni Hitlernél, hogy Toulon kikötõjét ne érintse a német megszállás. Ez kezdetben lehetségesnek tûnt. Miután a touloni flotta két rangidõs tengernagya, Jean de Laborde és André Marquis nyilatkozatot tett a németek iránti lojalitásáról, Hitler beleegyezett abba, hogy nem szállja meg Toulont.[33] A közvetlen támadás veszélye tehát elhárult, de nem szûnt meg, ami bizonytalansággal töltötte el a francia tengernagyokat. Ez tovább erõsödött másnap, november 12-én, amikor a német csapatok elérték a Földközi-tengert, amivel lehetõvé vált számukra egy villámtámadás a flotta ellen. Ráadásul a német elhárítás november 12. és 17. között több alkalommal említést tett nagy erejû brit haditengerészeti manõverekrõl a francia partok közelében. E hírek legnagyobb részérõl késõbb bebizonyosodott, hogy csak dezinformációk voltak. Ennek ellenére november 14-én de Laborde tengernagy vezérkari fõnöke, Guérin ellentengernagy útján kiadta az utasítást, hogy kezdjék meg az elõkészítõ szakasz végrehajtását. November 20-án megkezdték a rombolóosztagok kiképzését egy robbantási szakértõ vezetésével. A következõ napokban több robbantási gyakorlatot tartottak. A parancsnokság számításai szerint a töltetek felszerelése, valamint az utolsó feladatok elvégzése körülbelül öt napot fog igénybe venni. Úgy számolták, ezután összesen nagyjából 225 ezer tonnányi hajóteret lesznek képesek elsüllyeszteni.[34]
 
  November 24-én a haditengerészet vezetése átírta az önelsüllyesztésre vonatkozó utasításokat. Az eredeti utasítás azt írta elõ, hogy a berendezések teljes elpusztítása és a hajó elsüllyesztése szükséges, hogy a németek esetleg a késõbbiekben ne tudják kiemelni és újrahasznosítani a hajókat. Az Auphan tengernagy helyére lépett új haditengerészeti miniszter, Jean-Marie-Charles Abrial tengernagy felülvizsgálta ezt a rendelkezést. Elõzõ napon tett touloni látogatása során a STRASBOURG fedélzetén kijelentette a flottaparancsnok vezérkara és a hajóparancsnokok elõtt, hogy a flottát el kell süllyeszteni, de nem kell megsemmisíteni. A hajó berendezéseit csak korlátozottan szabad megrongálni, hogy legfeljebb néhány hónapra váljanak használhatatlanná. A hajókat egyszerûen a fenékszelepek megnyitásával kell elsüllyeszteni. Mindezeket azért rendelte el, mert úgy gondolta, hogy némi idõ elteltével majd a franciák emelhetik ki és hasznosíthatják a hajókat. Azonban november 27-ig nem készültek el a pontos új utasítások, még az irányelveket sem foglalták írásba. Így amikor megkezdõdött a német támadás, az elõzõleg kiadott, teljes elpusztításra vonatkozó utasításokat hajtották végre.[35]
 
  November 27-én hajnali 4 óra 45 perckor a francia flottaparancsnokot, de Laborde tengernagyot azzal a hírrel ébresztették, hogy a német csapatok elfoglalták Fort Lamalgue-ot és közelednek Toulon felé. Javasolták, hogy rendelje el az önelsüllyesztést. A tengernagy azonban elõször nem volt hajlandó tudomásul venni a tényt, hogy a németek megszegték a megállapodást. Megpróbált telefonon kapcsolatba lépni kollégájával, Marquis tengernaggyal, de csak ennek vezérkari fõnöke volt a telefonnál, aki közölte, hogy fõnöke "nincs egyedül az irodájában".[36]
 
  Ettõl kezdve de Laborde nem tehetett úgy, mintha nem látná mi történik. A STRASBOURG rövidhullámú rádióadóján az összes hajón harckészültséget rendelt el, és tájékoztatta embereit a német csapatok támadásáról. Mindezek ellenére vonakodott kiadni a parancsot a második szakasz megindítására. Végül, amikor német repülõgépek világítóbombákat kezdtek szórni a kikötõ felett, kiadta a parancsot. 5 óra 20 perckor a STRASBOURG jelzést adott a többi hajónak az "utolsó utasítások" végrehajtásáról. Néhány perccel késõbb egy második parancsot is kiadott, miszerint a hajók távolodjanak el néhány méternyire a mólóktól, hogy megnehezítsék a német katonák számára a feljutást és az elsüllyedés megakadályozását. Végül 5 óra 30 perckor kiadta az elsüllyesztési parancsot, amelyet az elkövetkezõ percekben többször megismételtek. A rádióadáson kívül az egyes hajók fényjelzésekkel továbbították egymásnak az utasítást.[37]
 
  A kormány utasította de Laborde-ot, hogy semmilyen körülmények között ne nyisson tüzet az elõrenyomuló német csapatokra. Mivel a tengernagy maga is igyekezett elkerülni minden vérontást, ezt minden eszközzel be is kívánta tartani. Amikor körülbelül háromnegyed hatkor a STRASBOURG egyik hátsó fedélzeti ágyúja lõni kezdett egy német harckocsira, maga a tengernagy utasította õket a tüzelés abbahagyására.
 
  Vichy-ben hajnali negyed hatkor válságülésre gyûlt össze a kormány, azután hogy fél ötkor Pierre Laval átvett egy Hitlertõl érkezõ levelet. Ebben a német diktátor megismételte többször elmondott állításait a franciák árulásáról, különös tekintettel Észak-Afrikára, ami elkerülhetetlenné tette azt, hogy átvegye a touloni flotta feletti ellenõrzést.[38] A francia kormány (még ekkor is!) úgy gondolta, hogy eredményes tárgyalásokat folytathat Hitlerrel, pedig ekkor már értesítették õket a Toulon elleni német támadás megindulásáról. Attól tartva, hogy bármiféle ellenállás veszélyeztetheti e tárgyalásokat, Laval utasította haditengerészeti miniszterét, hogy azonnal küldjön üzenetet Toulonba és tiltson meg mindenfajta ellenállást. Abrial és vezérkari fõnöke, Le Luc tengernagy tisztában voltak azzal, hogy e parancs már semmilyen hatással nem lehet az eseményekre.[39]
 
  Hajnali hat órára a német 7. páncéloshadosztály egységei már a kikötõ közvetlen közelében jártak. A STRASBOURG-on negyedórával korábban megkezdték a kiürítést, ekkorra már csak körülbelül 250 fõ volt a fedélzeten. A többiek, más hajók legénységével együtt már összegyûltek a mólón. Ekkor néhány hajón megkezdték a robbantásokat. A megérkezõ német katonák immár nem tudták lerohanni a francia hajókat.[40]
 
  A szárazdokkban álló DUNKERQUE csatahajó parancsnoka, Amiel sorhajókapitány, 5 óra 35 perckor kapott egy üzenetet Fort Lamalgue elestérõl és a német páncélosok közeledésérõl, majd 5 óra 50 perckor megkapta a STRASBOURG-ról az elsüllyesztési parancsot. Mivel nem kapott írásos utasítást, elõször nem akarta végrehajtani. Majd mikor megerõsítették, a mellette álló LA GALISSONIERE cirkáló segítségével elpusztította a gépeket, és a kazánokat, majd néhány perccel hét óra elõtt elárasztotta a szárazdokkot. A legénységet a mólóra menekítette. A STRASBOURG közvetlen közelében horgonyzó három cirkáló, a COLBERT, az ALGERIE és a LA MARSEILLAISE a parancs elhangzásakor késedelem nélkül megkezdte az önelsüllyesztést. A robbanás azonban sokkal nagyobb károkat okozott ezeken a hajókon mint a csatahajón. A La Marseillaise-en másodlagos robbanások keletkeztek a lõszer- és torpedóraktárakban. A hajó egészen december 3-ig égett, és az egész felsõ fedélzete elpusztult. Még nagyobb tüzek voltak a COLBERT-en és az ALGERIE-n. A COLBERT fedélzetén tomboló lángokat nyolc napon keresztül a városból is tisztán látták éjjelente. Az ALGERIE lángolt a legtovább, egészen december 16-ig. A DUPLEIX nehézcirkálón a németek meg tudták állítani az elárasztást, de paradox módon éppen ez okozta a hajó pusztulását. Mivel az elárasztás félbemaradt, a kifejlõdött fedélzeti tûz sokkal intenzívebb volt, mint amire számítottak. 8 óra 30 perckor elõbb a lõszerraktár, majd pár pillanattal késõbb a torpedók is felrobbantak. A hajó kettészakadt, egyik fele elsüllyedt, a másik egészen december 6-ig lángolt. A Quai Noel-szigetnél horgonyzó GUEPARD, CASSARD, VOLTA, TARTU és L'INDOMPTABE nehéz rombolókból, valamint a L'ADROIT rombolóból álló kísérõflottilla parancsnoka, Negadelle ellentengernagy valamivel szerencsésebb helyzetben volt. Mivel horgonyzóhelyét a német csapatok csak a Missiessy-átjárón keresztül tudták megközelíteni, elég ideje volt arra, hogy a hajók elsüllyesztését a tervezett menetrend szerint végrehajtsa, amit meg is tett. A Mourillon-ban lévõ tengeralattjáró-támaszpontot már 27-én hajnali 4 óra 50 perckor elérte a Das Reich SS-hadosztály egy motorkerékpáros zászlóalja. A személyi állományt a riadócsengõ ébresztette. A tisztek nagy részének esélye sem volt arra, hogy elérje a hajóját, mert a németek igen gyorsan körülzárták a laktanyájukat. Mindössze öt hajónak, a VENUS-nak, az IRIS-nek, a MARSOUIN-nak, a LE GLORIEUX-nek és a CASABIANCA-nak sikerült hajnali öt óra és negyed hat között elmenekülnie, bár a VENUS már a külsõ kikötõben elsüllyedt. Az IRIS végül a spanyolországi Barcelona kikötõjébe hajózott, a LE GLORIEUX Oranba, a CASABIANCA és a MARSOUIN Algírba menekült.[41]
 
  Körülbelül reggel kilenc órára a francia flotta önelsüllyesztése befejezõdött. Három nehéz romboló, két romboló, az elmenekült négy tengeralattjáró és néhány segédhajó kivételével a teljes francia flotta hullámsírba merült. Ezeket (természetesen a tengeralattjárók kivételével) az olasz haditengerészet kötelékébe helyezték, és késõbb Olaszországba hajóztak. A háromórás mûveletben elsüllyedt hajók száma kilencven, összvízkiszorítása több mint 225 ezer bruttóregisztertonna volt. Ez a háború elõtti francia hadiflottának közel egyharmadát tette ki.[42] A legénységet a Grignan-kaszárnyába, a tengeralattjáró-bázis mellett felállított gyûjtõtáborba vitték, ahol nemsokára megkezdték leszerelésüket. November 28-tól kezdve összesen 23500 tengerészt szereltek le. Godfroy tengernagy Alexandriában internált hajói, illetve a Dakar kikötõjében horgonyzó RICHELIEU csatahajó az észak-afrikai harcok befejezõdése után álltak át a szövetségesek oldalára.[43] A francia haditengerészettel a háború további részében már nem kellett stratégiai jelentõségû haderõként számolni.